Egy különös család felemelkedése

A föld azóta is az Eszterházyakat szolgálja, akik kiérdemelték, hogy méltók legyenek a birtokra. És amíg ez a fajta elköteleződés a biztonságot adja, addig Szempcz titkát magának hagyja, hogy majd az arra méltónak feltárhassa. 

Rideg volt a galántai kastélyban. A szél befújta a száraz leveleket a falak közé, és végig kergette őket a helységeken. Meg kéne már csinálni az üvegezést. Gondolta magában Szász Julianna, és azt is, hogy ez nem az ő dolga, ő csak üzenetet hozott az úrnak, hogy a ruha amit rendelt Bécsből, rongyokban jött meg, mert útközben, a portyázó törökök mindent elpusztítottak, ami az útjukba került. Még a lovakat is megették, szegény kocsis pedig csak azért menekült meg, mert jobban ismerte a Vág nádasát és a mocsaras környéket, lévén apai nagyapja a mocsarak őrzője, anyja pedig boszorkánysággal vádolt okos nő Somorjáról, és Szász Julianna férje.

- Ez választási csalás! Öt szavazattal elnyerte a nádori címet! Öt darab szavazat nem létezik! Esküszöm a Mindenható Istenre, hogy a Thurzók minden földi javát megszerzem, lerombolom, és végrendeletemben foganatosítom, hogy írmagjuk se maradjon! Én az Eszterházy névből fogalmat teremtek, hogy senki se merje megkérdőjelezni nemzettségünket!

Szász Júlianna úgy tapadt az egyik oszlop takarásába, hogy telt csípőjét, és vaskos tomporát fedő ruha fodra sem látszódott. Lélegzetét visszatartotta, rezzenni sem merészelt, fülét kinyújtotta, hogy minden szót és minden mondatot erősen belevéssen emlékezetébe.

- Hívasd az írnokot meg a jegyzőt, és menjen valaki Illésházy uramért, hogy megtehessem a szükséges lépéseket. A felcserhez lemegyek magam. Nem jó ez így ahogy vannak a dolgok.

Eszterházy Miklós akaratos ember volt. Nem ismerte az ellentmondást, főleg amióta felesége, Dersffy Orsolya, három éve elhunyt. Átvette felesége birtokait és fondorlatosságát, és egyetlen dolgot fogadott meg sírjánál, hogy ő lesz az Eszterházy család legkiemelkedőbb, leggazdagabb, és legbefolyásosabb tagja.  Bármi áron. A keserűség elvette kedvét, jóravalóságát. Mert az élet igazságtalan. Az életért még vallást is váltott, és a nyitott, tanult, egyszerű nemesből igazi agyafúrt és számító politikus lett.

Szász Julianna még mindig az oszlop mögött lapult, tudta nagyon jól, hogy nem jó ilyenkor az uraság szeme elé kerülni, és legfőképp azt is érezte lelke legmélyén, hogy amit most megtud, azt élete végéig cipelnie kell. Szász Julianna szívesen cipelt bármit, amiben megérezte a haszon szagát. És ami most itt történik a galántai kastély falai között, nagyon nagy kincset ér.

És miközben Gróf Eszterházy Miklós őfőméltósága levében főtt, a szempczi Thurzó kastélyban nagy készülődés folyt. Thurzó III. Szaniszló - immáron nádor - Lőcsére menet megpihent a kis kastélyban, hogy hivatalba lépése előtt végig gondolja a rá váró feladatokat.

Szempcz mezővárosa igazán megfelelő volt az ilyen kitérőkre. Jó megfigyelőállomás, sem folyóvize, sem kimagasló hegye nincs, útban Pozsony felé és Bécsbe, eldugottan harmincegy házával, szántóföldjeivel és erdeivel. Az erdők körülölelték a lakott részt, az utat is csak az ismerte erre, aki bejáratos volt. A kerülőút Boldogfa felé Rétének vitte a vándort, az őrházig és tovább az Erdőhát felé.  Perschitz Pétertől vásárolta meg a Thurzó család a kúriát és a hozzá tartozó birtokot, amit szépen átépítettek. Megnagyobbították a falakat, húztak rá egy szintet, kilátással Cseklészre. A környék lakosait szolgálta a város. Jókáról ide hordták az őrölt lisztet a vásárra, a jegyző itt jegyezte be az adókat és itt esküdtek örök hűséget egymásnak a környékbeli szerelmesek. Ebben a kicsi, de összetartó közösségben megfért egymással a tót, a magyar, a német és a zsidó. A zsidók nem lakhattak városokban, így a szomszédos falukban volt közösségük, viszont boltjuk lehetett a város egyetlen utcájában. Három zsidó bolt: egy rőfös, egy hentes és a felcser szolgáltatta a környékbelieknek az árut és a szolgáltatást. A négyszázötvenhat lakosból ötven kiskorú, száz idős korú, kétszáz dolgozott a földeken, ötven a kastélyban és ötvenhat nem dolgozott. Akik nem dolgoztak, főként nők voltak. Ők látták el a háztartást, vagy gyerekeket neveltek, vagy valami testi nyavalya tartotta őket távol a munkától.

A török is elkerülte a várost, nem volt ott semmi látnivaló.

Pedig a legnagyobb fondorlatokat és harctéri manővereket itt tervezték. Ebben a kis, eldugott, dombocskára épült kastélyban. Thurzó III. Szaniszló is többek között azért érkezett éjnek évadján, vállalva a törökök portyázásainak kellemetlenségeit útközben, hogy megvitassa Eszterházy Miklós taktikáit, mert tudta, hogy a báró nem hagyja annyiban a vereséget. Azt is tudta, hogy Thurzó Imre halála után a gróf szemet vetett a Thurzó vagyonra. Mit bánta ő hogy viszi-e vagy sem Nyáry Krisztinát, Thurzó Imre özvegyét, amíg Várday Kata erős kézzel fogja a birtokot és ha kell, beáldozza unokáit is, és ameddig ők összetartanak, addig Eszterházy nem kap semmit. Csak a nőt, Nyáry Krisztinát. Őt meg hadd vigye. Attól a vagyon még megmarad, gyámsági ágon.  

