Szerda, 2020. március 18.

Ma nem fáj a fejünk, kialudtuk magunkat.

A mai napon a felelőtlenségről írok. Arról a kifejezhetetlen ragályos betegségről, ami sokkal jobban fertőz mint ezer vírus. Arról a felelőtlenségről, ami minden tudás ellenére megengedi hogy áthágjak parancsokat, figyelmeztetéseket, óvintézkedéseket.

Miután kidühöngtem magam, írok a  felelősségről. Arról a mély elköteleződésről, ami embertársaim felé mutatja meg önmagamat. Sose bírnék a tükörbe nézni, ha kiderülne hogy hordozó vagyok és általam megfertőződött akárcsak egy ember is. És ugyanezt elvárom embertársaimtól is, hogy ha tünetmentesek is, hordozhatók lehetnek, tehát maradjanak otthon és ne érintkezzenek senkivel.

Kilincs, villanykapcsoló minden nap többször lefertőtlenítve. Kezem száraz, minden cselekedetem előtt, után fertőtlenítem.

Körülbelül ötven szájmaszkot gyártottam, még Kassára is postáztam.

Megkérdeztem a polgit, van-e okom félni, mégiscsak ide jár fél kisfalum. Megnyugtat, hogy falunk „tiszta”. Volt egy rémhírkeltés egy családról, aki veszélyeztetett munkakörben jobban ki van téve a kockázatnak, karanténban vannak, ennyi. De hát nem lenne kisfalu ha nem lenne egy szomszéd aki farkast kiált.

Én meg kicsit befostam hogy ennyi emberrel találkozom naponta. Be akarom függeszteni a szájmaszk gyártását.

Közben megint lemondta egy ügyfelem az utazást. Nem agyalok azon mi lesz tovább, megértően konstatálom, és már írom is a levelet a francia szállodának. Jön az automata válasz, a kollégák hamarosan feldolgozzák kérésemet. Nekem jelen esetben elég a visszaigazolás, remélem Cynthia jól van és csak home office-ban dolgozza fel a káoszt. Látom kollégáimat, főleg a repjegyeseket akik a seggükön veszik a levegőt, kezelnek csődbement légitársaságokat, felelőtlen, utolsó pillanatban utazó utasokat, átfoglalásokat, lemondásokat, vouchereket, szóval nem lennék a helyükben. Ők az én mindennapi hőseim.

Telefonálgatunk. Most van időnk egymásra.

Rövidnadrágban tornázok a kertben. Meleg van. Anyám felmos, szabja az anyagokat, kertészkedik. Kiveszi a részét a teendőkből. Mostanra értette meg, hogy baj van. New York-i barátnőm szerint náluk még az egészségügyben dolgozó kollégái sem viselnek szájmaszkot. Tényleg csak Szlovákia ilyen fegyelmezett és példamutató. A miniszterelnök és stábja, a tévébemondók, riporterek és riportalanyok, mint egy új brand úgy tartozik a szájmaszk a mindennapjukhoz.

Azon filózok, hogy ha ez a vírus 2-72 órát képes „életben” maradni, akkor ha cserélem a maszkot, akkor nins szükség szűrőre csak egy mosógépre, és 2-3 váltó maszkra.

Anyu isteni finom sárgaborsó főzeléket főzött. Úgy működünk mi itt négyen (mert a macska is számít) mint egy fogaskerék. Négy nap kellett hogy összehangolódjunk és beilleszkedjünk egymás rutinjaiba. Észrevesszük egymást, mégis békén hagyjuk. Tulajdonképpen ez mindig is jellemző volt családomra. Egy olyan távolról figyelt magatartás jellemez bennünket. Ha baj van, akkor a világ minden pontjáról azonnal hazajövünk. És úgy állunk bele a feladatba, mintha csak megoldás létezne. Nincsenek sértődések, inkább egy érdesebb hang után egy nyugtázó beletörődés. Biztos oka volt rá.

