0. nap valahol a múltban

Amikor Alejandro a repülőtérről fordította vissza Andreát, tudta, hogy meg akarja leckéztetni a nőt. Nem az iskolai sértő elutasítások miatt, és nem is a kialakult helyzet miatt, hanem mert ő így akarta és kész. 
Egy telefon - pontos időzítés, kivárás - és pont akkor szólalt meg amikor kell. Hátrahagyva gyereket, macskát, logisztikáját egy kialakított életnek. A férfi tudatosan kaszálta az emancipált nőket, akiket sok hasonló társával együtt igába akart hajtani, vagy csak megleckéztetni, vagy saját perverz szórakoztatására bábuként megrángatni. 
Andrea már rezzenéstelen arccal fogadta ezeket a támadásokat. meg kellett tanulnia és szoknia, hogy mindig lesz olyan férfi az életében, aki fél tőle, és a félelem legnagyobb bajtársa az agresszió. Az elején még harcolt ezekkel a fenevadakkal, aztán megtanulta kezelni őket, a végén pedig jobbnak látta átlépni, elfelejteni és a méltatlan bánásmódot emlékei színtelen foltjaként elkönyvelni. Tudta, és meg volt róla győződve, hogy az agresszió mögött nem csak hatalmas frusztráltság, hanem mérhetetlen komplexus, bizonyítási vágy és kis farok húzódik. Mert már ismerte ezeket a férfiakat, nagyon is.

Behúzódott az első útba eső oszlop mögé és rágyújtott egy cigarettára. Végigpörgette az elmúlt négy hónap történéseit, mit tett és mit nem, hol hibázott, mire készüljön és egyetlen célja volt, hogy szabályosan lélegezzen. A cigaretta volt most a lélegeztető készülék, a zacskó, az alfába süllyedés és a jóganyújtás. A bőgés fojtogatta, de ez csak a megszokott kezdeti önsajnálat volt, az ego „jajmileszveled drága” és „óh én szerencsétlen” próbálkozása, de az ösztön, az évek rutinja és gyakorlata felülírta a sors iróniáját, felhívta legjobb barátnőjét, aki a papot helyettesítette felzaklatott állapotában, és külső harmadikként fel tudta készíteni higgadtan, tárgyilagosan a készülő katasztrófára.

A katasztrófa kialakulásáért természetesen ő is tehetett. Erős harmincasként már nem éppen az alkalmazkodás volt a fő erénye, és a sorrendje is az évek múlásával kategorizálódott. Ennek okát és miértjét ő tudta, soha nem kérdezték tőle, és elvolt vele. Ezzel senkit nem bántott, akiket meg megbántott igazán nem voltak gyökeres elemei életének. Azok is tudtak tovább élni nélküle és ő is tudott élni nélkülük. Minek megsatnyulni a lelkiismeret játékában, miközben folyton arról beszélünk, hogy viselkedjünk felnőtt módjára. Andrea a maga módján felnőtt volt. Közeli barátai – és közelinek nevezett mindenkit akivel napi 3 óránál többet töltött élőben vagy telefonon – ismerték gyerekes szokásait, melyek néha túlzások voltak, de ezeket a játékos túlzásokat vagy elfogadták a barátok, vagy finoman jelezték, hogy mikor van az a pont.

Andrea szerette a korrekt játszmákat. Az őszinteséget tekintette élete fő mottójának és utálta az összes szuperhősös filmet, mert a filmek szerint minden szuperhős férfi. A nő viszont tudta, hogy nem minden férfi szuperhős.

Megtanulhatta volna manipulálni az olyan férfiakat, mint Alejandro, de minden nem természetes kifejezése önmagának taszította, bőven elég volt teste rugalmassága, hatalmas szép szemei ragyogása és földöntúli kisugárzása, ezek voltak természetes adottságai, melyeket fiatal korában takart, később tudatlanul, de használta.

Nagy levegő és indulás vissza. A megaláztatásnak eme fajtája mélyen átjárta zsigereit. Most nem gondolkodott azon, hogy nem utazik el, ezen majd lesz ideje sírni, ha egyáltalán megengedi magának, most erőt kellett gyűjtenie egy szadista elme megnyilvánulásához. Számba vette, mi motivál ilyen esetben egy embert: csupa rossz – féltékenység, harag, düh, ego, megbántottság (jaj istenem, nem jut eszébe több negatív szó, talán kezd betompulni a saját kialakított világában, és ezért marja föl az első jöttment….), na szóval: vész esetén lendülnek támadásba az állatok, vagy ha úgy idomítják őket. Erről meg akart nézni egy filmet is, de fél óra után nem bírta a gyomra. Inkább úgy döntött saját állati ösztöneire hallgat vagy a női intuícióra, amin folyamatosan dolgozott, épített, és egyetlen fő célt tűzött ki maga elé, hogy az elkövetkezendő időben nyugodt és higgadt marad. Nem üvölt, nem csapkod, nem káromkodik, és nem szól. Részéről ez volt a játék válaszlépése, egy előre megfontolt stratégia, egy harci csel, egy komolyan felépített búcsú imázs. Mert ezek a mai kor összecsapásai, apró forradalmak, kisebb háborúk, azzal az apró múltbéli történelmi ténnyel, hogy a férfiak megtanulták, a nők pedig csak érzik.

A nagy keresztre feszítés pár perc alatt lezajlott, egyoldalú feltételekkel. Nem szólhatott, nem kérdezhetett és nem is érvelhetett. Így a csendkirály megoldódni látszott. Azonnali hatállyal, egy havi fizetéssel, és fenyegetéssel megváltak munkájától, tudásától és ideje egy harmadától. Indoklás egy apró etikai szabálytalanság, ami nézőpont kérdése, a túlélést szolgálta, nem terjedt ki rá a szerződése és hosszú távon mindenkinek jó lett volna.

- Ez most már az enyém marad! – gondolta Andrea, az emberi butaságot ismét a maga oldalára fordítva, nagyot sóhajtva, aláírva, az aprót az asztalon hagyva isten nevében.

Nem szeretett volna Alejandro szintjére süllyedni, hisz a férfi az ő világában benyelte volna a rutinjával. Andrea szintjén viszont a férfinak nem volt tapasztalata. Megköszönte, hogy szánt rá az életéből 10 percet majd elnézést kért, hogy ő viszont nem szeretne többet. Ez a szerencsétlen nem is tudta elképzelni milyen jó szolgálatot tett ezzel a nőnek, akit pont az ilyen pillanatok éltettek, adtak neki életigenlést, visszaigazolást, motivációt és a szabadság olyan lendületét, amivel egy atomreaktort is bármikor le tudott állítani.

Csak egy fejezet, a lapozás előtti nyálazás, amit Andrea megedzett lelke szánt ennek az apró kis játéknak.