Bergman: Jelenetek egy házasságból

Nem lehet megúszni. Egy ökumenikus istentisztelet közepéről kislisszolni egy kisfaluban csak az igazán bátraknak engedtetik meg. Átfurikázni a szomszéd városba csak azért hogy megnézzük a Gáltomit pedig priceless.
Szóval az úgy történt, hogy spontán jött a hír hogy este lesz a Csavar Színház Szencen. Valahonnan egy meditatív pillanatomból előhúztam hogy Nagyidai cigányok, felvettem a pörgős szoknyámat, hogy majd úgy ülök hogy a Tomi engem fog megpörgetni megint, egy órás a darab sacc per kábé, hazajövök és az almáspitét is megsütöm.
Aztán még képes voltam leállni vitatkozni a szervező Polák Margitkával hogy miért a nagyszínpadon lesz a Nagyidai. Azért, mert a Jelenetek egy házasságból darabot adják elő. Amit már háromszor láttam. És nem írtam róla. Úgyhogy kutya kötelességem negyedszerre is megnézni. Van vele dolgom.
Láttam kétszer Pesten, és tulajdonképpen talán ekkor ment gallyra  a kapcsolatom. Egyszer Pozsonyban a Nemzeti Színházban, magyarul, a nézőtéren híres szlovák színészek, művészek, úgyhogy ne mondja senki nekem hogy a magyarokat elnyomják Szlovákiában, mert tapasztaltam az érdeklődést, a darab végén pedig az ovációt.
De megyek sorjában.




Örök téma: férfi és nő. Könnyű a házasság kötelékéből prédikálni és onnan osztani az észt. De hogyan lehet  eljutni odáig? Felkavarodott érzéseim dübörögnek bennem és dörzsölik lélektenyereiket. A kötelék elriaszt. Pedig ez a legnagyobb próbatétel! Kötelékben szabadnak maradni!
Megszeretni egy embert az élettől kapott próbatételek folyamán talán az igaz szerelem. Bergman lehet ezt kereste. Öt feleséget és két élettársat fogyasztott el hosszú élete folyamán. És még számtalan nőt. Tapasztalások útján lett prókátor.
A Gáltomi és a Kissszilvi pedig az orrunk előtt az életben egy jó minta. Nem kell Svédországig menni, elég Hetényig, ide a komáromi járásba, vagy pedig ők jönnek-mennek a Csavar Színházzal. Amikor először láttam a darabot, megnyugtattam Szilvit, hogy "A te urad még a büdös életben nem csalt meg téged drágám, megnyugodhatsz, mert az a jelenet amikor a férfi borítja a bilit, az nem volt Gáltomis." Nevettünk. Szilvike megnyugtatott hogy tudja. Egy nyelvet beszélnek. A színpadon is. Tamás a fellegekben járó művész, Szilvia a földön két lábbal. A darabban pedig gyönyörű az átmenet, a szende feleségből a biliborogatás után hogyan válik egy határozott, céltudatos nővé, a férj pedig a nem picit nagyképű egóból hogyan esik össze, végül, miután megjárták saját poklukat és menyországukat, jön a csattanó. Nem lövöm le a poént. Amikor Tamás elüvölti magát a férj szerepében hogy "Hol az öltönyöm?" a hátam mögött megszólal egy néző: "Keresd meg!". Talán ez az a pont, amikor a szeretet átmegy valami megfoghatatlan eltaszításba. Tudatosan vagy tudatalatt, már nincs meg az a mindenekfeletti lágy áramlat, ekkor szakad meg a két szívet összekötő láthatatlan kapocs és himbálózva oda-oda csapódik a másiknak, sebet ejtve a kötélvéggel. Szívesen hátraszólnék hogy ej bizony gáz van otthon, de csak orrunk alatt kuncorászunk olyan igazi vidéki módjára a beszóláson.