A posta udvarán két szájmaszkba öltözött tűzoltó fogad. Egyesével mehetünk be az épületbe. Nincs helye a jól megszokott „anyád jól van?”, „elvittem a gyereket a fogorvoshoz és most rohanok leszedem a tűzhelyről a húsleveset”, „legközelebb elhozom neked a virágmintát, de az lesz a legjobb ha megmutatom” kezdetű mondatoknak. A tűzoltók a szociális segély kifizetése miatt vannak készültségben. Egész Szlovákiában a katonaság, a rendőrség, a tűzoltóság, hol, milyen intézmény van, segédkezik a kifizetéseknél. Figyelik hogy mindenkin legyen szájmaszk, és betartsák az egy-két méteres távolságot. Nálunk még a romák is fegyelmezettek.

A kilincseket, villanykapcsolókat folyamatosan fertőtlenítem.

Nekem is szükségem van pár hiteles megnyugtató szóra, egy iránymutatásra, feltöltődésre vagy tudásra. Kitől?

Lelkiismeret furdalásom van, mert az egész délután végigtelefonálgattam. Fontos volt megtudnom hogy Ruben már nem cumizik, Tesó jól van, mindenki hazaért, mindenki odaért, senki nincs egyedül. Így nem készültem el az estére kitűzött arcmaszkokkal. Mivel reggel nem jöttek értük, gondoltam lecsengett az igény. Aztán este egy valakit el kellett küldenem, kértem jöjjön vissza később, de megsértődött. Mert megkérdeztem, hogy van-e a háztartásában idős. És a végén azt választottam, annak adtam szájmaszkot, aki együtt él idősekkel, 65 év felettiekkel, egy háztartásban. A gyerekek ebben a helyzetben nem hatnak meg. Talán beérett apakomplexusom, és az idősek iránti tiszteletem, szeretetem. Amit még alapnevelésként megkaptam 3-13 éves koromban.

Borzalmas ami a boltokban megy. Közben próbálom arra kondicionálni magam, hogy sosem tudhatom milyen kényszerűségből vásárolnak, rabolják le a polcokat, vadásszák az árukat. Van aki azért spájzol be mert tényleg nem akar kimenni egy hónapig. Van aki azért mert fél hogy nem marad. Van aki magából indul ki, van aki egyáltalán nem indul sehova. Szóval amikor majd nem lesz, én bízom benne, hogy akkor majd az emberiség belátja és akkor majd lesznek páran, akik megtanítják a most harácsolókat halat fogni. Addig meg okosan kivárunk.

Este megnézem a híreket hogy én is képben legyek. Meg aztán megnyugtat a Szlovák miniszterelnök. Most például azzal, hogy volt egy EU-s skype konferencia, és a kötelező kör után ő kilépett, mert szomorúnak tartja, hogy jelen helyzetben egy óra csak a pénzről szólt.

Lesz szájmaszk a falunkban, a polgi biztosított róla, hogy pénteken mennek egy szállítmányért és kiosztanak minden 65 év felettinek. Hurrá.

Kedd

Tegnap óta fáj a fejem. Szemvédővel aludtam, mert a lányom sokáig dolgozott, és égett a lámpa. Amikor levettem a szememről a sötétítő maszkot, fájt a szemgolyóm. Szabályosan éreztem, ahogy a nyomásból felszabadul. Ilyet se éreztem még. A felszabadulás fájdalmát.

Tegnap három férfi is megjelent az életemben, akik fontos szerepet töltöttek be életemben, aztán nem varrtuk el a szálakat, csak hagytuk, hadd sodorjon az élet. Mi ez ha nem a csillagok állása, a karma vagy mi. Igaz, az egyik srác Chicágóban él, és mindenáron szeretné ha kimennék hozzá. Ma már nem jelentkezett hogy megbeszéljük a részleteket. Kendertermesztéssel foglalkozik. És eszébe juthatott vagy valaki figyelmeztette, hogy Trump is lezárta az Európából érkező forgalmat, kivéve az Angliából érkezőket. Öt amerikai nagyváros fogad gépeket Nagy Britanniából. Érdekes. Angliában, ahol esős az időjárás, a fertőzés a legnagyobb számban terjed. Mikor fogják már fel politikusaink hogy nem gazdasági, politikai, érdekszemmel, mutyihaversággal kell most dönteni? Persze, fontos a pénzügy, előre kell látni, de mit lássunk előre, ha a most pillanatát sem tudjuk feldolgozni és megérteni?

