2020. június 22., hétfő

Vakon a világban


2020.  március 2-a óta tele vagyok cetlikkel. Megírok egy bejegyzést, másnap újra írom. Nem gyűröm össze, nem dobom ki, a számítógépem mappáiba rendezgetem őket. Olyan mint egy napló. Napló a szakmához. Egy szakmához, ami megélt szeptember 11-ét, 2008-as gazdasági válságot, irodák megszűnését, kollégák árulását, internet bummot, és most a COVID-19-nek nevezett járványt tapasztaljuk.
Mindegyik feljegyzésem egy alázatos, türelmes, érdeklődő szakmát mutat. Csendben várja sorsát. Egy edzett, fegyelmezett, kitartó, beosztó és határait feszegető mag.
De először is szeretném definiálni a szakmát. Nem a fiatal pályakezdőkre gondolok, mert ők még megkaphatják az esélyt az élettől, hogy kiteljesedhessenek. Nem a tisztelettel övezett szépkorú kollégákra gondolok, akik már letették az asztalra tapasztalataikat, és mi annak idején ittuk szavaikat. Hanem azokra az aktív szakemberekre gondolok, akiknek vérévé vált az érték közvetítése, akik a lelkei az utazásnak, akik alig várják a következő kihívást, hogy tudást szívjanak magukba és azt közvetítsék az arra nyitottaknak.
Nem az értékesítőkre gondolok, mert aki egy utat el tud adni, az higgyétek el, bármit el tud adni.
Nem a referensekre gondolok, akik megtalálják a legmegfelelőbb szolgáltatást, tartják a kapcsolatot a külföldi – belföldi partnerrel, áraznak, szerződnek, programokat keresnek és raknak össze, figyelik az új lehetőségeket, beleállnak, és mindvégig kiállnak mellette. Egy jó referens felér egy diplomáciai előkészülettel.
Hanem az utazások motorját, az összerakott és aktivált programok lebonyolítóját, az idegenvezetőkre gondolok már hetek, hónapok óta.
A járvány megtanított mikróban gondolkodni. Magamba szállni, környezetemben elviselődni, és abból építkezni.
A rendszerek pedig megmutatták saját valóságukat. A multik profitorientált hozzáállását, ahol a részvényesek osztaléka felülír minden jóérzésű együttműködést, a bankok számlavezetési díja, ami sok esetben elviszi az utolsó fillért is amire még számítani lehet aznap. Hogy megállt az élet, a pályázatok elbírálása elhúzódott, a légitársaságok önkényesen rendelkeznek, pedig ők az elsők akik megkapják a mentőövet, mégis kiváltságossá teszik az utazást, és átmeneti sebet ejtenek a folyamatosságon.
És fontos a biztonság és a biztosítás, de amikor az utasok túlnyomó többsége jobban bízik a lélektelen internetes foglalásban, akkor miről beszélünk? Marad egy maroknyi utazási iroda, akik megint levadásszák a potenciális ügyfeleket, és elindul az olcsó alulárazás. Vagy annak ellentétje, a túlárazás.
Pedig valljuk és hisszük, hogy értéket teremteni jöttünk a földre, és küldetésünk, hogy láttassuk a világ szépségeit, kultúráját, másként gondolkodását. Viszont ez nem üzlet. Ezt az ideológiát üzleti alapra ma nem szabad helyezni. Mert rólunk szór, a bőrünkről, a jövőnkről.
Az én véremen erősödik meg a multi. A pandémia alatt listáztam, ki hogyan áll a helyzethez. Kevés olyan nagyvállalatot találtam, akik humánusan hozzájárultak volna a helyzet emberi átvészeléséhez. És még csak most jön a java. Ugyanis más az amit marketing célból „felhasználunk” az adott helyzetben, és más az, amikor a tettek magukért beszélnek. Magyarul: látom az ígéretet és a tettet. Van, amikor a kettő nincs szinkronban.
Szó mi szó, levezetve ezt egy logikai következtetés alapján, ami beismerem, az én logikámat tükrözi, de bízom benne hogy érthető, még ha naiv is, mert magamból indulok ki. Kivált majd tetszést és nem tetszést, de ez minden radikális fordulat következménye. Ezzel meg lehet békélni egy jobb cél érdekében.
Egy dolog biztos. Ha én vásárolni szeretnék valamit, vagy orvost keresek, vagy fodrászt, vagyis olyan szolgáltatást, amiért vagy pénzt adok, vagy a hajamat, testem bármelyik darabja a tét, akkor körbejárom, megkonzultálom, viszonyítom, mérlegelek mielőtt döntök, hogy  ki kapja meg a bizalmamat. Nem a cég neve a döntő, hanem azon belül az az egy személy, akinek bizalmat szavazok. Namármost így van ez az utazással is. Rengeteg panaszt is olvasunk a sok pozitívum mellett az internetes foglalásokról. Legyen. Mert sok esetben jó. Az viszont lehetne egy másik írás témája, hogy a személytelen foglalás egy hasonló helyzetben, mint amit most viselünk, milyen felfordulást tud okozni, egyoldalú szabályozást, és kibogozhatatlan eljárási folyamatokat az apró betűs részeknek köszönhetően. Pedig csak annyi a lényeg, hogy fordítva ülünk a lovon. Egyetlen multinak se tartott soha senki kést a torkának, hogy adjon olcsó repülőjegyeket, vegyen részt a kupon őrületben, és akciózza le saját magát, mert a szomszéd ára alá kell mennie.
