A bátorságot mindig jutalmazzák

Minden spontán csavargásnak a lényege az időben kelés, a helyzetekhez való gyors alkalmazkodás, és a hit. Hiszem hogy az ajtó mögött is biztonságban leszek, hiszem hogy most itt van dolgom, hiszem hogy jól érzem magam és hiszek magamban.

Pó egy nagyon egyszerű, vendégszerető festőművész a helyi dzsumbuj kellős közepén, egy többszobás lakás tulajdonosa, aki a központi teremben alkotja műveit, a többi szobát pedig kiadja hasonló csavargóknak mint én vagyok. Van itt cuki kis virág, absztrakt, vászonra festett kép kicsiben és nagyban, bicikli, óriási plazmatévé, szárazvirágok, play station, mobiltöltők, pad és egy haver. Helyi szokás szerint cipő a bejáratnál le, azzal tiszteljük meg a háziakat hogy nem visszük be az utca szennyét. Szobám egyszerű de tiszta, internet hasít, picit nyomkodom a telefonomat, szinte kikapcsol az oldalak pörgetése, gyors zuhanyzás majd az álom olyan mélyen jön, hogy csak reggel ébredek arra, hogy olyan erővel szakadt le az ég, hogy azon gondolkodtam, hogyan tovább… Ha lemondom a következő szállásomat Xinchengben, akkor az egész délelőttöm elmegy az átfoglalással, pénzezéssel, és egy másik szállás keresésével. Aztán nagy levegő, kaland az élet, elindulok az eredeti terv szerint a Taroko Nemzeti Parkba. Becsomagolok hűséges hátizsákomba, ami már a Canal du Midi-s bringázásom alatt is csigaházam volt, ráhúzom az esőkabátomat, mert tudom hogy itt az eső nem viccel. Felveszem fehér szandimat mert az a vizes cipőm, fejemre húzom Las Vegasos baseball sapkámat, és spontán elindulok gyalog a pályaudvarra. Mire leérek a szűk lépcsőn, az eső eláll. Tulajdonképpen ha esne se lenne semmi baj, mert a házak mentén húzódó árkád teljes védelmet ad, csak a keresztező utcákon kell átlépni, de azok olyan szűkek, hogy még a függönyként lehúzódó eső is csak érintőlegesen vizezi be a gyalogost.

GPS-em apró kék pöttye boldogan indul neki a két kilométeres távolságnak a szállásomtól a Taipei Main Station-ig. Mire kiderül hogy kétszer jártam körbe a háztömböt, betérek egy 7-Eleven üzletbe és veszek kávét, gyümölcsöt, üdítőt. Ugyanis ezeknek a szobakiadásoknak van egy óriási hátránya, hogy a helyszínen nem feltétlenül van kávé. A reggeli rituálé hiánya pedig egyeseknél komoly elvonási tüneteket okozhat, nálam például fejfájást, tehát reggelente a kávé beszerzése a legfontosabb feladat, a folyadékbevitel pedig alap. Főleg az ilyen párás, meleg helyeken mint Tajvan, kötelező. A 7 – Eleven boltban, ahol mindent lehet kapni, csak ember legyen a talpán hogy a sok előre csomagolt áru között megtaláljam az ételt és megkülönböztessem az édeset a sóstól, a folyékonyat a szilárdtól, a szárítottat a frisstől, egy idős bácsi köszönt, majd megkérdezi honnan jöttem és sok szerencsét kíván.

A lámpánál egy biciklis úr várakozik, mellette a kutyája ül türelemmel póráz nélkül, és ő is a szemafort figyeli. Bánom már hogy nincs jobb fényképezőgépem ami befoghatná ezt az idilli reggeli látványt, kutya és gazdája egymás lelki társai, egyikük sincs pórázon, és talán ez lenne a kép ami a legjobban jellemezné Tajvan szellemiségét.

Később tapasztalom, hogy itt még a kóbor kutyák is türelmesek, nyugodtak, visszaemlékezve erdélyi csavargásomra, ahol az esztenákat őrző fenevadak puszta kinézete is halálfélelmet váltott ki belőlem, itt a kutyák szelídsége állítólag a gazdáik jóságát, a helyi emberek habitusát tükrözi. A tajvani emberek nyugodtak, kutyáik pedig barátságosak.

Hogy milyen végigrohanni Tajpej egyik utcáján reggel, az ismeretlenben? Olyan, mintha a nyóckerben sétálnék éjszaka még fénykorában azzal a különbséggel, hogy itt nyíltan lehetek bátor. A házak egymás hegyén-hátán mint egy rajzfilm háttere. Összetákolva bádoggal, pléhhel, az erkélyek rácsosan merednek a mélységbe, de látni teraszokat is a tetőn zöld növényekkel behintve. A házak aljában a garázs néhol motorszerelő műhely, néhol konyha, aztán egy kozmetikai cég hirdeti krémeit, ékszerbolt majd egy beazonosíthatatlan szolgáltatás.

Lassan éled a város, itt később indulnak munkába az emberek, és mire a pályaudvarra érek, a motorosok tömegben állnak indulásra készen a kereszteződésnél, ha lelépek elsodornak, ha pedig a gyalogosoknak mindig előnyük van még a pirosnál is, akkor jó lesz vigyázni. Úgy szlalomoznak el mellettem robogójukkal a helyi erők, hogy nem néznek se balra se jobbra mégis kikerülnek. Érzékek játéka? Vagy a biztos célegyenes és az emberek kedvessége nem enged konfliktust még adott helyzetben sem?