Johan tenyérbemászó figurája az egó kiteljesedésénél billenti át a szimpátiámat Marianne oldalára. Gál Tomi olyan hitelesen természetes, mintha minden este a szövegkönyvet gyakorolnák otthon, vagy olyan erős az összhang a két szereplő között, hogy a szavak csak eszközök lennének kettejük nexusában.

"Eszembe jut az erős kötelék, ahol minden más csak eszköz egy magasabb szintű játékhoz."

Marianne az a nő, aki soha nem leszek. A darab elején félénk, szinte belesimul Johan domináns karakterébe, viszont tetszik ahogy árnyékot vet a férfi arcára a darab elején, a riport alatt, mert talán ez a nem szándékozott sötét folt viszi át a történetet a mindennapokból a végkifejletig, majd csavar egy nagyot és eldönthetjük mi miért történik.
Kemény pszichológia a javából, az öltözésnek, a jeleneteket összekötő Sarastro áriának a Varázsfuvolából, a patyolatfehér lepedőnek a színpad közepére terítve, összehajtogatva, a rúzsnak, a púdernek, a konyaknak, a köntösöknek, a szmokingnak, a szemüvegnek, a tollnak és papírnak ... mind-mind jelentősége van. Hosszú lenne végigvenni őket.
Visszafogottan nevetős, kulturáltan kitárulkozó, intelligensen tükröt mutató darab. Tényleg ezt akarjuk? És miközben siratom kapcsolatomat, a lelkem most nem fog meggyógyulni, ez nem az amerikai filmek cukorszirupja, inkább bólogatva konstatálom a jeleneteket és legközelebb figyelem a jeleket. Mert minden mondat, minden mozdulat, minden gesztus egy jel. Figyelj. Légy résen. Ha lazítasz, elveszíted azt az egyetlen dolgot, ami összetart. És az nem a ház és a nyaraló és a hajó. És nem is a gyerekek. Hanem az az egyetlen összefonódás, ami élteti a földet, fenntartja az életet, a párkapcsolat. Kispolgáréknál, proliéknál, parasztéknál, gazdagéknál egyaránt.
Az a belső tartás, ami kötelez.

Talán mindannyian láthatatlan Paulák vagyunk?

Az előadás a Soproni Petőfi Színház és Csavar Színház produkciója.
Szereplők:
Marianne: Kiss-Gál Szilvia
Johan: Gál Tamás - Jászai Mari díjas, 2015-ben a legrangosabb szlovákiai színházi fesztiválon elsőként megkapta a DOSKY legjobb szlovákiai színházi alakítás díját mint magyar színész

Rendező: Pataki András - Jászai díjas

Antoine de Saint Exupéry és én Gidrafán

Nem mondanám hogy a világ közepére költöztem, erről nap mint nap tanúbizonyságot kapok, és mint valami jó pedagógus rántja vissza fellegekben kalimpáló lábaimat a hely szelleme. Szóval ez a Réte nevű közösség itt van a térképen (ellentétben Új-Zélanddal amit sokszor lefelejtenek), Pozsonytól 27 kilométerre, sréhen és vizavé Dunaszerdahely irányába a maga 1401 lakosával. Igen, az az egy én vagyok. A többiek a lakosok, a "gyütt-möntek", a betelepültek, a "migráncsok" és az őslakosok. Mert nekünk is vannak őslakosaink, akik hűek maradtak gyökereikhez. Ők azok, akik nem hagyják felhígulni a falut. Például ilyen anyám, aki azonnal kiszúrja ha nem a helyi boltból hozom a krumplit, mert az vizes. A helyi a jó. Tehát a helyi bolt nem engedi meg a rossz minőséget, mert anyám nem vásárolna náluk. 

Ha emberünk beesik az árokba, megállunk, megnézzük, konstatáljuk hogy csak részeg és továbbhajtunk. Mert a délutáni elszédülés hozzátartozik egyes mély érzésű "emberek" kinyilatkozásához, ahol a megélt és ki nem mondott érzelmek a borovicskában manifesztálódnak, aminek nyakába kapaszkodva könnyen el elsírja magát a férfiember és nem ciki utána kialudni magát a fű között, mutatóujjal táncikálva az ég fele és kenetteljesen felsírni az akácos úton.   

