Az vagy amit olvasol

Kicsit feszül, kicsit nehéz, kicsit sok. Lehetne ez egy pszichológiai látlelet is rólam, de nem az. Reggel felkeltem, és furcsa érzés kerített hatalmába. Menni. Mindegy hova, csak elindulni világgá, el innen, el, messzire, és keresni a valamit. Amikor hosszú idő elteltével sem tudok kimozdulni, és már tíz hónapja lapítok anyám házában, vállalva ennek minden következményét, néha félve Isten felé kacsintok. Természetesen nem a nagyszakállú, Mikulásra hasonlító öregemberre, akit sikerült eléggé megutáltatni velem gyerekkoromban a kötelező templombajárásokon, a fejkendős nők libabőrös kántálásainak és a pap agresszív kitöréseinek köszönhetően. Hanem a mindent összefoglaló egység energiája felé, hogy mindent összevetve adjon valamiféle magyarázatot erre a kusza világra, és ebben a kusza világban az én szerepemre. Mi ez a mehetnék? Mi ez a végtelen utazási vágy? Mi lobogtatja bennem középkori Lajos korabeli életfilozófiámat, a szembejövő élethelyzetekben? Lobogni, szárnyalni, olvasni, zenélni, táncolni kellene, a kastély parkjában kiterített pokrócon ülve lovaglóülésben, hallgatva a legújabb pletykákat, várva a szerelmet, fújva a szelet. Valahol a Francia kastélydömping kellős közepén, a Loire mentén vagy Montpellier környező vidéki tájain. Egy páva fut el előttem riszálva uszáját maga mögött. Aztán hallom a hajókürtöt valahol messze, távolban. Feszít, nehéz és sok. A ruha, ami minden élethelyzetemben a kifejeződésem legalapabb eszköze, most túltolta magát. Nem a gardróbom ruhatárából lettem hirtelen 17. századi nő, nem a fodrászom kreált loknis tincseket a fejemre, és anyám udvarán nincs ilyen tökéletes zöld pázsit. - Angelique! Angelique! Megjött Peyrac úr! Asszonyom a szalonban kívánja fogadni? A szart a szalonban! A hálószobámban! Ennyi év szextelenség után egy falatot se hagyok ki. Rohanok végig a kerten, az udvaron, a parkon, be a kastélyba, át a fogadón, fel a lépcsőn. Ajtó kinyit, kivágódik, bereped, ablak kitár, lelkem felsikolt, gyors átöltözés, visszavetkőzés, ajtó becsap, lépcső szalad a lábam alatt, át a fogadón, ki a kastélyból, a főbejáraton, istenem, remélem jó pasit kaptam el… - Joffrey! Édes Istenem! Hát élsz? Hát létezel? Hányszor elképzeltem ezt a pillanatot! Hányszor álmodtam a karjaidban! Hányszor vágytam az érintésedet! Tényleg te vagy? Tényleg itt vagy? És szorítom, és nem eresztem, és kapaszkodok belé, és már nem érdekel hogy ő-e az, hogy valóságos-e, vagy éber álom. Az elégedetlenség első jele a külső színmutatás és a belső forrongás. Amikor a maszk lekerül, felkerül a vágyott élet álma. Félek a szavaktól. A beteljesedés minden leírt mondat mögött ott van. Ahogy a vágyott életet akarjuk, a félelem kisajátítja azt, a kettő feltupírozva vetekszik lelkünkben, majd kiteljesedik egy meghasonult élettel. De ez most valami más. Angelique lettem a valóságban. Tagadásom a valóságom. Nem, nem vagyok őrült. Ennek fizikai magyarázata a külsőm. A barokk ruha feszíti felsőtestem, szabadon hagyva a szabadulás zálogát. Letakart lábaim visznek a világba. A világban keresem a szerelmet, a biztonságot és a boldogságot. A 21. században könnyű megkeresni a Joffrey-kat. Akiből persze csak egy van és egyetlen. Felmész az internetre, és ömlesztve kapod korra, nemre, méretekre, minőségre szabva. De hogy abból hogy szűröd le azt az egyetlen egyet, ahhoz el kell indulni és meg kell keresni igaziból a nagy Ő-t. A 21. századomban kötetenként faltam fel egy-egy Joffrey-t. És a tizennégy kötetből még csak a hetedik könyvnél tartok!