Elvileg jó vonaton ülök, megismerkedtem két tajvani fiúval, akik szintén a Taroko Nemzeti Parkhoz jönnek, de ők az ötös kocsiban ülnek, lehet hogy hozzájuk kellene csapódnom, de nem szeretném felrúgni a szabályokat. A vonat Tajpejből egy hosszú alagúton keresztül megy ki, olyan mintha metróznánk, majd a város végén kibukkan a föld alól, és robog tovább keleti irányba.

Laptop lemerült, a tápegységnek gondolt két lyuk a pohártartó dizájnja, úgyhogy marad a kézzel írás. Jilan fele nem esik, és a házak is egyre szebbe, rendezettebbek, tetszetősebbek.

A BÁTORSÁGOT MINDIG JUTALMAZZÁK. Olvasom Gerard Depardieu könyvében. Csak nem mindegy hogy mit kérsz – teszem hozzá magamban. Mert hiszen bátorságból merítek bőven, de a jutalmat vagy nem veszem észre, vagy nem jól kérek, vagy kérek és elvárok, mert ha elvárok az nem jó. Nyomás alatt különben sem szeretek én sem dolgozni, a nyomás alatt nem születnek sem jó ötletek, sem kreatív találmányok sem szabad szellemiségek által generált felfedezések. Azért jó ez az utazás dolog csavargói szinten. Szabadon választom meg utamat, szabadon járom be és szabadon választom a helyes irányt.

A vonaton ételt osztanak, én nem kapok. A mögöttem ülők egy hatalmas családnak látszódnak, helyet cserélek egy férfival, aki vagy nem akar mellettem ülni, vagy inkább szívesebben ülne a lányával. Olyan ez mint a félig teli vagy félig üres pohár. Nézőpont kérdése. Nem okoz gondot elülnöm, így legalább nem feszélyez az idegenek jelenléte és picit távolabbról figyelhetem őket.

Három órás az út, van időm nézelődni, olvasni, írni, rendezni táskám és hátizsákom tartalmát. Kedvencem lett az 1000 tajvani dolláros bankó, amin gyerekek nézegetnek egy földgömböt, a másik oldalon pedig egy fácán. Mivel itt minden digitalizálva van és elektronikus, a kézpénzes fizetési szándékom furán veszi ki magát. Sok turista EasyCarddal fizet, ami tulajdonképpen egy bankkártya, és én döntöm el hogy mire fogom használni, tehát többféle változata van. Mindegyik változathoz különböző kedvezmények társulnak. Ha tömegközlekedésre szeretném használni Tajpejben, akkor jár hozzá bizonyos helyekre kedvezmény a belépőből. Ha kifejezetten fizetőeszközként szeretném használni, akkor csak rá kell rakni a megfelelő mennyiséget és indulhat a shopping. A kártya érintős, egyszerű és praktikus.

Van felnőtteknek, tanulóknak és kedvezményes kártyatípus (gyerekeknek és 65 év felettieknek). A felnőtt jegy utazásra szolgáló feltételei egyszerűek: minimum 100 TWD és maximum 10 000 TWD kerülhet a számlára, maximum egy évig érvényes, az utazás végén a kártyán maradó összeg visszajár, lopás vagy elvesztés esetén nincs kártérítés. Ha nincs elég pénz a kártyán és az utazás megkezdődött, a közlekedési eszköz erre kijelölt részein fel lehet tölteni (ez általában pályaudvar vagy metrón a diszpécsernél vagy forgalmi ügyeletnél). EasyCard-ot vásárolni lehet a Taipei/Taoyuan/Kaohsiung Metron vagy a 7-Eleven, FamilyMart, Hi-Life, OK Mart üzletekben.

Na szóval én ilyet nem váltottam ki, egyrészt mert az infót későn tudtam meg, másrészt mert van nálam készpénz euróban és van egy boldogságos maestro kártyám, ami szándékosan marad kisbetűs, mert mint kiderült, nem válik hasznomra Tajvanon. Tehát összefoglalásként a maestro bankkártyáról és szolgáltatásról: úgy néz ki hogy csak Európában működik!

Közben a vonat begurul Xincheng településre, ami Hualien elővárosa a Taroko Nemzeti Park lábánál, az óceán partján. A két srác is itt száll le, ezek szerint úgy néz ki helyben vagyok. A feliratok a vonatban nemzetköziek, egy futó led mutatja az irányt, az időpontot és a várost, a megállókkal, csak amikor felnézek mindig kínaiul van kiírva. Türelmesen kell néznem a feliratot hogy kivárjam a latin betűket. Egy szerencsém van, hogy a számok arabok minden esetben.

A pályaudvar Xinchengben modern, tágas, digitalizált, kedves személyzettel. Rohangálok mint a veszett egér a csarnokban és keresem a buszpályaudvart. Meg kell vennem előre a jegyemet a nemzeti parkba, hiszen itt mindent előre kell tervezni, számolni és bekalibrálni. A pályaudvar előtt egy óriási tér, talán parkoló, vagy az autóknak forduló, kérdezek buszvezetőt, vasutast, garázsüzletet, a végén kiderül hogy itt csak egy megálló van és nyugodjak meg, ha nincs EasyCardom, akkor majd a buszvezető bácsitól reggel veszek jegyet az útra. Megnyugszom és elindulok szállásom felé

Az utat bambuszkorlát választja el a sűrű zöldtől, a pályaudvart a hegyek szigorúan felügyelik, hol eltűnnek a szürke ötven árnyalatában, hol előbújnak a felhők mögül. Káprázatos a táj. Még a legmodernebb épületek, villanyoszlopok és atomerőművek sem tudják elvenni természetes szépségüket, és először életemben nem zavar a beton, a vas, sem a műanyag ebben a kompozícióban. Írásaim végén remélem kiderül, hogy az ember sem.