Itt nem vagyok egyedül. Napi ügymeneteim között felbukkannak régi osztálytársak, iskolatársak, a hely által szervezett anyák napi műsorban egy jó fej pap aki remegő kézzel olvassa fel a közösségi oldalon már publikált részletet, aztán Kálmán belecsap a basszusgitárba és színésznő koromban sem tapsoltak meg állva, mert az akarat és szándék elég is a kis közösség életébe hogy katartikus élményt generáljon. 

És nem zavar hogy zsebbe dugott a kéz, hogy a mosoly könnyeket csal a szemekbe, az elcsukló hang nem önsajnálat, a kikacsintás bátorító és nem hazaköszönés, a poén nem ripacs, a lámpaláz pedig aranyos. Túlmívelt, tökéletes kultúrán érlelődött szervezetem sokadszorra dől hátra ettől az ösztönszerű szabadságtól, és kívánom a helyi intellektüelt, a lexikális tudás nélküli szeretetből fogant egyszerűséget, és belső attitűdből jövő közösségi jószolgálatot. 

És miközben utazásaim alatt már nem akarok adrenalin fröccsöt, sem eszement szelfit, de még hajmeresztő mutatványt sem véghezvinni, és élsportoló sem leszek már, és ha a sakk lehet sport, akkor az élményekből rendezett olimpia aranyérmére pályázok. Szóval elindulunk élményeket keresni Marikával, egy iskolatárssal, tőlünk tizenvalahány kilométerre, és majd meglátjuk onnan merre.

Bizonyos kor után, az ember az ajándékot meghatódva fogadja. A Canal du Midi-s biciklizésem után azt, hogy kölcsönkaphatom Pista elektromos biciklijét, és csak rezgő torokhangon mondok okét. De amikor felülök a csodajárgányra, párszor elrebegem Bandi nevét aki hűséges társam volt háromszáz kilométeren, de össze sem lehet hasonlítani ezzel a szuper bringával, aki úgy visz mint egy hercegnőt, és isten bizony anyámnak megveszem karácsonyra, mert az a hitvallása, hogy a kétkerekűre fel kell ülni, aztán abba az irányba kell állítani a kormányt amerre fúj a szél. Anyám elektronikus, szélerő meghajtásos kerékpárja köszönőviszonyban sincs kölcsönbringámmal, a házigazdák bizalma, Pista szeme szegletéből jelző aggódó pillantása a visszapillantó tükörre, óriási felelősséget rak a vállamra. 

Itt nincs kaució, mint Izraelben a kocsibérlésnél, itt perkálni kell ha felelőtlen vagyok. Isten neki, egyszer élünk és már rójuk az utat, kis retikülként billegtetve műanyag sisakunkat a kormánykeréken a lakat mellett, a narancsszínű mellény pedig a hátizsákban melegíti szendvicseimet és kulacsom tartalmát, amiben maximálisan megbízok a füzetem mellett.. 

Be kell vallanom őszintén, szégyen ide vagy oda, de a létezésem óta, Csehszlovák lány létemre, még sose láttam igaziból vakondot. Vagy vakondokot. Úgy terül szét az úton kezeit megadásra feltartva, mint egy plüssállat Zdenek Miler meséje alapján. Emlékszem, képes voltam Májiban hajnalban felkelni és vigyázállásban a kertnek nem nevezhető zsebkendőnyi területen, lapáttal a kezemben várni a föld alatti labirintus ásóját, de mindig korábban baszarintottam a kupac tetejére, mintsem kidugta volna aprócska kis fejét. És most örülök és boldog vagyok hogy nem találtam el annak idején ezt az édes kis hosszú csőrű emlőst, csak azt nem értem, mi a túrót keresnek az úton, és miért nem a föld alatt másznak át a gyorsforgalmin? 

