A pórnép diszkrét bája

És Savoyai Jenő herceg lovasszobrába belecsapott a villám....

Az lenne a mennyei kánaán, ha mindenki burzsoá lehetne egy elit körben. De a világ úgy teremtetett, hogy mindig kell egy szakadék, egy látszatbeli különbség, vagy egy érzelmi rezgésszint a pórnép és az entellektuel között.  A Belle Epoque őrületére vajazó spontaneitás inkább egy bizonyos réteg velejárója mint a pórnép diszkrét bája.  Hiszen a "szaladjunk át Toulouse Lautrechez egy kávéra, spontán fürdőzés a Trevi kútban, hajnalban leutazás a tengerhez automobilon, a szalonok művészvilágának sokszínűsége, amit mindig majd az utókor ért meg és igazol, az arisztokrácia csupán valami ösztönös érzékkel megáldott csápja a művészet és a kultúra kimagasló teljesítményének felfedezésére és a szabadság meglétének demonstrálása őrült játékaival. Vannak akik mindent megtesznek hogy érdemesek legyenek eme kiváltságos közeg társaságára és vannak akiknek semmit se kell tenniük mert ők maguk eme kiváltságos társaság. Eme zárt közösségnek a hófehér a fehérnek azon árnyalata ami kifogástalanul tiszta szín, a fehér egyetlen és megkérdőjelezhetetlen árnyalatával. Az ekrü-ekrü, a tojáshéj szín - tojáshéj színű, a bézs az bézs, és a dress code összeállítása több napi készülést és munkát jelent, mert a megjelenéshez a szimbólumok a tisztelet legmagasabb fokát jelentik, hiszen azért találták ki a különböző szabályokat, hogy azok csak és kizárólag annak a rétegnek a kiváltsága legyen, akik tudják milyen a fehér szín (például).
A cipő is egy önálló megoldandó feladat, főleg az olyan eseményeken ami spontán, meglepetésszerű és titokzatos. Macskakövön osonni olcsó plázás holdjáróban nem közvetíti azt a lazaságot, amit az arisztokrácia sejtekbe kódolt rutinja mutat.
Na most ez úgy van szűk kis hazánkban, hogy mindenki mindenki lehet, és még ha nagy betűkkel is ki van írva hogy bézs, ekrü, tojáshéj szín tilos és tornacipő, baseball sapka, trikó és rövidnadrág nem megengedett, biztos lesz a tömegben aki pöttyösben, sapkában, nem fehérben, és tornacipőben jelenik meg. És a szomorú, hogy a szabályt létrehozó szervezők ezt megengedik, így valamifajta magasabb rangra emelve a pórnépet, aki eme nemes gesztus áthágásával ismét fölényes helyzetben érezteti és érzi magát.
Hát hogy legyünk így azok akik lenni szeretnénk, akik puszta sznobériából csuromvizesre ázó őrültek, akik vagyonokat fizetünk hóbortjainkért hogy utána megrázzuk magunkat, nevessünk egy nagyot és uri mulatságból elkönyveljünk egy ilyen heppeninget? Hogyan legyünk kiváltságosok saját kis elit világunkban ha betolakodók vesznek körül és kitúrnak saját kis biztos világunkból, új szabályokat vágva arcunkba, áthúzva tradíciókba vésett rítusainkat profán túlélési szokásaikkal?

A Le Diner en Blanc performansz igaz hogy nincs kikiáltva elitista sznobériának, viszont ne felejtsük el hogy a kezdeményezés francia. Ha pedig francia, akkor annak olyan történelmi hagyományokba vésett előzménye van, amit lekoppintani még egy ízig vérig arisztokrata örökös sem képes a 21. században, nem hogy egy közösségi oldalon toborzott tömeg, vagy cégek-vállalkozások sok diplomás ügyvezetői, píárosai, háeresei, marketingesei, szélszesei...  Öltöztessünk be sok embert fehérbe, ültessük egy helyre, és akár esik, akár fúj, szigorúan földrengés esetén is tartsuk meg a rendezvényt a fotók, az élmény miatt és juste pour.