A háznál se be, se ki, internetem nincs, kapucsengő használhatatlan számomra, viszont egy próbát megér, végigcsengetem az itt lakókat. Majd csak valaki kijön. Jön is egy matróna, irgalmatlan mandarin tájszólásban ledarál egy litániát arról hogy nem ismer semmilyen Susit, majd int a kezével és bevezet az udvarra. Azt gondoltam hogy a térség egyik velejárója a belső udvarok átláthatatlan labirintusa, igyekszem megjegyezni a sarkokat, a fordulókat és feliratokat, képeket, járólapokat, mire a célhoz érünk, át vagyok adva egy helyi könyvelőirodának, vagy a polgármester hivatalnak, vagy valami hasonló mindenes irodának, ahol egy fiúcska beszél angolul, viszont amint megtudja szándékomat, segít lefordítani majd eltűnik. Kapok internetet, majd rendreutasítást hogy meddig mehetek az irodának tűnő helyiségben, írok Susinak, beizzítom a GPS-t és elindulok teljesen ellenkező irányban, mert a belső udvarok labirintua kétszeres nekigyűrkőzés után kifog rajtam, az iroda wifije viszont eléggé nagy hatósugarú. A Zhangzheng utca megtalálása igazi kihívást jelent, két kölyök mutogatja két kis kezével hogy aludni akarok-e? Ilyenkor jól jön naivitásom és pozitív életképem, nem gondolok semmi rosszra, és talán az ilyen helyzetfelismerések a titkom, életképességem szélsőséges helyzetekben és bátorságom. Bólogatok hogy igen, aludni szeretnék Susinál, és már mutatják is a házat, a házban egy igazi lakóközösséges fogadórész, aki jár ilyen helyeken azonnal felismeri a berendezésről, a helység felosztásából, a használati cikkekből, a díszítő elemekből hogy ez egy igazi közösségi szállás.

Tulajdonképpen a szálloda is közösségi szállás ha a szó szoros értelmében kutatom, de ezek a tündéri kis lakok lakályosak, szívet melengetőek, otthonosak és családiasak és eleve sokkal kevesebb embernek adnak szálláslehetőséget mint a hotelek, így sokkal meghittebbek is. A túlzsúfolt konyha, az előző lakók által itthagyott felszerelések, ételmaradékok, a nemzetközileg díszített falak térképekkel, köszönőlevelekkel, szedett-vedett de megbecsült bútorokkal, óriási asztallal ami köré ülhet albán, arab, tót és ukrán is, a házigazda személyiségét mutatja, mennyire színes, mennyire befogadó és mennyire elfogadó.

A Susi Space pedig egy igazi szívetmelengető hely. Van bringa, külön szobám, sőt külön emeletem, és egy óriási tetőtér mint az amerikai filmekben, amiről teljes kilátás nyílik az óceánra. Be is gubózok füzetemmel, selfie botommal amit KáKá-tól kaptam kölcsönbe, mert minek az ilyen felesleges flanc, de jó lesz valamire, úgyse foglal sok helyet. Gyorsan befoglalom holnapra is a szállást, 650 TWD az ára, az körülbelül hatezer forint. Van benne wifi, ágynemű, törölköző, konyha használat, instant kávé, tejpor, gyümölcs, és amikor már olyan éhes vagyok mint a farkas, és mire bringára pattannék elered a nagybetűs Eső, Susi inkább eldob autóval, ad egy esernyőt, de lelkemre köti hogy a helyi éttermet feltétlenül meg kell látogatnom és ki kell próbálnom az ételeket, kiváltképpen a helyi specialitást, a citromos italt.

Tajvanon az éttermekben a bejáratnál egy papiron kell bejelölni az ételválasztékot, majd az elkészült ételt kiviszik az asztalhoz. Okulva tegnapi apró méretű ételeim mennyiségén és jelen éhségem érzetén, az első három ételt beikszelem, majd dolgom végeztével leülök a felkínált asztalhoz három helyi lány társaságához. A recepciós hölgy még megkérdezi fura szemmel és egyszerű angolsággal hogy kérek-e még valamit, erre én megint csóró turistának érezem magam aki beosztja a pénzét, és még rendesen enni sem tud Tajvanon. A körülöttem ülő asztaloknál családok, párok esznek, bőséges terülj-terülj asztalka körül, én a kötelező három ételemet megrendelem, úgy látom ez a minimum, igen ám, csak azzal nem számoltam hogy a sok étel hány ember között oszlik meg, és mire kihozzák a harmadik óriási tál ételemet is, a három lánnyal hatalmas nevetésben törünk ki, ráadásul a három étel majdnem egyforma. Nem baj, majd megtanulom.

Ezek a levesek olyanok mint a paella, van benne minden, azzal a különbséggel hogy van amelyik leves és van amelyik levetlen. Szóval én rendeltem két levest és egy tésztát. És nincs ezzel semmi baj, de csak a rákot ismerem föl az egyikben.

