2019. augusztus 22., csütörtök

Un souvenir d'amour

236


Amikor ’Boy’ meghalt, úgy vonulok én is Mentonba, mint Coco Chanel Roquebrone - Cap - Martinba és az 5-ös illat feltalálásába. Én is tudom hogy valami újat, valami mást fogok csinálni, és a kreativitás magasabb fokán borítom szerelmi csalódásomat egy feltalálás maradandó meomárjába.
 Sok hozzá nem értőnek kell elmagyaráznom és még több olyannak, aki nem látta az Ördög Pradát visel című filmet, hogy miért fontos a stílus, az alkotó maga és minden ami a dizájn, a kreativitás és az eköré a mese köré font világ. Éppen ezért elmegyek és megkeresem Coco Chanel házát a Roquebrune-Cap-Martin településen, és tulajdonképpen hazamegyek. Érzésem a reinkarnációra egyre erősebb. Felsőbbrendűségi tudatom, érzékenységem a divat és luxus iránt egyre erősebb köteléket fon a hely – Chanel és közém.
Harmadik napja nem bírok közelebb fordulni a házhoz. Az interneten óriási titok övezi pontos koordinátáit. Egy hatalmas több hektáros park veszi körül, drónom nincs, csak a megérzéseimre hagyatkozhatok.
Első nap végig gyalogoltam Mentonból Roquebrone-Cap-Martin-ig a tengerparton. Csalóka útszakasz, sokan nem ismerik, a szokásos hármas út a hegynek fel szakaszon kiegészül egy negyedikkel, ami gyalogos, keskeny és a legközelebb vezet a tengerhez. Elvisz egészen Monacóig. A kitartóbbak könnyedén lenyomják a négy-öt kilométeres szakaszt én három körül visszafordulok. Szemem a magasban pásztáz, de a hegy kialakítása, toldása-fodása, és dzsungelszerűen benőtt parkjai nem engednek láttatni.
Viszont látok igazi kabócát, mókust, hajóról ugató kutyát, kertből átívelő fát ahol a kerítést szétbontották a törzs szabad elhajlásához, átmegyek az alig egy méter széles pallón a tenger felett, az autóút alatt, a meredek szikla tövében, jó kétszer háromszáz méter hosszan, majd megnyugtatom magam, hogy vissza is kell menni, az lesz a próbatétel igazán csak.


Jobb oldalamon vonatsínek és kábelek, erre már talán nem venne házat Coco, habár 1928-ban, amikor Hugh megvásárolta a telket a Grimaldiktól, még nem hiszem hogy vonatsínek futottak volna errefelé…. Bal oldalamon a tenger, a kanyar mögött pedig egy kristálytiszta öböl, óriási kavicsokkal, amik felérnek egy kneipp kúrával.
Visszafele beazonosítom az egyik képen látott bástyát és fixálom lelki térképemen a helyet. Megpróbálok  drón lenni és spirituálisan felküldöm magam a magasba, térben belokalizálom az égtájak, magasságok és mélységek négydimenziós vetületét. Sima ügy mondom magamnak, megtapsikolom vállamat és hazasétálok.
Másnap. Futás. Ide a szomszédba. Félúton kiköpöm a belem, de a cél visz előre. Tovább, és feljebb. Minél feljebb futok, annál közelebb kerülök a villához. Igen ám, de itt vannak utak, ahol gyalogos nem mehet, még az úton sem, mert olyan hajtűkanyar vágja vissza az  ívet, amibe nincs cérna ami átférne rajta. Kis lépcsőket keresek, sunyiban nyitogatom a kiskapukat, amik privát területekre visznek, de mindegyik zsákutca. Úgy fel van szabdalva zsebkendőnyi területekre, hogy folyton vissza kell fordulnom, és elképzelésem, hogy majd csak folytatom az utam a térkép szerint, kudarcba fullad.
A kabóca. Szemmagasságban repül el az aprócska tapsikoló közönségem, turbózom magam a sikerre, rajongótáborom utam során aprócska, láthatatlan még, de lelkes. Apró pici tapsikolásuk a zene, a meredek, kanyargós kaptatók a hétpróba, a tenger illata elnyomja az autók kipufogójának gőzét mert itt egyre több a Tesla kocsi, megfogom a hideg falat, hűsít, egy férfit kerülök, szeme kérdőjelként szúr, számon kérve saját kondiját.
Minden út kapuban végződik. A zsákutcák figyelmeztető jelzései becsalogatnak a tilosba, a végén egy pompázatos, vasberakásos, kovácsoltvas, cizellált, zsanéros, toló és úszókapus, kétszárnyú, egyszárnyú, aztán eljutok a privát útig, ahova autókat, furgonokat nem engednek be, én viszont befuthatok, és helyinek néznek, helyinek érzem magam. Elképzelem hogy itt lakok, az egyik villában, kilátással a „cap”-ra, ami a sisak, vagy satyek, vagy az a kiálló rész, nyúlvány, amit így hívnak és belenyúlik a tengerbe. Eltévedek és már nem is tudom mit keresek, megyek fel a szűk lépcsőkön, az egyik udvaron bonzsúr, szívélyesen fogadnak, mint egy szomszédot akit pár napja nem láttak, és zsö sersé la pausa, Coco Chanel villa, bizonytalanul eligazítanak, és bon vojázst kívánnak. Pedig ha tudnák….
Visszafele úton futni a Grimaldi kertben igazi kéj, mígnem egy patkány szalad át mellettem, a kőperemen megáll, rámnéz, sürget hogy zummoljak, nem vagyunk egy hullámhosszon, ő gyorsabban elszalad, a gép a farkincáját kapja el, én pedig a 17. században képzelem magam, és Angelique megborzong a francia udvar higiéniai hiányosságain.