Visszatérve a logikámhoz. Ami egy nagyon precíz türelemjáték, és csak a leginkább arra hivatottak képesek kivárni. Kicsiben kell kezdeni. Az utaztatás legkisebb szelete a csoporthoz vezényelt idegenvezető. Mert ő úgy van. Megvan. És adott. A tudás oké, a lexikális is, helyzetfelismerő, probléma megoldó, vezető, nem téved el, helyben él vagy sokat jár arra, helyismerettel rendelkezik vagy megtanulja azt. Nem, az utóbbi már nem fér bele a profi idegenvezető kategóriába. AZ én idegenvezetőim talpraesettek is, és értéket képviselnek. Az út összeállításánál sok esetben fontos részei az útnak, de hallottam már olyat is, amikor felejthető volt a kolléga részvétele. De ilyenről keveset tudunk hál’Istennek.
Az is egy matematikai egyszerű egyenlet, hogy minél többen vagyunk a történet szereplői, annál nagyobb „hasznot” kell a végtermékre rápakolni. Ezt a többletet úgy vonom ki, hogy kiiktatok minden felesleges elemet az ügymenetből, és megpróbálok versenyképes árakat teremteni. Ki a felesleges elem ebben a történetben? Nem az idegenvezető.
Ha alapul veszem az utat, mint adott terméket, annak elemeit ami a szállás, program, utazás, biztosítás, és azt már 2008 óta tudjuk hogy az ügyfél ebből három elemet simán összerak magának, akkor az idegenvezetők fontosságának visszaépítését különlegesen nélkülözhetetlennek tartom . A különleges szó mindjárt érthető lesz.
Azt már megírtam hogy lelaktuk a világot és a világ most arra szólít, hogy álljunk meg, nézzünk körül önmagunkban és közvetlen környezetünkben. Az a fajta utazás ami eddig volt, az jobb is ha nem jön vissza egy ideig. A „jár nekem” turizmus. Na most azért fontosak az idegenvezetők, mert azokat a részleteket töltik meg, ami a turizmusból kezdett kiveszni. A lelket! Én a lelkemet csak az arra legérdemesebbnek engedem megszólítani. A mi történetünkben ez az idegenvezető. Az idegenvezetővel az út folyamán akár titkokat is kénytelenek vagyunk megosztani. Ő a mi bizalmasunk és mi az ő „gyerekei”.
Hát ezért építeném én a turizmus következő újrakezdésének szakaszát az idegenvezetőkre. Az idegenvezetők azon csipet-csapatára, akiket az évek, utak, szezonok alatt maguk köré építettek. Legyen meg a bizalom, hogy utána, ha majd kinőtte magát, az idegenvezető ajánlhassa azt az irodát, ahova az ügyfelet szívesen bevezeti, hogy azután őt ott kiszolgálhassák. És nem kedves utazási irodások, nem mi szartuk a spanyolviaszt. Az ügyfél tudja, mi a különbség a 3-4-5 csillagos között és már azt is tudja mi a különbség a büfé és a svédasztal között is. Néha jobban tudja, mint mi. Mert van az az aprócska előnye, hogy személyesen tapasztalta. Az irodából ez nagyon nehéz…
Ülök az íróasztalom fölött, ezt az írást harmadik napja írom, és tudom hogy sok mindenkit meg fogok vele bántani, és sokan fognak hülyének nevezni, de ez az írás most nem megy a kukába, galacsinná gyúrva. Inkább egy különleges megközelítése az idegenforgalomnak, amit most nem iparágnak kell tekinteni, hanem egy bensőséges felvállalása a szakmának, ahol az előretolt helyőrség azok az idegenvezetők, akik zászlóval a kezükben fújják a trombitákat. Toborzást végeznek, hogy majd később kialakulhassanak a csapatok.
Az idegenvezetők fogják az utasok kezét és vezetik őket.
Az idegenvezetők a múlt, a jelen és a világ pici részének jövőképet mutató hírnökei.
A idegenvezetők az utak lelkei.
Az idegenvezetők azok, akik tudják, kicsoda a hely szelleme, hol lakik és mit csinál.
Az idegenvezetők hallják a ritmust, tudják az ütemet, csak hagyni kell őket kibontakozni.
Az idegenvezetők érzik az ízeket, csak engedni kell őket jóllakni.
Az idegenvezetők felismerik a látnivalókat, csak engedni kell őket nézni.
Az idegenvezetők szimata pedig olyan, mint Miss Marple megérzései vagy Sherlock Holmes logikája.
Szépíthetem a szakmát, szerethetem a kollégáimat, de most a lépéseket kicsiben kell megtennünk. És az idegenvezetők tudják mik azok az apró lépések. És amikor már nagy lesz a gyűrű, akkor kell őket (is) nagyon szeretni, hogy a kialakított nagy karéjból vágjanak egy szeletet nekünk is.
Engedjük az idegenvezetőket kibontakozni.
Engedjük, hogy visszaépítsék az utasok bizalmát, hogy pár év múlva (mert ez az őrület jobb esetben is két évig fog tartani akármelyik oldalról számolom) közösen építsük fel az idegenforgalmat, mint iparágat. De addig, nyugi. Ne bántsd a kollégádat. A feketén utaztatókat bízd az illetékesekre. Te csak csináld a dolgod, kedves idegenvezető barátunk.
Hogy mi legyen az utazási irodákkal egy következő eszmefuttatásomban részletezem. Egy viszont biztos. Nekifeszülhetünk, harcolhatunk, de az ellenszél sose visz előre.
És hogy mi legyen az engedélyekkel? Egy tanácsadói asszisztencia mellett átláthatóvá, lekövethetővé és adminisztrálhatóvá lehet tenni. A szabad alkotás szellemében, természetesen! Ésszerű adókkal! Ehhez kell  a szakmai lobbi, semmi máshoz.
Amit megjósolok, az általában be szokott jönni. Csak arra kérlek, hogy csendben, gondolkodj el arról, amit itt összeírtam.


