Éjszaka az erdőben

Mindig vágytam rá hogy meséket írjak. Olyan történeteket, amik elröpítenek Tündérországba, ahol kis koboldok rohangálnak a fák között, apró fénylények cikáznak a látható térben és varázsló képességgel rendelkező állatok néznek farkasszemet az éjszaka kimerevített csöndjében. Az ilyen helyre csöppenek én, a boszorkánynak titulált érzékeny ember, és kapcsolódom a hely szelleméhez.

És hol máshol játszódhatna képzeletem története, mint egy sűrű erdőben, mohás fák között, a telihold világánál, ahol az ösvényt nem bírja felszárítani a nap, így elegendő kalandot biztosít a haladáshoz.

Az én fáklyám a homlokomra erősített fejlámpa, a sarat pedig bakancsom védi lábamtól. Citromillatú kullancsirtó a mai parfüm, víz, egy kis energiapótlásra alkalmas szendvics, fényképezőgép, esőkabát, és a nélkülözhetetlen kínai balzsam teszi kényelmessé a kalandot.

Ezek a túrák mindig olyan önfeledten kezdődnek. Tőlünk, nevezetes Réte falumból, ahol (egyelőre) a legnagyobb attrakció húsvétkor a pörgő faszú nyúl, fél órányi autóútra már a Kiskárpátok található. A Kiskárpátokban pedig a legismertebb kirándulóhely, a Zochova Chata. Aki nem járt itt, az nem is helyi lakos. Azt mégse írhatom hogy nem is létezik, mert ez a fészbúkra érvényes. Számon kérve kérdezem anyámtól, hogy mi miért nem mentünk soha? Fogalma sincs.

Ez a „Zochova chata” olyan mint a Normafa. Pici sípályával, turista ösvényekkel, bejárható, átlátható távolságokkal. Hogyan lehet egy sztenderd utat megspékelni? Kis ötlettel, vagánysággal, pontos időzítéssel, és a megszokáson átívelő lazasággal. Így vágunk bele a csodálatos naplemente után az ismeretlennek. A visszaút meredek, lassan bekapcsolódnak a fejlámpák, intenzív emberbogarak vagyunk, bizarul beilleszkedve egy erdei közösség életébe. Utoljára Új-Zélandon indultunk el éjszakai erdőtúrára, akkor a megfigyelésünk és kalandunk tárgya a parázsférgek megfigyelése  volt természetes élőhelyükön. A természetes élőhelyük pedig az esőerdők páfránylevelein, 30-50 centiméterre a talajszint fölött. Akkor járásunk görnyedt volt de lelkes, mert a tündérvilág megmutatta valódiságát a levelek alatt. És ahogy hiszek a Mikulásban, mert tudom hogy létezik hiszen jártam nála, úgy hiszek az erdei tündérek és koboltok létezésében, mert koboltot láttam Finnországban a saját szememmel, élőben, pár méterre tőlem, tündérek pedig Új-Zélandon egyértelműsítették, hogy igenis, léteznek. És mivel a tapasztalások embere vagyok, fotelbetyárokkal nem is állok le vitatkozni.

Új-Zélandon minden turistaútvonal ilyen járdával van kiépítve azzal a céllal, hogy az emberek boldogan sétálhassanak a természetben. Szlovákia nagyon jó úton halad ezzel a szemlélettel a szimbiózisban megalkotott úton mindkét fél megelégedésére. Mármint a természet és az emberek megelégedésére. 

Szívtátok be már egy angyalszárny rebegtetett hullámait? Amikor a levegő épp az orrunk előtt berezonál, és ettől egy kicsit sűrűbb az oxigén? A láthatatlan lények titkos kis játéka, hogy figyelünk-e eléggé. Olyan sűrűn és olyan közel jött, hogy orrcimpáim kitágultak, és nyeltek egy nagyot, mint amikor beleharapok egy almába.

Talán „Valibuk”, a győzedelmes járt erre előttünk és pöccintette ketté az égbenyúló, vékony fákat, egymás hegyére-hátára halmozva az elhasznált piszkafákat. Valibuk, a szlovák mesevilág egyik fontos szereplője, a szó jelentése: hatalmas, óriás, erőember, mint személynév pedig „Vasgyúró”-t jelent. Amolyan helyi Toldi Miklós, annyi különbséggel, hogy nem az alföldön, hanem a hegyekben. Akár négybe de egybe biztosan fonott szőke copfos fiatalember karimás kalapban, olyanban, aminek csatornája van és beleeshet az eső. Ez a fiatalember olyan erővel van megáldva, hogy két kézzel tépi ki a földből a fát. Sziklát hasít, és legyőzi a tüzet okádó sárkányt is. Ha itt járt, biztonságban vagyunk, mert megtestesíti a férfit, és biztosan megvéd, ha valami bajunk lesz.