Harmadik nap, felkötöm a sarkamat, beülök Viki barátnőm ütött-kopott nisszanjába és lesz ami lesz alapon megindulok a gyalogosan bevehetetlen, de autóval elérhetőbbnek látszó célnak.
A kis hurok végén egy miniatűr parkoló, két srác száll ki az autóból, mondom nekik mentegetőzve kis fehér zsákruhámban, kék szalmakalapomban, Chanel karkötőben s fehér szandálban, hogy én jó sofőr vagyok, az autó nem az enyém. Majd elindulunk megkeresni a 21-es számot. Maximiliano blogger barátom nagyanyja igazít útba és felszólítja unokáját hogy kísérjen el a házig. A srác engedelmesen szót fogad, van időnk beszélgetni, elmesélem neki a Chanel ház történetét, ő elmeséli hogy autókról ír, mondom neki hogy mázlista, mosolyog. A 21-es szám pedig hasonlít a puritán stílusú egyszerű századeleji és majdnem száz éves társához, de parkja túl kicsi, gondolom a nagy eladás – megvétel alatt lenyisszantgattak, eladogattak belőle, de valahol belül érzem, hogy ez nem az, mennem kell tovább. Elköszönök Maximiliano-tól, és elindulok gyalog a hurok másik oldalára.
Szembe egy minikúper, gondolkodom hogy leintsem-e, inkább visszaindulok és igazam van, kis parkolómban fordul egyet az autó, akkor már ő is érzi hogy stoppos vagyok, és gyönyörű angolsággal Steve kéri hogy üljek be az autójába, ő majd elvisz a Chanel házhoz. Útközben beszélgetünk. Megtudom, hogy a házat pár éve megvásárolta egy amerikai hölgytől a Chanel Ház és most folynak a felújítási munkálatok. Viszont van egy pont, ahonnan belátható a ház maga. Ekkor már olyan izgatott vagyok hogy elfelejtem hogy a kápolna után balra induljak vagy jobbra.
Ismét lépcsőkön fel, két oldalt körülvesz a természet, a lépcsők tetején jobbra egy kápolna, elindulok balra, találok egy szűk ösvényt, töredezett kőlépcsőkkel, a bokrok lugasként érnek össze a lépcsősor fölött, félő hogy nem férek el, és nem férek el, kalapomat fognom kell, hogy az ágak ne húzzák le fejfedőmet. A kanyar után egy kerítés, a kerítés mögött pedig a hippi korszakot idéző Dekathlon sátor, benne minden ami egy garázsban dukál. Megtámaszkodok a kapu ajtajában, onnan akarok lendületet venni a megforduláshoz, kezemben kinyílik az ajtó, menni kéne tovább kis fehér ruhámban, de az elhagyatott lak mögött látom a kerítést magasodni még följebb, inkább visszafordulok, át a bokrokon, az ösvénynek nem nevezhető dzsungelen, majd a kápolnánál jobbra fordulok és két méter múlva elém tárul a la Pausa.


Hatodik érzékem tovább parancsol, és tudom hogy majd ott jobbra lesz egy kerítés ami nyitva lesz, és nyitva van, de ott sincs tovább. Hat autó állja el utamat, visszafordulok, a nyitott kerítés után még jobbra haladok tovább, ott pedig egy út, az út végén egy kápolna ami a gyógynövényeknek állít tiszteletet. Coco Chanel valahol itt álmodta meg a Chanel 5-öt, azt az illatot, ami esszencia lett, létének szagi ismertetője, a Nő beazonosításának orron át történő létezése, az illatok királynője, a királynők illata. Minden innen indul és ide tér vissza. A kör bezárul. A nő negyven fölött viseljen Chanel 5 parfümöt, igazgyöngyöt, mert az jár neki.
Pár napja Monacóban megérintett egy idősebb hölgy, aki kifinomult ízlésével, egyszerű de arisztokratikus megjelenésével felismertette velem a sítlus, a divat és az örökkévaló létezésének párhuzamát. Az igazgyöngy nyaklánc a nyakában eredeti, mert csak az igazgyöngy tud úgy esni a nyakra, és ezt csak a legkifinomultabb ízléssel rendelkezők fedezik föl, látják és figyelik meg.
Hatodik érzékem visz, vezet, nem kérdés, és tudom hogy a kápolna mögött van egy út, a várfal körül kitaposott ösvény, jobbra tőlem a Fal, balra tőlem az érintetlen természet, én a várárokban megyek, körbejárom a helyet, ahol a monda szerint Mária Magdaléna megpihent amikor Jeruzsálemből követte Jézust.
Stravinsky, Dalí, Picasso sétált, érzem Churchill szivarjának füstjét, itt írta és szerkesztette Az angol ajkú népek története könyvét, Churchil ügynöke, aki később megvette az ingatlant szintén magyar volt, Emery Reves, Révész Imre, akinél Greta Garbo, Clark Gable, Errol Flynn, a monacoi hercegeket és hercegnőket nem is említem, mert ott az örökség nem a kreatív szellemből születik és nem hagy olyan maradandó nyomot az éterben mint egy Noël Coward….


2019. augusztus 17., szombat

Szefóra hazatalál


Biztosra megyek. A kapu zárva, lendületből ugrom át a kerítést. Na jó, a tetején kicsit bizonytalan vagyok, végülis birtokháborítást követek el. Szemem előtt egyetlen cél lebeg: fel kell ébresztenem utasainkat, mert indulás van. Ennek érdekében negyvenhét évesen, koromat meghazudtolva lendítésből fel, pici résen Hamupipőke cipellője betámaszt, majd másik oldalon kitámaszt és ugrás a belső udvarra. Bejárati ajtó zárva. És megint jön a női ösztön. Mi ha ez nem az a ház, hanem a szomszédos ház az utasok szállása? Nincs idő gondolkodni, mert egyrészt itt is lehet pitbull, másrészt mi van ha kijön a tulaj és nekem sem időm sem kedvem magyarázkodni, mit keresek egy idegen portáján. Szóval nagy levegő, feltolom magam, picirésen bedug, támaszt, lendít és már az utcán is vagyok. És senki nem vett észre semmit. Röhögni majd lesz időm a kocsiban.
A szomszédos kapu nyitva, a bejárat is, koppantok kettőt és Péterék üdvözölnek kedvesen.
Már nem a versengésért utazom és nem azért hogy minél több „skalpot” mutathassak föl. Szefóra is csak egyszer nyisszantotta le egyik fia előbőrét, azt a Mózest megkísértő démon elé vetette, és ezzel a "bőrcafattal" megmentette férje életét. 
Reggel gyorsan átruccanunk egy közeli bazalthegyre, végigmegyünk az egyszerű, épített fajárdán, nem is értem hogy kerül ez a kis kegy a programba, talán kétnaponta lesz egy jutalom falat, természetesen a koránkelőknek. Az apró kis téglalap alakú kőnövények függőlegesen merevednek az ég felé, mókásan kapaszkodva nemlétező gyökereikbe ami maga a föld.
Mivel kalandokat kereső útitársaim itt nem tudnak akrobatikus mutatványokban kibontakozni, ezért a technika ördögét hívjuk segítségül, megkapaszkodva a fapallóba, majd a képet lefejjel fordítva botránkoztatjuk meg a világot, mennyire tudunk kapaszkodni.