Fotó: Rajczi Adrienn
Vevey, Chaplin's World múzeum

2020. június 15., hétfő

Éjszaka az erdőben



Mindig vágytam rá hogy meséket írjak. Olyan történeteket, amik elröpítenek Tündérországba, ahol kis koboldok rohangálnak a fák között, apró fénylények cikáznak a látható térben és varázsló képességgel rendelkező állatok néznek farkasszemet az éjszaka kimerevített csöndjében. Az ilyen helyre csöppenek én, a boszorkánynak titulált érzékeny ember, és kapcsolódom a hely szelleméhez.
És hol máshol játszódhatna képzeletem története, mint egy sűrű erdőben, mohás fák között, a telihold világánál, ahol az ösvényt nem bírja felszárítani a nap, így elegendő kalandot biztosít a haladáshoz.
Az én fáklyám a homlokomra erősített fejlámpa, a sarat pedig bakancsom védi lábamtól. Citromillatú kullancsirtó a mai parfüm, víz, egy kis energiapótlásra alkalmas szendvics, fényképezőgép, esőkabát, és a nélkülözhetetlen kínai balzsam teszi kényelmessé a kalandot.
Ezek a túrák mindig olyan önfeledten kezdődnek. Tőlünk, nevezetes Réte falumból, ahol (egyelőre) a legnagyobb attrakció húsvétkor a pörgő faszú nyúl, fél órányi autóútra már a Kiskárpátok található. A Kiskárpátokban pedig a legismertebb kirándulóhely, a Zochova Chata. Aki nem járt itt, az nem is helyi lakos. Azt mégse írhatom hogy nem is létezik, mert ez a fészbúkra érvényes. Számon kérve kérdezem anyámtól, hogy mi miért nem mentünk soha? Fogalma sincs.