Listhius Anna Rosina, Thurzó III. Szaniszló felesége kicsit kemény dió, aminek a cselédség látja kárát, de hát ő, mint újdonsült, kinevezett nádor nem tartózkodik otthon annyit, hogy erről számot vethessen. Itt Szempczen Anna Rosina nem keveredik összetűzésbe a helyiekkel, mert összetartó város ez, nem hagyják magukat a lakosok. Ha meg nekimegy egy-egy cselédnek, legalább rend lesz.

Így gondolkodott magában Thurzó III. Szaniszló, és másnap kipihenten, mint aki jól végezte dolgát, nekiült a reggelijének a kis kastély nagy termében.

Listius Anna Rosina kicsit álmosan ébredt. Hideg volt a kastélyban, a szolgálók pedig épp hozták a melegítőket, amit betettek a párnája és a dunyha közé, így még egy fertály órát maradni szokott a takarók között. Nem volt jó élete. A férje folyton úton, neki meg bujkálnia kellett vagy a törökök, vagy valamelyik fejedelem, most meg az Eszterházyak elől. Tudta, ha hites urával történik valami, ő marad az egyetlen a Thurzó birtokon, akit bármelyik ellenséges család megtámadhatja a vagyon megszerzéséért. Női ösztönei azt is tudatták vele, hogy azok bármire képesek. Az öreg Eszterházy. Ahogyan ő, nő létére maga is bármire képes volt. Mire ez a gondolatsor megérlelődött benne, felmelegedett a takaró alatt, és ruhái készen álltak, hogy beléjük bújjon.

- Segíts felöltöznöm!

Anna Rosina megelégelte a négy év börtönt Csejtén, igaz, Báthori Erzsébettel nem találkozott, csak átkopogtak egymásnak a vastag falakon. Aztán hónapokig a Vöröskő tömlöcébe volt zárva, és mindezt csak azért, mert oly nagyon kívánta az együttlétet hites urával, és tudta a természet rendjét. Vince, az írnoka gyerekkorától olvasott neki távoli tájakról, átutazó vándorok könyveiből, kódexeiből, és a bibliából.

Mindkét bibliát elolvasta. A reformáció alapjait szolgáló őstörténetet és a katolizált változatot is. És egy dologban hitt. Hogy egy Isten van, még ha azt bármelyik vallás ki is sajátítja. Nem értett a férfiak hatalmi vágya miatt indított háborúkhoz, mert tudta, hogy női ösztöneit bármikor bevetheti, ha szüksége van valamire. És Anna Rosinának mindig szüksége volt valamire, aminek egyetlen alapja  a szabadság és a korlátlan életvitel volt.

Dühét és kétségbeesését törte-zúzta maga körül. Nem fogadta el a kiszolgáltatottságot, ami a férjekkel együtt járt, nem értette saját maga gondolatait sem, neveltetése kőbe vésett rutinjait, a bezártságot, az élet mások által generált elvárásait. Imádta a bálokat, a fényűző fogadásokat, a színházat, a táncot, egész életében nevethetett volna, szórakozhatott volna, ha a férfiak nem háborúznak folyton. Kezébe vette Perinna Boldizsár: Ötven szentséges elmelködések című könyvét, és megpróbálta magát lenyugtatni.

Gróf Eszterházy Miklós ezen idő közben a felcsernél tett látogatásánál egyetlen dolgot jegyeztetett fel írnokával.

- Végy három szem csattanó maszlagot, seprűzanót két hajtását, pipacs mákját, keverd össze madársóskával és tedd rá az egészet a jérce megsütött tetejére, dísznek. Másnap és harmadnap lilaakác termésével főtt teával öblítsd le az étket. Negyedik nap hadd dolgozzon a testben a sok medicum. Reggelente cseppents tíz csepp farkasfüvet a tejbe, estelente pedig kerti rutát a borba.

Az irományt, amit Gróf Eszterházy Miklós lediktált írnokának, futárral küldte bizalmas emberének, Krizán Mihálynak, hogy majd adja oda Major Lőrincznének utasításait, aki majd tudja, hogyan járjon el. Major Lőrinczné a Thurzó család szepesi ágának szakácsnője volt, és Szász Julianna mostohalánya.

A lassú, kitervelt mérgezés 1622 június hó negyedikén reggel kezdődött, a szempczi kastély nagytermében.

Szász Julianna is szaladt ahogyan csak bírt a kastélyba és vitte a hírt, miszerint Illésházy és Eszterházy összeszövetkeztek a Thurzók ellen, és mindent el fognak követni, hogy kiirtsák őket, és megszerezzék vagyonukat. Szaniszló Úr először magát féltette, majd feleségére gondolt aki olyan volt amilyen, de mégiscsak gyermekei anyja. Nem zárta be ő igaziból Anna Rosinát egyik várba sem, csak folyton zaklatott lelkét csillapította, ami mindig nyilvánosságra vágyott, és ez ezekben a háborús időkben nem megengedhető. Most meg aztán végkép vigyáznia kell, nyakukon a pestis, ezért úgy döntött, hogy felesége és gyermekei épsége érdekében ebben az elhagyatott kastélyban hagyja őket. Még pár átépítés csendben, titokban, bővítés a kényelem érdekében, aztán majd meglátjuk.

Úgy döntött, marad még egy napot, rendezte a majorság dolgait, beszélt a bíróval, kilovagolt a Szent Márton-i erdőbe, meglátogatta a jegyzőt, akitől megtudta, hogy Molnár Albert a heidenbergi fejedelem udvarába menet megállt szülővárosában, és hagyott Pintér Mártonnál általa frissen fordított bibliát. Ez egy kicsit dühítette, a tudta nélkül nem engedélyezett ő semmiféle reformációt, de a szempcziek már csak ilyenek. Hagyta, hadd lapozgassák földijük munkásságát, neki erre nem volt ideje, a nap végén bement hát a szomszédos kápolnába, és isteni segítséget kért az ördögi mesterkedések kivédéséhez.

A jérce frissen illatozott a nagyterem asztalán, már a látványától is megkordult a gyomra. Eszébe jutott, hogy egész nap nem evett, nekiesett hát a tálnak, Anna Rosina legnagyobb megbotránkozására.

