Ballada a királylányról aki hazatért

A könyvekben ritkán csúszik meg a ló a sziklás, avarral hintett hegyoldalban, vagy ha megcsúszik, arról említést tesz a mesélő.

A túrázzunk egyet királylányos megfelelője a 21. században számomra a kirándulás azon fajtája, ahol beszívom a természet energiáit, csukott szemmel vonulok a zöldellő fák között, hallom a madarak csicsergését, a nap betűz a lombkoronák között, van idő gondolataimban elmerülni, szám mosolyra húzódik természetességében, és úgy marad, amíg az összhang adott.

Királylányként elindulni egy ismeretlen terepre eszembe juttatja gyermekkorom kedvenc regényének hősnőjét, Angelique de Sancé márkinőt, aki árkon-bokron, hegyeken-völgyeken keresi, majd követi szerelmét, férjét, gyermekei apját gyalog és lóháton. Mindez a 17. században, fodros, csipkés, ráncos, abroncsos, fűzős ruhákban, facipőkben és bőrcsizmákban, túraútvonalak nélkül, spontán, mindig a nemes cél érdekében.

Ma én vagyok Angelique, gyalog, túrázásra alkalmatlan ruhában, megtervezve, céltalanul. Úti célunk ugyanis titkos, hagyom magam vezetni. Hiszen a hely mindig csak egy koordináta, viszont az út megélése, és annak tapasztalása adja lelkesedésem tárgyát. Megtöltöm saját magam lelkesedésével, a látvány csodálatával, vezetőnk tudásával, amik elegendők világom értéknöveléséhez. Hát így utazom én, arra az időre, amíg királylány lehetek egy negyven centiméteres avarban, nyolcvan fokos hegymenetben felfelé majd vissza, kapaszkodva ágakba és gyökerekbe, térerő nélkül, felhők betakart horizontjával. Mert amíg nem tudom mit jelent a túra nehézsági foka, addig nem tudhatom tűrőképességem határait. Mert ha ez a II.B nehézségű túra, akkor amit elképzeltem, olyan nincs ebben a műfajban.

Belevaló, tökös csajsziként mindig belevetem magam az ismeretlenbe, gondolva hogy negyven pluszon is huszonévesen használom fel energiámat. A bot az első kapaszkodós kanyarban vár, előző használója pontosan oda tette ahova kell, a kezem ügyébe, a kapaszkodás következő markolatába. Ha meg lett volna rendezve se kerülhetett volna jobb helyre. A bibliában az ilyen helyzetekről születtek a csodát hirdető sztorik, az isteni gondviselés érzékelhető megnyilvánulása.

A fákra felfestett csíkok, amik a turista útvonalat jelölik, nagyon hasznosak tudnak lenni, de nőként óvatosan indulok két jelzés között, főleg, ha nem tudom a következő jelzés hollétét. A fák között örökös útvesztők, elágazások, túratársaim segítenek és mondják, figyeljem az előttem haladó lábnyomát. Nem vagyok indián. Gyatra koordinációs képességem, a jeleket simán átlépő figyelmetlenségem párszor megállít. Kéne egy tisztás. Ahol a nap sugarai áttörnek a felhőkön és felmelegítenek. De csak egy dizájnosra nőtt fa törzsét találom, amire felülhetek, és évezhetem a látványt, amíg a hideg mozgásra nem kényszerít.

(Fotó: Rajczi Adrienn)

Lemaradok. Tulajdonképpen míg elméletben folyton pár lépéssel előre járok, megszabadítom versenytársaimat a gondolkodástól a jövőre nézve, a szakmai fortélyok rengetegében, kitalálom a jövőt, a gyakorlatban úgy kullogok hátul, mint egy nyáját terelő juhász. Na, ez szép. Kiemelem magam az utolsók sikertelenségéből. Szerep beosztva, a csúcs meghódítva, a medve elkerülve, csak egy kígyó hullámzik mellettem az avar felé.