Ez a „Zochova chata” olyan mint a Normafa. Pici sípályával, turista ösvényekkel, bejárható, átlátható távolságokkal. Hogyan lehet egy sztenderd utat megspékelni? Kis ötlettel, vagánysággal, pontos időzítéssel, és a megszokáson átívelő lazasággal. Így vágunk bele a csodálatos naplemente után az ismeretlennek. A visszaút meredek, lassan bekapcsolódnak a fejlámpák, intenzív emberbogarak vagyunk, bizarul beilleszkedve egy erdei közösség életébe. Utoljára Új-Zélandon indultunk el éjszakai erdőtúrára, akkor a megfigyelésünk és kalandunk tárgya a parázsférgek megfigyelése  volt természetes élőhelyükön. A természetes élőhelyük pedig az esőerdők páfránylevelein, 30-50 centiméterre a talajszint fölött. Akkor járásunk görnyedt volt de lelkes, mert a tündérvilág megmutatta valódiságát a levelek alatt. És ahogy hiszek a Mikulásban, mert tudom hogy létezik hiszen jártam nála, úgy hiszek az erdei tündérek és koboltok létezésében, mert koboltot láttam Finnországban a saját szememmel, élőben, pár méterre tőlem, tündérek pedig Új-Zélandon egyértelműsítették, hogy igenis, léteznek. És mivel a tapasztalások embere vagyok, fotelbetyárokkal nem is állok le vitatkozni.


Új-Zélandon minden turistaútvonal ilyen járdával van kiépítve azzal a céllal, hogy az emberek boldogan sétálhassanak a természetben. Szlovákia nagyon jó úton halad ezzel a szemlélettel a szimbiózisban megalkotott úton mindkét fél megelégedésére. Mármint a természet és az emberek megelégedésére. 
Szívtátok be már egy angyalszárny rebegtetett hullámait? Amikor a levegő épp az orrunk előtt berezonál, és ettől egy kicsit sűrűbb az oxigén? A láthatatlan lények titkos kis játéka, hogy figyelünk-e eléggé. Olyan sűrűn és olyan közel jött, hogy orrcimpáim kitágultak, és nyeltek egy nagyot, mint amikor beleharapok egy almába.



