2020. június 22., hétfő

Vakon a világban


2020.  március 2-a óta tele vagyok cetlikkel. Megírok egy bejegyzést, másnap újra írom. Nem gyűröm össze, nem dobom ki, a számítógépem mappáiba rendezgetem őket. Olyan mint egy napló. Napló a szakmához. Egy szakmához, ami megélt szeptember 11-ét, 2008-as gazdasági válságot, irodák megszűnését, kollégák árulását, internet bummot, és most a COVID-19-nek nevezett járványt tapasztaljuk.
Mindegyik feljegyzésem egy alázatos, türelmes, érdeklődő szakmát mutat. Csendben várja sorsát. Egy edzett, fegyelmezett, kitartó, beosztó és határait feszegető mag.
De először is szeretném definiálni a szakmát. Nem a fiatal pályakezdőkre gondolok, mert ők még megkaphatják az esélyt az élettől, hogy kiteljesedhessenek. Nem a tisztelettel övezett szépkorú kollégákra gondolok, akik már letették az asztalra tapasztalataikat, és mi annak idején ittuk szavaikat. Hanem azokra az aktív szakemberekre gondolok, akiknek vérévé vált az érték közvetítése, akik a lelkei az utazásnak, akik alig várják a következő kihívást, hogy tudást szívjanak magukba és azt közvetítsék az arra nyitottaknak.
Nem az értékesítőkre gondolok, mert aki egy utat el tud adni, az higgyétek el, bármit el tud adni.
Nem a referensekre gondolok, akik megtalálják a legmegfelelőbb szolgáltatást, tartják a kapcsolatot a külföldi – belföldi partnerrel, áraznak, szerződnek, programokat keresnek és raknak össze, figyelik az új lehetőségeket, beleállnak, és mindvégig kiállnak mellette. Egy jó referens felér egy diplomáciai előkészülettel.
Hanem az utazások motorját, az összerakott és aktivált programok lebonyolítóját, az idegenvezetőkre gondolok már hetek, hónapok óta.
A járvány megtanított mikróban gondolkodni. Magamba szállni, környezetemben elviselődni, és abból építkezni.
A rendszerek pedig megmutatták saját valóságukat. A multik profitorientált hozzáállását, ahol a részvényesek osztaléka felülír minden jóérzésű együttműködést, a bankok számlavezetési díja, ami sok esetben elviszi az utolsó fillért is amire még számítani lehet aznap. Hogy megállt az élet, a pályázatok elbírálása elhúzódott, a légitársaságok önkényesen rendelkeznek, pedig ők az elsők akik megkapják a mentőövet, mégis kiváltságossá teszik az utazást, és átmeneti sebet ejtenek a folyamatosságon.
És fontos a biztonság és a biztosítás, de amikor az utasok túlnyomó többsége jobban bízik a lélektelen internetes foglalásban, akkor miről beszélünk? Marad egy maroknyi utazási iroda, akik megint levadásszák a potenciális ügyfeleket, és elindul az olcsó alulárazás. Vagy annak ellentétje, a túlárazás.
Pedig valljuk és hisszük, hogy értéket teremteni jöttünk a földre, és küldetésünk, hogy láttassuk a világ szépségeit, kultúráját, másként gondolkodását. Viszont ez nem üzlet. Ezt az ideológiát üzleti alapra ma nem szabad helyezni. Mert rólunk szór, a bőrünkről, a jövőnkről.
Az én véremen erősödik meg a multi. A pandémia alatt listáztam, ki hogyan áll a helyzethez. Kevés olyan nagyvállalatot találtam, akik humánusan hozzájárultak volna a helyzet emberi átvészeléséhez. És még csak most jön a java. Ugyanis más az amit marketing célból „felhasználunk” az adott helyzetben, és más az, amikor a tettek magukért beszélnek. Magyarul: látom az ígéretet és a tettet. Van, amikor a kettő nincs szinkronban.
