Az vagy amit olvasol

Kicsit feszül, kicsit nehéz, kicsit sok. Lehetne ez egy pszichológiai látlelet is rólam, de nem az. Reggel felkeltem, és furcsa érzés kerített hatalmába. Menni. Mindegy hova, csak elindulni világgá, el innen, el, messzire, és keresni a valamit. Amikor hosszú idő elteltével sem tudok kimozdulni, és már tíz hónapja lapítok anyám házában, vállalva ennek minden következményét, néha félve Isten felé kacsintok. Természetesen nem a nagyszakállú, Mikulásra hasonlító öregemberre, akit sikerült eléggé megutáltatni velem gyerekkoromban a kötelező templombajárásokon, a fejkendős nők libabőrös kántálásainak és a pap agresszív kitöréseinek köszönhetően. Hanem a mindent összefoglaló egység energiája felé, hogy mindent összevetve adjon valamiféle magyarázatot erre a kusza világra, és ebben a kusza világban az én szerepemre. Mi ez a mehetnék? Mi ez a végtelen utazási vágy? Mi lobogtatja bennem középkori Lajos korabeli életfilozófiámat, a szembejövő élethelyzetekben? Lobogni, szárnyalni, olvasni, zenélni, táncolni kellene, a kastély parkjában kiterített pokrócon ülve lovaglóülésben, hallgatva a legújabb pletykákat, várva a szerelmet, fújva a szelet. Valahol a Francia kastélydömping kellős közepén, a Loire mentén vagy Montpellier környező vidéki tájain. Egy páva fut el előttem riszálva uszáját maga mögött. Aztán hallom a hajókürtöt valahol messze, távolban. Feszít, nehéz és sok. A ruha, ami minden élethelyzetemben a kifejeződésem legalapabb eszköze, most túltolta magát. Nem a gardróbom ruhatárából lettem hirtelen 17. századi nő, nem a fodrászom kreált loknis tincseket a fejemre, és anyám udvarán nincs ilyen tökéletes zöld pázsit. - Angelique! Angelique! Megjött Peyrac úr! Asszonyom a szalonban kívánja fogadni? A szart a szalonban! A hálószobámban! Ennyi év szextelenség után egy falatot se hagyok ki. Rohanok végig a kerten, az udvaron, a parkon, be a kastélyba, át a fogadón, fel a lépcsőn. Ajtó kinyit, kivágódik, bereped, ablak kitár, lelkem felsikolt, gyors átöltözés, visszavetkőzés, ajtó becsap, lépcső szalad a lábam alatt, át a fogadón, ki a kastélyból, a főbejáraton, istenem, remélem jó pasit kaptam el… - Joffrey! Édes Istenem! Hát élsz? Hát létezel? Hányszor elképzeltem ezt a pillanatot! Hányszor álmodtam a karjaidban! Hányszor vágytam az érintésedet! Tényleg te vagy? Tényleg itt vagy? És szorítom, és nem eresztem, és kapaszkodok belé, és már nem érdekel hogy ő-e az, hogy valóságos-e, vagy éber álom. Az elégedetlenség első jele a külső színmutatás és a belső forrongás. Amikor a maszk lekerül, felkerül a vágyott élet álma. Félek a szavaktól. A beteljesedés minden leírt mondat mögött ott van. Ahogy a vágyott életet akarjuk, a félelem kisajátítja azt, a kettő feltupírozva vetekszik lelkünkben, majd kiteljesedik egy meghasonult élettel. De ez most valami más. Angelique lettem a valóságban. Tagadásom a valóságom. Nem, nem vagyok őrült. Ennek fizikai magyarázata a külsőm. A barokk ruha feszíti felsőtestem, szabadon hagyva a szabadulás zálogát. Letakart lábaim visznek a világba. A világban keresem a szerelmet, a biztonságot és a boldogságot. A 21. században könnyű megkeresni a Joffrey-kat. Akiből persze csak egy van és egyetlen. Felmész az internetre, és ömlesztve kapod korra, nemre, méretekre, minőségre szabva. De hogy abból hogy szűröd le azt az egyetlen egyet, ahhoz el kell indulni és meg kell keresni igaziból a nagy Ő-t. A 21. századomban kötetenként faltam fel egy-egy Joffrey-t. És a tizennégy kötetből még csak a hetedik könyvnél tartok!

