A pont ahonnan nincs visszaút

„A tudás csak szóbeszéd, amíg az izmainkban életre nem kel.” (Pápua Új-Guinea és Indonéziában élő asaro törzs mondása)

Mindig megfogadom hogy repülőn nem írok felvezetőt újabb utazásomhoz, aztán a gépen töltött órák hasznos kihasználása olyan mélyenszántó gondolatokat generál, amiket kár lenne itthagyni.

Mindig amit nem szeretek azt kapom. Nem szeretem a bécsi indulást most mégis innen indulok újabb kalandom felé, aminek a tartalma szupertitkos és majd eldöntöm hogy beavatom-e külvilágomat vagy nem. Visszatérve bécsi repteremre, addig kapom, amíg meg nem szeretem. Kezdem szeretni. Elmondom miért.

Pozsonytól 27 km-re költöztem, egy nagyszerű kisfaluba, szülőföldemre, gyökereimhez közel, ahol Kiska a köztársasági elnök, ahol épül a gazdaság és ahol megél egymás mellett a hegyekből leköltözött tót és a tősgyökeres roma is. Vicceskedve migránsozzuk egymást, mert ezen a szerencsétlen helyzeten csak nevetni lehet. Kínunkban. Na szóval jófej hely, messziről köszön a falumbéli, barát kisegít, rokon besegít, szakmunkás van és szakít időt, jól dolgozik, szóval van emberiesség. Sokat gondolkodtam hogy írok egy blogot arról hogy miért jó Szlovákiában, de most még előtte kiruccanok Amerikába hogy tapasztaljak és nagyobb legyen az összehasonlítási alapom a világról.

Anyunak két hatalmas puszi, hajnal 5:21-kor induló pozsonyi helyközi járatot el kell érni, mert Pozsonyból a csatlakozás Schwechat-ra igaz hogy óránként jár, de nem kockáztatnám meg egy kicentizett időzítéssel.

A buszmegállóban mindig van ismerős akivel lehet beszélgetni, témából kifogyhatatlan vagyok, minden érdekel, és üzenem azon barátaimnak akik még mindig nem tudják hogy mik lesznek ha nagyok lesznek, hogy nyugi, tőlünk működik a világ, nem kell eldönteni, ha minden érdekel, az jó, mert általunk a kommunikáció örökkön fog élni, hála nyitottságunknak, a mások által szétszórtnak, mindenbe belefogónak és soha semmit nem befejezőnek titulált koncentrikus zombik megnyugtatására, üzenem, hogy mi színesítjük a világot, nélkülünk szürke maradna….

Kisbőrönd rakoncátlan kerekei megszólaltatnak, beszélek „kiskutyámhoz” miközben húzom hangosan házunktól a buszmegállóig, szófogadásra serkentem és megfenyegetem hogy lecserélem ha nem jön egyenesen. A bőröndöt még Thaiföldön vettem és néha duzzog mint egy kisgyerek ha ellenkező irányba van dolgom.

Mire jön az igazi busz, addig se unatkozok, az elhaladó szintén buszok kinyitják ajtajukat és meg tudjuk beszélni az irányt és hogy felszállok-e. Olyan mint Új-Zélandon. Szlovákia különben is mindig Új-Zélandot juttatja eszembe. Az emberek kedvessége, nyitottsága, természet iránti szeretete, összetartása… blablabla és még sok sok ilyen és ehhez hasonló pozitív nyalánkság amit megkeseredett embertársaim nem nagyon szoktak szeretni. De azok az embertársaim akik az ilyenfajta jellemzést nem szeretik, azok nem nagyon kelnek föl kényelmes karosszékeikből, zárkózottan élnek beszűkült életükben, de jogot formáznak véleményre. Aztán elered az eső, buszsofőrünk mint a ló csukott szemmel megy, ablakot nem töröl, mert lát.

Pozsonyban a buszpályaudvaron a WC illatos, tiszta, a RegioJet pedig pontosan indul és érkezik Schwechatra. Bécsben már nem esik. Talpig téliesített énmagam apránként vetkőzik, mire beérek a tranzitba laza tavaszi tekercsben dolgozok még egy gyorsat a hosszú repülés előtt.

Vannak emlékezetes repülések, amikor olyan dolog történik közvetlenül indulás előtt, ami felszabadít, örömmel tölt el és a legszívesebben maradnék. Egy telefon, egy levél, egy kedves szó, egy bocsánatkérés…. Aztán a kalandvágy erősebb, elengedem az érzelmi szálat, van ideje begyógyulni három hétig, addig pedig építsük a jövőt!

A repülőn többen ülünk téli sapkában, mint azt egy zárt térben elrendezett statisztikai hideg-meleg törvény dedikálná, de valamiért a sztyuvi nem érti hogy fázunk, szerinte van aki izzad és ennyit tudnak tenni a harmonikus középút érdekében.