Kapaszkodok az élet folyamába, az ismeretlen megismerésébe, az ismert megtartásába, és eszembe jut, tudok-e visszafele zuhanni, bele a föld közepébe, át a középponton, vagy a gravitáció  ismeretlenül is a nemlétező törvényt felülírja én pedig áthidalom a titokzatos ragaszkodást és széttárom tenyeremet: repülök.
Van az úgy, amikor az ember az utazásai során elengedi magát? Amikor olyan biztonsággal hátradől, hogy csak az utat figyeli, nincs belső hang csak a külső, a természet hangja. Azt hiszem túrázva meditálok. Sereghajtó vagyok, még szép, hisz azt se tudom hol vagyok ezen a Föld nevű bolygón, és most már vannak spontán beiktatott programok is, Gábor „még” bakancslistás helyei, Isten őrizzen kihagyni, így én követem a csapatot, csendben bambulok, néha előreszaladok, de csak a  tudat kedvéért, hogy tartozom valahova, hátul a B közép tempója a mai napon nekem bőven megfelel. Szóval ez a hallgatag utazás. Beletámaszkodom Vándorboy vezetésébe és hagyom magam. Nem érdekel a kialakulás, a kőzettan, a geológiai folyamat, az évmilliók eróziója, rétegeződése, mosása, folyása,  kopása, gondolom, majd otthon utánna olvasok, nem érdekel a történelem, csak maga a jelen pillanata.
Azt mondta egyszer egy általam tisztelt ember, hogy nőjek föl hozzá. A nő beenged, a férfi megenged. Hát így keresem a kihívásokat kapcsolataimban is. Vonzom a bevehetetlent, az elérhetetlent és mint valami kitűzött célt vetem bele magam az elérésébe, megtapasztalásába, elnyerésébe. Kiváltképp a nyers erőt vonzom, azt a markáns, férfias, érzelemmentes, erős, ösztönös, maszkulin ősi, letisztult, puritán modort, ami elvonatkoztat mindennemű nyálas hazugságtól és elemében éli meg a férfi alapvető jellemét. Utazásaim során keményen elemzem magam és számot vetek, minden egyes utam akár egyedül, akár csoportban járom, egy viszonyítási alap előző napi énemmel és a holnapi elvárt jövőképemmel. Mivé kell válnom hogy megszeressen egy olyan „magának való” ember, aki a saját törvényeit sem írja fölül, nem még a másét? Cserzett, sokat próbált lelke honnan merítkezik? Talán olyan mint a tengerészek, akik minden földrészen megtérnek otthonukba, majd tovább állnak a következő otthonig?  Sokszor megírtam már hogy nem hiszek az eredendő gonoszban, úgyhogy az elemzést magamban kezdem. Miközben végigfut agyamon királylányságom minden egyes megnyilvánulása a ruháimmal, hajammal, féltve őrzött testemmel és karban tartott lelkemmel, keményen elkezd szorítani az álca ami mögé bújok. A luxus csillogó-villogó világa ami mattít és konzervál, és a sivatag beivódott pora bőrömben harcba szállnak.
Negyvenhét évesen átmászni egy kerítést majd vinnyogva visszamászni felér egy hatnapos kalandtúrával. Hát így élem  meg naiv kis életemet, és könyvelem el frenetikus mutatványnak komfortzónám elhagyását. Normális?
Hogy lehet-e fokozni a természet adta látványosságokat beutazva a világnak nagyon pici szegletét, azt kell hogy mondjam, igen. Az utazások változatosságát befolyásolja a hangulatunk, akkori érzelmi motiváltságunk, a környezetünk, a szívünk dobbanása, nyelvünk lepedékessége, szemünk szárazsága, fülünk hallótávolsága, szemünk élessége, és tapintásunk valódisága. A mellettünk elsétáló nemzetiségek hangos-halk dallama. Elsétálunk Ben Gurion és felesége sírja mellett, tiszteletünket tesszük Izrael állam első miniszterelnöke előtt. Nem messze az ő nevét jelző, általa alapított kibuck és  könyvtár. A környék különlegessége, hogy kutatóbázisok, megfigyelőállomások és óriási kísérleti laboratóriumok találhatók a Negev sivatagban. A sivatag egyedisége, hogy nem szaharai homokos, végeláthatatlan domborulatokkal, hanem inkább az amerikai aprónövényes szavannás, száraz, homokköves, kráteres tájat kell elképzelnünk enyhe sárgásbarna, tojásfehér, ekrü, akrill, törtfehér, libafos színezetben. Itt minden réteges. Annyira réteges, hogy az apró kis párkányokon ugráló zergék teljes udvarlási és családi életüket bemutató rituáléját megfigyelhetjük. A nő megy elöl, céltudatosan valamerre fele, a bak követi. Amikor kétségbeesetten figyelem próbálkozását a továbbhaladásra, okosan sávot vált és megy tovább. A bak utánna. A szűk lépcsőkön a rekkenő hőségben minket is kikezd a távolság, pár méterre tőlünk zuhan alá egy kőzápor a magasból, csendben megyünk tovább, itt minden zaj, minden felesleges mozdulat elindul az előre jól kiszámított energiamező mentén és nem lehet tudni, mikor és hol manifesztálódik. Olyan mint a lavina.


