Luxustól a csavargásig

(részlet)

A telefonom pontban hat órakor csörög. Az óramű pontossággal beállított ébresztő, és fontos használati eszköz kommunikációra, képek készítésére, tájolódásra úgy repít ki az ágyból mint a puskaporos levegő. A kezem még fekete a tegnapi robbanástól.

Eddig mindig azt hittem, hogy csak az a megengedő utazás, amit magam állítok össze, a komfortzónám elhagyása pedig az általam megszabott korlát átlépése. Aztán jött ez a Vándorboy gyerek és felrúgott minden eddigi sztereotípiát és megmutatja mi az igazi túlélése önmagamnak.

Na de kezdjük az elején. Tegnap este, miután túléltem az autókázást a szerpentinen,  még sok-sok tennivaló akadt, többek között a különböző elektronikus kütyük feltöltése, a nem elektronikus de töltendő használati eszközök életre keltése, önmagam újraélesztése és a körülményeim elfogadása. Az utóbbi előtti szándékomat pedig szó szerint vettem. Összekötve a nem elektronikus kütyü újraélesztésével. Csak simán be akartam dugni a falba, laza eleganciával, ahogy szoktam otthon a hajszárítót, a porszívót, a hajkiegyenesítő vasat, a turmixgépet, a laptopot, a vízforralót, a kábeleket, dugaszokat, csatlakozókat, elosztókat, még azzal sem kellett foglalkoznom hogy esetleg más a bemenet, tehát becsukott szemmel szinte rutinból illesztettem össze a walkie - talkie kimenetelét a falban nyugvó bemenetelhez. Aztán egy nagy csattanás, sötétség, a fejemben pedig fél percnyi üresség. Mint amikor lekapcsolod a villanyt. Csak a fejedben. Vagy amikor becsukod a hűtő ajtaját, a sütőt, a WC ajtót, a könyv fedelét, a pincelejáratot, megszünteted, lezárod, lefejezed. Igen. Abban a pillanatban, amikor a csattanás elhangzott, egy pillanatra külön váltam a kezemtől, mint a rádió adóvevő kábele a töltő egységtől. A kezemben maradt csonk vagy az éterben keletkező molekulák játéka elfeketítette a tenyeremet, ami eddig viszonylag határozottan fogta, csíptette a fekete kábel vékony fonákját. Az égéstermék visszafele sült el, belelehelve kormát a tenyerembe.

Ez egy olyan gyors égés lehetett, ahol a szikra egy hirtelen jött buzgalommal ki is aludt, csak a port kavarva maga körül. A tenyeremre. Megrendülésem okán tulajdonképpen, hogy emlékezzem reggel arra hogy nem csak álom volt, nem mosakodtam meg, csak belezuhantam egy tucc-tucc zenés önkívületbe, amiből az óra ébresztett. Miután nagyot nyújtóztam, elém került fekete tenyerem, először megijedtem hogy elkezdtem álmomban önégni, aztán eszembe jutott tegnap esti elektronikus kisülésem, az energiák áttranszformálása saját teljesítményem növelésére, és boldogan konstatáltam magamban, hogy lesz bennem szufla, nyugi. A walkie-talkie-ból és annak adapteréből, illetve a falból átmentett energia elegendő lesz mindarra a kalandra, próbatételre, ami elé Vándorboy "királyfi" állít az elkövetkezendő tíz nap alatt.

Mire gyakorló idegenvezetőként kitántorgok a recepcióhoz mindenki előtt és elsőként, ahogyan azt a filmezésnél megszoktam, alázattal, mégis büszkeséggel, addigra a tenyerem fekete foltjai feledésbe merülnek. A recepció melletti  óra lustán hat órát mutat még mindig. Pedig már annyi minden történt…. Felkeltem, megmosdottam, megcsodáltam a tetőteraszról a napfelkeltét, beazonosítottam a hotel neonfényében világító pillangókat, elpakoltam az előző nap utasításba adott tésztafőzés maradványait, megreggeliztem szerényen, szokás szerint sok folyadékból és pár datolyából álló élelmemmel, pár szót váltottam a koránkelő és sose alvó Zsuzsival, aztán rákacsintottam a recepciósra, és megkértem, hogy állítsa át a faliórát, mert az IPhone sose hazudik.