El vagyok maradva két három feladatommal, az egyik egy Coco Chanelről szóló írásom egy rangos magyar magazinba, ami számomra presztízs értékű és fontos. Volt mostanáig. Átértékelődnek bennem feladataim. A másik fontos feladatom egy film költségvetése. A film egy lókötőről szól, aki azzal szerzett magának hírnevet, hogy szembe ment mindenkivel. Még saját magával is. Hős volt vagy áldozat, ezt boncolgatja a film. Most csak a pillanatom valósága és a jövőm a fontos. A két hátrahagyott feladat pedig a múlt és a történelem. Megalkotom új szabályrendemet, az alábbiak mentén:

- ezután csak olyan partnerekkel, munkatársakkal, megrendelőkkel, szolgáltatókkal dolgozom együtt, akik mellőzik a „számonkérést”, a „határidő fogalmát”, a „nyomásgyakorlást”, az „elvárást”.

- nem veszek részt olyan projektben, aminek a tartalma negatív, agresszív, és a múltat elemzi.

- nem nézek többet véres, öldöklős, zombis, horroros, apokalipszist hirdető, agyament filmeket, színházi előadásokat.

- nem olvasok többet véres, öldöklős, zombis, horroros, apokalipszist hirdető, agyament könyveket.

Megélem saját valóságomat. Eléggé izgalmas ez is, ezentúl csak támogató, pozitív, naiv lelkemet simogató tartalmakat engedek be.

Nem mintha olvasnék, néznék fent felsorolt tartalmakat, de azért leírom magamnak miheztartás végett. Nem erősítem az érem másik oldalát. Megélem saját rózsaszín és naiv világomat. Mert ebben legalább hiszek, és ezt megtanultam kezelni.

Anyukám varrt nekem gombostűtartó karkötőt. Olyan vagyok mint Coco Chanel. Pár hete kitaláltam, hogy varrni fogok. El is készítettem prototípusát annak a kötényruhának, amit elképzeltem. Erre föl tessék, varrhatok. Szájmaszkokat. Óriási felelősség olyan munkát kiadni a kezemből, ami strapabíró, használható, masszív és véd. Reggel volt Ildikó, vitt Juci néninek is. Juci néni barátosném édes anyukája, aki falunk tanító nénije volt. Szabadidejében pedig varrt. Izgatott vagyok egész délelelőtt, mert látom magam előtt, ahogy Juci néni kilencven évesen átveszi menyétől a szájmaszkot, nézegeti, méregeti, megvonja a vállát és kijelenti, hogy jó. Majd konstatálja nagy sóhajjal, hogy jó lesz ez. Ha ott lennék mellette, biztosan elmagyarázná, melyik oldalt kell megerősíteni, hogyan a legcélszerűbb az öltéseket alkalmazni és hogyan kell csinálni rendesen. Barátnőm megnyugtat hogy örült a szájmaszknak és jót nevettünk képzelgéseimen. De inkább legyen ez a megfelelési kényszerem valósága, mint a pánik.

Ma megkérdezte egy hölgy az interneten hogy sötét színű szájmaszkom van-e. Eddig a rózsaszínnel volt a baj, váltottam fehérre. Nem akarok megfelelni.

Arcmaszkban főzök, aztán megkóstolom….

Furán megváltozott a fészbúk oldalam. Néha belifeg még egy-két reklám, telefonszolgáltatóm küld egy figyelmeztetést öt euró negyven cent befizetéséről, írok öcsémnek, hogy ugye ebben a helyzetben a multinak nem ez a legfontosabb, mert nekem nem. Megnyugtat hogy hagyjam, ezeket az üzeneteket egy gép generálja, ebben az időszakban ezzel most senki nem fog foglalkozni. Ámen.

Pici hiányérzetem van, két hete választások voltak Szlovákiában, előtte a közösségi média beborított a politikus jelöltekkel akarva akaratlanul. Belegondolni se merek mennyi pénzt öltek abba, hogy őket válasszuk. Mostanra eltűntek a képernyőről. Átvette a helyüket a hétköznapi emberek serény hada, akik megvitatjuk, tanácskozunk, erősítünk, figyelünk, kérünk és segítünk. Remélem, a meg nem választott önjelöltek most otthon arcmaszkokat varrnak, segítik az időseket, fuvaroznak, tájékoztatókat gyártanak, és megalapozzák azt a bizalmat amit majd négy év múlva megint ki fognak követelni maguknak.