Az Ein Avdat Nemzeti Park egy páratlan szépségű szurdok emelkedőkkel és mélységekkel, lépcsőkkel és kis tavi oázisokkal, miniatűr vízesésekkel, keskeny pallóval, mélyen benyúló sziklamélyedésekkel. A szerzetesek barlangjait elhagyva, felfrissülve, hagyom magam hogy szétfújjon a szél.
Ahogy összeáll a fejemben a kép Mózes kivonulásától Jézus születéséig, és ülök a térkép fölött és kutatom a régi és az új neveket, a régmúltat átdefiniálom napjainkra és tudatosítom magamban, hogy pici csúsztatással de ugyanazt az utat járjuk be mint Mózes azzal a különbséggel, hogy a Tiráni szoros Vörös Tengerét akkoriban Nádas Tengernek nevezték és az Ószövetségben a mai napig ezen a néven illetik, már mindegy mi van rajtam és mindegy ki mit gondol, és energiáim csapzottan erőlködnek a természet egyeduralmában.
És csak megyek előre, céltalanul, nem tudom hol van a vége, lábam halad, teszem egymás elé, tipegek és topogok, fel és le, óvatosan, bátran, egyre bátrabban, felszabadultan, fékezve és gázt adva, bevárva, sürgetve, nabateus vagyok évezredekkel ezelőtt, keresem a vizet, átmegyek a természet alkotta kőhídon és megpihenek a szurdok végében a vízgyűjtőnél.  


Maktesh Ramon, Izrael legnagyobb nemzeti parkja és a világ legnagyobb eróziós krátere, hossza negyven kilométer, szélessége kettő és tíz kilométer között változik, mélysége pedig ötszáz méter is lehet. Formája hosszú szív alakú, nem hiába mosta kétszázhúsz millió évvel ezelőtt az óceán, formázta, csiszolta, megdolgozta, kialakította, és kiszárította hogy láthassuk. Hosszú szíve megnyúlt, mint amikor már nincs benne szufla, de még dobog. Évmilliók szétcincálták, használták, kizsigerelték, széthúzták, nyújtották, de még aki látja, annak szív. Kis csapatunk egyik tagja azonban belülről látja. A nagy szélben szeme begyulladt, napszemüveg, sál és kendő takarja fényképezéshez szokott szemét. Ő a mi dokumentáló, rögzítő, képi memoárunk, de a mai napon mást kell látnia. Férje olyan türelemmel és odaadással vezeti, gondosan, türelemmel és megértéssel, lépésről-lépésre, és mondja és láttatja amit Mari vakon elhisz és megél. És ekkor döntöm el hogy írásaimat kiadom Brail írással is, és lehet csak tapintható jelekkel, mert akinek megadatott a látás, az menjen és nézze meg, aki pedig a maradék érzékeit tudja csak használni, annak örömmel leírom. A sivatagot a halvány ekrü színű homokkal, teleszórva sötétzöld kornyadozó, óriásira nőtt spenót leveleknek tűnő palántákkal. A homok mindenhonnan behatol, nem is a szélnek köszönhetően, hanem a sok mozgékony, önjáró, parányi kavicsdarabok zizegő életének, rohanós világuknak köszönhetően, és én hagyom, mert dolguk van, intézzék, én is megyek a dolgomra, még be kell teljesednem a kráterrel, majd a táj átvált őrjítően gigantikus messzeségbe.


A madarak a tenyerünkből esznek. Mármint nem mindenkiéből. Szétterülve mint egy paca az árnyékos fedett terasz alatt nyújtom tenyeremet a beazonosíthatatlan fekete madárnak, mozdulatlanul várom a csippentést, és azt tudom hogy vannak olyan emberi lelkek akik kommunikálnak a repülő jószágokkal, várom bizonyítékát hogy én is ebbe a kategóriába tartozom. Mígnem Levi, a határon feltartóztatott utastárs leguggol mellém, és egy laza „gyere” invitálással kitárja tenyerét, a madár rászáll, csippent egyet, majd még egyet és a kis telhetetlen szinte etetőszéknek használja a félig sem kinyújtott kart.
A túra végén láblógatunk az ötszáz méter magas épp kiszáradt vízesés fölött. Csapadékos időben itt több hektoliter víz lefolyhat, óvatosan közelítem meg a peremet. Olyan vagyok mint a szende szűz lány, kéretem magam egy jó fotó miatt hogy még kijjebb, még egy lépés, még előrébb.
Mindig van tovább. Magamhoz veszem a Vándorboy által megutaztatott állatkák közül a Tevét, és a Csacsit, és elindulok felfele, a kanyon tetejére, imitált futással. A szél fúj, a táj kisimul, enyhe domborulatokban végződik, amiket távolról megsimogatnék, kaptatva fel viszont cipőt és izmokat próbáló mutatvány. Hátam mögött a kanyargó mélység, fejem felett a máladozó kőhegy, guruló szikladarabokkal. A keskeny, alig egy méteres kitaposott utacskán imbolygok a végeláthatatlan naplementébe.


Este Tevét bekötöm a tevefarmon akolba fogott társai közé, mi Zsuzsival pedig befészkeljük magunkat a recepciónak nevezett, de annak nem mondható helyiségbe.
Na most az úgy volt, hogy ha sok ember alszik egy helyen, akkor ott biztos hogy valaki szuszog, levegőt vesz, megfordul éjjel álmában, és ne adj Isten horkol. Én csak szolidáris vagyok Zsuzsival, nehogy már egyedül élje meg az osztálykirándulásokról jól ismert spontán és kényelemmentes miliőt. Raklapokból van bőven a teremben, tulajdonképpen ez szolgáltatja az ülőgarnitúrát. valamivel töltött zsákok is vannak rajtuk, a kényelem demonstrálására. Szobából takarók, párnák, jelzett ágyak egymás mellé de elegendő távolságra, bekuckoljuk magunkat hálózsákjainkba, nevetgélünk, beszélgetünk, nosztalgiázunk, elemzünk, majd alvás előtt villany leó!