            Eszembe jut a repülőn hogy nem vagyok gazdag. Ez a tény csak azért marja a bögyömet már régóta, mert egyrészt nagyon jó lenne full gazdagnak lenni, a másik oka pedig az irigység, vagy csak úgy a más életmódszemlélet és annak megélése és az eltérő el nem fogadása. Példaképem, Liz Gilbert mondta egyszer, hogy „a kegyelem elvisz oda ahova a lökdösődés soha”. És ez a mondás olyan igaz rám, mint az a tény, hogy békából nem lesz királyfi. Mivel nem tudok hazudni, minden az arcomra van írva, már nem megyek bele kétes üzleti lehetőségekbe. Ezért sem tudtam elvegyülni és teljes magot képezni az idegenforgalomban, nem tudok taktikázni, sem karriert építeni, mert minden álarc mögé bújt szerepet követel, én pedig csupasz seggel jöttem a Föld nevű bolygóra és max szarcsimbókkal távozom. Na szóval szeretem a szakmámat és ennyi a történetem. És bízom benne, hogy jelen utazásom pedig a szakmai Oszkar díjam lesz! A témát pedig egy sima „attól mert sokat utazom, nem vagyok gazdag’ lekerekített hipotézissel zárom. Ez a szakmám majdnem húsz éve, valami rámragadt ennyi év alatt. Ezt a részt meg kellene zenésíteni, olyan jól rímel.

            Útközben van időm megnézni minden eddig elmulasztott filmet, az Ocean 8 Sandra Bullock szarkasztikus humorával és a Red Sparrow kémtörténetet, amit főleg Budapesten forgattak és percenként visítok föl egy-egy ismert helyszín láttán, és büszkén bögdösöm bennfentes ülőszomszédomat, aki épp 10 perces fáziselőnnyel nézi ugyanazt a filmet. Utastársam azért bennfentes, mert szimulátorokat rak össze és amikor kezdem összecsinálni magam a turbulenciától, nevetve megnyugtat.

Washington repülőtere

            A John Foster Dulles amerikai diplomatáról elnevezett washingtoni repülőtéren szinte azt gondolnám, hogy egy picike kis tranzitrepülőtér, olyan jól elterül az embertömeg, pedig csúcsidőben, délután fél háromkor érkezünk kis Boeingünkkel amit párszor megrázott a külső szféra hatvanvalahány ezer láb magasságban, főleg a Atlanti Óceán-i partoknál, ahol a meleg és hideg áramlatok találkoznak, a kis gép pedig könnyű préda az erős szélnek és légörvénynek. Na szóval jövünk, érkezünk, egy kedves irányító határozott hangon, kicsit viccesen elmeséli hova kell mennünk, az amerikaiaknak az egyik felé, a külföldieknek egy másik irányba, a lényeg hogy ne aggódjunk mert ő itt van és segít, senki nem fog elveszni, sem más gépre szállni, a csomagokat ki kell venni mert tulajdonképpen most lépünk be Amerika területére, tehát a bevándorlásiak, vagy nevezzük migration-ek itt léptet be– vagy nem az országba. Internet van, lehet posztolni, feltölteni, hasít mint a szél, a sorbaállás szintén zavartalan, és gyors mint az internet, íriszvizsgálat, ujjlenyomat mind a tíz praclival, pár udvarias kérdés amire sose tudok válaszolni, ez olyan szakmai ártalom nálam amikor megkérdezik utazásom célját. Hát persze hogy munka is, mint ahogy minden utazásom munka, még ha a szomszédos faluba is megyek át mert a szemem nem tud leállni, élménygyűjtő és raktározó agyam csak erre van ráállva, de ezt nem nagyon akarom hangsúlyozni hogy ne kelljen magyarázkodnom. Tehát lezárjuk egy sima „holiday-el”, a bőröndömet irányító barátunk adja a kezembe azzal, hogy pont nekem hozta, mintha tudná hogy melyik az enyém. Az összeesküvéselméleteket gyártó olvasóimat szeretném óva inteni „mert megmondtam aha” élményektől, jelen helyzetben én vagyok az UFO, és ezzel le is zárom az ok-okozat törvényének magyarázatát bőrönd kontra irányító barátunk kapcsolatában. Az agykontrollosok úgyis tudják a három ujj szabályát, és jelen esetben ez bőven elég.

            A paradicsomleves olyan laktató és olyan isteni finom az egyik reptéri kifőzdében, hogy átértékelem új-zélandi levesélményemet Hobbitonban. Még a sajt és a betűtészták sem hiányoznak az itteni változatból, a papírpohár pedig egyáltalán nem zavaró.

            A becsekkolásnál már sok utastárssal bandázok együtt, közöttük két szlovák velem egykorú lánnyal, akikről kiderül hogy balettáncosok, van sok közös ismerősünk és egyikük Győrben táncolt három évig Markó Iván társulatában. A megfejtők között páros belépőt sorsolok ki tetszőleges táncelőadásra. És amikor a második becsekkolásnál, miközben épp a picit viselt sportcipőmet rángattam föl nem kevésbé fáradt lábamra, egy divatmagazinból előlépett pilóta makulátlan kinézettel rámmosolyog, és tudtam hogy megérkeztem. Valami mást, valami újat, valami következő szintet fogok kipróbálni, és megélni….