Izraelitává avatásomnak ez az első próbatétele. Sose menj szembe egy zsidó férfi hitével. És az ő hite a faliórában sokkal erősebb, mint hite a technika ördögében. De azt nem tudta a drága, hogy én egy tűzről pattant szlovákiai magyar lány vagyok szláv gyökerekkel és rügyező szíriuszi múlttal, akinek a falra hányt borsó volt a jele az óvodában. A csapatot fel kell ébreszteni, indulás most van, idő ide vagy oda. És a nyugodtnak tervezett reggel így csap át úttörő tábori riadóvá, és ezt az egy órát csak Jézus nyugtázza alázattal, mert az ő idejében még nem volt óraátállítás, így a keresztre feszítésének útját teljes időmértékben megszenvedte, ahogyan azt vállalta a keresztfán.

- Lányok, egy órával több van, tíz perc múlva indulunk! – robbanok be a szobákba, és pattogok mint egy bolha a bőröndök között, az éjjeliszekrényre kipakolt nélkülözhetetlen kütyük, gyógyszerek, ételek, papírzsebkendők, krémek, illatok, könyvek átláthatatlan rendszerében. És megkövetem minden idegenvezető barátomat, kollégámat, akik másodpercre pontosan megadják érkezésük paramétereit, és nevetek a tizenöt óra tizenkettő perces érkezésükön, mert a megcsúszott időt behozni most már tudom, hogy lehetetlen, az élményt megragadni viszont kötelező.

Recepciósunk mosolyogva konstatálja hogy bizony-bizony a villanyórán az idő is átugrott és a számítógépén is mást jelez az óra, így kénytelen nekem hinni. Örülök próbatételem sikerének, majd spontán eszembe jut hogy csütörtök van, és mivel pénteken kezdődik a sabbat és sabbatkor még a hűtőt sem nyitjuk ki, ezért az óra is egy nappal korábban íródik át, így generálva két órás időeltolódást egy napig otthon és itt között.

Rejtvény megfejtve, ujjongok sikeremnek, mint kiderült egyedül vagyok eufórikus hangulatban, Vándorboy kiadja az utasítást, hogy Timna park, és még mielőtt értelmezni tudnám a szavakat, már ki is vág előttem, és sehol sincs.

Utasok a megfelelő ülésen, maradék walkie-talkie ölemben, szívesen mondanám bele, hogy „bagoly mondja, verébnek”, de ez nem a megfelelő poénkodási helyszín, inkább keringek kettőt a szálloda szövevényes forgatagában és húzok a körforgalomban hirtelen felbukkanó mikrobusz nyomába. Sose használom a padlógázt sem a satuféket, finoman nyomom bele lassan gyorsuló Rönómban a pedált, mert ha egyszer látómezőmbe bekerül a Vándorboy, onnantól nem eresztem.

És azon gondolkodom útközben, haladva a viszonylag kietlen úton, hogy ezek a kalandok bárhol megtörténhetnek velem, aztán mégis itt ért utol az élmény és tapasztalás.

Végigvesszük útközben a bibliai eseményeket, Ábrahám érkezését körülbelül háromezer évvel ezelőtt Mezopotámiából, és bizonyítottan Ur városából, majd Mózes vándorlását negyven évig a sivatagban hogy teljes bizonyossággal érkezzen az ígéret földjére.

Mókás dolog jegyzeteim között válogatni és könyveimből Flaviuson át Spiróig arra a megállapításra jutni, hogy Izmael is Ábrahám fia, akiből a nomád arabok ősei származnak, és bárcsak tudnék visszanyúlni az időben, hogy ebben a katyvaszban tisztán lássak. Egy dolog viszont bizonyos, hogy bármilyen nomád embert megihletett volna a táj, mint ahogy megihlette a Biblia íróit is,  a sziklákba vájt barlangok, a köves-sziklás dimbek-dombok, a vékony szerpentinen közlekedő zergék, kecskék és kergetőző állatok, és a naplemente sugarai a menyország létezéséről. Az én fantáziám is szárnyra kap a Timna Parkban, a bibliai töténetek kutyafüle ahhoz képest, amit nekem mesél a táj.

Mesél egy kisfiúról, aki mint Szicíliában a Mario Puzzo regény hőse csak kétezer évvel régebben a barátaival a barlangokban vívták képzeletbeli harcaikat, valós csatajelenetekkel, és ijesztgette őket az éj leple alatt a hiúz, a gazella, a róka, az egyiptomi tüskésegér, és a sziklák tetején az oenanthe madár, a magas cét trillázva átvezetve hangját a repedt fazék nyikorgásához. Vagy amikor összeakadnak a nem megfelelő drótok és szikrázva kisül az elektromos kütyü Nikola Tesla dolgozószobájában. A tüskésfarkú gyík pedig peckesen vonulgat a turista útvonal mentén, és pózolva kacsintgat a kamerába.

A napjainkban valós, és pár ezer éve még csak sejtetett általános felmelegedés apasztotta mederben járni több kilométer hosszan lehetne embert próbáló is, de a mi csapatunkkal olyan mint a fel-fel dobott kő. Az egyik utitárssal szelfizünk, a másikat motiváljuk, a harmadikkal megmásszuk a lehetetlent, a negyedikkel bebújunk a bronzkori ércbányák helyére, tapossuk a tűzfújó állatbőr lufikat, ahogyan azt tették az itt élők, de ők nem viccből hanem a túlélésért.

Miközben négykézláb csúszok végig a bányavájatokban, és érzem hogy a rám ragadt por nem kosz, és a föld tisztább a Domesztosz súrolta konyhám járólapjánál, megkérdezem magamtól hogy jól vagyok így-e.

A luxusban viselkedünk, megszabják a dreszkódot, be kell húzni a hasat, kulturáltan kell enni, ma már tökéletesen kell kinéznünk, a nap minden percében és pillanatában, és az a kényelem amit kapunk érte cserébe, az felbecsülhetetlen. Abból nehéz kilépni. Felhígult világunkban talán már könnyebb, mert aki a luxust a jólneveltséghez, intellektushoz és intelligenciához is köti, ott már bizony döcög a kerék. Talán ezért könnyebb számomra kilépni komfortzónámból, felhagyok az elitista elvárásaimmal és kipróbálom a másik oldalt. Nagyképű elszólásaim az idegenforgalomban eltöltött időszakomnak köszönhetőek, ahol szűrő nélkül, ömlesztve kaptuk az újgazdag, lottónyertes (na nem, bocsi), a koma, a szerencsés, a simlis és szende típusú felső tízezret, aki köszönő viszonyban sincs baráti és ismerettségi körömmel, úgyhogy név nélkül pedig engedtessék meg, akinek nem inge, nem veszi magára. Na szóval, inkább keresem a közegemet, Gáborral lehet beszélgetni, utasközössége pedig felér egy Széchenyi Könyvtárnyi anyaggal, a világ végén pedig a Mensa kutyafüle ahhoz képest, ahogy megfejtünk, kitalálunk, túlélünk és átvészelünk pillanatokat. A csajos beszélgetésekről nem is beszélve. Amikor utastársam az anyósülésen immáron harmadik napja jelzi hogy hogyan vezessek, merre forduljak és mikor váltsak, csak finoman jelzem neki hogy kuss legyen, és először életemben tövig nyomva a gázpedált automata autómban felvágtázunk a dombra, ahol a szállásunk található.

Egy hippi kibuck lestrapált lakóautóval, egy manólakkal, egy házzal aminek elvitték a tetejét és a négy falát, egy grillsütővel, és egy hullámlemezből összetákolt sötét hangárral. A biciklivel hajtott mosógépet későn fedeztem fel.