Csatajnál rájövök, hogy erre még autóval sem jártam, pedig alig pár kilométerre hagytam el szülőfalumat, Igramnál beugrik egy srác aki reggelente ugyanazzal a busszal járt, délután pedig inkább lemaradtam és bevártam azt, amelyikkel hazautazott. Ezek voltak a szerelem kacsintós időszakai, amikor ha a szemkontaktus megvolt, akkor már repültünk mint a nyíl a boldogságtól, "Rámnézett!" felkiálltással". 

Sárfőn a fejem fölött a szél meglengeti a májusfát amit onnan tudom hogy szlovák fiúk állítottak, mert díszes koszorú fogja körbe a törzset a magas szár lombkoronája alatt jó pár méterrel a fejünk fölött, a szalagok lengenek piros, fehér, kék színben, és a félig teli pálinkásüveg csattanás nélkül csapódik a kéregnek - egészségére!

Aztán átgurulunk a vasúti sínek alatt, a gödörből a bicaj kihúz, és egy lendülettel betalálunk a Toszkánát idéző ösvényen, a képekről beazonosított, viszont eldugott és sose hallott kiskastély udvarába.

Budmerice, magyarul Gidrafa, a Vöröskőtől alig tíz kilométerre található falu szerényen bújik meg a Kis-Kárpátok lábainál. Híres szülötte Ján Fábry publicista, költő, képzőművész, és azon kívül hogy most idetaláltunk, és jóízűen elfogyasztom otthon készített szendvicsemet a parkban, csinálok egy élő videót morzsámmal a számon, konstatálom hogy ide se fogok bejutni mert épp állványozzák a kastély bejáratát, aztán térülök és fordulok, lobogtatom narancsszínű mellényemet, ami a szárazon maradt füzetemmel együtt került ki a hátizsákomból, állok a munkások közé ha kell, mire elhangzik a kulcsmondat:

- Megszállt itt Antoine de Saint Exupery is annak idején.

És a történet elkezdődik. A régen még földdel bevont félköríves bejárat eredeti lépcsőjén annak idején hiába várta Pálffy János Ferenc gróf francia szerelmét, akinek tiszteletére építtette a romantikus kastélyt, a beteljesületlen szerelem 1889 óta mint egy szimbolikus helyi Taj Mahal őrzi legendáját.  

Miközben a tíz kilométerre megbújó Vöröskő vára központilag irányított tizenhat környékbeli települést, Gidrafán a nyárilak nyalogatta sebeit, érzéseit megadta az utókornak és késői vigasztalásához tartósította küllemét, szépségét, mint egy igazi királylány, aki nem csak a kor divatját, a minőségi küllemet tartja fontosnak, hanem a belső érték, a harmónia, a kötelesség, a mértékletesség és a természetes báj ugyanúgy szerves része, mint a Csipkerózsikáknak tervezett meseház. A Pálffyak '45-ben hagyták el a kastélyt, pár ékszert elvittek, a többi berendezést a szlovák népre hagyták, akik a szíves felajánlást szó szerint vettek. 

A bejárat fogadóterét két gyönyörű hófehér cserépkandalló íveli a szemközti két sarokban, a terem pedig felível az átriumosra megvilágított üvegmennyezetig. A híres kovácsoltvas lépcső a nem szimmetrikus épület jobb oldalában bújik meg, felrúgva a hatalmas lépcsősorok neoreneszánsz impozánságát, bizonyítva, hogy a kevesebb sokszor több. 

Az emeleten a lépcsőtől balra, gangosan elhelyezkedő központi tér bal oldalát mindenkor a Pálffy család használta, a jobb oldali szobákat átengedve a jóllakott, elfáradt vendégeknek. A fő hálószobában maga Havel elnök is aludt már, a többi híres vendégről később írok.

