Izraelbe mentem Vándorboyjal

Írásomnak nem a dinamikája tömény, hanem a megélt élmények sokasága, a programok, és Vándorboy útjainak különleges ritmusára és intenzitására még rá kell hangolódnom. 

Az első rész a könyvemben lesz olvasható....

             2. rész

             Eilat

A helyi Siófok. A város felé az egyik körforgalomnál a szerelem az ismétlődő motívum. A Szeretet sugárútja a Love Square-en végződik. Nem gondolnám hogy pont most, pont itt, pont így érne utol, vagy csak kacérkodik, vagy csak megmutatja magát hogy még létezik? Higgadtan konstatálom giccses jelenlétét semmilyen érzelmi töltést nem generálva neki. Ez a miniatűrnyi öböl nyugatról Egyiptommal, keletről Jordániával szomszédos partszakasza lehetne egy közös nemzetközi Vé akárhányak országának míting pointja, de nem, mert fontosabb a láncnál a kard, habár le merem fogadni hogy az embereknek itt sincs gondjuk egymással, élik a mediterrán mentalitás mindennapi kusza, öntörvényű életét amibe csak a vallások különböző napi rutinjai tudnak beleszólni. Miközben kiscsapatunk húzza, vonja, cipeli tizenkét nap ellátmányát végig a lejtős, néhol kapaszkodós utcákon, a nap süt, március végén a meleg érzékelhetően oldja szívkamránk tél utáni sötétségét, a fáradság a hajnali gépindulás miatt kezd alkalmazkodni, és rutinos utazóként tudom, hogy ilyenkor nem szabad teret adni a csábításnak, és ki kell húzni addig a legkésőbbi időpontig, amíg csak lehet. Hogy mély legyen az álmunk.

(fotó: Vándorboy , mozgásban lévő buszból de olyan szép.....)

A járda burkolatába belecsillant egy-két mozaik hal, intarzia, motívum, mindegy csak színes legyen.

A szállodánk a belvárosban, egyszerű, de jó helyen van, a recepciós hölgy úgy mosolyog, mint aki büszke egy szem fogára, szemben a Jordán hegyek, a tengerparti sétány könnyen elérhető.

A taxisok leszólítanak a körforgalomban, kapok egy-két jelzésértékű kacsintást, pillantást, intést és dudát. Meg-megállnak, várnak, hátha hajlandóságot mutatok, alig beszélnek angolul.

Most itt ülök a tengerparton,  a pontonhíd város felőli oldalán. A fahíd épp nyílik szét, és egy gyönyörű kétárbócos vitorlás úszik át talán Onedin család idejéből, de valamiért azt írtam fel hogy Zorba, a görög. Lehet a kolompolás miatt.  Utoljára Új-Zélandon nyílt ketté egy híd előttem, ott viszont csengettek (Mylord), itt kolompolnak. Gyűjtöm a jelzéseket: Komáromban a Duna fölött a híd csendben vagy csengetésre tárul, mindegy is, most újították fel, talán ultra szenzoros  és gondolatban megérint ha közelítesz és jelez hogy stop.

Szemben velem egy festő, a különbség kettőnk között annyi, hogy én írva festek. Ő színekkel én szavakkal. A zöld kalapos, pólós szórólapozó hölgy nem adja föl tizenegy óránál. A pajeszos, pipás férfiak hangosan navigálják egymást és megbeszélnek.

A városközponti autóbérlés viszonylag lazán megy, a kocsi átvételekor Avid fontoskodva mutatja a pótkereket, de gyorsan elhessegetem, hogy azzal nem akarok foglalkozni. Autóvezetői egészségügyi vizsgán is arra a kérdésre hogy mit tenne, ha…. azt válaszoltam hogy hívom a 112-t. Anyut pedig amikor a múltkor megbotlott otthon simán oldalfekvésbe helyeztem. Amióta a hírek a helyes lélegeztetésről beszélnek, aminek az a lényege hogy nem kapjuk be a delikvens száját sem orrát, sem más testrészét, azóta számat csak finom ételeknek és a szerelem csókjának vagyok hajlandó átengedni. Úgyhogy vész esetén nem szégyellek segítséget kérni. Ha van kitől. Gáborunk úgy hajt el a szálloda irányába egy laza „ott találkozunk” hellóval, hogy sem köpni sem nyelni nem tudok. Ugyanis a nők autóvezetési biztonsága messze felülmúlja a férfiak óvatlan bátorságát, a logisztikai képességek pedig két nyelven íródnak. Ami a férfinak észak felé kétszáz méter múlva, az nekünk nőknek a sárga ház után balra, de nem biztos mert bocsi, jobbra. A térképet forgatjuk, a szemünket is, viszont óvatosabbak vagyunk a legalaposabb waze-nél, kerüljük a padkákat, imádjuk a piros lámpákat mert ott lehet rúzsozni, a visszapillantó tükrök nálunk több funkciósak, a kesztyűtartó tele van kincsekkel, a hátsó ülés a napi tevékenységünkhöz nélkülözhetetlen kellékekkel, és az autó az a doboz amiben hangosan lehet énekelni, káromkodni, barátnőkkel csacsogni telefonon, és kipróbálni olyan vadító dolgokat amiket még soha, sehol nem mertünk. Na szóval a nő és az autó egy örökös felfedezni való hosszú távú szerelem.