Folyamatosan jönnek a szájmaszkokért. Megvarrok 9-10 darabot és elviszik. Nincs időm semmire. Az egyik szabadidőmben letussolok. Van egy szlovák csaj, aki felajánlotta hogy evidálja a jelentkezőket. Beengedem jelszóval, felhasználónévvel az oldalamra. Sose láttam a hölgyet, fogalmam sincs kicsoda. Estére összesítette a kéréseket és 200 darab megrendelés jött össze. Még Győrből is hívnak, hogy jaj de jó, de rendelni már nem tudnak, mert le van zárva a határ.

Éjszaka barátaimat nyugtatom, hogy hiába kismocsok ez a vírus, ha körültekintőek vagyunk, nem kapjuk el. Szóval nem úgy kell elképzelni, hogy az ajtó mögött lesben áll és ha kilépünk, zsupsz, ránk ugrik. És nincs a levegőben. Hál’Istennek én már túl vagyok a pánikon, meghallgattam Veres Mónika asztrozófust, aki pont ezeket a napokat emeli ki, amikor négy nem kedves bolygó összhatásban van, aztán 18-a után szépen kilépegetnek egymás házából és 29-én már felsóhajthatunk.

Szóval, kitartást márciusra.

Hétfő

Elment egy mentőautó előttünk. Nem merem megkérdezni anyámtól kihez jött. És miért. Nem hiszem hogy a vírus felütötte nálunk a fejét, inkább az lehet, hogy valamelyik idős embernél kijöttek a bajok, leesett a vércukor, felment a vérnyomás, elfogyott a gyógyszer.

Elindult egy kezdeményezés a közösségi oldalon, hogy amíg tart a válság, maradjon Pellegrini a miniszterelnök. Nem gondolkodom rajta hosszan, támogatom az indítványt. Karakán, jó kiállású, biztos, határozott vezető. És ide most ez kell. Reggel bemondják a tegnapi rendkívüli intézkedéseket a hangosbemondón. Barátnőim megkérdezték, hogyan viselkednek a szlovákiai lakosok. Ésszel. Követjük az utasításokat, betartjuk a szabályokat. Megalkotom kis közösségünk szabályait.

Anyám kimehet a kertbe, és ha már mindent elültetett, menjen ki csak úgy két-három óránként. Gyerek pályázatot készít. Én pedig vállalom a háztartást. Estére elfáradok mint a kutya. Nem nézünk magyar híreket. Koncentrálok saját valóságunkra. Tulajdonképpen egyáltalán nem nézek és olvasok híreket. Joe Dispenzát, Bruce Liptont, Gregg Bradent hallgatok, és értem meg testem vagyis a miniatűr univerzumom működését. Fülemben a hanganyag, bedugva sztereóban, gyerek próbál szintén interneten, anyám nézi a híreket. Informatíve. Miután elmagyarázom neki a vírusok működését, megnyugtat, hogy az ő fejében minden rendben ezzel kapcsolatban, ő csak szeretne képben maradni, mi történik a nagyvilágban. Ezennel kinevezem hírügynökségnek, miniatűr univerzumunkban fontos szerepe lett munkájának. A macska az öröm forrása. Én vagyok a stratéga, a gyerek a tudás és a jövő megteremtője.

Tiszteletes asszony áthozza a következő időszak penzumait, igéit, imáit és hirdetéseit.

Egy család megint lemondta a nyaralását. A lemondási feltételek alapján lenne még idejük gondolkodni, de döntöttek. Megértem őket. Már nem harcoskodok. Nevetve konstatálom, hogy köszönöm, jól vagyok.