Szó mi szó, levezetve ezt egy logikai következtetés alapján, ami beismerem, az én logikámat tükrözi, de bízom benne hogy érthető, még ha naiv is, mert magamból indulok ki. Kivált majd tetszést és nem tetszést, de ez minden radikális fordulat következménye. Ezzel meg lehet békélni egy jobb cél érdekében.
Egy dolog biztos. Ha én vásárolni szeretnék valamit, vagy orvost keresek, vagy fodrászt, vagyis olyan szolgáltatást, amiért vagy pénzt adok, vagy a hajamat, testem bármelyik darabja a tét, akkor körbejárom, megkonzultálom, viszonyítom, mérlegelek mielőtt döntök, hogy  ki kapja meg a bizalmamat. Nem a cég neve a döntő, hanem azon belül az az egy személy, akinek bizalmat szavazok. Namármost így van ez az utazással is. Rengeteg panaszt is olvasunk a sok pozitívum mellett az internetes foglalásokról. Legyen. Mert sok esetben jó. Az viszont lehetne egy másik írás témája, hogy a személytelen foglalás egy hasonló helyzetben, mint amit most viselünk, milyen felfordulást tud okozni, egyoldalú szabályozást, és kibogozhatatlan eljárási folyamatokat az apró betűs részeknek köszönhetően. Pedig csak annyi a lényeg, hogy fordítva ülünk a lovon. Egyetlen multinak se tartott soha senki kést a torkának, hogy adjon olcsó repülőjegyeket, vegyen részt a kupon őrületben, és akciózza le saját magát, mert a szomszéd ára alá kell mennie.
Visszatérve a logikámhoz. Ami egy nagyon precíz türelemjáték, és csak a leginkább arra hivatottak képesek kivárni. Kicsiben kell kezdeni. Az utaztatás legkisebb szelete a csoporthoz vezényelt idegenvezető. Mert ő úgy van. Megvan. És adott. A tudás oké, a lexikális is, helyzetfelismerő, probléma megoldó, vezető, nem téved el, helyben él vagy sokat jár arra, helyismerettel rendelkezik vagy megtanulja azt. Nem, az utóbbi már nem fér bele a profi idegenvezető kategóriába. AZ én idegenvezetőim talpraesettek is, és értéket képviselnek. Az út összeállításánál sok esetben fontos részei az útnak, de hallottam már olyat is, amikor felejthető volt a kolléga részvétele. De ilyenről keveset tudunk hál’Istennek.
Az is egy matematikai egyszerű egyenlet, hogy minél többen vagyunk a történet szereplői, annál nagyobb „hasznot” kell a végtermékre rápakolni. Ezt a többletet úgy vonom ki, hogy kiiktatok minden felesleges elemet az ügymenetből, és megpróbálok versenyképes árakat teremteni. Ki a felesleges elem ebben a történetben? Nem az idegenvezető.
Ha alapul veszem az utat, mint adott terméket, annak elemeit ami a szállás, program, utazás, biztosítás, és azt már 2008 óta tudjuk hogy az ügyfél ebből három elemet simán összerak magának, akkor az idegenvezetők fontosságának visszaépítését különlegesen nélkülözhetetlennek tartom . A különleges szó mindjárt érthető lesz.
Azt már megírtam hogy lelaktuk a világot és a világ most arra szólít, hogy álljunk meg, nézzünk körül önmagunkban és közvetlen környezetünkben. Az a fajta utazás ami eddig volt, az jobb is ha nem jön vissza egy ideig. A „jár nekem” turizmus. Na most azért fontosak az idegenvezetők, mert azokat a részleteket töltik meg, ami a turizmusból kezdett kiveszni. A lelket! Én a lelkemet csak az arra legérdemesebbnek engedem megszólítani. A mi történetünkben ez az idegenvezető. Az idegenvezetővel az út folyamán akár titkokat is kénytelenek vagyunk megosztani. Ő a mi bizalmasunk és mi az ő „gyerekei”.