Vannak olyan helyszínek, amik megközelítése is már olyan eufóriát okoz az erre érzékeny egyéneknél, ami olyan magasságokba emeli az ott eltöltött időt, még ha nem is történik semmi, hogy évtizedek múlva csupán az ott eltöltött idő mint esemény az élet legrangosabb eseményei közé kerül. Minden egyes városnak megvannak a kultikus helyei, Budapestnek a Magyar Tudományos Akadémia,  a Nemzeti Galéria, és még sok egyéb helyszín, vacsorázni Munkácsy, Rippl-Rónai, Csontváry és más 19. századi művészek alkotásai között nem mindenkinek adatik meg. Míg a teremőrök kellő művészettörténeti tudással testükkel védelmeznek egy Zarándoklást a cédrusokhoz Libanonban vagy egy Nőt fehér pettyes ruhában, gondolkodjunk el határainkon, vagy vegyük meg a pezsgővel célbavett festmény reprodukcióját, vigyük haza, és kedvünkre éljük ki perverzióinkat a négy fal között, egy dolgot viszont ne felejtsünk el, a hely szentségét, szellemét, és küldetését. Ha nem értjük, nem tudjuk vagy közömbös, akkor nem kötelező a részvétel. Sőt, erősen ajánlott a hiányzás.

Egy-két viselkedési tanács kezdő elitistáknak:
- a vizes ruhát tudni kell viselni
- ha a vizes ruha kényelmetlen, viselése komoly fájdalmakkal jár, észrevétlenül menjünk haza vagy mosolyogva tűrjünk.
- ha a vizes ruha látványa méltatlan ránk nézve, menjünk haza, vagy mosolyogva tűrjünk.
- ha a vizes ruha méltatlan ránk nézve, menjünk haza
- ha nem vizes a ruhánk de mindenki más vizes ruhában van, viseljük büszkén kiváltságunkat, de ne kérkedjünk szárazságunkkal
- ha nincs fehér ruhánk, és meghívtak egy white pratyra, maradjunk otthon
- ha nincs kényelmes cipőnk, de menetelni kell akár macskaköves úton is, maradjunk otthon
- ha színvakok vagyunk, kérjük meg színlátó ismerősünket, segítsen megtalálni a megfelelő színt
- ha nagyon kivágott, dekoltált, hiányos a ruhánk, menjünk inkább strandra (szerintem ezért vágott bele a villám Savoyai Jenő herceg lovasszobrába)
- a tütüből előkandikáló tanga nem elitista rendezvényre való öltözet, ez a belvárosi, hetedik kerületi szórakozóhelyek dress code-ja.

Fenti írásom csak és kizárólag azért született, mert a Le Diner en Blanc flashmob helyszíne a Magyar Nemzeti Galéria bejárata majd a vihar kitörése után a galéria három szintje a tizenkilencedik és huszadik századi festők művei között, azaz a Budavári Palota B-D épülete a Budai Várnegyed része, világörökségi helyszín amit már IV. Bélától datálunk mint királyok lakóhelye, történelmi események kiinduló pontja,  csaták, háborúk, vereségek, intrikák, diplomácia, protokoll és egyezmények helyszíne amik kihatnak mindennapjainkra.

És hogy ki volt Savoyai Jenő? Egy francia számkivetett nemes, aki saját neméhez vonzódott, és kora legnagyobb hadvezére.

És hogy kicsoda  Hlatky-Schlichter Hubert? Egy zseni! A rendezvény minden pillanatát imádtam, az ételek ízletesek voltak, a spontaneitás pedig kihozta a legmélyebb valóságot is.

Jinguashi, Jiufen és Pingxi

Mondhatnám azt is hogy nem minden arany ami fénylik, de minden fénylő dolog lehet aranyos. Én ma nem voltam aranyos, pedig még aranyat is találhattam volna.

A tajvani sztorim

Nem nyughatok. Folyton be vagyok sózva, mert így kompenzálok. Kompenzálom a sikertelenségeimet, a ki nem várt soromat egy helyen, a gyökértelenségemet, a társtalanságomat, a keresésemet földön, vízen, levegőben. Ezért utazok.