És létezik. És van. Vagyis nincs. Kiderítettük, hogy miután milliméterre átfésültük a körülbelül hetven négyzetméteres helyiség falát kívül és belül, közben leszedtük humanitárius alapon az összes pókhálót, bogarat és teveürüléket, a lámpa égve marad. Még egy generátort sem találtunk a különálló épületben, amit ha megtalálunk, a fagyi hűtőláda tartalma veszett volna kárba. Viszont ha lett volna kulcs a tárolóhoz, az sem ment volna kárba. Így reflektori kivilágításban aludtunk ezer szúnyog társaságában, a tevefarmon, valahol huszonöt percre Be’er Shevától, negyven percre a Holt tengertől, és két órányi autóútra Tel Avivtól. Körbe barikádoztuk magunkat kitört ajtókkal, építkezésből megmaradt deszkákkal, a bezárhatatlan ajtókat és ablakokat pedig megreparáltuk, visszaállítottuk.
A hely egyetlen használható létesítménye a patyolat tiszta vizesblokk, ami úgy illeszkedik a farm többi tákolmányai közé, mintha egy EU pályázaton nyert konkrét projekt került volna egy megbízható mesterember kezébe a többi pénznyelő automata között.


Jelen naplóm Izraelbe mentem Vándorboyjal címen könyv formájában hamarosan előrendelhető lesz.
Az előző részekből:
https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/04/izraelbe-mentem-vandorboyjal.html
https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/04/madar-les.html
https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/06/luxustol-csavargasig.html

2019. augusztus 8., csütörtök

A kísértés

Amíg nincs értés, addig van kísértés.
Tegnapi messzemenő gondolataim leülepedni látszanak, új erőkkel szállok az újdonság megismerésére és úgy döntök, felszabadulok.
Persze, mert olyan könnyű a tengerparton felszabadulni.  Az elején kezdjem vagy legyen benne fikció? Miközben talán életem legjobb történetét fogom megírni itt Mentonban, életem története összességében egy visszaigazolt szándék, egy erős akarat és folytonos elhatározás. A bármi áron.
A kísértés pedig folyamatosan jön. Nem férfi képében, azt most otthon hagytam egy időre, az itteni férfi pedig nekem túl szabályos és különben sem tudom megkülönböztetni a francia sármost az olasz macsótól, vagy a szerb, horvát, szlovént, de az oroszt azonnal beazonosítom. A kísértés mutatja meg az érzést. És minél mélyebbre kerülök szerelmi történetemben, annál jobban felismerem a kísértést.
Nyugi, ma már ittam kávét, és okfejtésem történetem végére kikristályosodik.
Én én vagyok. Megszemélyesítem saját magamat saját történetemben. A világ egyik legtöbb tiltótáblájával rendelkező Mentonban. A világ legtöbb zebrájával, ami előtt kötelező megállni, a világ legtöbb körforgalmával, ahol befele indexelnek és kifele csak simán kihajtanak a sofőrök. Minden csak megszokás kérdése. Viszont utálom a megszokásokat. És imádom a kihívásokat. A kísértés pedig mint az alma Éva előtt lebeg.


Menton maga a kísértés. Itt nincs felhőkarcoló, a régi a még régebbivel egymáshoz simulva éli mindennapjait. A petangozó helyiek az elkerített parkokban, a bébicsőszös gyerekek a zárt játszótereken, a gyalogos vándorok, az autós haladók, a kocsmázó helyiek és a túlélő bevándorlók.
Milyen kevés választja el az embert a döntéseiben. És olyan egyszerű. Kimondani viszont nehéz. Döntöttem. Elköteleződtem az életem mellett. Minden más csak díszlet és beépített hozadék.
Nem fordult meg még senkinek a fejében egy csodás, nyugodt, élhető helyen hogy maradna? Hogy kipróbálná? Milyen reggelente kisétálni a tengerpartra és megmerítkezni a természet energiáiban? Vagy beköszönni a sarki pékségbe két kiflit és egy süteményt rendelve a reggelinkhez majd azt komótosan elfogyasztani kilátással a hegyekre? Aztán a számunkra extrém levegőt beszíva vagy izzadva vagy fázva átadni magunkat a munka örömének, azzal a tudattal, hogy ha kimegyünk, nem a város fülledt szmogja hanem a természet lágy öle vár látványával, frissességével és egyediségével?  Hát nekem folyton megfordul a fejemben. Hogy az itt és a most az egyetlen és leginspirálóbb hely a világon, és csak a döntés kimondása az egyetlen korlát ami határt szab a szabad akarat és a kötelesség közé. Merek-e álmodni egy nagyobbat? Merem-e túllépni saját korlátaimat?
Azt nem biztos, és még a kutyapiszkon is átgörgetem lábamat, felfedezve, hogy a szerencse is csak érintőleges nálam. Vagy az ürülék túl kemény.


Menton óvárosa egy felszíni barlangrendszer. Tudom hogy ilyen nem létezik, de igen. Felfedezésem egy oldalsó szűk, sikátoros, meredek lépcsősorral kezdődik, ahova két újdonsült barátnőmmel kapaszkodunk föl. A falat két oldalról is kézzel elérhető téglákat egy vékony vaskorlát biztosítja, szemben az enyhén ittas helyit is, aki arról magyaráz, hogy a lépcső meredek. Mosolygok ki a fejemből kifele, mert az egyetlen kommunikációs eszköz minden helyzetre a szívből jövő mosoly, és bizonyíthatják ellenkezőjét izomból kigyúrt és erőből maszkulin embertársaim, emberünket elengedem, és folytatjuk utunkat az óváros tiszta, makulátlan kőútján egyre magasabbra. Az aprócska, pici házak úgy meredeznek egymást túlszárnyalva, mint az orgona sípjai. Kukucskálnak ki egymás jobb vagy bal vállán át, csak hogy lássák a tengert. Okker sárga, matt zöld, kő szürke, tégla vörös, közelről nézve üdítő, a napból nézve változatos. Attól függ hol áll, mennyi felhő veszi körül, merről fúj a szél és én hol állok. Most épp két házikó között egy falkerítés tetején egyensúlyozok és nézem be az öblöt. Az új és a régi kikötő között Menton nyüzsgő, de hívogató parti sétányát a Sablettes-t.