Amikor 1637. június 6-án a boszorkánysággal megvádolt Listhius Anna Rosina megpróbálta bizonyítani ártatlanságát, az egyetlen tanúja Isten színe előtt Szász Júlianna, Eszterházy Miklós gróf parancsára épp Bécsben tartózkodott, ahol februárban meghalt II. Ferdinánd Habsburg-házból származó osztrák főherceg, aki német-római császár, német, magyar és cseh király, valamint III. Ferdinánd néven Ausztria uralkodó főhercege.

 

 

Mi lenne, ha...

Ha én egyszer miniszterelnök lennék, és jönne egy világjárvány, leállítanék minden felesleges beruházást, evidálnám az összes lakosomat, szakmai besorolás szerint, és azt a pénzt, amit elköltöttem volna téglákra, új épület felhúzására, azt szétosztanám két hétre elegendő összeg formájában minden egy éve szolgaként teljesítő és a pandémiás helyzet adta kötelességet teljesítők között, egyformán.

 

Mert egyformák vagyunk. Két hétig mindenkinek biztosítanám az internetet ingyenesen, ózont fújnék a panelek apró szobáiba, színes képeket vetítenék a panelrengetegre, támogatnám az énekesek és zenészek szerepléseit erkélyeken, udvarokon technikával, hangosító berendezésekkel, hogy az egész utca hallja a zenét úgy igaziból.

Boldoggá tenném a világom, és izgatottan várnám, így hogyan alakulnak a számok. Csak próbáljuk ki. Ha nem próbáljuk, nincs összehasonlítási alap, nem mondhatjuk hogy nem működik. 

A média megy havat lapátolni, nyáron legyezi a köztereket, tavasszal és ősszel pedig papírgyűjtést szervez és fákat ültetnek, és közben „csöndkirályt” játszanak. A hivatalnokok smiley jeleket írnak az adóbevallásokra a következő két hétben, házhoz szállítanak, elolvassák az összes beadott, kitöltött, evidált, függőben lévő, elbírálásra váró iratot amit hála nekik a népnek le és be kell adnia ezeddig. 

A politikusok házi őrizetbe kerülnek papok és apácák védnöksége alatt és kötelezően spirituális könyvekből felelnek majd együtt a megmérettetésen. 

A rend őrei csillagport szórnának az utcákra, flashmobokban mutatnák meg elköteleződésüket a lakosok felé, az egészségügyben dolgozók beköltözhetnének a palotákba, a luxus ingatlanokba, a turizmusban dolgozók szakmai segítségével vigyáznánk őket és szolgálnánk. 

Az összes szállodai szobát kiadnám olyan családok egyes tagjainak külön-külön, akik egymás agyára mennek, a természetgyógyászoknak médiafelületet biztosítanék, az edzőknek (kivéve a foci) ingyenes egészségbiztosítást és lehetőséget hangosbemondókon való buzdításra, a kisfalutól a nagytelepülésig, rádióban, tévében, megmozgatnám velük a lakosokat reggel és este, napközben saját felelősségre. 

A családapáknak biztosítanék külön barkács tanfolyamokat online, az anyáknak ingyenes coach szolgáltatást és „én” időt. 

A sörgyárak, éttermek kötelezően kihordanák a szavatossági időn belüli élelmiszereiket azokba a szállodákba, ahol egymás agyára menő családok tagjai frissítik fel magukat, és azokba a luxusingatlanokba, ahol az egészségügyi dolgozók pihennek. 

A légitársaságok kamerákkal felszerelve elrepítenének a föld különböző pontjaira és megmutatnák azokat a helyszíneket, ahol most nem lehetünk, azoknak, akik nem bírnak a fenekükön maradni. A kampány célja, hogy mindenki megértse: ne aggódj, megvár. 

A mezőgazdaságban dolgozók a madarakkal és bogarakkal megbeszélnék az ültetés és betakarítás menetét és tervezett logisztikáját, mit - hova és mikor. Az építőiparban dolgozók rehabilitációkon vennének részt, ahol a trénerek, edzők, gyógytornászok, masszőrök, wellnes központok segítségével fizikailag megerősödnének. Ehhez nemzetközi összefogással tolmácsokat, fordítókat is alkalmaznék. 

Az utcák kiürülnének, de csillognának, a dallam összeérne két utca kereszteződésénél, az építőiparban dolgozók egészségesen fellélegeznének, a mezőgazdasági munkások új szaksegítséggel kevesebb munkával többet érnének el, a repülőgépek nem rozsdásodnának be, a mi érzékszerveink reménytelibben tekintenének a jövő felé, az egészségügyben dolgozók hálásabbak, a családok szabadabbak, az emberek egészségesebbek, a rend őrei emberségesebbek. 

Csak két hét. Kíváncsi lennék hogyan alakulna. Írásom idealista, de hiszek a jövőben. Mert ha valami nem működik ezredszerre se, akkor bizony változtatni kell… A politika több száz éves. És nem működik. 