Xingchen temploma

Elárulom, nekem is van félelmem minden elutazás előtt. Pláne a repülőtéren, felszállás előtt. Rájöttem, sose utaztam egyedül, úgyhogy ez a mostani elutazás minden szempontból különleges lesz. Egyedül a világ másik felébe. Útközben megtudom hogyan látnak mások, és kezdődik a túl okos vagyok, túl jó és túl többet érdemlek, azért nem kellek. Hát elindulok búfelejteni, pánikrohamaimat becsúsztatom két telefonhívás közé, barátnők megnyugtatnak, nyugi. És a repülőn a tizenkét óra alatt a többedik film apukákról akik kislányukat hercegnőként hordozzák tenyerükön, összeszorítja a szívem. Különben elárulom, minden pánikrohamnak ez a szívösszehúzódás az oka. Összeszorítjuk mert erősek akarunk maradni akkor is és mégis és minden áron, pedig hagyni kéne, elengedni, magától ellazulni, leszarom tabletta nélkül.

Már megint egy spirituális önmegismerős útra megyek, nagyon úgy néz ki. Megyek Konfuciust megismerni, a tai-csit, meg kell keresnem a helyi hetes buszt a Blahán, elmenni vele a végállomásig és onnan eligazodni vendéglátóimhoz. Itt most nem lesz bicikli, és még a robogót sem vállalom be, viszont lesz benne minden más. Komfortzóna átlépés, a hely szellemének keresése (egy ismerősöm azt mondta, hogy Tajvanon léteznek…), orchideák viráglelkűeknek, zen templomok, buddhák, teaültetvények, gondolázás, természeti csodák, Michelin csillag, dzsumbuj, festő az Art Decoban, természetesen múzeum, éjszakai piacozás, és tenger.

Budapestről indulok Bécsen keresztül, de mondhatnám azt is hogy felszálltam pisilni egyet, mert körülbelül ez történt. Beültem, felszálltunk, megnéztem a mosdót ami a pilótafülke mellett közvetlenül van, annyira, hogy véletlenül el is lehetne téveszteni az ajtót. Szóval végeztem és leszálltunk. A propeller sugara szivárványt vetett mellettem. Azon gondolkodtam, hogy ha meglódul balra, akkor eléggé hátra tudok-e lapulni az ülésbe, hogy a szemem előtt elszáguldjon? A fenekem alatt kéjesen rezonál az ülés…. jaj….

A budapesti repülőteret szeretem, mert az olyan steril. Átlátható, ha többször repülnék mindenki ismerne mindenkit, mint a plázákban, vagy a Lehel piacon. A kifutón még mindig Malév szervizkocsik járnak, az autók típusa mint az amerikai cowboy filmekben a sheriff autója. A bécsi repülőtér túl nemzetközi. Korát tekintve előttünk jár, éppen ezért már nem engedékeny annyira mint fiatalabb társai. Drágább, rutinosabb, mindenki időre megy, se idő, se lehetőség leülni, majd a tranzitban, ami meg olyan mint egy ketrec. Megírom gyorsan konkurencia légitársaságnak írt írásomat, tulajdonképpen annyira összemostam a repülős bejegyzéseimet, hogy írhatnék akár összehasonlító tanulmányt is némelyikükről. Én most a China Airlines, a tajvani légitársasággal utazok, a legújabb Airbus 350-es gépén. Óriási madár. Kétség nem fér hozzá, a 305 férőhelyes gépmadár kétfolyosós utastere még a turista osztályon is kényelmes. A szárny pedig mellettem mintha a folytatásom lenne, a végén egy delfin uszonnyal.

Az A-350-es gép "uszonya"

Majdnem tele van a gép. Van aki átszáll Tajpejben, van aki tovább utazik Balira, Japánba… Van aki magyarul beszél, van aki megtanult szlovákul, kevert házasságok, csehek, horvátok és rengeteg ázsiai. És nem szipognak. Ezt fontos lejegyeznem, mert figyelmeztettek, hogy a kultúra sajátossága. Hát nem. Tajvan különálló gazdasági egység, a pontos meghatározásába nem megyek bele, engem csak a kulturális oldala érdekel, és az tényleg más első tapasztalatra mint észak-nyugati szomszédjánál.