Itt az ablakba rakott cserép megáll a fejünk felett, a térkőnek funkciója van, a macska bolyhosan, kinyúlva alszik a lépcsőn, mellette agyagba formált képmása, a virágok még a sötét, szűk utcákon is zöldebben virágzanak mint a szomszéd nője, a spaletták pedig vagy műszempillával felragasztott szemhéjak, vagy napszemüveges társaik.
Innen indul a nagy Mercantour túra a maga több mint 200 kilométeres távjával. Mercantour a környék legszebb és legnagyobb nemzeti parkja. Közel 600 km a bejárható túraútvonala. És megértettem a mehetnék definícióját. Az ember tervez, Isten kezében okfejtése méltán von kérdőjelet a végzés mibenlétéről. De itt, Menton szűk és miniatűr fellegvárában olyan könnyű kimondani az alkotás szabadságának lényegét. Látni és láttatni, szabályozni és megélni. Saját korlátaink gyűrűjében. Aztán rajtunk áll hogyan éljük meg. Én önfeledten. Ahogy végig gördült a kutyakaki a flip-flop papucsom talpa alatt, elragadott a gyönyör és a felismerés, hogy bizarul vagyok szerencsés. Mert kaptam egy adottságot, egy képességet, a felismerés, a szabadság és a szabad akarat képességét. Ehhez párosul az alkalmazkodás képessége, az elengedés művészete és a kéretlen megtapasztalás elfogadása. Erről minden írásomban polemizálok majd, mert meg akarom fejteni az elvágyódás, a mehetnék, a megismerés, az utazás misztériumát.


Ez a közel hét évszázados mediterrán város az alig ezer ötszáz hektárján őrzi a Belle Epoque hangulatát palotáival, és a hely szellemével. Ez a szellem nem kísért hanem inspirál. Egyre feljebb a lépcsőkön, a kacskaringós szűk utcákon, ahonnan belátni a tárva-nyitva hagyott még szűkebb lépcsőkön a feljáraton az emeletekig. És onnan nem tovább.
Mígnem elérünk a partról kimagasló mauzóleumot magába foglaló temetőig. Majdnem azt írtam hogy kertig, mert nekem majdnem az. Úgy járom a temetőket útjaim során, mint más a butikokat, strandokat vagy bazilikákat. És miután nemsokára negyvennyolc, az ember már elgondolkodik az élet nagy dolgain. És mindegy hogy hány a ránc, a fő hogy a szem ragyogjon! Mint ahogy az előttünk ép temetőt lelakatoló temetőőr arca is felragyog amikor meglát. Én rámosolygok, és mielőtt belekezdenék spontán monológomba a „dix minutes”-ről és hogy „je voudrais”, már a kezembe is nyomja a lakatot, és kijlenti, hogy  „dix minutes”, tíz perc múlva zárjak be.
Szám tátom, szemem kikerekedik, olyan vagyok mint egy düllesztett porcelánbaba, kezemben a sima, réz színű lakat, két kiscsaj röhögőgörcsöt kap, és gyorsan beiszkolunk a temetőbe. Vajon mire elég tíz perc? A nevek keverednek. Van olasz, francia, német hangzású név, a kősírok katonás sorrendben vonulnak a kétoldali járdák mentén. A végében pedig a mauzóleum, amit egy orosz család állíttatott és impozáns épülete kitűnik arany kupolájával a megkopott, szürkés régmúlt sírkövei közül. Miért mindig a halottak kapják a legjobb kilátással rendelkező parcellákat? Talán hogy az ember éltében egyre feljebb és feljebb, egyre többet és többet akarva legyen egy határ ahonnan mindegy. A halottak úgy foglalják el a kilátást, mint a futóversenyen a szalag a cél előtt.



A látás vanságának leírója akarok lenni. Éppen ezért lassan haladok a sírok között, létezésem fordulópontján megérint a patina, érzékletesebb vagyok az emlékekre és kezemben a kulcs. Két lány életét mentem meg, ha nem jövök, ők az éjszakát biztos hogy a temetőben töltik. Döbbent arckifejezéssel figyelik az őrült nőt, aki gyönyörű Rouge ruhában, egy lakattal a kezében, nemzetközi egyezményes jellel magyarázza hogy idő van. Allez, allez, próbálok helyinek mutatkozni és feladatomat tökéletesen teljesíteni. Kifele jövet elveszítjük Mirát, kötelességemnek hangot adva megkondítom a temető harangját, hogy jelt adjak, a halottak is nyugovóra térnek, a látogatás ideje lejárt. Mire a lakatot ráfordítom a láncra, emberünk is megjelenik a lépcső aljában és szemét hunyorítva köszöni meg hogy betartottam ígéretemet.



Lefelé a kinézett templomlépcsőn haladok, olyan ez mint  a pozsonyi várban a cikk-cakkos feljáró a várudvarra. A Saint Michel-Archange Bazilika miniatűr teréről jutok le az óváros bejáratához, a lépcsőfordulókban művészeti galériák, antikvitás, az egyikbe bedugom a fejem, és már csak én hiányoztam innen. A giling galangtól a perpétum mobiléig itt minden megtalálható. A galériáról köszön le egy hang, és nem tudom beazonosítani hogy női vagy férfi. Nem kérdi mit szeretnék, tovább végzi emeleti dolgát. Én meg bejárom az alig harminc négyzetméteres zegzugos garzont, ahol minden saroknak jelentősége van és minden fali négyzet milliméternek hangsúlya.