Ha valakit kihagytam, helyezze bele magát a történetbe és írja tovább…

Az vagy amit olvasol

Kicsit feszül, kicsit nehéz, kicsit sok. Lehetne ez egy pszichológiai látlelet is rólam, de nem az. Reggel felkeltem, és furcsa érzés kerített hatalmába. Menni. Mindegy hova, csak elindulni világgá, el innen, el, messzire, és keresni a valamit. Amikor hosszú idő elteltével sem tudok kimozdulni, és már tíz hónapja lapítok anyám házában, vállalva ennek minden következményét, néha félve Isten felé kacsintok. Természetesen nem a nagyszakállú, Mikulásra hasonlító öregemberre, akit sikerült eléggé megutáltatni velem gyerekkoromban a kötelező templombajárásokon, a fejkendős nők libabőrös kántálásainak és a pap agresszív kitöréseinek köszönhetően. Hanem a mindent összefoglaló egység energiája felé, hogy mindent összevetve adjon valamiféle magyarázatot erre a kusza világra, és ebben a kusza világban az én szerepemre. Mi ez a mehetnék? Mi ez a végtelen utazási vágy? Mi lobogtatja bennem középkori Lajos korabeli életfilozófiámat, a szembejövő élethelyzetekben? Lobogni, szárnyalni, olvasni, zenélni, táncolni kellene, a kastély parkjában kiterített pokrócon ülve lovaglóülésben, hallgatva a legújabb pletykákat, várva a szerelmet, fújva a szelet. Valahol a Francia kastélydömping kellős közepén, a Loire mentén vagy Montpellier környező vidéki tájain. Egy páva fut el előttem riszálva uszáját maga mögött. Aztán hallom a hajókürtöt valahol messze, távolban. Feszít, nehéz és sok. A ruha, ami minden élethelyzetemben a kifejeződésem legalapabb eszköze, most túltolta magát. Nem a gardróbom ruhatárából lettem hirtelen 17. századi nő, nem a fodrászom kreált loknis tincseket a fejemre, és anyám udvarán nincs ilyen tökéletes zöld pázsit. - Angelique! Angelique! Megjött Peyrac úr! Asszonyom a szalonban kívánja fogadni? A szart a szalonban! A hálószobámban! Ennyi év szextelenség után egy falatot se hagyok ki. Rohanok végig a kerten, az udvaron, a parkon, be a kastélyba, át a fogadón, fel a lépcsőn. Ajtó kinyit, kivágódik, bereped, ablak kitár, lelkem felsikolt, gyors átöltözés, visszavetkőzés, ajtó becsap, lépcső szalad a lábam alatt, át a fogadón, ki a kastélyból, a főbejáraton, istenem, remélem jó pasit kaptam el… - Joffrey! Édes Istenem! Hát élsz? Hát létezel? Hányszor elképzeltem ezt a pillanatot! Hányszor álmodtam a karjaidban! Hányszor vágytam az érintésedet! Tényleg te vagy? Tényleg itt vagy? És szorítom, és nem eresztem, és kapaszkodok belé, és már nem érdekel hogy ő-e az, hogy valóságos-e, vagy éber álom. Az elégedetlenség első jele a külső színmutatás és a belső forrongás. Amikor a maszk lekerül, felkerül a vágyott élet álma. Félek a szavaktól. A beteljesedés minden leírt mondat mögött ott van. Ahogy a vágyott életet akarjuk, a félelem kisajátítja azt, a kettő feltupírozva vetekszik lelkünkben, majd kiteljesedik egy meghasonult élettel. De ez most valami más. Angelique lettem a valóságban. Tagadásom a valóságom. Nem, nem vagyok őrült. Ennek fizikai magyarázata a külsőm. A barokk ruha feszíti felsőtestem, szabadon hagyva a szabadulás zálogát. Letakart lábaim visznek a világba. A világban keresem a szerelmet, a biztonságot és a boldogságot. A 21. században könnyű megkeresni a Joffrey-kat. Akiből persze csak egy van és egyetlen. Felmész az internetre, és ömlesztve kapod korra, nemre, méretekre, minőségre szabva. De hogy abból hogy szűröd le azt az egyetlen egyet, ahhoz el kell indulni és meg kell keresni igaziból a nagy Ő-t. A 21. századomban kötetenként faltam fel egy-egy Joffrey-t. És a tizennégy kötetből még csak a hetedik könyvnél tartok!

"És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

 

Fotó: Rajczi Adrienn

Az emberek többsége olyan erővel álmodik a változatosságól, az utazásról, a világ megismeréséről, hogy ha közbejön egy korlátozás, a vágy szembe megy a félelemmel, és abból egy óriási ütközés lesz. Ezt az ütközést lehet tompítani könyvekkel, amelyek segítségével a képzelet szárnyán repülhetünk. És melyik könyv lehetne aktuálisabb, mint Szerb Antal: Utas és holdvilág című regénye?

Mindig is foglalkoztatott az a kérdés, hogy mennyire befolyásolja életemet mások meggyőződése, a kutatott állásfoglalása és a folyton változó véleménye? Az írók vajon mi alapján válogatják történeteik tartalmát? Szándékosan kerekítik úgy, mert tudják végzetük úgy is meghatározható, ha elolvassuk művüket? Különleges kapcsolat nálam Szerb Antal és Mihály különbözősége és azonossága. Mert Mihály túl bátran áll bele a kalandba ahhoz hogy valóságos legyen, Szerb Antal pedig túlságosan titokzatos, hogy irodalmi főszereplő legyen. Mihály útja Velencén át Rómáig egy gyönyörű vidéket tár elénk nem csak a látnivalók csodáival. A sorok között elgondolkodtat az élet értelmén, és a halál létjogosultságán.

Vannak, akik kapcsolataikban az elvárásokat saját önsorsrontó krédójuknak élik meg, de ha szabadon engedjük függetlenségüket, felfedezik a szabadság azon fázisát, ami tapasztalásuk legmélyebb, és legmagasabb szintjeire viszi őket. A Mihályok olyan erővel vágyják a magányt, a magányban a társas létet, a társas létben ismét a magányt, hogy óhatatlanul az élet különleges figuráivá válnak a társadalom számára. Amíg vagyunk páran, akik csak óhajtjuk ezt a fajta életet, vannak, akik meg is élik azt.

Ilyen fura, önmagában ösztönösen zárkózott, mégis töretlen kalandor Mihály, aki szembemegy a társadalom elvárásaival, és bebarangolja Olaszország legizgalmasabb részeit.

Én is 36 éves koromban jártam először Velencében. Én is úgynevezett nászúton. Pedig akkor még nem is olvastam Szerb Antalt. A város viszont felperzselt, a sirály kitépte a kezemből a tonhalas szendvicset a Szent Márk téren, a gondolás pofátlanul udvarolt párom jelenlétében, a tömeg elsodort, Goldoni ugyanott várt, és a paloták karneválhangulata felkészített a februárra. A Dózse Palotában táncoltam menüettet, valódi korhű kosztümben, majd szerenád kíséretében folytattam utamat Ravenna felé.

Szerb Antal útja, mint egy zarándokút visz előre, nem lehet csak úgy bejárni Olaszország egyik legszebb részét sem, fontos a köré szőtt történet.  Mihály, Éva, Zoltán és Tamás többfelvonásos jelenetei,  az epizódszereplők mind-mind hangulati eufóriába röpítenek a könyvben. És nem egy túldimenzionált utópiába, hanem a kor realitásába. Jelen írásom pedig nem akar izgalmasabb lenni mint a könyv, mert nem is tudna az lenni. Inkább egy nézőpont kíván lenni oldalról oldalra. Apró részleteiben olvasom. Hogy megismerjem Olaszországot Szerb Antal tollából és Mihály szemén keresztül, aki a saját szemüvegén át nézi és keresi a világ különböző helyein azt a valamit, amitől feltöltekezhet és eljátszhat a gondolattal, hogy de jó lenne ott élni. Vagy ott jobb lenne élni?

