2019. április 19., péntek

Madár les


3. rész (részlet)


Fotó: Vándorboy

Hajnalban a kelés Izraelben pont amikor az ifjúság aludni tér, én kényelmesen, kipihenten és szórakozottan húzom ki füleimből a recepción előre bekészített füldugóimat, nyújtózom egyet az ablak felé, széthúzom a függönyöket és hagyom hogy a fény beáradjon a miniatűrnyi, koleszos éveimet idéző szobába, ahol a másik emeleti ágyon korát meghazudtolva Kati alszik a maga anyám korabeli éveivel, közöttünk lenn a „földszinten’ a franciaágyon Zsuzsi zárja a magánszféra háromszögbe zárt Bermuda háromszögét. 

Már megint nincs pontom, és hosszú mondataim kitartott akkordokként íródnak a helyzeteknek megfelelően. Nem kell értelmezni őket, csak kihallani a dallamot. Szóval minden úgy jó ahogy van. Ugyanilyen lassan ébredek, mint leírásom, csipásan kukkantok ki majd visszabújok előre leterített, otthonról hozott lepedőmbe és hagyom hogy ringasson a mai napi vágyam. Szándékom arról, hogy megtaláljam a mai nap csodáját, megéljem az élményt és megtaláljam a hely szellemét, magyarázatot az itteni másságra, a helyi adottságok különbözőségére. És persze mindebben jól akarom magam érezni. 

Első napirendi pontunk egy madár les Eilattól nem messze, ahol a bejáratnál egy óriási páva takarja el a kaput két mozgássérült parkoló között. A pulyka provokálva sétál előtte mint Jörg a turnémenedzser David Garrett előtt hogy elzavarja a rajongókat. A témát egy hófehér „albínó” madár zárja, csakazértis. Nem is értem kis színes tollazatú pávánkat, talán menyasszonya a fel-alá sétáló hófehér tollal borított szépség? Csak egy rég megszokott párkapcsolat lehet ilyen összhangban, vagy túl jó a fizetés errefele, és ez az első ország ahol nem öltöznek helyi színészek elvetemült maskarákba egy jó fotó kedvéért és nem akarják rám tukmálni megörökített emléküket fényképen borsos eurókért. Szóval fogalmam sincs hányadán állunk, madaraink beengednek, és elkezdődik életem első túravezetése. 

Egy körülbelül háromszáz méteres vezetett útvonalon, debütálásom az első általam irányított kiscsapattal az alábbiak szerint néz ki. Egy előrerohan, kettő lemarad, egy egyáltalán nem jön, egy letér az útról, három tilosba megy, egy cigizik, én pedig előveszem tanító néni habitusomat és fegyelmezek. Van aki hallgat rám, van aki nem. 

- Aki velem akar jönni, az tapadjon rám, aki nem, az jelezze hogy pihen. A hezitálók maradjanak otthon. - Na tessék, a karma visszaüt. Megkövetem összes pedagógusomat, tanáromat, tanítómat akinek lázadó kamaszként megkeserítettem sokszor negyvenöt perces próbálkozásait figyelmem összpontosítására. Madarat nem látunk, tovaröppenő, beazonosítatlan szárnyasokat annál többet, mint kiderül, évente ötszázezer – egymillió madár kel át ezen az útvonalon a télből a nyárba illetve a nyárból a télbe, ezen a szárazföldi hídon ami összeköti Európát Ázsiával és Afrikával. 

Mi is szépen átmasírozunk a megfigyelőállomásokon, néha beállunk a megfigyelők elé, nem hazudtolva meg mélyen nyugvó kultúránkat, inkább megvárjuk amíg az ornitológus szerű terep ruhába öltözött megszállottak ránk szólnak, hogy húzzunk már ki a képből legyünk oly’ kedvesek. És mi, mint akik kísértetet látunk, ijedten tántorgunk ki a park területéről, és megfogadjuk, hogy legközelebb megfigyelünk, beöltözünk és egész napos programot kreálunk a nevezetességnek. A parkolóban pedig amerikai madármegfigyelők pásztázzák az eget komoly technikai felszereléssel okosan, túlságosan nem érdekli őket a belépőjegy kapun innen. 