Talán „Valibuk”, a győzedelmes járt erre előttünk és pöccintette ketté az égbenyúló, vékony fákat, egymás hegyére-hátára halmozva az elhasznált piszkafákat. Valibuk, a szlovák mesevilág egyik fontos szereplője, a szó jelentése: hatalmas, óriás, erőember, mint személynév pedig „Vasgyúró”-t jelent. Amolyan helyi Toldi Miklós, annyi különbséggel, hogy nem az alföldön, hanem a hegyekben. Akár négybe de egybe biztosan fonott szőke copfos fiatalember karimás kalapban, olyanban, aminek csatornája van és beleeshet az eső. Ez a fiatalember olyan erővel van megáldva, hogy két kézzel tépi ki a földből a fát. Sziklát hasít, és legyőzi a tüzet okádó sárkányt is. Ha itt járt, biztonságban vagyunk, mert megtestesíti a férfit, és biztosan megvéd, ha valami bajunk lesz.
A dobogást késleltetve hallom meg. A hangot először elnyeli az erdő, aztán túratársaim reakciói visszhangként érnek hozzám a sor végére. Még elkapom az őzek hátsóját előttünk alig ötven méterre az ösvénynek nem nevezett dagonyán. Azt mondják, az első szarvas volt. Kiváltságosok vagyunk. Ha picit csendesebbek lennénk, több titok tudója lehetnénk. De hát ilyen faj az ember. Ha nincs mit mondani, akkor kellemetlenül érzi magát. Pedig a csönd a fontos dolgok megmondója. Ha hallgat, akkor nincs fontos dolog.
Sereghajtó vagyok. Viszont ebben a sűrű, kitapinthatatlan sötétben kényelmetlen utolsónak lenni. Pedig jó lenne egyedül leülni egy fa mohás gyökereire és csak ülni, nézni, hallgatni, érezni. Ahogy egy őz ül tőlünk körülbelül tíz méterre és figyel. Riadtan és ugrásra készen várakozik. Egy szemtől-szembe pozíció, ahol a másik következő lépése adja a reakciót. Mi mozgunk. Az őz, megszokva a kirándulók közelségét, kivár. Szeme világít, titkolni se tudná, hogy itt van. Csak ha becsukná a szemét. De kíváncsi ő is. Világító szemei körbe rajzolják sziluettjét. Vicceskedek, hogy biztos csak a dolgát végzi. Félúton senki se szereti ha megzavarják.
A békát nem csókoltuk meg. A csonka fatörzsön mintha csak ránk várt volna a varangy. Karjai izmosan támaszkodtak, és ingerülten kivárta amíg a képek elkészültek. Nagyon ronda volt szegény. Ebből biztos hogy gyönyörű herceg lesz egyszer.


Fotó: Dobre Anetta
A nagy fához érve sötét árnyékok suhannak el előttünk. Talán egy őzcsorda álmát zavartuk meg, vagy lidércek tartották titkos szeánszukat, amibe beleléptünk. Ezt az erdőt a sötét erők messzire elkerülik, a rét közepén hatalmasodó gesztenyefa inkább az egyedül hintázós horrortörténetek eltűnős  kislányainak színtere lenne, de természetesen a hinták üresen állnak. Vagy azért van kettő, hogy a kitalált történetek eme sötét fajtája még itt se fordulhasson elő. Szóval megállapítom, hogy azért van kettő hinta a fa két oldalán, hogy elriassza a rémtörténeteket.



Sejtelmes fények körös körben. Ha belenézel, eltűnik. Mellette, figyelve, észlelhető. A szem különleges játéka.  Fejlámpáink kikapcsolva, hallgatjuk az éjszakát. Van itt valaki? Röhögünk. Elképzelem hogy egyedül  vagyok, az éjszaka sűrűje megérint, alám öleli hatalmas kezeit, felemel, hogy körbeérezhessem folytonosságát, különlegességét és varázsát. Ebben a sötétben alkotunk, varázsolunk, vizionálunk, álmodunk, határokat és korlátokat döntünk le, elképzelünk, és minden olyan egyszerű, és minden olyan hihető. A közegbe helyezett sötétség viszont félelmetes, a maga nagyságával. Képzelet a képzeletben. Ha lehatároljuk akár egy fallal vagy néggyel és ebben a körülvett valóságunkban hagyjuk a sötétséget kibontakozni, annak valósága tőlünk függ. Ha korlátlanul hagyjuk a sötétséget érvényesülni, az csak megszokás kérdése. A szemhéjam mögötti sötétség pedig kontrollálható.
Ez a sötétség együttműködésre hív. Itt lehetek megfigyelő, alázatos sétáló, kívülálló kíváncsiskodó, csodálkozó idegen. Ha nappal látnám utunk bizonyos részét, lehet más történetem lenne. Az éjszaka letompított, és a nem ide illő dolgokat nem láttatta. Így jó ahogy van. Ilyen titokzatosan, vad összevisszaságában, átláthatatlanul, veszélyesen, beengedve és megengedve.


Ha szereted az utazást, a könyveket, kézen foglak és vezetlek a Pillangó zsebkönyvek történeteiben.
Ha további történeteket szeretnél olvasni tőlem, figyeld a Facebook és az Instagram oldalamat.


Az oldal támogatója a Film Tour s.r.o 
Az élményutazások szakártője