Mellettem az asztalnál egy család, a prímet a mama viszi, középkorú hölgy, mindenki rá figyel, nem is nehéz mert folyamatosan beszél, teli szájjal, nem zavarja hogy kívül belül látom a menüt. Szemben a fia lehet, akinek a monológot tartja, a korban hozzá illő férj mellette csendben kanalaz. A meny oldalra kifordulva az asztaltól egy egy év körüli gyereket etet etetőszékben, az étel folyton leesik, az anyuka nem zavartatja magát, felveszi a földről és visszateszi a gyerek elé az etetőszék tálcájára.

Az eső nem áll el, elindulok bátran két extrémebb zuhatag között, amilyen szerencsém van, majdcsak eláll. Hátizsák nélkül kicsit kényelmesebb vizesnek lenni, betérek a helyi templomba, elrebegek egy imát, csodálom a környezetet, mire hazaérek eláll az eső, korán sötétedik, hat után már alkonyat van, felmegyek a tetőre, alattam egy család élvezi az éjszakai friss levegőt, én pedig remélem hogy elfárasztottam magam annyira a nap folyamán, hogy ne hagyjam magam zavartatni alvásomban.

Jinguashi, Jiufen és Pingxi

Mondhatnám azt is hogy nem minden arany ami fénylik, de minden fénylő dolog lehet aranyos. Én ma nem voltam aranyos, pedig még aranyat is találhattam volna.

A tajvani sztorim

Nem nyughatok. Folyton be vagyok sózva, mert így kompenzálok. Kompenzálom a sikertelenségeimet, a ki nem várt soromat egy helyen, a gyökértelenségemet, a társtalanságomat, a keresésemet földön, vízen, levegőben. Ezért utazok.

Xingchen temploma

Elárulom, nekem is van félelmem minden elutazás előtt. Pláne a repülőtéren, felszállás előtt. Rájöttem, sose utaztam egyedül, úgyhogy ez a mostani elutazás minden szempontból különleges lesz. Egyedül a világ másik felébe. Útközben megtudom hogyan látnak mások, és kezdődik a túl okos vagyok, túl jó és túl többet érdemlek, azért nem kellek. Hát elindulok búfelejteni, pánikrohamaimat becsúsztatom két telefonhívás közé, barátnők megnyugtatnak, nyugi. És a repülőn a tizenkét óra alatt a többedik film apukákról akik kislányukat hercegnőként hordozzák tenyerükön, összeszorítja a szívem. Különben elárulom, minden pánikrohamnak ez a szívösszehúzódás az oka. Összeszorítjuk mert erősek akarunk maradni akkor is és mégis és minden áron, pedig hagyni kéne, elengedni, magától ellazulni, leszarom tabletta nélkül.

Már megint egy spirituális önmegismerős útra megyek, nagyon úgy néz ki. Megyek Konfuciust megismerni, a tai-csit, meg kell keresnem a helyi hetes buszt a Blahán, elmenni vele a végállomásig és onnan eligazodni vendéglátóimhoz. Itt most nem lesz bicikli, és még a robogót sem vállalom be, viszont lesz benne minden más. Komfortzóna átlépés, a hely szellemének keresése (egy ismerősöm azt mondta, hogy Tajvanon léteznek…), orchideák viráglelkűeknek, zen templomok, buddhák, teaültetvények, gondolázás, természeti csodák, Michelin csillag, dzsumbuj, festő az Art Decoban, természetesen múzeum, éjszakai piacozás, és tenger.

Budapestről indulok Bécsen keresztül, de mondhatnám azt is hogy felszálltam pisilni egyet, mert körülbelül ez történt. Beültem, felszálltunk, megnéztem a mosdót ami a pilótafülke mellett közvetlenül van, annyira, hogy véletlenül el is lehetne téveszteni az ajtót. Szóval végeztem és leszálltunk. A propeller sugara szivárványt vetett mellettem. Azon gondolkodtam, hogy ha meglódul balra, akkor eléggé hátra tudok-e lapulni az ülésbe, hogy a szemem előtt elszáguldjon? A fenekem alatt kéjesen rezonál az ülés…. jaj….

A budapesti repülőteret szeretem, mert az olyan steril. Átlátható, ha többször repülnék mindenki ismerne mindenkit, mint a plázákban, vagy a Lehel piacon. A kifutón még mindig Malév szervizkocsik járnak, az autók típusa mint az amerikai cowboy filmekben a sheriff autója. A bécsi repülőtér túl nemzetközi. Korát tekintve előttünk jár, éppen ezért már nem engedékeny annyira mint fiatalabb társai. Drágább, rutinosabb, mindenki időre megy, se idő, se lehetőség leülni, majd a tranzitban, ami meg olyan mint egy ketrec. Megírom gyorsan konkurencia légitársaságnak írt írásomat, tulajdonképpen annyira összemostam a repülős bejegyzéseimet, hogy írhatnék akár összehasonlító tanulmányt is némelyikükről. Én most a China Airlines, a tajvani légitársasággal utazok, a legújabb Airbus 350-es gépén. Óriási madár. Kétség nem fér hozzá, a 305 férőhelyes gépmadár kétfolyosós utastere még a turista osztályon is kényelmes. A szárny pedig mellettem mintha a folytatásom lenne, a végén egy delfin uszonnyal.