Hát ezért építeném én a turizmus következő újrakezdésének szakaszát az idegenvezetőkre. Az idegenvezetők azon csipet-csapatára, akiket az évek, utak, szezonok alatt maguk köré építettek. Legyen meg a bizalom, hogy utána, ha majd kinőtte magát, az idegenvezető ajánlhassa azt az irodát, ahova az ügyfelet szívesen bevezeti, hogy azután őt ott kiszolgálhassák. És nem kedves utazási irodások, nem mi szartuk a spanyolviaszt. Az ügyfél tudja, mi a különbség a 3-4-5 csillagos között és már azt is tudja mi a különbség a büfé és a svédasztal között is. Néha jobban tudja, mint mi. Mert van az az aprócska előnye, hogy személyesen tapasztalta. Az irodából ez nagyon nehéz…
Ülök az íróasztalom fölött, ezt az írást harmadik napja írom, és tudom hogy sok mindenkit meg fogok vele bántani, és sokan fognak hülyének nevezni, de ez az írás most nem megy a kukába, galacsinná gyúrva. Inkább egy különleges megközelítése az idegenforgalomnak, amit most nem iparágnak kell tekinteni, hanem egy bensőséges felvállalása a szakmának, ahol az előretolt helyőrség azok az idegenvezetők, akik zászlóval a kezükben fújják a trombitákat. Toborzást végeznek, hogy majd később kialakulhassanak a csapatok.
Az idegenvezetők fogják az utasok kezét és vezetik őket.
Az idegenvezetők a múlt, a jelen és a világ pici részének jövőképet mutató hírnökei.
A idegenvezetők az utak lelkei.
Az idegenvezetők azok, akik tudják, kicsoda a hely szelleme, hol lakik és mit csinál.
Az idegenvezetők hallják a ritmust, tudják az ütemet, csak hagyni kell őket kibontakozni.
Az idegenvezetők érzik az ízeket, csak engedni kell őket jóllakni.
Az idegenvezetők felismerik a látnivalókat, csak engedni kell őket nézni.
Az idegenvezetők szimata pedig olyan, mint Miss Marple megérzései vagy Sherlock Holmes logikája.
Szépíthetem a szakmát, szerethetem a kollégáimat, de most a lépéseket kicsiben kell megtennünk. És az idegenvezetők tudják mik azok az apró lépések. És amikor már nagy lesz a gyűrű, akkor kell őket (is) nagyon szeretni, hogy a kialakított nagy karéjból vágjanak egy szeletet nekünk is.
Engedjük az idegenvezetőket kibontakozni.
Engedjük, hogy visszaépítsék az utasok bizalmát, hogy pár év múlva (mert ez az őrület jobb esetben is két évig fog tartani akármelyik oldalról számolom) közösen építsük fel az idegenforgalmat, mint iparágat. De addig, nyugi. Ne bántsd a kollégádat. A feketén utaztatókat bízd az illetékesekre. Te csak csináld a dolgod, kedves idegenvezető barátunk.
Hogy mi legyen az utazási irodákkal egy következő eszmefuttatásomban részletezem. Egy viszont biztos. Nekifeszülhetünk, harcolhatunk, de az ellenszél sose visz előre.
És hogy mi legyen az engedélyekkel? Egy tanácsadói asszisztencia mellett átláthatóvá, lekövethetővé és adminisztrálhatóvá lehet tenni. A szabad alkotás szellemében, természetesen! Ésszerű adókkal! Ehhez kell  a szakmai lobbi, semmi máshoz.
Amit megjósolok, az általában be szokott jönni. Csak arra kérlek, hogy csendben, gondolkodj el arról, amit itt összeírtam.


Fotó: Rajczi Adrienn
Vevey, Chaplin's World múzeum

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése