Mit keresek én itt?

„Minden igazi megvilágosodást hozó élmény után rájössz, hogy egy sokkal nagyobb egész része vagy. Ezután az élet nem rólad fog szólni, hanem te fogsz szólni az életről.” (Richard Rohr ferences szerzetes)

Istenigazából a boldogságot keresem. Belevágtam egy olyan kalandba, amiből regényt kellene írnom, és majd biztosan meg is írom, legfeljebb az íróasztal fiókomnak. Későn kel a nap, hatkor még sötét van, a jetlag pedig fura egy jószág.

Tegnap este bő két órás út után érkeztem Florida csendes, nyugodt kisvárosába, olyan „született feleségek” utcába, ahol a csend és a jószomszédság pozitívabb minden amerikai motivációs közhelynél, a levegő tiszta, és minden egyszerű és tanulható nekünk, európai túlképzett és túlkompenzált énünknek.

Az első kihagyhatatlan program hát persze hogy az óceán, és hogy miért nem közvetlenül az óceánparton vagyok, annak több oka van.

1.      jön a tél. Persze ettől nem kell megijedni, mert nem megy át mínuszokba a hőmérséklet, de az itteniek megérzik az enyhe fuvallatot és hálásak a picit hidegebb széljárásért.

2.      a szél viszi a homokot, a parton élők folyton lehúzott spalettákkal élnek, mert hosszú távon nem éppen örömteli dolog homokszemeket ropogtatni reggeli közben.

3.      lehet olyan vihar (cunami) aminek a hulláma magasabb mint a ház magassága a parttól számított sokszorosának.

4.      a hurrikán olyan szinten hozzátartozik az itteni emberek életéhez, mint otthon télen a hó vagy nyáron a napsütés, tavasszal a fák virágzása és ősszel az eső. Ehhez mérten keresi az ember mindig a legideálisabb és legbiztonságosabb lakóhelyet. A túlélési ösztön mindent felülír, lehet az tudatos vagy tudat alatti, hosszú távon a biztonság a mérvadó, míg a nyaraló és átutazó turisták feltöltődnek pár nap alatt a gyönyörű óceánparton, betöltve az üresen maradt teret, élményként nézve a szélsőséges és különleges helyszínt, elvágyódásának indokát, az otthontól más környezetet kereső valóságot.

A tenger imádata nálam az emberi lét elvárt intelligencia koefficiense. Az óceán imádatát pedig gyakorlom: Új-Zélandon megtanultam tisztelni, Tajvanon kellő távolságot tartani, Floridában pedig tanulom az együttélést vele, tudjuk-e eléggé tolerálni egymás rögzült rigojáit, elviseljük-e egymás egyedi humorát és olvassuk-e egymás szeretetnyelvét….

Velem először játszik az óceán, a frissen fodrászolt hajamat veszi célba, küld két-három hullámot, fellebegtet a tetejére, kéjesen sikkantgatok a csúcson, a sikertől mámorosan egyre bátrabban vetem bele magam a habokba, majd a hetedik hullámot elvétem, rámborítja teljes nagyságát és olyan erővel csap a homokos tengerfenékhez, hogy fürdőruha alsóm a bokámat verdesi, jobb vállam lyukat fúr a földbe, és tudom hogy ennél lejjebb már nincs, és ugyanazzal a lendülettel kidob a víz a partra mint egy gyökértelen hínárt.

A parton szállingóznak az emberek, elhangzik egy-két how are you és nem érzem a felszínességet mögötte, mert mindegyik hogy vagy-hoz kapcsolódik egy milyen a tenger, honnan jöttél, merre tartasz, és legyen szép napod.

Az apró madárkák fel-le rohangálnak élelmet keresve, a miami tengerparttól eltérően itt a sötét korallos homokon.

Az érkezés öröme, az újdonság izgalma és a teljesség keresése az első napokban mindig leterít. Saját világom átértékelése egy ismeretlen környezetben komoly feladat, életvitelszerűen pedig zsigeri lesz egy idő után. Egóm erős intelligenciája, kiváncsiságom, túlélési ösztönöm és bőr alá vert jólneveltségem megtanított azonnal alkalmazkodni helyzetekhez és helyzetekben, amíg oroszlán jegyem meghozza a döntést vagy egyszerűen átnéz. Első körben próbálom befogadni az ötsávos utakat, a teret, az égboltot ami teljes terjedelmében látszik, a felhőket amik itt teljesen más alakúak mint a világ másik részein, a hely dinamikáját, olyan vagyok mint egy radar vagy egy röntgengép, készítem a diagnózist,  térképet, bemérem a helyzetet, jelzem a stratégiai pontokat, jó desszantosként bevetésen analizálok, majd elkészítem a tervet. Utazásom előtt soha. Vannak jegyzetek, kedvcsináló olvasmányok, belekukkantott filmek, nézegetett képek, de a valóságot spontán élem meg.

Na szóval ez az Amerika egy örök talány marad nekem. Tizenvalahány éve amikor először jártam ebben az óriási országban, hagytam magam vezetni, miközben kinn a szabadban kánikula tombolt, a stúdióban megfagytunk, féltem Philadelphiában a felhőkarcolóktól mint Komáromnál a szélmalmoktól, nem mentem az óceánba mert találtunk egy bombát szlovén munkatársaimmal, akik a Picasso múzeum helyett egy plázába vittek, üvöltöttük a Born in the USA című Bruce Springsteen számot és senki nem szólt ránk, beültünk a hosszú limuzinba és készítettük az első szelfinek nem mondható fotókat magunkról kitekert csuklóval, na szóval félelmetes. És most itt vagyok, és adok egy esélyt.

Hiányzik a jegyzetfüzetem, minimális csomaggal érkeztem és a kedvenc papír dizájnerem nevét, akinek egy füzetét amit imádtam teleírni, Las Vegasban vettem két éve, otthon hagytam. Érdekes ez a szelektív agy. Csak otthon felejtek el dolgokat, utazásaim alatt, amikor kitisztul a fejem és nem jut eszembe egy számla sem, egy kötelesség sem és nincsenek feladatok, úgy vág az eszem mint a borotva. Fel tudok idézni neveket, számokat, adatokat, amiket semmilyen esetben nem tudok kikényszeríteni magamból az otthoni napi káoszban. Ez csak azért fontos, mert utam során többször kell memorizálnom magamban utcaneveket, útvonalakat, neveket, és nem okoz megterhelést. A füzet dizájnerének neve is beugrik, Peter Pauper. Ez az első célom itt Amerikában, hogy felszerelkezzek egy új füzettel, azért sem hoztam magammal otthonról a félig írt salátámat. Gondoltam, majd a laptopomba írok, nem használok papírt, környezettudatos énem elutasít minden pazarlást, tudatosan csupaszítom le fogyasztói igényeimet, nem halmozok föl, szelektálok és egészségtudatosan próbálok élni, műanyagmentesen.

Ezért nincs nálam füzet. Amit veszek majd, az a Naplóm lesz, egy olyan bensőséges gyóntatószék, ami nélkül nehezen boldogulok, lételemem lett a napok kezdéséhez és zárásához, a válaszutak előtt, a saját magam elemzéseinél, és amikor jó elővenni hogy mi történt két éve október 25-én, és látom onnan hova jutottam. Szóval a Naplóm egy olyan bibliám, ami átsegít minden válságon, helyzeten és bármilyen hangulatú pillanatomon. Az én személyre szabott Bibliám. Az itt megélt élmény, újdonság és meglepetés pedig olyan erővel tör minden másodpercemben, hogy a szelektív agyam utazó módba kapcsolva is kapkodja az információkat. A füzetet csak előkapnám, bárhol, bármikor, ölben guggolva, kerítés párkányának támaszkodva, kirakat állványán egyensúlyozva vetném papírra az információkat, hogy majd otthon könnyedén felelevenítsem és történetbe ágyazzam. De ez itt most nem működik, az óriási távolságok miatt nem tudok gyalogolni, mindenhova kocsival kell menni, ha én vezetek nem írok, ha más vezet nem írhatok. Illemből.

Hol kezdődik az utca és hol ér véget a város? Melyik a fizetős autópálya és melyik a városi út? A hatsávos a sima körút és az autópálya csak kétsávos? Hol van kiírva hogy fizetni kell az útért? Merre van az észak és merre a dél? Ettől külön megijedtem, amerikai barátaim úgy használják az észak-dél orientációs irányokat, mint az Onedin család a tengeren a szélirány beazonosítására.

Hogyan boldogul egy vadidegen ebben az átláthatatlan rendszerben? Hosszú távon meg lehet szokni? Korhoz van kötve az integráció? Trump azért zárja le a határokat mert tisztában van az idegenek számára ismeretlen átláthatatlanságával? És jót akar? Hangsúlyozom, szubjektív idealista vagyok, aki próbálok egyszerűen gondolkodni, elegem van a derivált és hatványozott nyakatekert gondolkodásból. Háromszázmillió ember. Ez még világviszonylatban is rengeteg. Én csak pár helyi turistával találkozom, Florida kisvárosai napközben kihaltak, vagy az autóban ülnek az emberek, vagy a plázákban lógnak, vagy talán dolgoznak, vagy nyaralnak, de nincs az a pesti bulinegyedes fíling mint otthon a hetedik kerületben. Florida nyugdíjasparadicsom, olvastam tíz éve amikor először jártam itt. És esélyt sem adtam neki hogy megmutassa fiatalos arcát. Így most belevágok, teljes valóságában megismerni, mitől nagy Amerika, nem csak a kiterjedését nézve, hanem azt az életfilozófiát, amit próbálunk átvenni, tanuljuk, aki pedig nem, az gyűlöli, lenézi és elutasítja. Amerika tényleg a lehetőségek hazája? Hol tart most, napjainkban, egy utazó szemével és lelkével, szívével? Három hetem van rá hogy megválaszoljam mindazt a kérdést, ami szélsőséges nézeteket vált ki sose utazó emberekből, vagy azokból a lelkes csavargókból akik vagy meg akartak győzni lelkesedésükkel vagy el akartak téríteni tapasztalataikkal. Amerika egy szegletét járom be, egy Magyarországnál majdnem ötször nagyobb államot, ami az egész amerikai ország területét nézve ötöd, majdnem hatodnyi csak. Úgyhogy véleményt és konklúziót levonni bátor tett, legyen az a pár oldal inkább egy kalandor okoskodása, interjúk tárháza és vélemények szabad folyása. Egy floridai kaland hiteles története, a merész vállalás megemésztett irománya, egy őszinte tapasztalás egy királylány tollából, akinek sose nő be a fejelágya. És csak szabadkozom és szabadkozom, mert már nem is az utazás a nagy kihívás hanem azon belül a korlátok amiket áttörök. A tartalmi utazás, a nagy miértem most falakat dönget, titokzatos célja olyan ismeretlen hogy megpecsételődik egy óriási megmérettetésben.