Hát igen, a megszállottság értelmet generál. 

Túránk elengedhetetlen tartozéka a walkie- talkie, ami elegendő emlékezetes kalandnak lesz a tárgyi eszköze, nem is gondoltam volna hogy okostelefonom csak egy felesleges fényképezőgépre degradálódik, a fényképezőgépem pedig bemondja az unalmast, így lesz a rádió adó vevő kalandunk egyetlen és felbecsülhetetlen kommunikációs tartozéka. 

A madár les különben is egy hosszú, türelmes, komoly elfoglaltság. Otthon bekapcsolom webkamerámat és farkasszemet nézek a mit sem sejtő, reality show szereplő ölyvvel. 

Kilátó, kilátó hátán. Második napunkon a nyaralás, pihenés, elutazás energiái erősen dolgoznak bennünk, felszabadulunk mint a gyerekek. Én dobálom a hajam mint egy szupermanöken Berlin szeles repülőterének irányítóközpontjában, a telefonok csattognak, mit tudtuk mi balga közép-európaiak, hogy nudli ez a kilátás ahhoz képest ami majd jön. 

Három program közül lehet választani délutánra, az akvárium, a tevepark és a delfinárium. Naná hogy az utóbbit idézem meg magamnak, habár ellene vagyok minden állatkertnek, zárva tartott élőlénynek, de itt Izraelben mindenki szabad, „csak hadd nézzelek” elv van érvényben. A madaraknál a webkamera, delfinéknél pedig a nyitott medence, közvetlen kapcsolatban a tengerrel. Szóval a delfin dönti el hogy bejön a medencébe vagy marad a nyílt tengeren. A mai napon a térség összes delfinje úgy dönt hogy tiszteletét teszi az öbölben. Itt nincs etetés, nincs turista csalogató hókuszpókusz, be lehet menni a vízbe búvárruhában, de a delfinekhez hozzáérni szigorúan tilos. Nem baj. A felszínről nézzük mosolygós szemű barátaink játszadozását, egy lusta macska és egy fegyelmezett kutyus társaságában. A gondozó elmondja, hogy bárki dolgozhat a parkban aki türelmes, szereti az állatokat, a vizet, kitartó, és nem fontos számára a pénz. Lassan minden álomszakmát beárnyékolja a pusztán lojalitásból befektetett idő és energia, lehetne ez is egy jövőkép, a pénz úgyis megszennyezte világunkat, a belső indíttatásból végzett szolgálat viszont kiszolgáltatott. A fiú delfint úgy lehet megkülönböztetni a lány delfintől, hogy a fiúknak fehér vonal-vonal van a hasán, a lányoknak pedig rövid vonal hosszú vonal rövid vonal szintén fehérrel. 



fiú delfin _________________       _____________________ 


lány delfin                         ___________ 

                 _____________________________________________ 

                                         ____________ 



A merülés körülbelül egy óra hosszú és minden óra ’50-kor indul. Akár hat méter mélyre is lemegy, de nem kötelező lemerülni. Követve a delfineket, mindig akad aki a felszínen szórakoztatja nézőközönségét. Mi pedig a partról elég, ha a buborékokat figyeljük. Ahol sok a buborék, ott sok a búvár, ami azt jelenti, hogy ott biztos van delfin és a delfin egyszer csak biztosan kidugja fejét a vízből. Ha a delfin csap egyet a vízre a farkával, akkor mérges, bosszús, nyűgös, szóval baja van. A mi delfinjeink pajkosak, játékosak, kíváncsiak, jönnek-mennek, elúsznak, felfedeznek, visszakacsintanak, szürkén, vizesen, cukin és lazán. 

A móló ringat. Kati azt mondja, hogy azért kellemes mert az embrió állapotot juttatja az ember eszébe. Nem mintha anyámba vágynék, de van benne némi igazság. 