Szóval Pálffyék, eredeztetve őket a 13. századtól is akár, felvett vagy valós névvel, a 19. századra Európa leggazdagabb emberévé Pálffy János Ferencet írják, aki a legendát félretéve, a 16 éves Schlippenbach Erzsébetet feleségül vette, hatvan évesen. Ekkor épült a Csipkerózsika kastély. Hogy a francia beteljesületlen szerelem vagy a pedofília-e az igaz, nem tudom, egy tény, hogy nagy életművész lehetett ez a kozmopolita gróf. Mint ahogy a híres jégkorong játékos Zigi, hogy a világbajnokság kapcsán kiemeljem mint ma élő legendát, az egyik leghíresebb Pálffyt. 

A település büszkén őrzi a család történelmét, nagy szeretettel beszélnek a családról, a gróf állítólag sokat segítette a környék embereit. Emberséges, jó uraság volt, gyűjteményét múzeumoknak ajándékozta, kastélyait az államnak, a Szabó Ervin könyvtár  zenegyűjteményének otthont adó épület Budapesten az Ötpacsirta utca/Reviczky sarkon, Pálffy palota volt például.

1947-ben a kastélyt megkapta az akkori szlovák írószövetség, harminc fős személyzettel. Lent a konyhában főttek a finom ebédek, kandalló mellett esti beszélgetések, a 8nyolc hektáros parkra néző szalonokban az elmélyülések, a szobákban pedig az alkotás csöndes magányban, a kreativitás bőséges angyalával. Smrek, Nižnánsky, Laco Novomesky, tavaly a Feldek házaspár, melyiknek a helyére üljek, melyik szék, fotel, kanapé, bútordarab érintette gyerekkorom példaképeinek ülepét... melyik asztalon születtek a regények,a versek, a novellák, a csöndben, a kandalló ropogása mellett, mi adta az ihletet? A park természetes hangja? A torony órájának tizenöt percenkénti idegölő jelzése?  A régi falépcsők nyikorgása? Közép-Európa első ételliftje a személyzet lépcsője mellett? A parkon kívüli halastavak csobbanása? 

A park mellett több kápolna, az egyikben épp litániát mondanak a helyiek, csendben csatlakozunk református barátnémmal, aki szó nélkül ül le a katolikusok közé. Előttem egy hálafal, amilyet dél-franciaországi biciklizésem alatt találtam Carcassonne-ben a híd lábánál a kis kápolnában, "merci" feliratokkal. Ezen a miniatűr kis táblán az "anyácska" megnevezés szúr szemet, és talán csak a magyar nyelvben nem nevezzük Szűz Máriát Anyaként, a szláv nyelvekben előszeretettel asszociálunk az anyanyelvtől az anyaság szent küldetéséig nevén nevezve minden idők leganyábbik anyját. 

Kedves Anyácska!

Szinte hihetetlen hogy a hely szelleme elvarázsol, és itt írok hozzád egy imát, ami inkább egy kérés, egy közbenjárás, egy korrekció királynőségem csiszolására, a koronám igazítására a fejtetőmön. 

Járj közbe érdekemben a királylány kinevező nagyhatalomnál, hogy a koronát a fejemre biztonsággal rögzítse, mert én azt hordani szándékozom életem végéig. 

Az biztos, hogy a napszemüvegemet az első famászós próbálkozásomon a fejem tetejéről letörte, talán mert királylány nem mászik fára. 

De ami biztos, hogy legközelebb Bazinba megyünk a Szent Márton erdőn át a Hattyúpatak után Csukárd-Terlény kastélyba, és megkóstoljuk a Pista konyakot.

Írásaimat szeretettel írom. Amikor megélem történeteimet, érzem hogy élek. Amikor leírom őket, duplán élek. Ha tetszettek élményeim, kérek egy lájkot.

Álomélet Szlovákiában

A valóság néha gyomorszájon ütött. Pedig simogatva is lehet pofozni. Aztán megszerettem magamat.