Talán Erzsi szemével utaznék a legszívesebben. De ha én lennék Erzsi, akkor sose mennék vissza Zoltánhoz. Mert ezzel a prüdéria, a társadalmi elvárás és a kispolgári élet szintjén, lealacsonyodnék Éva szintjére. És Évával ellentétben, Erzsi okos. Számítóan okos. Amíg Éva ösztönösen, Éva számítóan adja meg az életnek azt a plusz esélyt, amitől sokan ódzkodunk. Mi a különbség ezen felül Erzsi és Éva között? Talán Tamás halála. És éppen ezért az egyetlen hiányzó láncszemért,  Erzsi nekem nem valós személy. Mert Éva sokkal hihetőbben száll fel a képzeletbeli herceg lovára. 

Éva egy öröklázadó, az élet minden pillanatát nagy kanállal evő öntörvényű, hedonista, gátlástalan nő. Erzsi pedig pont az ellentétje. Tipikus kispolgári feleség. Bátran lettem Éva, mint ahogy minden nő vágyik titkon arra, hogy egy kis időre Éva lehessen: lázadó, öntörvényű és buja, aki nagykanállal habzsolja az élet örömeit. Ezzel szemben Erzsi pont Éva ellentétje: egy közönséges és hagyományosan kispolgári feleség, aki tisztán látja a helyzetét, de nem mer kockáztatni.

Szerb Antal könyve egy nemzetközi bestseller. Mert ugyanígy bolyonghat egy skót meg nem értett zseni, és egy kínai zarándok, de egy amerikai hippi is az életközi válság előtt pár méterrel a világban, ahogyan Mihály mer dönteni saját sorsa felett, amíg hagyják. Mit tudnék írni egy olyan könyvről, ami talán legtöbbet elemzett, ajánlott, reklámozott, kiadott könyv. Talán csak azt a figyelmet nyújthatom, amit Szerb Antal ír Mihály túl nyilvánvaló életéhez. 

Ha elolvasok egy könyvet, az egy történet vége. A történet halála nyolcvan és száznégy éves kor között, vagy öt-hat évesen, vagy a nyolcvankilencediket taposva. Éppen ezért engem most inkább a kis Michele élete érdekel, a Trastevere negyed frissen kereszteltjének további sorsa. Vajon az ő élete mennyiben változik azzal, hogy egy ismeretlen magyar lett a keresztapja? Sürgős késztetést érzek, hogy újraolvassam a könyvet, hátha valami kimaradt, valami elkerülte a figyelmemet. Majd Umbriában a megfelelő oldalon felütöm a könyvet ismét, hogy szótagról-szótagra bejárjam a leírt helyeket, szinkronban megélve a leírt szót valóságommal. Aztán hazatérve újra, csak úgy, emlékezetből, a fényképek visszaidéző narrációjával. 

Olyan okos akarok lenni mint Keats barátja, aki furfangosan teljesítette a nagy költő kívánságát. Mert bárhogy is történik az elmúlás, mindig az utánunk jövők akarata lesz a döntő.

Nekem az Utas és holdvilág egy mámorosan felszabadító utazás ugyanazokkal az örvényekkel, amik visszarántanak a valóságba. Waldheim figuráját például kövérnek képzeltem el, aztán döbbenten olvastam, hogy minden hajnalban fut. Aztán eszembe jutott, hogy talán ezzel üzen Szerb Antal… Itt egy figura aki kövér, és minden reggel fut. Egy professzor, aki fut. Nekem ez adja a könyv bizarrságát. Az egyetlen valós szereplő Zoltán, Erzsi férje. Ő minden megírt jelenetével valahogy reális, földhözragadt. Ő nem találkozik halottakkal, sem régi barátokkal, sőt, a nőket, a szeretőit  is kiiktatja életéből. 

Utazásaink történetei minden egyes esetben, komfortzónánk átlépése, hogy utána újult erőkkel visszaálljunk a rutinba, mint ahogyan a regény végén Mihály teszi, megadva a lehetőségét az életnek, hogy következő alkalommal is történhessen valami.

Az Európai Unió Tanácsának nyáron leköszönő horvát elnöksége kezdeményezte azt a felhívást, mely szerint minden tagállam javasoljon egy könyvet az európai olvasóknak. A magyar képviselet Szerb Antal klasszikus regényét ajánlotta. Kitűnő választás. Az Utas és holdvilág igazi európai regény.

Vakon a világban

2020.  március 2-a óta tele vagyok cetlikkel. Megírok egy bejegyzést, másnap újra írom. Nem gyűröm össze, nem dobom ki, a számítógépem mappáiba rendezgetem őket. Olyan mint egy napló. Napló a szakmához. Egy szakmához, ami megélt szeptember 11-ét, 2008-as gazdasági válságot, irodák megszűnését, kollégák árulását, internet bummot, és most a COVID-19-nek nevezett járványt tapasztaljuk.

Mindegyik feljegyzésem egy alázatos, türelmes, érdeklődő szakmát mutat. Csendben várja sorsát. Egy edzett, fegyelmezett, kitartó, beosztó és határait feszegető mag.

De először is szeretném definiálni a szakmát. Nem a fiatal pályakezdőkre gondolok, mert ők még megkaphatják az esélyt az élettől, hogy kiteljesedhessenek. Nem a tisztelettel övezett szépkorú kollégákra gondolok, akik már letették az asztalra tapasztalataikat, és mi annak idején ittuk szavaikat. Hanem azokra az aktív szakemberekre gondolok, akiknek vérévé vált az érték közvetítése, akik a lelkei az utazásnak, akik alig várják a következő kihívást, hogy tudást szívjanak magukba és azt közvetítsék az arra nyitottaknak.

Nem az értékesítőkre gondolok, mert aki egy utat el tud adni, az higgyétek el, bármit el tud adni.

Nem a referensekre gondolok, akik megtalálják a legmegfelelőbb szolgáltatást, tartják a kapcsolatot a külföldi – belföldi partnerrel, áraznak, szerződnek, programokat keresnek és raknak össze, figyelik az új lehetőségeket, beleállnak, és mindvégig kiállnak mellette. Egy jó referens felér egy diplomáciai előkészülettel.