Az A-350-es gép "uszonya"

Majdnem tele van a gép. Van aki átszáll Tajpejben, van aki tovább utazik Balira, Japánba… Van aki magyarul beszél, van aki megtanult szlovákul, kevert házasságok, csehek, horvátok és rengeteg ázsiai. És nem szipognak. Ezt fontos lejegyeznem, mert figyelmeztettek, hogy a kultúra sajátossága. Hát nem. Tajvan különálló gazdasági egység, a pontos meghatározásába nem megyek bele, engem csak a kulturális oldala érdekel, és az tényleg más első tapasztalatra mint észak-nyugati szomszédjánál.

A tajvaniak a történelem folyamán annyira keveredtek, hogy inkább elfogadom külön nemzetiségnek őket, közben mellettem egy felhőben villámlik. Nagyon messze, és inkább lehúzom az ablakot hogy ne lássam merre megyünk…. Közben pedig csodálatos a sötétedés szürkületében mellettem – alattam játszanak az energiák. Mint amikor tüzet csiholt az ősember a barlangban. Pattog, szikrázik kettőt, nem sikerült. Megint összeüti a kovakövet, megint semmi.

Olyan fiatalok a pilóták, hogy kár volt kifigyelnem őket. Az egyik szinte gyereknek néz ki. Azt viszont tudom, hogy a pilóták csak bizonyos óraszám után vezethetnek bizonyos típusú gépeket, és van nekem egy Kishercegem, aki lépésről-lépésre elmagyarázta nekem a repülés rejtelmeit, de erről majd később, a Toulous-i Airbus gyár látogatásom kapcsán írok bővebben.

A megérkezés

Gyönyörűen landol a gépmadár. Szinte érezhető a súlya, a levegőben töltött ideje alatt alig volt érzékelhető a turbulencia, néha szóltak hogy be kéne kapcsolni a biztonsági öveket, olyankor gondoltam hogy az időjárás kinn sokkal tombolóbb mint amit bent érzékelhettünk.

A gépen ülőszomszédom Lili segít belépnem az országba, türelmesen vár amíg kitöltöm a beléptetési információs kislapot, majd a buszhoz irányít. Olyan korán reggel van, hogy még semmi sincs nyitva, viszont mire észhez térünk már jön is a busz. Addig is egy cseh fiatalemberrel beszélgetünk, sajnos ő megy egészen Kaohsiungba, úgyhogy ez a randi kimarad….

Negyvennyolc órája ébren. A repülőn elbóbiskolt pár óra nem számít. Mivel megkaptam az első sorban a helyet, hátizsákomból csináltam magamnak egy lábtartót, kialakítottam saját magam business osztályát. A repülőtéren pedig az izgalom és a várakozás elfelejteti velem, hogy lassan negyvennyolc órája nem aludtam (mert előtte KáKával megváltottuk a világot!).

A 1819-es busz 135 tajvani dollárért húsz perc alatt visz be a Taoyuan repülőtérről a városba, a főpályaudvarig. Gondolkodtam a gyorsvasúton, és jó lett volna Tomással még egy kicsit bandázni, de egyedül jöttem erre a szigetre, és ha a helyzet úgy hozza, egyedül fogom feltérképezni és megismerni.

Befelé a város felé a 1819-es buszon

És most várok. Itt vagyok az óriási méretű Main Station-ön, megvettem a vonatjegyemet holnapra a Taroko Nemzeti Park felé, és most várom Viktóriát, a My Taiwan Tour idegenvezetőjét, egy partnerünket, akiktől kaptam egy egynapos túrát Pingxi-be és Jiufen-be. A Main Station óriási méretű. Mivel még csak hét óra van, a nagy csarnok teljesen üres. Lassan szálingóznak be az emberek, és mire térülök, fordulok, az egész épület betelítődik. A földön ülünk többedmagammal, állítólag itt így szokás. Nem szabadna zavartatnom magamat, és mire rábeszélem székhez szokott és inkább álló tipródásomat, addigra lassan indulnom kell. Viszont el kell mondanom, hogy itt a földön ülni jó, mert tiszta, ülnek itt hajléktalannak kinéző lábukat fájlaló emberektől kezdve drága kiskosztümben, aktatáskával, hátizsákos erre járók is.

Azt mondták tegyek ki képet mert úgy hitelesebb. 

Lődörgök a pályaudvar körül. Kilenc óra negyven percig még van időm, nem merek se vizet venni se ennivalót, kicsit morbid a pályaudvar melléktermeiben működő boltok kínálata. Veszek vizet. Ellenőrzött vizet. Mert azt mondták hogy állítólag az. Mármint víz.

Ezek az enyhén negatív bejegyzéseim csak azért születnek, mert ne tessék azt képzelni hogy bennem nem játszódnak le különböző érzések, gondolatok és mindenféle rémképek. Itt vagyok idegenben egy teljesen ismeretlen kultúrában, ahol csak kriksz-krakszok vannak, és hiába makogok angolul, vannak olyan angolul beszélő emberek, akiknek egy mukkot se értek. Ilyen például a Houston-i, a kínai és a francia angol….