Mai napi feladatom, meg kell találnom Mitzpe Ramon városában két, nagy becsben tartott utasaink szállását és elszállítani őket az „upgrade-elt” szálláshelyükre. Mire sokadszorra kerülöm körbe a várost, megismerem mindhárom körforgalmát, az egyetlen zsákutcát ahol meg tudok fordulni, szombat van, kihalt a város, bátran tolom neki oda és vissza, oda és vissza, utasaink a hátsó ülésen rezzenéstelen arccal várják sorsukat, én pedig a legszívesebben kihajítanám az ablakon a maps.me alkalmazást, ha ki tudnám pöckölni vadonatúj Iphonom kijelzőjéről. A megadott cím nem létezik. Pedig létezik csak vagy nem itt és nem most, vagy arrébb, vagy nem ezen a néven, vagy ki tudja…. És előveszem női ösztönömet, a túlélés azon aranyszabályát, amikor elengedek minden érzést és csak automatikusan, egy belső sugallatra hallgatva teszem a dolgomat, és leparkolok egy ház előtt és bekopogok az utca túloldalán lévő házba ahol tárva-nyitva az ajtó és az ablak.

Egy hölgy nyit ajtót, mutatom a címet, mondom a nevet, ő beint a házba, közben erősen gondolkodik, hellyel kínál a teraszon, én leülök, szembe egy embergyerekkel akit az élet is meg az égiek is megáldottak. A fiú egyik szeme az orrnyergében, a másik a homloka közepén, szája furán nyílik az álla felé, orra gombócként lóg arca közepén. Cukorkával kínál olyan szívvel és lélekkel, valamit dörmög artikulátlanul, de érzem a szándékot és megköszönöm kedvességét. Torkomban gombóc, az anya addig tárcsázza a szállás telefonszámát, vezet át a házon, ami olyan mint egy alagútrendszer, kedvem lenne egyesével megérinteni az újságlapokat, a könyveket, a használati tárgyakat, a labirintusszerű folyosón kétoldalt minden van amit egy guberáló valaha egész életében összegyűjthetett. Nem tudom hogy zsidók-e vagy arabok, nekem segítőkész emberek.

Na szóval a női ösztönről. Pontosan a szállás előtt parkoltam le. Ha egy kicsit bízok magamban, még be is kopogok. A tulajdonos egy grúz hölgy, egy pitbullal és öt kölyökkutyával, nem tudom hány macskával, és becses utasomnak máris van munkahelye, ugyanis állatorvos nincs a városban, az ajánlat elgondolkodtató… Még sose simogattam pitbull kölyökkutyát, azt hiszem ezután sem fogok.

Könnyen visszatalálok a hippi farmra és amikor egyedül vagyok az autóban, általában tombolok. Felcsavarom a volumét és kiengedem a gőzt. A távolság túl rövid egy egész refrénhez a szállásig, megveregetem a vállamat, küldetés letudva, indulhat a második műszak. Michellin csillaghoz szokott oldalam pincérért kiált, szabad csavargó énem pedig beáll a nyitott ebédlő-konyha-nappali kombóba és összecimbizek egy ausztrál csajjal és együtt főzünk a négy rezsós gáztűzhelyen én lencsét és rizst meg teát, ő pedig a maradék egy rózsán szerényen kavarja boszorkánykonyhája beazonosíthatatlan kotyvaszát.

Szeretem a konyhámat átlátni. Mint minden nő, én is kiküldök, eltávolítok, megszűrök minden nem oda illő tárgyat és élőlényt. Na most a kibutzk és a hippi konyhák a közösségi életről szólnak. Ha elfogy a melegvíz, így jártál. Ha nem találod a gyufát, szerezz másikat. Ha nem teszik vissza az edényt, oldd meg. Az átmenő forgalmat generáló közösségi szállások pedig embert próbáló, csiszolódó, végig mosolygósnak maradó terek. A nemzetközi átmeneti szállások pedig a bábeli zűrzavar ahol lehet anyázni ha nem kerül vissza a kés, lehet morogni ha nincs meg a mosogatószivacs. Mindezt mosollyal az arcunkon.

Mosogatás után pedig elhúztam megfigyelni a sötétséget a dombon túlra, hogy van-e hangja.