A tajvaniak a történelem folyamán annyira keveredtek, hogy inkább elfogadom külön nemzetiségnek őket, közben mellettem egy felhőben villámlik. Nagyon messze, és inkább lehúzom az ablakot hogy ne lássam merre megyünk…. Közben pedig csodálatos a sötétedés szürkületében mellettem – alattam játszanak az energiák. Mint amikor tüzet csiholt az ősember a barlangban. Pattog, szikrázik kettőt, nem sikerült. Megint összeüti a kovakövet, megint semmi.

Olyan fiatalok a pilóták, hogy kár volt kifigyelnem őket. Az egyik szinte gyereknek néz ki. Azt viszont tudom, hogy a pilóták csak bizonyos óraszám után vezethetnek bizonyos típusú gépeket, és van nekem egy Kishercegem, aki lépésről-lépésre elmagyarázta nekem a repülés rejtelmeit, de erről majd később, a Toulous-i Airbus gyár látogatásom kapcsán írok bővebben.

A megérkezés

Gyönyörűen landol a gépmadár. Szinte érezhető a súlya, a levegőben töltött ideje alatt alig volt érzékelhető a turbulencia, néha szóltak hogy be kéne kapcsolni a biztonsági öveket, olyankor gondoltam hogy az időjárás kinn sokkal tombolóbb mint amit bent érzékelhettünk.

A gépen ülőszomszédom Lili segít belépnem az országba, türelmesen vár amíg kitöltöm a beléptetési információs kislapot, majd a buszhoz irányít. Olyan korán reggel van, hogy még semmi sincs nyitva, viszont mire észhez térünk már jön is a busz. Addig is egy cseh fiatalemberrel beszélgetünk, sajnos ő megy egészen Kaohsiungba, úgyhogy ez a randi kimarad….

Negyvennyolc órája ébren. A repülőn elbóbiskolt pár óra nem számít. Mivel megkaptam az első sorban a helyet, hátizsákomból csináltam magamnak egy lábtartót, kialakítottam saját magam business osztályát. A repülőtéren pedig az izgalom és a várakozás elfelejteti velem, hogy lassan negyvennyolc órája nem aludtam (mert előtte KáKával megváltottuk a világot!).

A 1819-es busz 135 tajvani dollárért húsz perc alatt visz be a Taoyuan repülőtérről a városba, a főpályaudvarig. Gondolkodtam a gyorsvasúton, és jó lett volna Tomással még egy kicsit bandázni, de egyedül jöttem erre a szigetre, és ha a helyzet úgy hozza, egyedül fogom feltérképezni és megismerni.

Befelé a város felé a 1819-es buszon

És most várok. Itt vagyok az óriási méretű Main Station-ön, megvettem a vonatjegyemet holnapra a Taroko Nemzeti Park felé, és most várom Viktóriát, a My Taiwan Tour idegenvezetőjét, egy partnerünket, akiktől kaptam egy egynapos túrát Pingxi-be és Jiufen-be. A Main Station óriási méretű. Mivel még csak hét óra van, a nagy csarnok teljesen üres. Lassan szálingóznak be az emberek, és mire térülök, fordulok, az egész épület betelítődik. A földön ülünk többedmagammal, állítólag itt így szokás. Nem szabadna zavartatnom magamat, és mire rábeszélem székhez szokott és inkább álló tipródásomat, addigra lassan indulnom kell. Viszont el kell mondanom, hogy itt a földön ülni jó, mert tiszta, ülnek itt hajléktalannak kinéző lábukat fájlaló emberektől kezdve drága kiskosztümben, aktatáskával, hátizsákos erre járók is.

Azt mondták tegyek ki képet mert úgy hitelesebb. 