"És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

 

Fotó: Rajczi Adrienn

Az emberek többsége olyan erővel álmodik a változatosságól, az utazásról, a világ megismeréséről, hogy ha közbejön egy korlátozás, a vágy szembe megy a félelemmel, és abból egy óriási ütközés lesz. Ezt az ütközést lehet tompítani könyvekkel, amelyek segítségével a képzelet szárnyán repülhetünk. És melyik könyv lehetne aktuálisabb, mint Szerb Antal: Utas és holdvilág című regénye?

Mindig is foglalkoztatott az a kérdés, hogy mennyire befolyásolja életemet mások meggyőződése, a kutatott állásfoglalása és a folyton változó véleménye? Az írók vajon mi alapján válogatják történeteik tartalmát? Szándékosan kerekítik úgy, mert tudják végzetük úgy is meghatározható, ha elolvassuk művüket? Különleges kapcsolat nálam Szerb Antal és Mihály különbözősége és azonossága. Mert Mihály túl bátran áll bele a kalandba ahhoz hogy valóságos legyen, Szerb Antal pedig túlságosan titokzatos, hogy irodalmi főszereplő legyen. Mihály útja Velencén át Rómáig egy gyönyörű vidéket tár elénk nem csak a látnivalók csodáival. A sorok között elgondolkodtat az élet értelmén, és a halál létjogosultságán.

Vannak, akik kapcsolataikban az elvárásokat saját önsorsrontó krédójuknak élik meg, de ha szabadon engedjük függetlenségüket, felfedezik a szabadság azon fázisát, ami tapasztalásuk legmélyebb, és legmagasabb szintjeire viszi őket. A Mihályok olyan erővel vágyják a magányt, a magányban a társas létet, a társas létben ismét a magányt, hogy óhatatlanul az élet különleges figuráivá válnak a társadalom számára. Amíg vagyunk páran, akik csak óhajtjuk ezt a fajta életet, vannak, akik meg is élik azt.

Ilyen fura, önmagában ösztönösen zárkózott, mégis töretlen kalandor Mihály, aki szembemegy a társadalom elvárásaival, és bebarangolja Olaszország legizgalmasabb részeit.

Én is 36 éves koromban jártam először Velencében. Én is úgynevezett nászúton. Pedig akkor még nem is olvastam Szerb Antalt. A város viszont felperzselt, a sirály kitépte a kezemből a tonhalas szendvicset a Szent Márk téren, a gondolás pofátlanul udvarolt párom jelenlétében, a tömeg elsodort, Goldoni ugyanott várt, és a paloták karneválhangulata felkészített a februárra. A Dózse Palotában táncoltam menüettet, valódi korhű kosztümben, majd szerenád kíséretében folytattam utamat Ravenna felé.

Szerb Antal útja, mint egy zarándokút visz előre, nem lehet csak úgy bejárni Olaszország egyik legszebb részét sem, fontos a köré szőtt történet.  Mihály, Éva, Zoltán és Tamás többfelvonásos jelenetei,  az epizódszereplők mind-mind hangulati eufóriába röpítenek a könyvben. És nem egy túldimenzionált utópiába, hanem a kor realitásába. Jelen írásom pedig nem akar izgalmasabb lenni mint a könyv, mert nem is tudna az lenni. Inkább egy nézőpont kíván lenni oldalról oldalra. Apró részleteiben olvasom. Hogy megismerjem Olaszországot Szerb Antal tollából és Mihály szemén keresztül, aki a saját szemüvegén át nézi és keresi a világ különböző helyein azt a valamit, amitől feltöltekezhet és eljátszhat a gondolattal, hogy de jó lenne ott élni. Vagy ott jobb lenne élni?