Hogy mi lesz holnap vagy holnapután, nem gondolok bele. Mert az még nem a valóságom. Lassan fél évszázados életem alatt kifejlesztettem a most és itt pillanatának élvezetét. Örülök hogy itt és most jól vagyok. Kihozom a maximumot, szarból várat építek ha kell és a jég hátán is megélek. Ha mást nem, ebben igazán tudok tanácsot adni. Sokan nem tudják mert eddigi világunkban nem volt trendi arról beszélni mikor, kinek milyen vékony a pénztárcája. Különleges szimatot fejlesztettem ki üzleti tárgyalásaim alatt, hogy megtudjam, az ügyfél mennyire vastag. Higgyétek el nekem, hogy az esetek 80%-ban a megérzéseim beigazolódtak és a nagy hang mögött lyukas zseb lapult.

Elvittek egy biciklit a bolt elől. Én se lakatoltam le az enyémet, gondoltam arra a pár percre míg beszaladok a krízishelyzetre való tekintettel a tolvajok önfegyelmet tanúsítanak.

Na megyek paprikás krumplit főzni.

Azt mondja a lányom, hogy nem szőrtelenít amíg a helyzet van. Ez az ő felajánlása. Tiszteletben tartom.

Mindenhol olvasom a vállalkozók hozzáállását, hogy a helyzetre való tekintettel innentől kezdve online konzultáció, házhoz szállítás, postai kézbesítés stb. Most elgondolkodtam, hogy a saját vállalkozásomat hogyan tudom a fent felsoroltak alapján szolgáltatni.

Minden utazni vágyó ügyfelemnek a helyzetre való tekintettel mától megnyitom vizualizációs szolgáltatásomat, melynek értéke a meghirdetett út részvételi díjának 10 %-a. Én, aki eddig irtóztam az akcióktól, bevezetem az idegenforgalmi, turisztikai történelem legnagyobb árcsökkentését.

A szlovák állam bejelentette hogy a szájmaszk használata kötelező. Nagyüzemben indítom a gyártást. Egy ismerős kérdi a közösségi oldalon, mennyi lesz az ára.  Mert tudom és érzem, hogy ezt most kurvára ingyen kell adni. Ez volt az erősségem minden egyes kritikus helyzetben. Odaállni, beleállni és megcsinálni. Elvárás, számonkérés, lelkiismeretfurdalás és a siker érzése nélkül. Aztán mégis kérek két eurót darabjáért. Megy a közösbe, túlélünk.

Mélázok, görgetem magam előtt a feladatokat, szeretném ha ezek az írásaim minél több emberhez eljutnának, jön az Új Szótól egy felhívás, ha meg akarom osztani a tapasztalataimat, írjak a szerkesztősébe. Soha jobb alkalom. Írok. Aztán majd meglátjuk. 

Aztán gondolkodom, hogy hol lehetne a helyesírás ellenőrző programot automatikusra állítani, erre magától átállítódik. Az vagy, amiben hiszel. 

Rengeteg az interneten a „Maradj a fényben” jellegű modoros közhely tartalmú írás. Mi a fenét jelent ez, és miért isszák minden szavát a népek?

Jönnek a megrendelések a szájmaszkra. Gyorsan összeütöm a paprikás krumplit, vágom a hagymát, nincs ideje a szememnek könnybe lábadni, ötven darab maszkot kell legyártanom holnap reggelig. Ez az. Nincs időm gondolkodni, rémeket látni, sápítozni, hisztériázni mert feladatok vannak.

Én így maradok a fényben. 

Vasárnap

Me reggel az a legnagyobb problémám, hogy ha bemásolom a linket az írói oldalamra, nem jeleníti meg a képet, csak a http-s hosszú webcímet. Ezen képes vagyok dühöngeni. Nem baj, inkább ide szálljon mint a családtagjaimra. Úgyis mostanában túl szigorú vagyok velük. Most először döntök úgy hogy nem érdekel, hogy anyám szeret-e reguláimat számon tartva.

Most okkal lehetek Monica a Jóbarátokból.

Kitaláltuk a csajokkal a falunkban, hogy varrunk szájmaszkokat. Az egyik adja a damaszt ágyneműt, a másik a szabásmintát, én vagyok a küldönc repülőgépes szemtakarómmal a számon, legalább tudni fogom ki hol lakik. Az átadás steril, kerítésen át, kesztyűben, érintkezés mentesen. Maszkban. Akit nem ismerek, úgyse ismerem föl. Szóval nem álca az álarc.