Jelen írásaim saját tapasztalatok, melyeket az előzmények csiszoltak ilyenné. Az életem előzményei. Lehet hogy én változtam, lehet a körülményeim, a nézőpontom, a személyiségem vagy az, ahogyan látni akarom a világot. Mindegy is, mondanám, a lényeg a most. Most ez van. 

Amikor bebiciklizek kisvárosomba, olyan vagyok mint egy Tour de France-os versenyző, pedig inkább lennék egy dél-franciaországi hősnő, aki kiskosaras kerékpárjával száguld végig a levendulamezőn. De errefele nincsenek levendulamezők, hanem felparcellázott termőföldek, ipari területek, házak, erdők és temetők. Úgyhogy a romantikának lőttek, az egyetlen érzelmes töltet a fülemben ordító ZAZ zenéje, amitől új dimenziót kap a tér. 

A gumikacsa a tóparton egy átbulizott éjszaka hordaléka. Vajon az északi partról vagy a déliről kötött ki pont előttem?  Napszemüvegben hunyorít a napba. A fiúk télen is mártóznak a vízben, ki a nudisták részére kijelölt tóban, ki pedig a fürdőruhás részen. Fürdőruha nélkül. Ha egy picit kisüt a nap, a tó tele van kocogókkal, görkorcsolyázókkal, bringásokkal, sétálókkal, napimádókkal. Végigterülök a kavicsos tóparton és szívom be a kövekbe sugárzott meleg napfényt.

(a fotó a képen látható srácok engedélyével lett publikálva)

És amikor felveszem ünneplőmet, akkor meglátogatom az adóhivatalt, a biztosítót, ügyeket intézek, megtisztelem az orvost, a bankos ügyintézőt, a polgármesteri hivatal dolgozóját, a postást, szóval megadom a módját mintha színházba mennék.

Amit le akarok írni, egy hatodik hónapja tartó mennyország. Ma éppen berohantam ügyintézni Szencre, gondoltam viszek könyvet, tanulnivalót, füzetet az íráshoz, vizet, némi eleséget, nyugalmat, aztán bepördültem az adóhivatalba, ahol elkapott egy hölgy, megkérdezte miben segíthet, mondom művész leszek és ahhoz kérek engedélyeket meg adószámot és amit lehet és kell, majd röpke öt perc alatt végeztünk. A mosoly a hivatalnokok arcán megnyugtató és bátorító. Itt nincs idő polemizálni azon hogy megkérdőjelezik-e szándékomat, merjek-e kiállni álmaimért, vagy bátran csapjak bele a levesbe, szemrebbenés nélkül mondjam ki hogy űrhajós akarok lenni, vagy miniszter, az áldás a papírra vetett saját aláírással kezdődik, a vélemény pedig ki nem mondott marad. Vagy nincs. 

Már megint elérzékenyülök. Utoljára akkor kaptam sírógörcsöt az adóhivatalban, amikor az irodában a hölgy, aki intézte fizetési elmaradásomat megnyugtatott, hogy ő azért van ott hogy segítsen, és nyugodtan mondjam el mi bánt. Ekkor már zokogtam. Mondtam neki, hogy tőlem még sose, senki nem kérdezte meg egy adóhivatalban sem, hogy mi bánt. Majd a következő héten bennmaradt túlórában, míg én átértem Pestről, és megoldottuk ügyemet. 

