2016. június 13., hétfő

Az érzékek játéka

Óvatosan lépkedek a Nílus partján. A sok utat bejárt kiscipőm perspektívája másképp fogja föl helyzetét egy görög szigeten és másképp itt.  A Nílus partján ötven fokban rúgom a port, tántorgok a fém móló felé, amire a nap még ráteszi erejét belecsillantva a visszatükröződésbe és elvakítva a hiányosságokat. Belépek a bárkába, az Istenek szimbolikus utazási eszközébe és várom a hűvös víz érintését, a friss szél kacsintását és a látvány mesébe illő képeit. Tágas szobám sötét színei felizzítják a kaland érzését, a fülledt párás levegő pedig kicsalogat a felszínre. Körös körül zöld, és a világ legnagyobb folyója, utunk során pedig mint Indiában a Gangesz partján a fürdőző bátor helyiek hűsítik le felhevült testüket a vízben. Női szemem azonnal kiszúrja az izmos férfi felsőtesteket ahogy a vizes póló rátapad gőzölgő barna bőrükre a víz pedig úgy csillog testükön mint a kagyló belsejében az igazgyöngy. Néha azt hiszem, hogy a gyerekek a partról pillanatok alatt beérik a hajót, kis Phelbsek úsznak erőteljes karcsapásokkal, de ez is csak játék, az erő játéka, az energiák fitogtatása, és a hőség csillapítása a természet adta lehetőségekkel. 


A hajó a századforduló hangulatát idézi, sötétvörös, puha, süppedő szőnyeg borította csigalépcső arany színű korláttal, a kényelmes fotelok és kanapék bársonypárna támasztékokkal, kis kerek dohányzóasztalokkal és a kihagyhatatlan frissítő hibiszkuszteával és a kabinok elfüggönyözött privát szférája, a napozóterasz tágassága és amerre a szem ellát az élet minden megnyilvánulási formája.... Elképzelem magam estélyi ruhában, a zenekar lágy dzsesszt játszik, akár a Missisipin is lehetnék, mígnem öt óra tájban a partról behallatszik a müezin éneke, a folyó pedig viszi a hangot oda és vissza, keresztül és át, nincs tucc tucc zene, csak a víz csapkodása a hajó falának, a helyi árusok játéka a portékákkal, ki tudja messzebb és feljebb dobni a sálat, a kapitány is része a kis csónak izgalmas kicselezésének, de az egyiptomi akkor is kereskedő marad és akkor is mosolyog ha nem veszel semmit.
Egy jó könyv borul rám a napozóteraszon, hogy álmomban folytathassam történetemet az érzékek játékával.


A Semiramis III. hajó lobbyja


Miután behúzom függönyömet a szobában és kizárom a forró levegőt, elindulunk Luxorba, hogy felfedezzük a város igazi arcát, leplezetlenül. És tudjátok, őszintén bevallom, talán eddig a pontig kicsit kételkedtem önmagamban, hogy megismerhetem-e Egyiptom valósságát, a luxusszállodák és a váriosi sétálóutcák remekbeszabott kiszolgálásában, ami lehetne bárhol a világon, és ha ez az esti kiruccanás nem adatik meg nekem, akkor sose tudom mi is az igazi Egyiptom. Öveket becsatolni, mert nem egy rendhagyó Margitszigeti lovaskocsikázásra invitállak, hanem egy olyan ország olyan városába, ahol vállalják hibáikat, nincs kirakat, a közvetlenség pedig zsigerből jön.

Közvetlen, biztonságos, autentikus

Nasser, a lovaskocsink vezetője egy nagyon kedves, udvarias Úriember, aki gyér angol tudásával azonnal beszélgetésbe elegyedik velünk. Itt a munkának nagy értéke van, és dolgozni óriási kiváltság és státusszimbólum. Érezzük ezt utunk során, amikor ismerős, ismeretlen int Nasszernek, üdvözlik, messziről kiáltanak felé, hogy lássa, ők számítanak barátságára, mert ő egy fontos ember, aki turistákat visz lovaskocsiján. Kanyargunk az utcákon, van itt minden, hiányos öltözetű fehérnemű bolt, ékszer üzlet csillogó, bevilágított kirakattal, éjjel-nappal nyitvatartó szupermarket, szerszámüzlet, mobilszolgáltató, konditerem, fűszeres, divatbolt, a többi mellett elvágtázunk Nadjával a barna kecses lóval, aki úgy hallgat gazdájára mint a hűséges kutyák. Megkérdezem Nassert, miután úgy érzem nem fogja tolakodásnak venni a hülye turista kérdést, hogy hány felesége van, és mosolyogva válaszolja hogy egy, mert egy szíve van és azt csak egy nőnek tudja adni.