Nagybátyámat hazazavarom, maradjon a seggén. De hát ilyen az én családom. Papácskának is mindig mehetnékje volt. Mindig talált indokot, kifogást, kötelességet ami miatt át kellett ugrania a Kálmánhoz, az Etáékhoz, a Sanyikához a faluvégre.

Felajánlottam a boltban, hogy varrunk arcmaszkokat és hozok. Egyeztetnem kell a boltvezetővel. De ma vasárnap van, hétfőn pedig Galántán tudom megkérdezni hogy szándékoznak-e vásárolni arcmaszkokat. Mondom én ingyen adom nekik.

Talán ez az egyik nagy különbség a szlovákok és a magyarok között. Ez a kis radikális, konzervatív nemzet, akik a semmiből építettek várat, kemény, következetes módon tesznek mindent irányvonalassá, pénzzé és érdekfüggővé. Tanulunk egymástól.

Próbálok kesztyűt varrni. Szabásminta nélkül természetesen. Nem hagyom hogy az öt ujjam kifogjon rajtam.

Ma reggel bekúszott a pánik. Furán élvezetes volt elkapni a kisköcsögöt.

Tócsnit sütök. Állok a sótartó fölött és merengek hogy belenyúlhatok-e kézzel. A só fertőtlenít. Ha kisütöm duplán steril lesz. Végül kiskanállal adagolom.

Aztán szól Viki két utcával arrébb, hogy megy Szencre vásárolni. Naná hogy megyek vele és bespájzolok két karton vizet, egy macskaalmot, mert a mi macskánk nem hajlandó az udvaron szarni, és én még sose vásároltam be ilyen gyorsan. A nagy kapkodásban elhozom Viki kiflijeit is, megy az üzenet, két perc múlva érte kanyarodik. Anyám az egész jövés-menésből csak annyit lát, hogy kiviszem a kiflit, behozom a tojásokat, térülök-fordulok, mondom nálam maradt Viki kiflije, majd megjelenik Viki. Varázslat….

A kalapgumi métere 30 cent.

Beszélgetünk csajokkal a fegyelemről, a felelősségtudatról és konstatáljuk, hogy ha ez a legtöbb amit tennem kell ebben a helyzetben, akkor az a legkevesebb, hogy megteszem.

Délutánra elfog az álmosság. Aztán megnézem a szlovák miniszterelnök rendkívüli bejelentését, ahol szájmaszkban nyilatkozik a köztévében amit lead az összes létező szlovák csatorna, körülötte az operatív törzs szintén szájmaszkban, a legegyszerűbben amit a nővérek is hordanak, és két órán belül legyártok tizenkét darab szájmaszkot. Azt mondja a miniszterelnök, hogy készítsünk otthon, gyártsuk le, segítsünk. És mi tudjuk hogy ezt kell tennünk. 

Tegnap már tanulmányoztam a munkafolyamatot, megszárítottam egy csomó nedves törlőkendőt, aztán rájöttem hogy amivel a mosdót meg a port törlöm nem biztos hogy jó takaróanyag a száj elé. Vettem popsitörlőkendőt. Olyan ez mint az egyszer fenn, egyszer lenn….

A cérna szakad, én meg gondolkodom hogy megnyálazzam-e az ujjamat mielőtt beletalálok a tű fokába. Komoly dilemma….

Közben megy a tévé. Több mint tíz éve nincs tévém. Úgyhogy ez most valamilyen szinten különleges alkalom. Hát, nem csodálom hogy annyi vécé papírt vásárolnak fel az emberek, 5-ből három reklám akörül forog.

Maradj otthon

Szombat van

Alig járnak autók. Kiengedem a macskát. Ma ő biztosan biztonságban van. Mármint az autóktól. Városi és benti macska. Az ajtónk mellett snidling terem. Csak a macska és a nagyi eszi.

A macska az egyetlen élőlény akit meg merek ölelni. Szar dolog a gyerekemet itt tudni magam mellett, és elgondolkodunk hogy ihatok-e a poharából, és megehetem-e a „már nem kérem” falatot.

