Miért lettem idegenforgalmász? A válasz nem egyszerű, de nem is bonyolult. Olyan mint én. Lányom születése után el kellett döntenem, hogy a színészi / filmezési pályán maradok, vagy keresek egy nyugodtabb, biztonságosabb jövedelemforrást. Mert akkor még annak reméltem új hivatásomat. Hisz a téma kedves - ki ne szeretne beszélni az utazásairól, élményeiről, kalandjairól -, utazni mindenki szeret vagy szeretne - mindig az első 5 cél között szerepel egy világkörüli út -, a terméket pedig sose lehet megunni - még az örök ellenségeskedők is előrántanak egy-egy utazási emléket, és a "nem kérek semmit" átvált merengő tekintetté amikor a balatoni ifjú évek beugranak -, a termék pedig mindenki számára kedves. És ez volt az egyetlen fontos dolog számomra az ügyfél szempontjából. Ne legyen úszómatrac, fogyasztási cikk vagy egyéb kézzelfogható eszköz, mert nem akartam termékkereskedő lenni, hanem egy új szakmában művészi vénáimat kibontakoztatni.
Hogy engem mi sarkallt arra, hogy egy megfoghatatlan terméket kezdjek el értékesíteni? Hogy az utazási szakmában helyet keressek magamnak? Hogy sok kikapcsolódni vágyó embernek megmondjam melyik a legmegfelelőbb hely a Föld nevű bolygón hogy kimozduljon a mókuskerékből, elfelejtse a napi kötelezettségeit és elmeneküljön akár csak egy rövid kis időre a mindennapok robotjából? Hogy én is utazhassak....
Úgy gondoltam, ha már a kondér szélénél állok, majd biztos megengedi a szakma hogy lássam, érezzem, tapasztaljam azokat a helyeket, amikről beszélnem kell, amit el kell adnom, amit bizonyosságom hitével tudnom kell a legmegfelelőbbnek ítélni és elhitetni az utazóval, hogy az róla szól, az övé, és ez megmásíthatatlan, hisz az utazási tanácsadó egy bizalmi pozíció, amiről csak később lett tudomásom.
Belevágtam hát a nagy kalandba, abban bízva hogy majd sokat látok, tapasztalok, érzek, és amit megtapasztaltam, láttam és éreztem, azt nyugodt szívvel tudom továbbadni a végső megrendelőnek. A puding próbája az evés.
Mindig szerettem és mindig szerettem volna utazni. Az első repülős utazásom Bulgáriába vezetett anyuval és két testvéremmel. Dobált a Tupoljev mint az istennyila, viszont mivel betöltöttem a 18-at kaphattam vörösbort. Elárulom, ha a repülőn iszom alkoholt, a mai napig rosszul érzem magam utána. Pillanatnyi mámort ad, aminek később megvan a böjtje. Emlékszem, még színházi éveim alatt, a szakszervezetünk elnöke engem kért fel hogy kísérjem el Prágába, ahova repülőgépen utaztunk Kassáról. Jó vezetővel élmény volt a repülés. Gyuri tanított meg hogyan vegyem a levegőt, döntsem hátra a fejemet és ha bepánikolok, kapjak be egy cukorkát. A többi trükköt később tanultam meg.
Nekem az utazás már akkor is a tér és idő játéka volt. Átlépni más időzónába, megismerni más kultúrákat, embereket, éghajlatot, olyan ez mint a mesebeli varázslók hókuszpókjai: rövid időre el tudnak kápráztatni. De ennyi elég is. Hogy feltöltődjünk, kiragadjuk magunkat a hétköznapokból, felfrissüljünk és feltöltődjünk más emberek dimenzióit látva.
Tehát elindultam az ismeretlenbe, önbizalmam csúcsán, tapasztalt kollégáimat győzködve hogy a charter repülőgép helyes kiejtése az "karter" (pedig Jimmy Carter akkor már 15 éve nem volt elnök), és úgy ültem be az állásinterjúra, hogy már a benti papucsomat is vittem magammal. Az élet így oszt le helyzeteket. Az én helyzetem megkérdőjelezhetetlen volt mindenki nagy ámulatára, a "majd értesítjük" szóba se kerülhetett, mert beköltöztem az utazási szakmába fogkeféstül, alvópárnástul és mindazon lendülettel, ami a mai napig kitart.