Hanem az utazások motorját, az összerakott és aktivált programok lebonyolítóját, az idegenvezetőkre gondolok már hetek, hónapok óta.

A járvány megtanított mikróban gondolkodni. Magamba szállni, környezetemben elviselődni, és abból építkezni.

A rendszerek pedig megmutatták saját valóságukat. A multik profitorientált hozzáállását, ahol a részvényesek osztaléka felülír minden jóérzésű együttműködést, a bankok számlavezetési díja, ami sok esetben elviszi az utolsó fillért is amire még számítani lehet aznap. Hogy megállt az élet, a pályázatok elbírálása elhúzódott, a légitársaságok önkényesen rendelkeznek, pedig ők az elsők akik megkapják a mentőövet, mégis kiváltságossá teszik az utazást, és átmeneti sebet ejtenek a folyamatosságon.

És fontos a biztonság és a biztosítás, de amikor az utasok túlnyomó többsége jobban bízik a lélektelen internetes foglalásban, akkor miről beszélünk? Marad egy maroknyi utazási iroda, akik megint levadásszák a potenciális ügyfeleket, és elindul az olcsó alulárazás. Vagy annak ellentétje, a túlárazás.

Pedig valljuk és hisszük, hogy értéket teremteni jöttünk a földre, és küldetésünk, hogy láttassuk a világ szépségeit, kultúráját, másként gondolkodását. Viszont ez nem üzlet. Ezt az ideológiát üzleti alapra ma nem szabad helyezni. Mert rólunk szór, a bőrünkről, a jövőnkről.

Az én véremen erősödik meg a multi. A pandémia alatt listáztam, ki hogyan áll a helyzethez. Kevés olyan nagyvállalatot találtam, akik humánusan hozzájárultak volna a helyzet emberi átvészeléséhez. És még csak most jön a java. Ugyanis más az amit marketing célból „felhasználunk” az adott helyzetben, és más az, amikor a tettek magukért beszélnek. Magyarul: látom az ígéretet és a tettet. Van, amikor a kettő nincs szinkronban.

Szó mi szó, levezetve ezt egy logikai következtetés alapján, ami beismerem, az én logikámat tükrözi, de bízom benne hogy érthető, még ha naiv is, mert magamból indulok ki. Kivált majd tetszést és nem tetszést, de ez minden radikális fordulat következménye. Ezzel meg lehet békélni egy jobb cél érdekében.

Egy dolog biztos. Ha én vásárolni szeretnék valamit, vagy orvost keresek, vagy fodrászt, vagyis olyan szolgáltatást, amiért vagy pénzt adok, vagy a hajamat, testem bármelyik darabja a tét, akkor körbejárom, megkonzultálom, viszonyítom, mérlegelek mielőtt döntök, hogy  ki kapja meg a bizalmamat. Nem a cég neve a döntő, hanem azon belül az az egy személy, akinek bizalmat szavazok. Namármost így van ez az utazással is. Rengeteg panaszt is olvasunk a sok pozitívum mellett az internetes foglalásokról. Legyen. Mert sok esetben jó. Az viszont lehetne egy másik írás témája, hogy a személytelen foglalás egy hasonló helyzetben, mint amit most viselünk, milyen felfordulást tud okozni, egyoldalú szabályozást, és kibogozhatatlan eljárási folyamatokat az apró betűs részeknek köszönhetően. Pedig csak annyi a lényeg, hogy fordítva ülünk a lovon. Egyetlen multinak se tartott soha senki kést a torkának, hogy adjon olcsó repülőjegyeket, vegyen részt a kupon őrületben, és akciózza le saját magát, mert a szomszéd ára alá kell mennie.

Visszatérve a logikámhoz. Ami egy nagyon precíz türelemjáték, és csak a leginkább arra hivatottak képesek kivárni. Kicsiben kell kezdeni. Az utaztatás legkisebb szelete a csoporthoz vezényelt idegenvezető. Mert ő úgy van. Megvan. És adott. A tudás oké, a lexikális is, helyzetfelismerő, probléma megoldó, vezető, nem téved el, helyben él vagy sokat jár arra, helyismerettel rendelkezik vagy megtanulja azt. Nem, az utóbbi már nem fér bele a profi idegenvezető kategóriába. AZ én idegenvezetőim talpraesettek is, és értéket képviselnek. Az út összeállításánál sok esetben fontos részei az útnak, de hallottam már olyat is, amikor felejthető volt a kolléga részvétele. De ilyenről keveset tudunk hál’Istennek.

Az is egy matematikai egyszerű egyenlet, hogy minél többen vagyunk a történet szereplői, annál nagyobb „hasznot” kell a végtermékre rápakolni. Ezt a többletet úgy vonom ki, hogy kiiktatok minden felesleges elemet az ügymenetből, és megpróbálok versenyképes árakat teremteni. Ki a felesleges elem ebben a történetben? Nem az idegenvezető.

Ha alapul veszem az utat, mint adott terméket, annak elemeit ami a szállás, program, utazás, biztosítás, és azt már 2008 óta tudjuk hogy az ügyfél ebből három elemet simán összerak magának, akkor az idegenvezetők fontosságának visszaépítését különlegesen nélkülözhetetlennek tartom . A különleges szó mindjárt érthető lesz.

Azt már megírtam hogy lelaktuk a világot és a világ most arra szólít, hogy álljunk meg, nézzünk körül önmagunkban és közvetlen környezetünkben. Az a fajta utazás ami eddig volt, az jobb is ha nem jön vissza egy ideig. A „jár nekem” turizmus. Na most azért fontosak az idegenvezetők, mert azokat a részleteket töltik meg, ami a turizmusból kezdett kiveszni. A lelket! Én a lelkemet csak az arra legérdemesebbnek engedem megszólítani. A mi történetünkben ez az idegenvezető. Az idegenvezetővel az út folyamán akár titkokat is kénytelenek vagyunk megosztani. Ő a mi bizalmasunk és mi az ő „gyerekei”.