Anyámat minden nap kizavarom a kertbe. Jó hogy van kert. Igaz, csak két zsebkendőnyi, de ha bármi lesz, a borsó már be van ültetve, a hagyma tavaly óta kinőtt, az eper lassan megérik, a diófa tavaly beteg volt, idén reménykedünk hogy egészségeset terem.

Anyámnál a kertben mindig hangosak a madarak. Egész télen folyik a harc a cinkék és a verebek között anyám etetőállványán az ablak előtt. Ez a mi National Geographic-unk. Most, hogy kisütött a nap, csak a verebek ordibálnak a villanyvezetéken egymásnak.

- Szólj a Csiripnek, hogy az 5-ös elosztó nem működik!

- Igen, mert kinyitották a 152-es parcellát! Észak-kelet irány, nyolcvanezer szárnycsapásnyira innen. Induljunk, mert a cinkék megint megelőznek bennünket. És akkor egy nyüves falat se marad és megint ordibálhatunk hogy megijedjenek és elröpüljenek.

És akkor feljön a közösségi oldalon egy bejegyzés hogy székelyföld legyen szabad. Most erre mit mondjak? Nem mindegy?

Felajánlottam a segítségemet a helyi élelmiszerboltban. Először néznek rám nagy szemekkel, mondom csak azért jelzem hogy itt vagyok, mert megjelent az éterben egy írás, miszerint sok a kisgyerekes eladó, ha meg otthon kell maradniuk, szívesen beugrok helyettük. Erre megnyugtatnak, hogy itt mindenki felnőtt. Matatok még a polcok között, hallgatom hogy nincs védőfelszerelés, fertőtlenítőt se kaptak, na mondom, ti vagytok a legveszélyeztetebbek, enni meg kell a népnek, úgyhogy segítek. Kicsit gondolkodnak, aztán már adom is le a nevemet, telefonszámomat, felírják: segédmunkás.

Megkérem falunk lakosságát, hogy akinek a csapból ivóvíz folyik, ne vegyen ásványvizet. Nekünk kutunk van. A közösségi oldalon nem megyek bele magyarázkodásba, hogy anyám eddig egyedül élt és neki jó a kútvíz is ami a szennyvíz tároló mellett van. Most, hogy hazaköltöztem, nekem nem jó. Mert én ilyen válogatós vagyok. Aztán elgondolkodtam, hogy lehet a baktériumok megölik a vírust, és anyám lesz az egyetlen túlélő. Mert ő csak és kizárólag kútvizet hajlandó inni. Ne értsetek félre, van konyhánk és csapunk meg vízvezetékünk, de nem vagyunk rákötve a városi vízre, hanem a földbe van fúrva egy hosszú cső addig, amíg eléri a talajvizet, amit csapolunk. Azzal tisztálkodunk, mosunk, öntözzük a kertet, főzünk, csak nem biztos hogy iható ez a víz.

Közben lányom interneten próbál. Az egész csapat online elemzi a különböző karaktereket. Nem tudom melyik darab lesz, de az összes görög istent felsorolják.

- Tartsd a bolygót amíg jövök!

- Nem tartom!

- De tartsd mert azt mondtam!

- De nem tartom!

- Tartsd amíg hozok egy párnát.

Atlasz röviden és az istenek próbatételei.

Maradj szépen otthon

Minél tovább nézem a híreket, a pánik egyre mélyebben rögzül a fejemben. Tudom, hogy ezzel hosszú távon lesz baj. Amikor majd megnyugszik a világ, elűzzük a rosszat, meglátjuk a szépet, és az első adandó kudarcnál kisettenkedik és támad. Alattomosan, sunyin, remegéssel, pulzusszám túllépéssel, a koncentráció elvesztésével, izzadással, rosszulléttel, halálfélelemmel.

Kisebb bajok miatt is már életemben elkaptam ezt a védekező, „jóakaró” patrónust, belegondolni sem merek, mit tud tenni ez a fajta, amikor nem a befizetetlen számlák, és nem az adóhivatal, elvárások, fenyegetések, bizonyítások, anyagi célok hajszolnak a stressz, a pánik és a hisztéria állapotába, hanem egy sokkal sötétebb nagyúr: egy szabad szemmel nem látható de létező, tehát megfogható valóság kinagyított után gondolása ugrasztja ki a mumust.

Mert az elsőként felsorolt helyzeteket kezelni tudjuk egy lenémított telefonnal, egy megválaszolt levéllel, egy megírt kérvénnyel, de láthatatlan őeminenciája úgy lopózik be életünkbe, hogy felhasználja mindazt a tapasztalásunkat, amibe eleve is már beledöglöttünk.

Visszafizettem minden ügyfelemnek a befizetett összeget, új szabályozást hoztam vállalkozásomba (ha még lesz egyáltalán vállalkozásom, habár vállalkozásom lesz, csak a tartalmát kell végig gondolnom), lenulláztam magam,  kitakarítottam a házat, csak Pista bácsi csókol nekem kezet a falu egyetlen főtérnek nem nevezhető buszmegállójában, ahol a kocsma is van. A kézcsóktól egy pillanatra nosztalgikus állapotba kerülök. Aztán otthon fertőtlenítek.

A kocsma zárva beláthatatlan ideig. Pista bácsi csak leellenőrizte, tényleg így van-e. A hangosbemondón naponta megosztják a legújabb tudnivalókat és erősítik a betartandó szabályokat. Ha valaki nem értené mert két hangszóró között lakik, és a hang visszhangzik, azokkal megosztják a közösségi oldalon az elmondottakat. A szlovák államtól már a harmadik sms üzenetet kapom a telefonomra. Minden oldalról informálva vagyunk. És egy információt veszünk alapul. Minden más nem a valóságunk.

A könyvtár zárva. Mikor ezt megjegyzem a közösségi oldalamon, a könyvtár munkatársai személyes támadásnak vélik megjegyzésemet. Pedig csak megijedek a tényektől. Ez az én reakcióm. Vállalom. És ebben a pillanatban tudatosodik bennem, hogy ez most komoly. Örülni kéne, hogy van még ember, aki kétségbeesik a könyvtárak bezárásától.

Elkezdtem élni a saját valóságomban. Mert csak így tudom kivenni magam ebből az őrületes hisztériából, ami jobban fertőzi az embereket mint maga a vírus.

Nem nyitom ki a számítógépemet reggel nyolc óra előtt. Ugyanis 4.45-kor ébredek, kimegyek az udvarra nyújtani, olvasok, tervezek, rendbe rakom fejemben az irányokat, erőt gyűjtök könyvekből, hanganyagokból, reggelizek, anyám is felébred, megbeszéljük álmainkat, egyre többet beszélgetünk,  egyre több témánk van, közben fertőtlenítek, letörölgetek, tisztítok, söprök, felmosok, mosogatok, amit kell.

És varrok. Van még pár anyagom a múltamból, abból kreálom alkotásaimat. Olyan ez mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni. Emlékszem, amikor az első zakómat varrtam, egy nem tudom hol talált anyagból, szegény nyugodjon békében Párkány tanár úr megszégyenített azzal, hogy kanárimadárnak csúfolt. De én büszkén hordtam a Boy George stílusát utánzó felsőt. Most meg ráfeküdtem az anyagra és körbe rajzoltam. Anyám azt szokta mondani, amikor gyerekkoromban is így varrtam, hogy „český žandár” vagyok, ami szó szerinti fordításban cseh rendőrt jelent, talán az intézkedésük gyorsított eljárására utalandó, vagy arra hogy nem alaposak.

Kora este jön a telefon Magyarországról, hogy lezárják a határokat Szlovákiában, mérlegelni kell. Áthozzam a kölykömet vagy én menjek át, vagy maradjon minden és mindenki, és majd meglátjuk. Először életemben mérlegelek úgy, hogy megnézem a dolog legrosszabb oldalát. És úgy döntök, hogy mindenki haza. Öcsém otthagy csapot-papot, angol órát, megy a gyerekekért. Jön a macska is. Éjfél után meg is érkeznek, a macska teleokádta az autót.

A gyerekem magyar állampolgár, én szlovák, és most nagyobb biztonságban érezzük magunkat Szlovákiában, ahol az emberek fegyelmezettebbek, nem kérdőjelezik meg a rendelkezéseket, buzdítják egymást hogy mindenki tartsa be a szigorításokat, és csitítunk, minden rendben lesz.