Na szóval katarzis. A mai nőnapi katarzis csúcsa a bankmustra volt. Sok bank van Szlovákiában, de valahogy olyan mint a ruhaüzletek választéka. Épp annyi, amennyit be bírunk fogadni. Egy konzolon maximum öt féle és legfeljebb több színárnyalatban. Olyan guszta, választékos, átlátható és motiváló. Ebből tuti fogok választani. Megértem azon utastársaimat is, akik "Top 10 Louvre-t" akarnak látni, mert ők tudják, hogy egy nap ennyi a kapacitásuk, és inkább az igényességre törekszenek mint a mennyiségre. Szóval végigmentem kisvárosom bankjain, ha jól számolom öt vagy hat van belőlük, és a harmadiknál hirtelen nem tudtam hogy visszacsöppentem a Belle Epoque-ba, vagy Dél-Amerikában vagyok és megyünk tangózni egy klubba. A helyes fiatalember kedvesen elmondta hogy mik a konstrukcióik, majd jelezte, hogy ami nekem kell, az odaát van és átkísér. Ó Istenem! Itt tudják mi kell nekem! Kántálom angyalaim felé nagybetűkkel, és a  hála beindítja ösztönösen működő hormonjaimat, anyai ösztönömet és a nőnap beharangozott örömódáját. Csak ma? Kérdezem bankos lovagomtól, mondja nem, de csak itt Szencen kísérik át az érdeklődőket az utca túloldalán lévő Raiffeisen Bankba. Sréhen és vizavé körülbelül kétszáz métert sétálunk együtt bankos lovagommal, közben szórakoztató, kedves és csábító. Mármint az a tény hogy egy udvarias, kellemes fiatalember kísérget egy pár évvel ... vagyis egy nála idősebb.... azt hiszem ebből nem jövök ki jól, úgyhogy hagyjuk. 

És sétálunk kettecskén, a Tatra Bank kedves munkatársa és én fodrász előtt, Rouge ruhámban, magas sarkúban törve a néhol még macskakövet. A sárga bankban maga a bankigazgató fogad és azonnal visszahívja munkatársát az ebédről. Ezt a jelenetet még F. Scott Fitzgerald sem írhatta volna meg szebben. Nem, itt nem tudják ki vagyok (és ki vagyok én különben is?), ráadásul csak szlovákul beszélnek, én pedig a lakossági celebségemet főleg magyar nyelvterületen szereztem eddig. 

A történet többi része reklám lenne, nem csak ma és nem csak nekem. 

Szenc városáról annyit kell tudni, hogy egy egyszerű, kiépült, betelepült, semmi extra város, van egy "Törökháza", itt született Szenczi Molnár Albert, van egy mesterséges kavicsbánya tava (Közép-Kelet Európában a legnagyobb), egy aquaparkja wellness részleggel, a tó körül hétvégi házak, szállodák, kemping, közel van Pozsony, és én még akkor laktam itt, amikor a főtéren állt meg a busz, voltak régi házak a belvárosban, de nem volt belváros mert az egész város maga volt a belváros. A tó körül háztól-házig tizenkettő kilométer, szóval nem nagy. Itt bandáztunk, amikor a zsinagóga még romos volt, most felújítják. Van egy focipályája, nem nevezném stadionnak, kamaszkori majdnem szerelmem ott nyírja a füvet. Vannak szavaink amiket csak mi értünk és imádunk szlovákul beszélni. Mert az olyan szexi. Van egy sajátságos világszemléletünk, ami különbözővé tesz. És felismertem, hogy innen hoztam az örökös mosolyt, ami belém ivódott és védjegyemmé vált jóban-rosszban. Vannak számomra még ismeretlen területei a városnak, amiket annó nem ismertem meg, most sem fogok már mert átépült, megváltozott, megszűnt. Van itt is Tesco meg Lidl, sőt az előző házhoz is szállít, szóval normál, kulturált, innovatív kisváros. Lett sok kínai bolt, egy orosz co-working iroda, albán fagyis, isteni ablakon kiadós vékony tésztájú pizza, sétálóutca és kedvenc helyem a Kiss zöldségüzlete. A könyvtár a második otthonom. A könyvtár a kultúrházban, a kultúrházban mozi, tetoválószalon, az utca végén pedig az árkádok alatt kedvenc éttermem a Reskator, ahol jó humorú a főpincér, isteni a rántott sajt, mert ilyen rántott sajt csak Szlovákiában van, és jólesik a csapolt Kofola. 

Szóval, izgalmas kaland lesz. Jó újra itthon.