Na szóval ingázok kinn és benn között mire végre le merek ülni a főpályaudvar nagytermének közepén, a patyolattiszta földre. Kapok internetet, ingyen, térképet, veszek vonatjegyet holnapra a Taroko nemzeti Parkba, mert állítólag ajánlott előre megvenni, augusztus Tajvanon főszezon, mindenki utazik, a vonatok tele vannak, hely nincs, fő az előkészület és pontos tervezés. 450 tajvani dollár a vonatjegy Xinchengig. Egy forint körülbelül kilenc tajvani dollárnak felel meg. Ezt én számoltam ki eurós átváltásom alapján, tehát nem biztos hogy jó. De ha 90 euróért kaptam 3050 TWD-t, amit Lili váltott be nekem a repülőtéren mert a helyieknek nem számolnak fel kezelési költséget, ez egy nagyon kedves gesztus volt Lilitől és megkaptam a bizonylatot amin a leszámolt pénz összege volt. (az első élményem itt a pénzzel, amikor Lili – ülőszomszédom a repülőn - beváltotta, aztán magyarázott nekem valamit, és csak mondta és mondta és mondta, én meg el akartam venni a pénzemet amivel integetett, kapkodtam utána finoman, tapintatosan, de ő erősen koncentrált az angoljára, nem látta sikertelen próbálkozásaimat, befordultunk két sarkon, amikor elkaptam. Itt kezdtem érezni a tajvaniak pénzhez fűződő különleges kapcsolatát.).

A parkban egy idős bácsi a kezével kaparja ki a lefolyóba dobott cigaretta csikkeket. Ő egy közterületes, aki a tisztaságért felel, kezében lapát, söprű, nincs gumikesztyű, csak a puszta kezeivel bekotor a rácsok közé és közben csóválja a fejét. Új-Zéland után kritikusan állok a tisztaság, a szemét és az „urai vagyunk a Földnek” kérdéshez, ezért fontos számomra, hogy ahova megyek, mit képvisel. Még nem tudom hogy Tajvan mit képvisel, ez a bácsi viszont azt a belső gondolatiságot képviseli nekem ezzel az egy elkapott pillanatával, amire most az emberiségnek nagy szüksége lenne. Nincs róla fotóm. Mindenki csukja be a szemét, képzeljen el egy pici, cserzett bőrű, aszott, vékony bácsit, aki féltérdre ereszkedik, egyik kezével a lapátra támaszkodik, a másik kezével kaparja ki a csikket, amit félszemmel sem lehet észrevenni, de ő megtalálta, és nem átlépett felette, hanem teszi a dolgát.

A tér feléled, üzletemberek jönnek-mennek, aktatáskával, nők kiskosztümben, benn a pályaudvar biztonságos légkondíciójának hűvös légterébe húzódik mindenki, mert kinn leolvad az emberről a zsír, a 32 fok párában ötvennek érződik legalább.

Viktória korábban érkezik, boldogan ülök be a légkondicionált autóba két amerikai lányhoz, akik Dél-Koreában tanítanak angolt és lett hat nap szabijuk amit Tajvanon töltenek, de holnap már utaznak vissza…..

… és ez egy új bejegyzés lesz, mert olyan nincs hogy ne történne semmi, mert mindig történik valami. Néha csak állok és nézek és hagyom hogy történjen a sztorim. 

ADATVÉDELMI SZABÁLYZAT

ADATVÉDELMI SZABÁLYZAT

Egy teljes audit eredményeként megalkottam saját GDPR szabályzatomat. Meglátásom szerint a világ megérett a papír-ceruzára, ahol a környezetbarát gondolkodók nem nagyon fognak örülni a hagyományos írást, rögzítést és tárolást szándékozók körének, felvirágoztatjuk a könyvtárakat, krétaköröket hozunk létre és az iskolákból ismert papírgalacsinok titkos üzenete lesz az új SPAM.

GDPR szabályozása Rajcziová Adriana (továbbiakban Felhasználó), Rajczi Adrienn (továbbiakban Felhasználó), a Film Tour s.r.o. (továbbiakban Felhasználó) tulajdonában lévő adatok kezeléséhez.

A Felhasználó a rendelkezésére álló adatokat eddig az üzlet, a bevétel növelése és saját maga biztonsága érdekében gyűjtötte gondolatban, szóban, cselekedetben és írásban (a forrást ihlette: egy szentmise bevezető szertartása)

·  Az adatok gyűjtésének mikéntje és hogyanjai

Volt egy Chipmailes próbálkozásom, de az elfelejtett  jelszó, és a bonyolult  Chipmail…. Húsz év vállalkozása alatt összegyűlt egy szekrényre való névjegykártya, sokan közülük már meghaltak, vannak akik még élnek de nincsenek kapcsolatban Felhasználóval, néha kiborulnak a dobozokból, tulajdonképpen ennyi a kontaktus. Az email címeket saját kis ujjacskáimmal pötyögöm be a google rendszerébe, néha kérik a címzettek hogy több hírlevelet nem szeretnének tőlem kapni, őket sitty sutty kipöckölöm a pipás hírlevél csoportból. De ettől még benn maradnak a címlistámban. Vannak évek óta ki nem nyitott mappák excel táblázatokkal, ahova sem időm sem energiám nincs egyesével bepötyögni a neveket, elérhetőségeket. A telefon egyszerűbb, könnyebben kezelhető. Egy van belőle. A privát és a céges egy készülékben, bőven elég.

·  Hogyan definiáljuk, és hogyan működik a gyakorlatban az önkéntes adatszolgáltatás?

Definícióm: Az önkéntes adatszolgáltatás az a fajta kedves gesztus, amikor egy másik fél mosolyogva adja oda az elérhetőségét, születési dátumát, lakcímét, valamilyen célból, személyesen. Ezen gesztusoknak általában valamilyen célja, érdeke van, tehát nem öncélú semmilyen esetben sem. Tehát megállapíthatjuk, hogy a személyes adatmegosztás mindkét fél részéről jelen kontextusban mindenki beleegyezésével, megegyezésével történik.