„j’ étais permeable a
toi, comme tu etais
permeable au vent
aux mots, aux gens,
au soleil… a la lune”

(Átjárható voltam
neked, ahogy a szél
áteresztő szavakkal, emberekkel,
a nappal … a holddal)
Szabad fordításomban egy galéria képéről koppintva, Anonimus tollából


2019. augusztus 5., hétfő

Édes élet Mentonban



Két hét élményeit belezsúfolni egy bejegyzésbe, szinte lehetetlen, főleg az ilyen extrovertáltnak, mint én vagyok. Aki meglátom a legapróbb hangyát, megfigyelem a szendergő sziklatömböt és meghallom a suttogást a víz alatt, tapintani tudom a levegőt, ízlelem a kirakatokat, beleszagolok a napba és érzem a mindenséget. A kirakat ízlelése még Kassán alakult ki, amikor annyira nem volt pénzünk, kezdő színész korunkban, hogy jeles napokon megálltunk az élelmiszerbolt kirakata előtt és jóllaktunk a látvánnyal. És tényleg eltelített, azóta kordában tudom tartani vágyaimat, leszoktam a húsról, nem zabálom agyon magam, mértékkel töltöm fel testemet, csak annyira, amennyire szükségem van. A napi tíz-tizenkét óra ülés a számítógép előtt csak mentálisan éget energiát, a haszontalan étel fogyasztása átmehet felesleges energiarombolásba. És nekem az energiára nagyon nagy szükségem van. Energiából vagyok és ebből táplálkozom. Hogy most ebből az okfejtésből hogyan fogok kijönni még nem tudom, a lényeg hogy nincs kávém, ilyenkor nem érzékelem a teret és simán magamra húzom az ajtót, tegnapelőtti kérdésre adok választ és hiába mutogatnak bármire hogy ott van, nem látom.

Reggeli menet Monacoba, rutinszerűen veszem a kanyarokat, mellettünk háromárbócos vitorlás vonul. Megígérem magamnak, ha megállunk, lefotózom. Mire megállunk lehorgonyzott és vitorlát bontott. Beigazolódik, hogy a szél, nap és víz energiák hatékonyabbak, gyorsabbak és működőképesebbek, vitorlás barátunk kétséget kizáróan Andrey Igorevich Melnichenko (vajon ki a legközelebbi barátja hangzik a monacoi vicc: Putyin a helyes megfejtés) és a hajója neve „A”. Egyszerűen „A” mint Andrey. A világ leghosszabb vitorlásának tartott szélerőműves árbóca a Big Bennél is magasabb. Akinek vitorlása van, az szereti a tengert, tartja a helyi meggyőződés. Az ilyen és ehhez hasonló úszó villák pedig arról szólnak, hogy stabilizátor és olyan GPS rendszer ami egy helyben tartja a hajót. A többi extráról majd később írok, az éjszakai Nizza résznél, mert ott derül ki valójában valós mondanivalója számomra azon kívül, hogy fenntartásuk egymillió eurónál kezdődik per hónap.

A luxus világában a luxusról írok. Dél-Afrikában majd a nyomornegyedekről, Brazíliában a favellákról, kisfalumban pedig anyámról és a helyiek mindennapjairól. Mert a hangosbemondónkon kívül más rendkívüli nagyon nincs, Monacoban viszont vannak paloták, Mentonban Cocteau múzeum, Grimaldi palota, számos exotikus kert, tenger és part, közösségi élet, itt halt meg Alexandre Calame (gyönyörű élethű tájképei a természetes fény és a színek összhatása), óvárosa, ami vetekszik a Cinque Terre településeinek látványával - itt viszont nincs tömegnyomor, de megint megyek sorjában.
Visszafele úton megtalálom az egyetlen ingyenes parkolóhelyet Mentonban. Mielőtt bedobálnék a parkoló tényleges fizető automatájába, rám szól egy férfi, hogy az én helyemért nem kell fizetni. Halleluja. Kimegyek a mesterségesen kialakított tengerparti sétányra, leülök a tökéletes padra, aminek iránya pont rálát a vízre, és ez azért fontos, mert Magyarországon állítólag vannak fordított padok is, tehát most már fontos az orientáltság, választható az irány.



Menton nem a luxus. Menton az idilli tengerparti nyaralóhely, ahol beúszok a bójákig, hogy minél tovább tartson visszafele a látvány az óvárosra és a mögötte elterülő hegyekre, délután beragyogva a lemenő nap fényében. És nem giccses. Képzelj el egy színpadot, aminek a horizontjára felfestettek egy domboldalt, tele színes házakkal, mögötte hegyek és a hegyek mögött egy reflektort húznak le, lassan-lassan láthatóvá téve a függönyt. A legszebb, amikor a fény a hegy gerincére ér, és éles kontúrt húz a nyergére. A házak lépcsőzetesen sorakoznak egymás mögé mint egy gospel kórus középen egy hatalmas templom harangtornyával. Én vagyok a karmester, gondolom magamban, aztán elhessegetem istenségemet és szerényen meghúzódok a napernyő alatt.


Szalmakalapommal árnyékolom kis kamerám lencséjét, egyensúlyozva a láthatóságot. Kezem remeg, a szél fúj, egy kézzel ágaskodok a lehetetlen felé. Másik kezemmel kapaszkodok a szalmába, mert kalapot minden magára valamit is adó nő hord, kamerát pedig be lehet szerezni és ha választanom kellene, melyiket engedjem el, a kalap marad.