Több mint lovaskocsikázás

Beérkezünk az Óvárosba, ahol olyan szűk helyeken manővezezünk, hogy akaratlanul is a velencei gondolázás jut eszembe. Lehet romantikus, autentikus, kalandos, bakancslistás, a lényeg hogy ki ne hagyjuk. Ez Egyiptom, itt van a lényege, ez a magja, napjaink korhű társadalmi leírása. Csak az jöjjön ide akit nem az építészet, az infrastruktúra vagy a gazdaság érdekel, hanem csupán az emberek, az életforma és egy nemzet vállalt önmaga bemutatása. A gyerekek trilláznak, hellóznak, mosolyognak, némelyiküket úgy megmosdatnám, és bukfenceznék velük a poros utcán, és kergetőznék napnyugtáig a sikátorok között, visongva hogy megtaláljanak.


Van egy szokás, az adakozás közvetlen megnyilvánulása, például Nasser folyamatosan kap kis csomagokat menet közben, amiben magvak vannak, datolya vagy víz, itt nem ciki kávét kérni reggel ha kifogy, sőt lehet nem is gondolnád és kapsz a szomszédtól csak úgy. Nincs mögötte érdek, csak igazi, kőbe vésett és genetikailag kifejlesztett adakozási szándék. Az az igazi önzetlen adás. Lehet automatikus, de még az is jobb mint a lelkiismeret nyugtató pénzdobás a Blahán a koldusnak.

Tátott szájjal, ámult arccal figyelem a körülöttem lévő életet

Készülődnek a vacsorához, hosszú asztalok megterítve az utcán, összeül a család, a rokonság, az utca, aki akar, betérhet, és végre napnyugta után, a müezin hangos imájára az egész napos étlen-szomjan átvészelt nap böjtölését hat óra után hálával és minden apró lényeg értékelésével zárják. Hogyan esne a pohár víz 40 fokos hőségben ha egész nap nem ihattam? Mivel piszkafa vagyok, az étel nekem csak energiapótlás, így erről nem lehet véleményem, de van egy-két élvezeti cikk, amit nem tudnék kihagyni bármilyen Istenek parancsára sem..... Tisztelem akaraterejüket és csodálom hitüket.

Szikrázik  a levegő

A nők a fejük búbjától a talpuk aljáig bebugyolálva fekete ruhába, csak a szemük látszódik ki, de így is látom szúrós tekintetüket, amit csak mi nők veszünk észre, mert átgondolatlan és hiányos az öltözékem, a szoknya túl rövidre sikeredett, hiába próbálom takarni táskával és a pólómat húzom bokáig, egy nő mindig tudja a helyét, én ma elfeledkeztem magamról, de ezt csak a nagyon intenzív élményeknek és programnak tudom be.

Nápoly utcáit idéző sikátor

Útban az óváros kapujában

Megérkezünk a luxori templomhoz, ami sajnos már bezárt, kapok egy virágot Nassertől, búcsút intünk neki és ígérünk sok turistát, sok jó embert, akik szintén át akarják élni valóságukat, ami számunkra hihetetlen és izgalmas, nekik természetes és elfogadott. 

Nassertől a virágom a hajamba került

Nem jegyzem föl a templomok építésének adatait, már nincs energiám leírni az évszámokat, élvezni akarom és megérteni a világot és ahhoz most teljes odaadással figyelnem kell érzékeimre. Nyolc éve voltam a karnaki templomban, nappal, és tudom hogy nem akartam eljönni onnan. Az élet úgy hozta, hogy most ismét itt vagyok, sejtelmes, esti valójában, ahol a sötét úgy fonja körül, mint a hernyóselyem ruha egy nő testét. Félelmetes és izgató, kisérteties és hatalmas, ha nem tudnám mi van a sötétség mögött, lehet félelmemben kihátrálnék. De ismerem oszlopait, nagyságát és történetét, botorkálunk a sötétben kosfejű szfinxek némán figyelik lépteinket, nem mindegy ki lép be Ámon Ré templomába. Az oszlopok között apró halandónak érzem magam, a nagyság itt látványosan kifejeződik, egy cica hívja föl magára a figyelmet, talán reinkarnálódott Mut személye aki Ámon Ré isten felesége volt, hangosan próbál valamit tudtunkra adni, talán a világ dolgairól amerre haladunk, vagy a holdat dicsőíti és kéri ránk áldását.

Belül hatalmasabb

Nem hiszem hogy túlmisztifikálom az ott megélt érzéseimet. Hallom a rabszolgákat ahogy kőbe vésik a történelmet, és végül Ámon Ré-t átvezetik a túlvilágra. Születés és elmúlás, az örök körforgás, az élet rendje. Erre még nem vagyok felkészülve, a Szent tó felett a kialakított nézőtéren ülve látom ahogy a hold vékony sarlója beesik a hegy mögé. A müezin még mindig énekel, talán az effektek része, a csillagok beragyogják és megvilágítják a környéket, és süketnéma lovagom vigyáz lépteimre miután kilencszer körbejártam a szent szkarabeusz bogár szobrát hogy csodás, hosszú életem legyen, csak egy kínai lány velem együtt kitartó,  a végére belebonyolódunk a körök számolásába, így most kérem az Isteneket, hogy ha nem lett 10, akkor vegyék össze a nyolc évvel ezelőtti körmenetemmel és ígérem legközelebb nem ragad el a káprázat, a látvány és a csoda, hanem elindulok belső utamra az oszlopok között.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése