Antoine de Saint Exupéry és én Gidrafán

Nem mondanám hogy a világ közepére költöztem, erről nap mint nap tanúbizonyságot kapok, és mint valami jó pedagógus rántja vissza fellegekben kalimpáló lábaimat a hely szelleme. Szóval ez a Réte nevű közösség itt van a térképen (ellentétben Új-Zélanddal amit sokszor lefelejtenek), Pozsonytól 27 kilométerre, sréhen és vizavé Dunaszerdahely irányába a maga 1401 lakosával. Igen, az az egy én vagyok. A többiek a lakosok, a "gyütt-möntek", a betelepültek, a "migráncsok" és az őslakosok. Mert nekünk is vannak őslakosaink, akik hűek maradtak gyökereikhez. Ők azok, akik nem hagyják felhígulni a falut. Például ilyen anyám, aki azonnal kiszúrja ha nem a helyi boltból hozom a krumplit, mert az vizes. A helyi a jó. Tehát a helyi bolt nem engedi meg a rossz minőséget, mert anyám nem vásárolna náluk. 

Ha emberünk beesik az árokba, megállunk, megnézzük, konstatáljuk hogy csak részeg és továbbhajtunk. Mert a délutáni elszédülés hozzátartozik egyes mély érzésű "emberek" kinyilatkozásához, ahol a megélt és ki nem mondott érzelmek a borovicskában manifesztálódnak, aminek nyakába kapaszkodva könnyen el elsírja magát a férfiember és nem ciki utána kialudni magát a fű között, mutatóujjal táncikálva az ég fele és kenetteljesen felsírni az akácos úton.   

Itt nem vagyok egyedül. Napi ügymeneteim között felbukkannak régi osztálytársak, iskolatársak, a hely által szervezett anyák napi műsorban egy jó fej pap aki remegő kézzel olvassa fel a közösségi oldalon már publikált részletet, aztán Kálmán belecsap a basszusgitárba és színésznő koromban sem tapsoltak meg állva, mert az akarat és szándék elég is a kis közösség életébe hogy katartikus élményt generáljon. 

És nem zavar hogy zsebbe dugott a kéz, hogy a mosoly könnyeket csal a szemekbe, az elcsukló hang nem önsajnálat, a kikacsintás bátorító és nem hazaköszönés, a poén nem ripacs, a lámpaláz pedig aranyos. Túlmívelt, tökéletes kultúrán érlelődött szervezetem sokadszorra dől hátra ettől az ösztönszerű szabadságtól, és kívánom a helyi intellektüelt, a lexikális tudás nélküli szeretetből fogant egyszerűséget, és belső attitűdből jövő közösségi jószolgálatot. 

És miközben utazásaim alatt már nem akarok adrenalin fröccsöt, sem eszement szelfit, de még hajmeresztő mutatványt sem véghezvinni, és élsportoló sem leszek már, és ha a sakk lehet sport, akkor az élményekből rendezett olimpia aranyérmére pályázok. Szóval elindulunk élményeket keresni Marikával, egy iskolatárssal, tőlünk tizenvalahány kilométerre, és majd meglátjuk onnan merre.

Bizonyos kor után, az ember az ajándékot meghatódva fogadja. A Canal du Midi-s biciklizésem után azt, hogy kölcsönkaphatom Pista elektromos biciklijét, és csak rezgő torokhangon mondok okét. De amikor felülök a csodajárgányra, párszor elrebegem Bandi nevét aki hűséges társam volt háromszáz kilométeren, de össze sem lehet hasonlítani ezzel a szuper bringával, aki úgy visz mint egy hercegnőt, és isten bizony anyámnak megveszem karácsonyra, mert az a hitvallása, hogy a kétkerekűre fel kell ülni, aztán abba az irányba kell állítani a kormányt amerre fúj a szél. Anyám elektronikus, szélerő meghajtásos kerékpárja köszönőviszonyban sincs kölcsönbringámmal, a házigazdák bizalma, Pista szeme szegletéből jelző aggódó pillantása a visszapillantó tükörre, óriási felelősséget rak a vállamra. 

Itt nincs kaució, mint Izraelben a kocsibérlésnél, itt perkálni kell ha felelőtlen vagyok. Isten neki, egyszer élünk és már rójuk az utat, kis retikülként billegtetve műanyag sisakunkat a kormánykeréken a lakat mellett, a narancsszínű mellény pedig a hátizsákban melegíti szendvicseimet és kulacsom tartalmát, amiben maximálisan megbízok a füzetem mellett.. 

Be kell vallanom őszintén, szégyen ide vagy oda, de a létezésem óta, Csehszlovák lány létemre, még sose láttam igaziból vakondot. Vagy vakondokot. Úgy terül szét az úton kezeit megadásra feltartva, mint egy plüssállat Zdenek Miler meséje alapján. Emlékszem, képes voltam Májiban hajnalban felkelni és vigyázállásban a kertnek nem nevezhető zsebkendőnyi területen, lapáttal a kezemben várni a föld alatti labirintus ásóját, de mindig korábban baszarintottam a kupac tetejére, mintsem kidugta volna aprócska kis fejét. És most örülök és boldog vagyok hogy nem találtam el annak idején ezt az édes kis hosszú csőrű emlőst, csak azt nem értem, mi a túrót keresnek az úton, és miért nem a föld alatt másznak át a gyorsforgalmin? 

Csatajnál rájövök, hogy erre még autóval sem jártam, pedig alig pár kilométerre hagytam el szülőfalumat, Igramnál beugrik egy srác aki reggelente ugyanazzal a busszal járt, délután pedig inkább lemaradtam és bevártam azt, amelyikkel hazautazott. Ezek voltak a szerelem kacsintós időszakai, amikor ha a szemkontaktus megvolt, akkor már repültünk mint a nyíl a boldogságtól, "Rámnézett!" felkiálltással". 

Sárfőn a fejem fölött a szél meglengeti a májusfát amit onnan tudom hogy szlovák fiúk állítottak, mert díszes koszorú fogja körbe a törzset a magas szár lombkoronája alatt jó pár méterrel a fejünk fölött, a szalagok lengenek piros, fehér, kék színben, és a félig teli pálinkásüveg csattanás nélkül csapódik a kéregnek - egészségére!

Aztán átgurulunk a vasúti sínek alatt, a gödörből a bicaj kihúz, és egy lendülettel betalálunk a Toszkánát idéző ösvényen, a képekről beazonosított, viszont eldugott és sose hallott kiskastély udvarába.

Budmerice, magyarul Gidrafa, a Vöröskőtől alig tíz kilométerre található falu szerényen bújik meg a Kis-Kárpátok lábainál. Híres szülötte Ján Fábry publicista, költő, képzőművész, és azon kívül hogy most idetaláltunk, és jóízűen elfogyasztom otthon készített szendvicsemet a parkban, csinálok egy élő videót morzsámmal a számon, konstatálom hogy ide se fogok bejutni mert épp állványozzák a kastély bejáratát, aztán térülök és fordulok, lobogtatom narancsszínű mellényemet, ami a szárazon maradt füzetemmel együtt került ki a hátizsákomból, állok a munkások közé ha kell, mire elhangzik a kulcsmondat:

- Megszállt itt Antoine de Saint Exupery is annak idején.

És a történet elkezdődik. A régen még földdel bevont félköríves bejárat eredeti lépcsőjén annak idején hiába várta Pálffy János Ferenc gróf francia szerelmét, akinek tiszteletére építtette a romantikus kastélyt, a beteljesületlen szerelem 1889 óta mint egy szimbolikus helyi Taj Mahal őrzi legendáját.  

Miközben a tíz kilométerre megbújó Vöröskő vára központilag irányított tizenhat környékbeli települést, Gidrafán a nyárilak nyalogatta sebeit, érzéseit megadta az utókornak és késői vigasztalásához tartósította küllemét, szépségét, mint egy igazi királylány, aki nem csak a kor divatját, a minőségi küllemet tartja fontosnak, hanem a belső érték, a harmónia, a kötelesség, a mértékletesség és a természetes báj ugyanúgy szerves része, mint a Csipkerózsikáknak tervezett meseház. A Pálffyak '45-ben hagyták el a kastélyt, pár ékszert elvittek, a többi berendezést a szlovák népre hagyták, akik a szíves felajánlást szó szerint vettek. 

A bejárat fogadóterét két gyönyörű hófehér cserépkandalló íveli a szemközti két sarokban, a terem pedig felível az átriumosra megvilágított üvegmennyezetig. A híres kovácsoltvas lépcső a nem szimmetrikus épület jobb oldalában bújik meg, felrúgva a hatalmas lépcsősorok neoreneszánsz impozánságát, bizonyítva, hogy a kevesebb sokszor több. 

Az emeleten a lépcsőtől balra, gangosan elhelyezkedő központi tér bal oldalát mindenkor a Pálffy család használta, a jobb oldali szobákat átengedve a jóllakott, elfáradt vendégeknek. A fő hálószobában maga Havel elnök is aludt már, a többi híres vendégről később írok.

Szóval Pálffyék, eredeztetve őket a 13. századtól is akár, felvett vagy valós névvel, a 19. századra Európa leggazdagabb emberévé Pálffy János Ferencet írják, aki a legendát félretéve, a 16 éves Schlippenbach Erzsébetet feleségül vette, hatvan évesen. Ekkor épült a Csipkerózsika kastély. Hogy a francia beteljesületlen szerelem vagy a pedofília-e az igaz, nem tudom, egy tény, hogy nagy életművész lehetett ez a kozmopolita gróf. Mint ahogy a híres jégkorong játékos Zigi, hogy a világbajnokság kapcsán kiemeljem mint ma élő legendát, az egyik leghíresebb Pálffyt. 

A település büszkén őrzi a család történelmét, nagy szeretettel beszélnek a családról, a gróf állítólag sokat segítette a környék embereit. Emberséges, jó uraság volt, gyűjteményét múzeumoknak ajándékozta, kastélyait az államnak, a Szabó Ervin könyvtár  zenegyűjteményének otthont adó épület Budapesten az Ötpacsirta utca/Reviczky sarkon, Pálffy palota volt például.

1947-ben a kastélyt megkapta az akkori szlovák írószövetség, harminc fős személyzettel. Lent a konyhában főttek a finom ebédek, kandalló mellett esti beszélgetések, a 8nyolc hektáros parkra néző szalonokban az elmélyülések, a szobákban pedig az alkotás csöndes magányban, a kreativitás bőséges angyalával. Smrek, Nižnánsky, Laco Novomesky, tavaly a Feldek házaspár, melyiknek a helyére üljek, melyik szék, fotel, kanapé, bútordarab érintette gyerekkorom példaképeinek ülepét... melyik asztalon születtek a regények,a versek, a novellák, a csöndben, a kandalló ropogása mellett, mi adta az ihletet? A park természetes hangja? A torony órájának tizenöt percenkénti idegölő jelzése?  A régi falépcsők nyikorgása? Közép-Európa első ételliftje a személyzet lépcsője mellett? A parkon kívüli halastavak csobbanása? 

A park mellett több kápolna, az egyikben épp litániát mondanak a helyiek, csendben csatlakozunk református barátnémmal, aki szó nélkül ül le a katolikusok közé. Előttem egy hálafal, amilyet dél-franciaországi biciklizésem alatt találtam Carcassonne-ben a híd lábánál a kis kápolnában, "merci" feliratokkal. Ezen a miniatűr kis táblán az "anyácska" megnevezés szúr szemet, és talán csak a magyar nyelvben nem nevezzük Szűz Máriát Anyaként, a szláv nyelvekben előszeretettel asszociálunk az anyanyelvtől az anyaság szent küldetéséig nevén nevezve minden idők leganyábbik anyját. 

Kedves Anyácska!

Szinte hihetetlen hogy a hely szelleme elvarázsol, és itt írok hozzád egy imát, ami inkább egy kérés, egy közbenjárás, egy korrekció királynőségem csiszolására, a koronám igazítására a fejtetőmön. 

Járj közbe érdekemben a királylány kinevező nagyhatalomnál, hogy a koronát a fejemre biztonsággal rögzítse, mert én azt hordani szándékozom életem végéig. 

Az biztos, hogy a napszemüvegemet az első famászós próbálkozásomon a fejem tetejéről letörte, talán mert királylány nem mászik fára. 

De ami biztos, hogy legközelebb Bazinba megyünk a Szent Márton erdőn át a Hattyúpatak után Csukárd-Terlény kastélyba, és megkóstoljuk a Pista konyakot.

Írásaimat szeretettel írom. Amikor megélem történeteimet, érzem hogy élek. Amikor leírom őket, duplán élek. Ha tetszettek élményeim, kérek egy lájkot.