Az adatokat mindig mindenki önkéntesen adta át rendelkezésemre. Sose szorítottam fegyvert senki fejéhez, az én elérhetőségeim is publikusak, habár volt az életem alatt pár pasi akik arra hivatkoztak hogy nem tudnak elérni, pedig a közösségi oldalakon, a weboldalamon fenn van az elérhetőségem. A mobiltársaságnál viszont titkosítást kértem, mégis volt olyan eset amikor fura cégek felhívtak és ők biztos hogy nem a FB-ról informálódtak.

·  Hogyan tájékoztatjuk az érintetteket?

Mivel munkám eléggé bizalmi, ezért ügyfeleimet sose fogom olyan helyzetbe hozni, amitől ők kellemetlenül éreznék magukat. Negyven évem alatt sose hagytam el mobilt, habár élettársaim néha kiborítottak taxiban felejtett, elhagyott, elveszített telefonokkal amikor éppen égetően szükségem lett volna velük beszélnem, na szóval a női felelősségtudat, a dolgaink gondozása, felügyelete és törődésünk garantálja az egyes kütyük biztonságát. Magyarul, ha egy gyerekre tudok vigyázni, fel tudtam nevelni, akkor egy mobiltelefont könnyedén megóvok minden külső beavatkozástól, illetve belső illetéktelen behatolótól. #metoo

·  Az adatok tárolásának mikéntje és hogyanjai 

Adataim a google és a Facebook rendszerében vannak. Azok szabályzatát folyamatosan frissítem, elfogadom és alkalmazom. Elég? Legyen elég.

·  Az adatok biztonságára vonatkozó játékszabályaink részletes leírása 

Minden ami régi, már nem használok, azokat egy külső adathordozón tárolom. Ez a külső winchester az íróasztalom fiókjában van. Egyedül élek. Legfeljebb a macskám fér hozzá. Mivel műanyagból van, kárt nem tud benne csinálni. Nem a macska van műanyagból.

·  Adatok létrehozásának mikéntjei és hogyanjai

Nem tudom mi volt előbb a tojás vagy a tyúk, de adataim létrehozásához először az eszemet használom, utána az ujjaimat, végül pedig eddig laptopot használtam a rögzítéséhez, de elgondolkodtam a füzeten, ceruzával a radírozás miatt. A kivitelezésen még gondolkodom.

·  Szolgáltatók, akiket igénybe veszünk és a velük kapcsolatos elvárásaink

Szörfözök a neten. Elég gyakran és szinte folyamatosan. Információkat gyűjtök be különböző oldalakról. A hivatalos oldalakat utálom, mert sem nem ismeretterjesztőek, sem nem érdekesek. Elvárnám tőlük hogy legyenek szórakoztatóak, figyelemfelkeltőek. A felhő szolgáltatások lehetnének ingyenesek, akkor biztos használnám őket.

·  Adatok felhasználásának mikéntjei és hogyanjai– mire használjuk őket és mire nem.

Lásd fenn.

Szeretném kifejteni, mire nem használom az adatokat:

·  nem tudok belőlük csirkepaprikást főzni

·  nem tudom magamra kenni és felölteni

·  tüzelőfának sem jó

·  nem tudom hasznosítani a napi folyadékbevitelem pótlására sem

·  Adatok törlésének mikéntjei és hogyanjai

Az adatokat a Delete gomb megnyomásával törlöm. Ha több adatot törlök, akkor kijelölöm az adott területet és a Delete gombra kattintva eltüntetem a szükségtelenné vált információkat. ugyanezt a Kukából is célszerű megtenni. Érdekes felismerés a Törlés és a Kuka parancsikonok megszemélyesítésének nagy kezdőbetűje. Miközben nemecsek ernő nevét kisbetűvel (is) írjuk. Megérett a világ a pusztulásra.

·  Az érintettek lehetséges köre – akiknek az adatait kezeljük, vagy, mert megadták, vagy mert kénytelenek vagyunk (pl. a számviteli törvény kötelezően előírja) az adataikról hogyan szerezhetnek tudomást, mi ennek a módja. Az összes szóba jöhető érintettet fel kell sorolni, nemcsak azokat, akikkel tényszerűen az elmúlt héten tényleg volt konkrét esetünk.

Az érintettek szépen felhívnak engem. Én nem hívok fel senkit. Esküszöm.

·  Email küldési szabályok– különös tekintettel az email továbbküldési szabályokra.

Megírom saját gondolataimmal a levelet, beírom a címzettet a legfelső rubrikába és elküldöm a mondanivalómat, mert:

1.      várja

2.      nem várja de megtehetem

3.      megteszem és nem olvassa el

 A továbbküldött leveleket átírom, mert

1.      találok bennük helyesírási hibát

2.      le kell fordítanom mert angolul van vagy más nyelven és a magyarok többsége nem beszél nyelveket

3.      lusta vagyok átírni és csak forwardolom

4.      nincs időm átírni mert ezer más dolgom van és csak forwardolom.

        A továbbküldött leveleknél figyelembe veszem, hogy aki nekem küldte annak az e-mail címét kivegyem, ugyanis nem szeretném ha az ügyfelem direktbe kontaktálna a szolgáltatómmal.

·  A munkakörökkel és munkafolyamatokkal kapcsolatos különleges esetek – pl. alvállalkozó csinálja a weboldaladat, és hozzáfér minden adathoz. Ezt hogyan szabályozod? Ki minek a felelőse? Stb.