Hát ezért építeném én a turizmus következő újrakezdésének szakaszát az idegenvezetőkre. Az idegenvezetők azon csipet-csapatára, akiket az évek, utak, szezonok alatt maguk köré építettek. Legyen meg a bizalom, hogy utána, ha majd kinőtte magát, az idegenvezető ajánlhassa azt az irodát, ahova az ügyfelet szívesen bevezeti, hogy azután őt ott kiszolgálhassák. És nem kedves utazási irodások, nem mi szartuk a spanyolviaszt. Az ügyfél tudja, mi a különbség a 3-4-5 csillagos között és már azt is tudja mi a különbség a büfé és a svédasztal között is. Néha jobban tudja, mint mi. Mert van az az aprócska előnye, hogy személyesen tapasztalta. Az irodából ez nagyon nehéz…

Ülök az íróasztalom fölött, ezt az írást harmadik napja írom, és tudom hogy sok mindenkit meg fogok vele bántani, és sokan fognak hülyének nevezni, de ez az írás most nem megy a kukába, galacsinná gyúrva. Inkább egy különleges megközelítése az idegenforgalomnak, amit most nem iparágnak kell tekinteni, hanem egy bensőséges felvállalása a szakmának, ahol az előretolt helyőrség azok az idegenvezetők, akik zászlóval a kezükben fújják a trombitákat. Toborzást végeznek, hogy majd később kialakulhassanak a csapatok.

Az idegenvezetők fogják az utasok kezét és vezetik őket.

Az idegenvezetők a múlt, a jelen és a világ pici részének jövőképet mutató hírnökei.

A idegenvezetők az utak lelkei.

Az idegenvezetők azok, akik tudják, kicsoda a hely szelleme, hol lakik és mit csinál.

Az idegenvezetők hallják a ritmust, tudják az ütemet, csak hagyni kell őket kibontakozni.

Az idegenvezetők érzik az ízeket, csak engedni kell őket jóllakni.

Az idegenvezetők felismerik a látnivalókat, csak engedni kell őket nézni.

Az idegenvezetők szimata pedig olyan, mint Miss Marple megérzései vagy Sherlock Holmes logikája.

Szépíthetem a szakmát, szerethetem a kollégáimat, de most a lépéseket kicsiben kell megtennünk. És az idegenvezetők tudják mik azok az apró lépések. És amikor már nagy lesz a gyűrű, akkor kell őket (is) nagyon szeretni, hogy a kialakított nagy karéjból vágjanak egy szeletet nekünk is.

Engedjük az idegenvezetőket kibontakozni.

Engedjük, hogy visszaépítsék az utasok bizalmát, hogy pár év múlva (mert ez az őrület jobb esetben is két évig fog tartani akármelyik oldalról számolom) közösen építsük fel az idegenforgalmat, mint iparágat. De addig, nyugi. Ne bántsd a kollégádat. A feketén utaztatókat bízd az illetékesekre. Te csak csináld a dolgod, kedves idegenvezető barátunk.

Hogy mi legyen az utazási irodákkal egy következő eszmefuttatásomban részletezem. Egy viszont biztos. Nekifeszülhetünk, harcolhatunk, de az ellenszél sose visz előre.

És hogy mi legyen az engedélyekkel? Egy tanácsadói asszisztencia mellett átláthatóvá, lekövethetővé és adminisztrálhatóvá lehet tenni. A szabad alkotás szellemében, természetesen! Ésszerű adókkal! Ehhez kell  a szakmai lobbi, semmi máshoz.

Amit megjósolok, az általában be szokott jönni. Csak arra kérlek, hogy csendben, gondolkodj el arról, amit itt összeírtam.

Fotó: Rajczi Adrienn
Vevey, Chaplin's World múzeum

Éjszaka az erdőben

Mindig vágytam rá hogy meséket írjak. Olyan történeteket, amik elröpítenek Tündérországba, ahol kis koboldok rohangálnak a fák között, apró fénylények cikáznak a látható térben és varázsló képességgel rendelkező állatok néznek farkasszemet az éjszaka kimerevített csöndjében. Az ilyen helyre csöppenek én, a boszorkánynak titulált érzékeny ember, és kapcsolódom a hely szelleméhez.

És hol máshol játszódhatna képzeletem története, mint egy sűrű erdőben, mohás fák között, a telihold világánál, ahol az ösvényt nem bírja felszárítani a nap, így elegendő kalandot biztosít a haladáshoz.

Az én fáklyám a homlokomra erősített fejlámpa, a sarat pedig bakancsom védi lábamtól. Citromillatú kullancsirtó a mai parfüm, víz, egy kis energiapótlásra alkalmas szendvics, fényképezőgép, esőkabát, és a nélkülözhetetlen kínai balzsam teszi kényelmessé a kalandot.

Ezek a túrák mindig olyan önfeledten kezdődnek. Tőlünk, nevezetes Réte falumból, ahol (egyelőre) a legnagyobb attrakció húsvétkor a pörgő faszú nyúl, fél órányi autóútra már a Kiskárpátok található. A Kiskárpátokban pedig a legismertebb kirándulóhely, a Zochova Chata. Aki nem járt itt, az nem is helyi lakos. Azt mégse írhatom hogy nem is létezik, mert ez a fészbúkra érvényes. Számon kérve kérdezem anyámtól, hogy mi miért nem mentünk soha? Fogalma sincs.

Ez a „Zochova chata” olyan mint a Normafa. Pici sípályával, turista ösvényekkel, bejárható, átlátható távolságokkal. Hogyan lehet egy sztenderd utat megspékelni? Kis ötlettel, vagánysággal, pontos időzítéssel, és a megszokáson átívelő lazasággal. Így vágunk bele a csodálatos naplemente után az ismeretlennek. A visszaút meredek, lassan bekapcsolódnak a fejlámpák, intenzív emberbogarak vagyunk, bizarul beilleszkedve egy erdei közösség életébe. Utoljára Új-Zélandon indultunk el éjszakai erdőtúrára, akkor a megfigyelésünk és kalandunk tárgya a parázsférgek megfigyelése  volt természetes élőhelyükön. A természetes élőhelyük pedig az esőerdők páfránylevelein, 30-50 centiméterre a talajszint fölött. Akkor járásunk görnyedt volt de lelkes, mert a tündérvilág megmutatta valódiságát a levelek alatt. És ahogy hiszek a Mikulásban, mert tudom hogy létezik hiszen jártam nála, úgy hiszek az erdei tündérek és koboltok létezésében, mert koboltot láttam Finnországban a saját szememmel, élőben, pár méterre tőlem, tündérek pedig Új-Zélandon egyértelműsítették, hogy igenis, léteznek. És mivel a tapasztalások embere vagyok, fotelbetyárokkal nem is állok le vitatkozni.