Az ilyen művészfélék mint én akkor éljük meg igazi mélységünket és akkor tudjuk kiüvölteni saját igaz lelkünket ha kívülről mélyére nyúlunk, előveszünk egy nagyon régi szálat amit alaposan megcsócsálunk majd visszadobjuk. Hát egy ilyen megcsócsált szálon ülök most éppen és gyógyítom sebeimet. Menton vajon gyógyír tud-e lenni? Lehet-e happy end utazásom végén? Történetem amerikai szappanoperaként kerül a történelem labirintusába vagy jó magyar szokás szerint sírva vigadok a végén? Akarom-e követni a megkövült sémákat vagy újra tudom írni saját történetemet? Tudom hogy sokan utazunk búfelejteni, ki akarunk lépni fájdalmunk sebeiből, menekülünk, én sem akarom érezni a kudarcokat, az elutasításokat, pedig ha szembenéznék velük….
Szembenézni. Elcsépelt közhely. Inkább az elfogadásra kellene koncentrálni, hiszen a szembenézés adott. Nekem kell reggelente tükörbe néznem, tiszta szívvel és szeretettel gondolni a világra és a miliőre ami körülvesz. Negyvennyolc évesen tudomásul venni hogy mindig van utánunk jövő generáció, hogy van aki másként látja a világot, és van aki erőteljesebb attitűddel akar irányítani bármit is.
Viki barátnőm élete fenékig tejfel megpunnyadt anyaországi életünkhöz képest. Jó munkahely, magas fizetés, lakás, autó, gyönyörű környezet, gyerek, és ő. Így tulajdonképpen nem is nagyon különbözik otthoni társaitól. A válások száma Magyarországon évente 5%-al nő és 1000 házasságra jut ötszázvalahány válás.  Szóval válunk… És ha már elváltunk, fenn kell tartani a látszatot, életszínvonalat, lakást, kocsit, önmagunkat még Franciaországban is. Viszont itt egy kicsit könnyebb. Mondom én, aki két napja csöppentem bele a miliőbe. Pisilnem kell, úgyhogy nincs időm tovább polemizálni, ráadásul a kocsit is inkább kétszer nézem meg, még ismergetem a helyi szokásokat, büntetésorientált valóságom nehezen áll át az esetleges éljünk együtt normálisan társadalomra. 
Csak az érthetőség végett, azért dobtak mert negyvennyolc vagyok. És a szintén negyvennyolc most új projekten gondolkodik, amihez huszas - harmincas kell. Projekten... Hm....

Gondolataim cikáznak, vajmi keveset érzékelek Mentonból. Talán azért van ez így, mert a helynek van egy varázsa ami megnyugtat. Itt lesz időm elmélkedni, gondolkodni az élet nagy kérdésein. Miközben beutaztam a világ izgalmasabbnál izgalmasabb helyeit, és néha erős késztetést éreztem, hogy az az a hely ahol meg lehet írni egy könyvet, talán Menton ez a maga egyszerűségével és nagyszerűségével, ahol meg is fogom.
Próbálok szelfizni, de ez a kép is savanyú. A háttér elveszi fényemet.  


Gyors bevásárlás a közeli szupermarketben, az Intermarche-ban, gyalog megyünk, kávé beszerző körútnak nevezem el kis sétánkat, kiskrapek megfogja a kezemet, a bizalom maximális foka. És magyaráz. Az élet nagy dolgairól. Hogy majd vonatozunk. Persze, gondolom magamban, de jó neked…. Miközben felnőtt fejjel a vonatok késéseit elemzem magamban Budapest és Prága között, és gyógyítom coachom vezetésével, kiskrapek szintjén csak tologatjuk, néha öszeütközünk, aztán felállítjuk, megigazítjuk és megy tovább. Ilyen egyszerű.


A nap hátralévő része strandolással telik. Az olaszok átjönnek a francia riviérára, a franciák átmennek az olasz tengerpartra. Mert riviéra csak egy van. A francia. Mellettünk egy olasz család exkuzálja magát, mondom nekik, hogy ez egy nyilvános hely, engem nem zavarnak. És meditálok. Pontosabban belealszok a napba, a tenger zúgásába, a part zsongásába, évek fáradságát alszom ki a nyüzsgő miliőben, arra emlékszem, hogy a szerelmet még átkarolom, aztán úgy maradok, és egy jéghideg vízcsepp ébreszti föl túlforrósodott testemet. És a badaboom. A badaboom az adj király katonát francia változata, azzal a különbséggel, hogy itt egy kiskrapek dönt le kettő-három-négy felnőttet eredményesen a vízbe. 


Nem tudom mikor fogod olvasni ezt a könyvet, de //:Mentonnak új polgármestere van :// (a zenében használjuk ezt az ismétlőjelet), aki mindent megtesz, hogy fiatalítsa a város lakosságát. A parton vízpermet, zuhanyzók, és épül a színpad az esti bulira. Díszítésnek azúrkék héliumos lufik, és majd kíváncsi vagyok sorsukra. Mert hát ugye, a környezettudatos életbe nem illik bele az égben szálló műanyag…. Mint híres celebek kordonnal körbezárva maradnak. Néhány reménykedő kisgyerek vár a korlát mögött, mint Justin Bieberre koncert előtt autogramért, de az utópisztikus bácsi a mikrofonpróbán tulajdonképpen a választási kampányát gyakorolja, csak én nem értek semmit a szövegből. A mesterségesen kialakított part (a sétálórésznél faberakásos, alatta homokos és kavicsos part, mindenki kedve szerint választhat) egy öblöt zár le. Az öböl hatalmas sziklákkal határolja a védett medencét, na én erre a nyúlványra kiegyensúlyozok. És ezzel megvan a mai napi túrám. A csúszós, néhol hegyes sziklatömbökön ugrálni felér egy kanyon túrával Vándorboyjal.


Futni kéne. A parton inspirációnak itt vannak mindazon társaim, akik nem hezitálnak átállással meg különböző kifogásokkal, hanem nyomják a kilométereket. Estére már biciklisták is vegyülnek a tömeggel, a kormánykerék kosarában öleb, a zene szól, kedves francia dallamok, amik megmozdítanak, akár ülve, akár fekve, akár állva, még a sétálók is tánclépésben közlekednek.
Az óvárosban kezdjük esti programunkat, egy fagyi ami kihagyhatatlan, aztán eltűnök egy kis időre, felfedezni vágyó énem máris kalandért kiált. De a mai csak terepszemle, mert a parton a programok csak ma, csak itt, és muszáj kihasználni őket. Szóval mint hithű filmes, a terepszemle tanulsága: az első utca tömve turistákkal, boltokkal, árusokkal, művészekkel, az egyel felette levő viszont csont üres. Mintha egy másik dimenzióba léptem volna.  Vagy egy másik városba. Még a zaj sem hallatszik föl.

A bugit még gyakorolnom kell, mert a homok nem magassarkúnak való vidék. Az átalakulás megkezdődött, holnaptól flip-flop és alkalmazott megfigyelés.

A teljes élménybeszámoló az Édes élet Mentonban című könyvben lesz olvasható, hamarosan. 
1. rész: https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/07/erkezes-mentonba.html
2. rész: https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/07/karoly-hegy-vagyis-bizarr-monte-carlo.html