Lődörgök a pályaudvar körül. Kilenc óra negyven percig még van időm, nem merek se vizet venni se ennivalót, kicsit morbid a pályaudvar melléktermeiben működő boltok kínálata. Veszek vizet. Ellenőrzött vizet. Mert azt mondták hogy állítólag az. Mármint víz.

Ezek az enyhén negatív bejegyzéseim csak azért születnek, mert ne tessék azt képzelni hogy bennem nem játszódnak le különböző érzések, gondolatok és mindenféle rémképek. Itt vagyok idegenben egy teljesen ismeretlen kultúrában, ahol csak kriksz-krakszok vannak, és hiába makogok angolul, vannak olyan angolul beszélő emberek, akiknek egy mukkot se értek. Ilyen például a Houston-i, a kínai és a francia angol….

Na szóval ingázok kinn és benn között mire végre le merek ülni a főpályaudvar nagytermének közepén, a patyolattiszta földre. Kapok internetet, ingyen, térképet, veszek vonatjegyet holnapra a Taroko nemzeti Parkba, mert állítólag ajánlott előre megvenni, augusztus Tajvanon főszezon, mindenki utazik, a vonatok tele vannak, hely nincs, fő az előkészület és pontos tervezés. 450 tajvani dollár a vonatjegy Xinchengig. Egy forint körülbelül kilenc tajvani dollárnak felel meg. Ezt én számoltam ki eurós átváltásom alapján, tehát nem biztos hogy jó. De ha 90 euróért kaptam 3050 TWD-t, amit Lili váltott be nekem a repülőtéren mert a helyieknek nem számolnak fel kezelési költséget, ez egy nagyon kedves gesztus volt Lilitől és megkaptam a bizonylatot amin a leszámolt pénz összege volt. (az első élményem itt a pénzzel, amikor Lili – ülőszomszédom a repülőn - beváltotta, aztán magyarázott nekem valamit, és csak mondta és mondta és mondta, én meg el akartam venni a pénzemet amivel integetett, kapkodtam utána finoman, tapintatosan, de ő erősen koncentrált az angoljára, nem látta sikertelen próbálkozásaimat, befordultunk két sarkon, amikor elkaptam. Itt kezdtem érezni a tajvaniak pénzhez fűződő különleges kapcsolatát.).

A parkban egy idős bácsi a kezével kaparja ki a lefolyóba dobott cigaretta csikkeket. Ő egy közterületes, aki a tisztaságért felel, kezében lapát, söprű, nincs gumikesztyű, csak a puszta kezeivel bekotor a rácsok közé és közben csóválja a fejét. Új-Zéland után kritikusan állok a tisztaság, a szemét és az „urai vagyunk a Földnek” kérdéshez, ezért fontos számomra, hogy ahova megyek, mit képvisel. Még nem tudom hogy Tajvan mit képvisel, ez a bácsi viszont azt a belső gondolatiságot képviseli nekem ezzel az egy elkapott pillanatával, amire most az emberiségnek nagy szüksége lenne. Nincs róla fotóm. Mindenki csukja be a szemét, képzeljen el egy pici, cserzett bőrű, aszott, vékony bácsit, aki féltérdre ereszkedik, egyik kezével a lapátra támaszkodik, a másik kezével kaparja ki a csikket, amit félszemmel sem lehet észrevenni, de ő megtalálta, és nem átlépett felette, hanem teszi a dolgát.

A tér feléled, üzletemberek jönnek-mennek, aktatáskával, nők kiskosztümben, benn a pályaudvar biztonságos légkondíciójának hűvös légterébe húzódik mindenki, mert kinn leolvad az emberről a zsír, a 32 fok párában ötvennek érződik legalább.

Viktória korábban érkezik, boldogan ülök be a légkondicionált autóba két amerikai lányhoz, akik Dél-Koreában tanítanak angolt és lett hat nap szabijuk amit Tajvanon töltenek, de holnap már utaznak vissza…..

… és ez egy új bejegyzés lesz, mert olyan nincs hogy ne történne semmi, mert mindig történik valami. Néha csak állok és nézek és hagyom hogy történjen a sztorim.