Új-Zélandon minden turistaútvonal ilyen járdával van kiépítve azzal a céllal, hogy az emberek boldogan sétálhassanak a természetben. Szlovákia nagyon jó úton halad ezzel a szemlélettel a szimbiózisban megalkotott úton mindkét fél megelégedésére. Mármint a természet és az emberek megelégedésére. 

Szívtátok be már egy angyalszárny rebegtetett hullámait? Amikor a levegő épp az orrunk előtt berezonál, és ettől egy kicsit sűrűbb az oxigén? A láthatatlan lények titkos kis játéka, hogy figyelünk-e eléggé. Olyan sűrűn és olyan közel jött, hogy orrcimpáim kitágultak, és nyeltek egy nagyot, mint amikor beleharapok egy almába.

Talán „Valibuk”, a győzedelmes járt erre előttünk és pöccintette ketté az égbenyúló, vékony fákat, egymás hegyére-hátára halmozva az elhasznált piszkafákat. Valibuk, a szlovák mesevilág egyik fontos szereplője, a szó jelentése: hatalmas, óriás, erőember, mint személynév pedig „Vasgyúró”-t jelent. Amolyan helyi Toldi Miklós, annyi különbséggel, hogy nem az alföldön, hanem a hegyekben. Akár négybe de egybe biztosan fonott szőke copfos fiatalember karimás kalapban, olyanban, aminek csatornája van és beleeshet az eső. Ez a fiatalember olyan erővel van megáldva, hogy két kézzel tépi ki a földből a fát. Sziklát hasít, és legyőzi a tüzet okádó sárkányt is. Ha itt járt, biztonságban vagyunk, mert megtestesíti a férfit, és biztosan megvéd, ha valami bajunk lesz.

A dobogást késleltetve hallom meg. A hangot először elnyeli az erdő, aztán túratársaim reakciói visszhangként érnek hozzám a sor végére. Még elkapom az őzek hátsóját előttünk alig ötven méterre az ösvénynek nem nevezett dagonyán. Azt mondják, az első szarvas volt. Kiváltságosok vagyunk. Ha picit csendesebbek lennénk, több titok tudója lehetnénk. De hát ilyen faj az ember. Ha nincs mit mondani, akkor kellemetlenül érzi magát. Pedig a csönd a fontos dolgok megmondója. Ha hallgat, akkor nincs fontos dolog.

Sereghajtó vagyok. Viszont ebben a sűrű, kitapinthatatlan sötétben kényelmetlen utolsónak lenni. Pedig jó lenne egyedül leülni egy fa mohás gyökereire és csak ülni, nézni, hallgatni, érezni. Ahogy egy őz ül tőlünk körülbelül tíz méterre és figyel. Riadtan és ugrásra készen várakozik. Egy szemtől-szembe pozíció, ahol a másik következő lépése adja a reakciót. Mi mozgunk. Az őz, megszokva a kirándulók közelségét, kivár. Szeme világít, titkolni se tudná, hogy itt van. Csak ha becsukná a szemét. De kíváncsi ő is. Világító szemei körbe rajzolják sziluettjét. Vicceskedek, hogy biztos csak a dolgát végzi. Félúton senki se szereti ha megzavarják.

A békát nem csókoltuk meg. A csonka fatörzsön mintha csak ránk várt volna a varangy. Karjai izmosan támaszkodtak, és ingerülten kivárta amíg a képek elkészültek. Nagyon ronda volt szegény. Ebből biztos hogy gyönyörű herceg lesz egyszer.

Fotó: Dobre Anetta

A nagy fához érve sötét árnyékok suhannak el előttünk. Talán egy őzcsorda álmát zavartuk meg, vagy lidércek tartották titkos szeánszukat, amibe beleléptünk. Ezt az erdőt a sötét erők messzire elkerülik, a rét közepén hatalmasodó gesztenyefa inkább az egyedül hintázós horrortörténetek eltűnős  kislányainak színtere lenne, de természetesen a hinták üresen állnak. Vagy azért van kettő, hogy a kitalált történetek eme sötét fajtája még itt se fordulhasson elő. Szóval megállapítom, hogy azért van kettő hinta a fa két oldalán, hogy elriassza a rémtörténeteket.

Sejtelmes fények körös körben. Ha belenézel, eltűnik. Mellette, figyelve, észlelhető. A szem különleges játéka.  Fejlámpáink kikapcsolva, hallgatjuk az éjszakát. Van itt valaki? Röhögünk. Elképzelem hogy egyedül  vagyok, az éjszaka sűrűje megérint, alám öleli hatalmas kezeit, felemel, hogy körbeérezhessem folytonosságát, különlegességét és varázsát. Ebben a sötétben alkotunk, varázsolunk, vizionálunk, álmodunk, határokat és korlátokat döntünk le, elképzelünk, és minden olyan egyszerű, és minden olyan hihető. A közegbe helyezett sötétség viszont félelmetes, a maga nagyságával. Képzelet a képzeletben. Ha lehatároljuk akár egy fallal vagy néggyel és ebben a körülvett valóságunkban hagyjuk a sötétséget kibontakozni, annak valósága tőlünk függ. Ha korlátlanul hagyjuk a sötétséget érvényesülni, az csak megszokás kérdése. A szemhéjam mögötti sötétség pedig kontrollálható.

Ez a sötétség együttműködésre hív. Itt lehetek megfigyelő, alázatos sétáló, kívülálló kíváncsiskodó, csodálkozó idegen. Ha nappal látnám utunk bizonyos részét, lehet más történetem lenne. Az éjszaka letompított, és a nem ide illő dolgokat nem láttatta. Így jó ahogy van. Ilyen titokzatosan, vad összevisszaságában, átláthatatlanul, veszélyesen, beengedve és megengedve.

Ha szereted az utazást, a könyveket, kézen foglak és vezetlek a Pillangó zsebkönyvek történeteiben.
Ha további történeteket szeretnél olvasni tőlem, figyeld a Facebook és az Instagram oldalamat.

Az oldal támogatója a Film Tour s.r.o 

Az élményutazások szakártője