Talán Erzsi szemével utaznék a legszívesebben. De ha én lennék Erzsi, akkor sose mennék vissza Zoltánhoz. Mert ezzel a prüdéria, a társadalmi elvárás és a kispolgári élet szintjén, lealacsonyodnék Éva szintjére. És Évával ellentétben, Erzsi okos. Számítóan okos. Amíg Éva ösztönösen, Éva számítóan adja meg az életnek azt a plusz esélyt, amitől sokan ódzkodunk. Mi a különbség ezen felül Erzsi és Éva között? Talán Tamás halála. És éppen ezért az egyetlen hiányzó láncszemért,  Erzsi nekem nem valós személy. Mert Éva sokkal hihetőbben száll fel a képzeletbeli herceg lovára. 

Éva egy öröklázadó, az élet minden pillanatát nagy kanállal evő öntörvényű, hedonista, gátlástalan nő. Erzsi pedig pont az ellentétje. Tipikus kispolgári feleség. Bátran lettem Éva, mint ahogy minden nő vágyik titkon arra, hogy egy kis időre Éva lehessen: lázadó, öntörvényű és buja, aki nagykanállal habzsolja az élet örömeit. Ezzel szemben Erzsi pont Éva ellentétje: egy közönséges és hagyományosan kispolgári feleség, aki tisztán látja a helyzetét, de nem mer kockáztatni.

Szerb Antal könyve egy nemzetközi bestseller. Mert ugyanígy bolyonghat egy skót meg nem értett zseni, és egy kínai zarándok, de egy amerikai hippi is az életközi válság előtt pár méterrel a világban, ahogyan Mihály mer dönteni saját sorsa felett, amíg hagyják. Mit tudnék írni egy olyan könyvről, ami talán legtöbbet elemzett, ajánlott, reklámozott, kiadott könyv. Talán csak azt a figyelmet nyújthatom, amit Szerb Antal ír Mihály túl nyilvánvaló életéhez. 

Ha elolvasok egy könyvet, az egy történet vége. A történet halála nyolcvan és száznégy éves kor között, vagy öt-hat évesen, vagy a nyolcvankilencediket taposva. Éppen ezért engem most inkább a kis Michele élete érdekel, a Trastevere negyed frissen kereszteltjének további sorsa. Vajon az ő élete mennyiben változik azzal, hogy egy ismeretlen magyar lett a keresztapja? Sürgős késztetést érzek, hogy újraolvassam a könyvet, hátha valami kimaradt, valami elkerülte a figyelmemet. Majd Umbriában a megfelelő oldalon felütöm a könyvet ismét, hogy szótagról-szótagra bejárjam a leírt helyeket, szinkronban megélve a leírt szót valóságommal. Aztán hazatérve újra, csak úgy, emlékezetből, a fényképek visszaidéző narrációjával. 

Olyan okos akarok lenni mint Keats barátja, aki furfangosan teljesítette a nagy költő kívánságát. Mert bárhogy is történik az elmúlás, mindig az utánunk jövők akarata lesz a döntő.

Nekem az Utas és holdvilág egy mámorosan felszabadító utazás ugyanazokkal az örvényekkel, amik visszarántanak a valóságba. Waldheim figuráját például kövérnek képzeltem el, aztán döbbenten olvastam, hogy minden hajnalban fut. Aztán eszembe jutott, hogy talán ezzel üzen Szerb Antal… Itt egy figura aki kövér, és minden reggel fut. Egy professzor, aki fut. Nekem ez adja a könyv bizarrságát. Az egyetlen valós szereplő Zoltán, Erzsi férje. Ő minden megírt jelenetével valahogy reális, földhözragadt. Ő nem találkozik halottakkal, sem régi barátokkal, sőt, a nőket, a szeretőit  is kiiktatja életéből. 

Utazásaink történetei minden egyes esetben, komfortzónánk átlépése, hogy utána újult erőkkel visszaálljunk a rutinba, mint ahogyan a regény végén Mihály teszi, megadva a lehetőségét az életnek, hogy következő alkalommal is történhessen valami.

Az Európai Unió Tanácsának nyáron leköszönő horvát elnöksége kezdeményezte azt a felhívást, mely szerint minden tagállam javasoljon egy könyvet az európai olvasóknak. A magyar képviselet Szerb Antal klasszikus regényét ajánlotta. Kitűnő választás. Az Utas és holdvilág igazi európai regény.