A kihívások pedig a 21. századi nő követelményei. Kihívás nélkül a kaland mit sem ér. Az autókölcsönzőből hogyan jussak a Kisherceg nevezetű hostelbe és ott hogyan találjak parkolót eszembe juttatja a Plázák kiismerhetetlen és a nagyvárosok körbeépített egyirányú forgalmas bevezető, levezető szakaszait, előre rettegek a lehetetlentől, majd nekivágok az ismeretlennek. GPS felismer, követem és egyszerű. Félelmeink levetkőzése a legfontosabb aranyszabály bármilyen kihívás esetén. Mire beérek a szálláshoz már indulunk is tovább.

Ösztönösen fonom be hajamat két copfba mint Pöttyös Panni reggel óvodába menet. És indulás Eilat egyik közeli kilátójához, ahol vár a napnyugta. Azt később tudom meg hogy Eilat egyik szimbóluma a Bazárban fonatott copf. Lábamon Új-Zélandon edzett flip-flop papucsom, mert mi bajom lehet, nekivágunk a sziklás, hegyes, dimbes - dombos földútnak. Hátam mögött az aqabai öböl, előttem a máladozó, keskeny, szerpentines hegyoldal, és tudom hogy lehet úgy hangzanak soraim mint egy túlmagyarázott politikai szócsata az utolsó fordulóban, amikor bátran kiállunk majd agyonpolemizáljuk a helyzetet. Itt és most nem polemizálok nagyon agyon, csak annyira, amikor B oldali utastársaim szólnak hogy arra már ne, na én akkor kezdek belejönni, kis Timberlake ruhácskámban, napszemcsi, bármikor elszakadható egypántos papucsban, de a nap olyan hirtelen mond búcsút ennek a földoldalnak, hogy bizony pár méterrel a cél előtt kénytelen vagyok feladni. Fejlámpám békésen pihen a szállodában hátizsákomban, én pedig a mobiltelefonom fényénél totyogok vissza az autóhoz. Tempóm olyan lassú, hogy akik elérték a csúcsot, simán megelőznek féltávnál. A parkolóban pedig simán eltévedek.

Aki nekem túravezetésre bizalmat ad, az megérdemli hogy teljesítsem minden kívánságát… Az éjszakai séta Eilat tengerparti korzóján egy mojito, három fiatal lovag kíséretében, majdnem elcsábít egy közös, egyforma tetkóra, csak nem bírunk megegyezni hogy tigris legyen vagy szívecske. A lényeg az előttünk abszolváló kliens, aki nem mer véleményt nyilvánítani kissé félresikerült tetkójáról, de a szeme mindent elárul. Komikus a jelenet, ahogy a sablonon pamacsolják a hennás festéket a srác vállára majd apránként lehúzzák a kontúrokat, már akkor látszódik hogy elmosódik a rajz. A barátnő menti a menthetőt, a fiú pedig nagy , kerek szemekkel egyelőre nem érti, mert a tetkó a vállán van és tükröt nem nagyon akarnak elővenni a rajzolók.

Erős tájszólás üti meg a fülemet, rozsnyói honfitársaimba botlok, Eilat a pár napos pihenés helye olcsó repülőjeggyel.

Utolsó romantikus időtöltés, ahol cserzett lelkemet próbálja a program meglágyítani a szálloda tetőterasza, ahol összeülünk tizenketten és elfogyasztjuk energiapótlásunkat. A kilátás még éjszaka is inspiráló, nem is akaródzik a szobába menni, melynek ablaka a helyi bulinegyedre nyílik, de úgy néz ki itt sincs bajom az alvókámmal, az álommanó teszi dolgát, én pedig az előjegyzett mély alvásba bontakozom ki egész éjszaka alatt, lehet hogy valahol egy másik dimenzióban, vagy a föld másik felén ahol éppen a délelőtti teámat kortyolhatom.

Jelen írásom részlet készülő könyvemből a "Pillangó zsebkönyvek" sorozat gondozásában.