Délután kezdődik az igazi kaland, túra a Vörös Kanyonban. A Vörös Kanyon Izrael legizgalmasabb látványossága a maga vízmosta, szél csiszolta vájataival, képződményeivel és megmászásra alkalmatlan hegyvonulataival. Homokkő és máladozó kőrakások, a kiszáradt folyómeder pedig sima, csiszolt, életlen járat, ahol néha fenéken csúszunk, vagy feneket csúsztatunk, vagy a csúcson fenekezünk és a csúcsot fenekezzük. Elemében vagyunk, az egyedülálló háttér adja magát. Repülnek a szaltók, az ugrások, az akrobata mutatványok. A fiúk többsége fennmarad a levegőben. Talán a hely szelleme tartja őket. Többszöri próbálkozásomra is a gravitáció visszaránt, de nem vagyok csalódott, a technika megoldja, saját magam kis hazugságain szemet lehet hunyni. 

Hűségesen elkísérem felvidéki rokonlelkemet, amíg ő megfutja a máladozó kihívást, addig én lentről figyelem. Figyelmemet el-elcsábítja egy -két kósza gondolat. Vannak-e itt kígyók és ha nincsenek, akkor mitől lehet félni a háborús helyzetet kivéve? Egyelőre semmitől, csak a legördülő kőtörmeléktől. Elég egy kósza zerge vagy egy őrült felvidéki cross futó és elindul a lavina. A laza réteges kőzetképződmények úgy csúsznak ki Ricsi lábai alól, hogy muszáj pattognia a sziklákon, hogy a talajnak ideje se legyen elgondolkodnia azon, hogy van még lejjebb. Gyíkokat látok, kőszáli kecskét és madarakat magasan a sziklaormok fölött körözni és elszállni, repülni és megülni, megpihenni és nézelődni…. Ez az igazi madárles.



A nap záróakkordjaként, amikor még nem tudom hogy nincs vége a napnak hanem inkább egy dimenzióváltás kezdete, Vándorboy (és akkor fogom ezzel a jelzővel illetni ha vaj van a füle mögött), szóval Gábor lekanyarodik a főútról egy hajtűkanyarral (és innentől kezdve lesznek részek amiket kicsit feltupírozok, hogy az együttérzést hatványozottan arassam) befordul egy murvás útra. Én utána. Követem mint egy őrült rajongó, a két autó közé nem engedek befurakodni még egy fűszálat sem. Nem állhat közénk senki! Jelentem majd ki Palesztin területen, ahol keményen meg kell küzdenem elsődleges státuszomért. Utastársaim először élvezettel ujjonganak majd az első öt méter után arcunkra egy óriási kérdőjel íródik. Biztos hogy erre akarunk menni? Igen, hangzik az egyértelmű és tömör válasz a másik kocsiból. És már nem is látjuk őket. Én az utat is alig előttem, a kövek pattognak a kocsi alól, de bízom benne hogy ez csak egy rövid szakasz, jön majd az aszfalt vagy egy teniszpályát beborító vörös salak. De az út ritkul, a nap lenyugvóban, a szikladarabok egyre nagyobbak előttünk, a szerpentin pedig vékonyan kanyarodik. Amikor az út egy százharminc centis részen megszűnik, rajtam kívül mindenki kiszáll a kocsiból és tereprendez. Van aki a kerekeimet nézi, van aki sziklákat pakol, van aki előremegy szemrevételezni hogy mennyi lehet még hátra, és így gurulunk lépésről lépésre, araszolva az ismeretlenbe. A lyukak, a gödrök, a kátyúk, a kitüremkedő sziklák egy terepjárót is simán kivéreztetnének, mi öten bátran hárítjuk az akadályokat, a többiek biztatnak, én óvatosan manőverezem nekem rendelt kiskocsimat, finoman engedem föl és nyomom és tekerem és nézem. Egyszerre érzékelem az összes visszapillantó tükröt, mintha a lábam alatt is érezném hogy látok, eggyé válok az autóval és együtt rezgünk, huppanunk, imádkozunk és káromkodunk, átgondolatlan, néha párhuzamos sorrendben. 

A kaland nálam egy egyszerű országhatár átlépéssel kezdődik. A bizonyítási vágyam hogy meg tudom csinálni pedig az első akadálynál. Alázatom az egóm mögül kukucskál megszeppenve, és tolja előre a bátorságot. Mígnem egy gödör keresztben eldönti hogy nincs tovább. Gyors kupaktanács majd dönt a klérus hogy feladjuk. Ugyanis vissza is kell jutni, ahonnan elindultunk. Vagy arrafele van tovább amerre a másik autó ment és megint egy lehetetlen helyzetben találtam magam ahonnan nincs visszaút? Az adóvevő nem válaszol, túlléptük a három kilométeres hatótávolságot vagy ez is a kihívás része? Hogyan oldod meg az olyan szélsőséges helyzeteket, amik sem a nagykönyvben nincsenek megírva, sem az iskolában nem tanítják de a szülői nevelés sem tartalmazta? 

A döntést egyszerűsíti hogy nem tudunk megfordulni. Ez az a a nap, ahol a csomagjaink még az előző szálláson várnak ránk, oda kellene visszatérni értük, így sem hálózsák, sem tisztálkodószer, se ruha nem áll rendelkezésünkre. Viszont ennivaló és víz elegendő. Éjszaka egy szerpentinen, öten egy autóban, lassan édes álomra hajtják fejüket és frissen belehelik az ötszemélyes Megan belső terét. De nem. A női ösztön, szuper hősnőm Angelique márkinő élete és kalandjai elegendő erőt és ihletet adnak hogy döntsek, megfordulok. Hegynek fel és szakadéknak le legyen-e a kezdő irány? Tulajdonképpen mindegy. Négy mithfahrerem úgy figyeli az autó minden egyes részét, mozdulását és az én elfojtott pánikomat, hogy jövőre simán benevezhetnénk egy Forma 1-es nagydíjra vagy a Dakar Rally futamra. Miközben rezzenéstelen arccal táncoltatom körbe a nem éppen kisméretű, és átvételkor rajongásig örült magasabb kategóriájú szerzeményemet, belül a valóságban a következőt élem meg. 

„Megcsinálom. Csakazértis megcsinálom. Nehogy már egy őrült csavargó és négy utazgató azt lássa hogy feladom, kiborulok, kétségbeesem, bepánikolok, vagy csak simán levetem magam egy szerpentines úton Izraelben Eilat fele az egyiptomi határnál. Jaj édes istenem, csak nyugalom, nyugalom, nincsen semmi baj, nagy levegő, be és ki. Koncenrálj, finoman, lassan, menni fog.” 

És amikor egyik utastársam át akarja venni a kormányt, szemem villámokat szór, önbecsülésem feltámad, és kivakkantok biztos trónszékemből, hadirendbe állítva az osztagomat, védelmezően a bitorlók ellen. 

- Nem kell! – és zuhanok bele a túlélés ösztönébe. Ahogy eddig is tettem életem minden szakaszán.


2019. április 13., szombat

Izraelbe mentem Vándorboyjal

Írásomnak nem a dinamikája tömény, hanem a megélt élmények sokasága, a programok, és Vándorboy útjainak különleges ritmusára és intenzitására még rá kell hangolódnom. 

Az első rész a könyvemben lesz olvasható....

             2. rész


             Eilat

A helyi Siófok. A város felé az egyik körforgalomnál a szerelem az ismétlődő motívum. A Szeretet sugárútja a Love Square-en végződik. Nem gondolnám hogy pont most, pont itt, pont így érne utol, vagy csak kacérkodik, vagy csak megmutatja magát hogy még létezik? Higgadtan konstatálom giccses jelenlétét semmilyen érzelmi töltést nem generálva neki. Ez a miniatűrnyi öböl nyugatról Egyiptommal, keletről Jordániával szomszédos partszakasza lehetne egy közös nemzetközi Vé akárhányak országának míting pointja, de nem, mert fontosabb a láncnál a kard, habár le merem fogadni hogy az embereknek itt sincs gondjuk egymással, élik a mediterrán mentalitás mindennapi kusza, öntörvényű életét amibe csak a vallások különböző napi rutinjai tudnak beleszólni. Miközben kiscsapatunk húzza, vonja, cipeli tizenkét nap ellátmányát végig a lejtős, néhol kapaszkodós utcákon, a nap süt, március végén a meleg érzékelhetően oldja szívkamránk tél utáni sötétségét, a fáradság a hajnali gépindulás miatt kezd alkalmazkodni, és rutinos utazóként tudom, hogy ilyenkor nem szabad teret adni a csábításnak, és ki kell húzni addig a legkésőbbi időpontig, amíg csak lehet. Hogy mély legyen az álmunk.