Egyszemélyes vállalkozás vagyok. Én vagyok a takarítónő, az ügyvezető, a marketing menedzser, a HR-es, a PR-os, az adminisztratív munkatárs, a postázó, a jogász, a portás és a büfés is egyszemélyben.

·  Riportozási szabályok– mikről készítünk külön kimutatást az adatvédelemmel kapcsolatban, és milyen gyakorisággal, ki készíti el, stb.

Saját magam megnyugtatása érdekében esküszöm az élő Istenre, hogy soha többet nem készítek excel táblázatot, a számokat fejben megjegyzem, a hozzá kapcsolt nevekkel. Vállalkozásomhoz nincs szükségem sem születési adatokra, sem anyjuk nevére, sem lakcímre. Ha két Szabó János van, akkor ők így jártak.

·  Az adatvédelmi krízisek definíciója

Az én krízis definícióm: minden olyan helyzet, amikor feleslegesen dolgozom, mert a munkámnak nincs értéke. Semmi köze az adatokhoz. Köze van a jó kommunikációhoz, a kapcsolatok személyes ápolásához, a jó szervizhez és a trendek, szokások, igények követéséhez.

Amennyiben krízisbe kerülök mert a definíciómat megszegtem, akkor lehúzhatom magam a WC-n.

·  A krízisek elhárításának első három, azonnali lépése. Mit teszünk, ki teszi, hogyan teszi, milyen erőforrások felhasználásával, és mennyi idő alatt?

Azonnali hatállyal felmondok magamnak. Ha illetéktelen behatoló eltulajdonítja a címlistámat a laptopomról, kiírom a Facebookra hogy segítsen valaki. És mindig akad ismerős aki megírja a tutit. Ha a telefonomat ellopják, feljelentést teszek a rendőrségen, letiltom a SIM kártyát és majd szívok a PUK kóddal.

Ezen felül 3 Miatyánk, 4 Üdvözlégy és esténként 5-5 korbácsütés a tettes megtalálásáig.

·  A krízisek elhárításának további lépései, avagy az első ponthoz képest milyen lépések jöhetnek még szóba. Cél az, hogy soha többé ne forduljon elő az a konkrét hiba, és azért van külön ez a két pont, hogy érzékeltesse, hogy van egy azonnali válaszcsapás, meg van egy hosszabb távú célokat kitűző pont is a kríziskezelésben.

Mindent kézzel írok, ceruzával, vásárolok egy trezort és abban tárolom. A kulcsot lenyelem, és minden reggel a szükség végzése után a saját magam rendelkezésére bocsájtom a kulcsot a következő étkezésig, tehát a trezor csak reggel 8.00- 9.00 óra között lesz elérhető.

·  Krízis bekövetkezte után mennyi idővel és milyen módon végzünk vissza-ellenőrzéseket

Az előszobaajtóm mellett van egy lista bekeretezve, amit még a lányomtól kaptam karácsonyra:

·  gáz-elzárva

·  villany lekapcsolva

·  ablak becsukva

·  kulcs

·  táska

·  határidőnapló

·  zsebkendő

·  iratok

·  pénz

·   ide a végére beírom: GDPR adatellenőrzés, riport, védelem, minden nap szigorúan ellenőrizni!!!! A listát minden elmenetel előtt leellenőrzöm. Mármint a helyszín elhagyása előtt.

·  Rendszeres belső adatvédelmi audit –

Úristen, a blogom! Ajánlom csak saját felelősségre olvasni! Ezen kívül az ajtóm melletti bekeretezett karácsonyi ajándékom mellé egy papírgurigát akasztok, amin a strigulákat vezetem minden reggel indulás előtt, az ellenőrzés elvégzése után. A papírgurigát 5 év elévülési idő elteltével újrahasznosítom!

·  Milyen dokumentumokat vezetünk a krízisek és belső auditok kapcsán? –

·  guriga (lásd fenn)

·  napló (kézzel írott)

·  Egyéb törvényi hivatkozások és kapcsolódó szabályok

·  a sok kivágott fa szabálya

·  az ellehetetlenítés szabálya

·  a kreatív munka örömének szabálya

·  a félelem szabálya

·  az emberiesség szabálya

·  a jócselekedetbe vetett hit szabálya

·  a bizalom szabálya

·  a sok lókötő akik miatt ez az egész helyzet kialakult, inkább azok megkeresése - szabálya

·  az üvegzseb törvény szabálya

·  hagyjon mindenki a fenébe szabálya

·  törődj a saját dolgoddal szabálya

·  világbéke szabálya

·  Egyéb cégen belüli kapcsolódó szabályok 

Senkit sem engedek be a lakásomba. Bezárkózom, zenét sem fogok hallgatni a laptopomon keresztül, nehogy valaki a nyitott ablakon keresztül kiszivárogtasson adatokat. Nem nézek filmeket online, leiratkozom a Netflixről, csak szóban kommunikálok, újraértelmezem a becsületszót, az adott szót és a tisztességes üzletet.

Elvégzek egy IT tanfolyamot, beiratkozok a CIA különleges felderítő programjába, egy FBI, TEK, KGB, ÁVH, SIS tanfolyamra, testőrt fogadok és csupán nyomtatott anyagokra hagyatkozom. Fellendítem a Posta forgalmát, beszerzek borítékokat, levélpapírt, tintát, tust és viaszt. Lesz baglyom és galambom, hej, lovasfutár, csőposta és földalatti mozgalomban ki

Rajczi Adrienn