A dobogást késleltetve hallom meg. A hangot először elnyeli az erdő, aztán túratársaim reakciói visszhangként érnek hozzám a sor végére. Még elkapom az őzek hátsóját előttünk alig ötven méterre az ösvénynek nem nevezett dagonyán. Azt mondják, az első szarvas volt. Kiváltságosok vagyunk. Ha picit csendesebbek lennénk, több titok tudója lehetnénk. De hát ilyen faj az ember. Ha nincs mit mondani, akkor kellemetlenül érzi magát. Pedig a csönd a fontos dolgok megmondója. Ha hallgat, akkor nincs fontos dolog.

Sereghajtó vagyok. Viszont ebben a sűrű, kitapinthatatlan sötétben kényelmetlen utolsónak lenni. Pedig jó lenne egyedül leülni egy fa mohás gyökereire és csak ülni, nézni, hallgatni, érezni. Ahogy egy őz ül tőlünk körülbelül tíz méterre és figyel. Riadtan és ugrásra készen várakozik. Egy szemtől-szembe pozíció, ahol a másik következő lépése adja a reakciót. Mi mozgunk. Az őz, megszokva a kirándulók közelségét, kivár. Szeme világít, titkolni se tudná, hogy itt van. Csak ha becsukná a szemét. De kíváncsi ő is. Világító szemei körbe rajzolják sziluettjét. Vicceskedek, hogy biztos csak a dolgát végzi. Félúton senki se szereti ha megzavarják.

A békát nem csókoltuk meg. A csonka fatörzsön mintha csak ránk várt volna a varangy. Karjai izmosan támaszkodtak, és ingerülten kivárta amíg a képek elkészültek. Nagyon ronda volt szegény. Ebből biztos hogy gyönyörű herceg lesz egyszer.

Fotó: Dobre Anetta

A nagy fához érve sötét árnyékok suhannak el előttünk. Talán egy őzcsorda álmát zavartuk meg, vagy lidércek tartották titkos szeánszukat, amibe beleléptünk. Ezt az erdőt a sötét erők messzire elkerülik, a rét közepén hatalmasodó gesztenyefa inkább az egyedül hintázós horrortörténetek eltűnős  kislányainak színtere lenne, de természetesen a hinták üresen állnak. Vagy azért van kettő, hogy a kitalált történetek eme sötét fajtája még itt se fordulhasson elő. Szóval megállapítom, hogy azért van kettő hinta a fa két oldalán, hogy elriassza a rémtörténeteket.

Sejtelmes fények körös körben. Ha belenézel, eltűnik. Mellette, figyelve, észlelhető. A szem különleges játéka.  Fejlámpáink kikapcsolva, hallgatjuk az éjszakát. Van itt valaki? Röhögünk. Elképzelem hogy egyedül  vagyok, az éjszaka sűrűje megérint, alám öleli hatalmas kezeit, felemel, hogy körbeérezhessem folytonosságát, különlegességét és varázsát. Ebben a sötétben alkotunk, varázsolunk, vizionálunk, álmodunk, határokat és korlátokat döntünk le, elképzelünk, és minden olyan egyszerű, és minden olyan hihető. A közegbe helyezett sötétség viszont félelmetes, a maga nagyságával. Képzelet a képzeletben. Ha lehatároljuk akár egy fallal vagy néggyel és ebben a körülvett valóságunkban hagyjuk a sötétséget kibontakozni, annak valósága tőlünk függ. Ha korlátlanul hagyjuk a sötétséget érvényesülni, az csak megszokás kérdése. A szemhéjam mögötti sötétség pedig kontrollálható.

Ez a sötétség együttműködésre hív. Itt lehetek megfigyelő, alázatos sétáló, kívülálló kíváncsiskodó, csodálkozó idegen. Ha nappal látnám utunk bizonyos részét, lehet más történetem lenne. Az éjszaka letompított, és a nem ide illő dolgokat nem láttatta. Így jó ahogy van. Ilyen titokzatosan, vad összevisszaságában, átláthatatlanul, veszélyesen, beengedve és megengedve.

Ha szereted az utazást, a könyveket, kézen foglak és vezetlek a Pillangó zsebkönyvek történeteiben.
Ha további történeteket szeretnél olvasni tőlem, figyeld a Facebook és az Instagram oldalamat.

Az oldal támogatója a Film Tour s.r.o 

Az élményutazások szakártője