(fotó: Vándorboy , mozgásban lévő buszból de olyan szép.....)
A járda burkolatába belecsillant egy-két mozaik hal, intarzia, motívum, mindegy csak színes legyen.
A szállodánk a belvárosban, egyszerű, de jó helyen van, a recepciós hölgy úgy mosolyog, mint aki büszke egy szem fogára, szemben a Jordán hegyek, a tengerparti sétány könnyen elérhető.
A taxisok leszólítanak a körforgalomban, kapok egy-két jelzésértékű kacsintást, pillantást, intést és dudát. Meg-megállnak, várnak, hátha hajlandóságot mutatok, alig beszélnek angolul.
Most itt ülök a tengerparton,  a pontonhíd város felőli oldalán. A fahíd épp nyílik szét, és egy gyönyörű kétárbócos vitorlás úszik át talán Onedin család idejéből, de valamiért azt írtam fel hogy Zorba, a görög. Lehet a kolompolás miatt.  Utoljára Új-Zélandon nyílt ketté egy híd előttem, ott viszont csengettek (Mylord), itt kolompolnak. Gyűjtöm a jelzéseket: Komáromban a Duna fölött a híd csendben vagy csengetésre tárul, mindegy is, most újították fel, talán ultra szenzoros  és gondolatban megérint ha közelítesz és jelez hogy stop.
Szemben velem egy festő, a különbség kettőnk között annyi, hogy én írva festek. Ő színekkel én szavakkal. A zöld kalapos, pólós szórólapozó hölgy nem adja föl tizenegy óránál. A pajeszos, pipás férfiak hangosan navigálják egymást és megbeszélnek.
A városközponti autóbérlés viszonylag lazán megy, a kocsi átvételekor Avid fontoskodva mutatja a pótkereket, de gyorsan elhessegetem, hogy azzal nem akarok foglalkozni. Autóvezetői egészségügyi vizsgán is arra a kérdésre hogy mit tenne, ha…. azt válaszoltam hogy hívom a 112-t. Anyut pedig amikor a múltkor megbotlott otthon simán oldalfekvésbe helyeztem. Amióta a hírek a helyes lélegeztetésről beszélnek, aminek az a lényege hogy nem kapjuk be a delikvens száját sem orrát, sem más testrészét, azóta számat csak finom ételeknek és a szerelem csókjának vagyok hajlandó átengedni. Úgyhogy vész esetén nem szégyellek segítséget kérni. Ha van kitől. Gáborunk úgy hajt el a szálloda irányába egy laza „ott találkozunk” hellóval, hogy sem köpni sem nyelni nem tudok. Ugyanis a nők autóvezetési biztonsága messze felülmúlja a férfiak óvatlan bátorságát, a logisztikai képességek pedig két nyelven íródnak. Ami a férfinak észak felé kétszáz méter múlva, az nekünk nőknek a sárga ház után balra, de nem biztos mert bocsi, jobbra. A térképet forgatjuk, a szemünket is, viszont óvatosabbak vagyunk a legalaposabb waze-nél, kerüljük a padkákat, imádjuk a piros lámpákat mert ott lehet rúzsozni, a visszapillantó tükrök nálunk több funkciósak, a kesztyűtartó tele van kincsekkel, a hátsó ülés a napi tevékenységünkhöz nélkülözhetetlen kellékekkel, és az autó az a doboz amiben hangosan lehet énekelni, káromkodni, barátnőkkel csacsogni telefonon, és kipróbálni olyan vadító dolgokat amiket még soha, sehol nem mertünk. Na szóval a nő és az autó egy örökös felfedezni való hosszú távú szerelem.
A kihívások pedig a 21. századi nő követelményei. Kihívás nélkül a kaland mit sem ér. Az autókölcsönzőből hogyan jussak a Kisherceg nevezetű hostelbe és ott hogyan találjak parkolót eszembe juttatja a Plázák kiismerhetetlen és a nagyvárosok körbeépített egyirányú forgalmas bevezető, levezető szakaszait, előre rettegek a lehetetlentől, majd nekivágok az ismeretlennek. GPS felismer, követem és egyszerű. Félelmeink levetkőzése a legfontosabb aranyszabály bármilyen kihívás esetén. Mire beérek a szálláshoz már indulunk is tovább.

Ösztönösen fonom be hajamat két copfba mint Pöttyös Panni reggel óvodába menet. És indulás Eilat egyik közeli kilátójához, ahol vár a napnyugta. Azt később tudom meg hogy Eilat egyik szimbóluma a Bazárban fonatott copf. Lábamon Új-Zélandon edzett flip-flop papucsom, mert mi bajom lehet, nekivágunk a sziklás, hegyes, dimbes - dombos földútnak. Hátam mögött az aqabai öböl, előttem a máladozó, keskeny, szerpentines hegyoldal, és tudom hogy lehet úgy hangzanak soraim mint egy túlmagyarázott politikai szócsata az utolsó fordulóban, amikor bátran kiállunk majd agyonpolemizáljuk a helyzetet. Itt és most nem polemizálok nagyon agyon, csak annyira, amikor B oldali utastársaim szólnak hogy arra már ne, na én akkor kezdek belejönni, kis Timberlake ruhácskámban, napszemcsi, bármikor elszakadható egypántos papucsban, de a nap olyan hirtelen mond búcsút ennek a földoldalnak, hogy bizony pár méterrel a cél előtt kénytelen vagyok feladni. Fejlámpám békésen pihen a szállodában hátizsákomban, én pedig a mobiltelefonom fényénél totyogok vissza az autóhoz. Tempóm olyan lassú, hogy akik elérték a csúcsot, simán megelőznek féltávnál. A parkolóban pedig simán eltévedek.

Aki nekem túravezetésre bizalmat ad, az megérdemli hogy teljesítsem minden kívánságát… Az éjszakai séta Eilat tengerparti korzóján egy mojito, három fiatal lovag kíséretében, majdnem elcsábít egy közös, egyforma tetkóra, csak nem bírunk megegyezni hogy tigris legyen vagy szívecske. A lényeg az előttünk abszolváló kliens, aki nem mer véleményt nyilvánítani kissé félresikerült tetkójáról, de a szeme mindent elárul. Komikus a jelenet, ahogy a sablonon pamacsolják a hennás festéket a srác vállára majd apránként lehúzzák a kontúrokat, már akkor látszódik hogy elmosódik a rajz. A barátnő menti a menthetőt, a fiú pedig nagy , kerek szemekkel egyelőre nem érti, mert a tetkó a vállán van és tükröt nem nagyon akarnak elővenni a rajzolók.
Erős tájszólás üti meg a fülemet, rozsnyói honfitársaimba botlok, Eilat a pár napos pihenés helye olcsó repülőjeggyel.

Utolsó romantikus időtöltés, ahol cserzett lelkemet próbálja a program meglágyítani a szálloda tetőterasza, ahol összeülünk tizenketten és elfogyasztjuk energiapótlásunkat. A kilátás még éjszaka is inspiráló, nem is akaródzik a szobába menni, melynek ablaka a helyi bulinegyedre nyílik, de úgy néz ki itt sincs bajom az alvókámmal, az álommanó teszi dolgát, én pedig az előjegyzett mély alvásba bontakozom ki egész éjszaka alatt, lehet hogy valahol egy másik dimenzióban, vagy a föld másik felén ahol éppen a délelőtti teámat kortyolhatom.
Jelen írásom részlet készülő könyvemből a "Pillangó zsebkönyvek" sorozat gondozásában.