A túrázás tanulható. Nike edzésprogramhoz szokott izületeim fellázadnak. Az ala ossis ilii-m ki akar mozdulni helyéről, helyet adva az átlagos 26,7 cm-es távolságon túlra. És mint azt Vándor Láss barátom ebben a bejegyzésében szépen le is írja, hogy mire számíthatunk egytől ötös fokozaton A-tól E-ig, addig a visszafele úton az autót a parkolóval és az úttal együtt elvitte, tovább rajzolta, meghúzta, megszüntette valaki, hogy vonszolva, fog összeszorítva nyugtázzam dolgomvégezetlenül, hogy a túrát abszolváltam.

(Fotó: Rajczi Adrienn)

Megúsztam a csúcsot, de hála nekem egy teljesen más perspektívából sikerült megörökítenem a kis csapatot. Onnan könnyű, nyugtatom magam, de innen csak én láttam őket.

A Vándor Láss túrák célja, hogy megtaláljuk az olyan útvonalakat, amiket még nem fedezett fel ember, amik kiesnek a frekventált turista látványosságok és tömegeket vonzó helyek közül. A túravezető dolga pedig a biztonság, a csüggedést feltámasztani a céllal, a jó társaság összeverbuválása és a következő út megtalálása, megtervezése és biztonságos vezetése.

Most, amikor a világ művészei, tudósai és közéleti személyiségei kinyilvánítják szándékukat a változásra, szeretném hozzájárulásomat adni saját kis „lemondásommal”, ami reményeim szerint egy olyan értéket képvisel a kialakult helyzetben, amiből építkezve tudunk egy új világot álmodni, ahol vágyaink szépen, lassan, türelmesen megvalósulnak.

Új-Zélandon megtanultam alárendelni magam a természetnek. (Anyám kertjében pedig gyakorlom az együttélést a paradicsom-, paprika-, uborka palántákkal. ) Igen, Új-Zéland a földi paradicsom. Valamiért mindig előttünk jár egy lépéssel. A maorik pedig tanítanak bennünket az ember és a természet összhangjára. Hogy minden élő, és ahogyan mi is megköveteljük magunknak az emberi jogokat, úgy a természet elvárhatja az élet alapfeltételeit biztosító közeg alapvédelmét. Szlovákia az én Új-Zélandom. Összehasonlító tanulmányomban vizsgálom az embereket, az emberek közötti viszonyokat, a komfortzónákat, a természet szépségeit, és mindezt lépésről-lépésre, a bejárati ajtómtól indulva.

Nem fogok utazni határaimon túlra. Ezt a fogadalmamat azon okból hozom, hogy akár van alapja a koronavírus által létrejött félelmeknek, akár nincs, kaptunk egy jelet az élettől, az Istentől vagy az energiák összhatásától, hogy Ember, állj le, és várd ki sorodat. Most nem a mi időnk jön. Hagyni kell a természetet újraéledni, hagyni kell a körülményeinket alkalmazkodni.

A „jár nekünk” időszak végét hirdetem. Mert semmi sem jár nekünk. Ha jön a medve, vagy egy agresszívabb szarvas, nem érdekli őket hogy mennyi van a bankszámlánkon, sem azt hogy minden aktát és információt adminisztráltunk-e. A következő időszak a mi dzsungelharcunk lesz abban az erdőben, ahol még nem tudjuk, hogy a lapulevelek között mérges kígyó vagy párduc bújik meg, vagy egy gyönyörű virág, esetleg egy ösvény, így nem is tudhatjuk hogy gondtalanul törhetünk-e előre vagy használnunk kell a macheténket.

(Fotó: Rajczi Adrienn)

Húsz év az idegenforgalomban nem múlik el nyomtalanul. Nem tudom és nem is akarom kitörölni. Túl sok áldozattal járt és még több olyan emlékkel, amik egész idő alatt motiváltak. Sokat gondolkodtam és gondolkodom a változásnak ezen részéről. Elhagyni-e a pályát, hogy egy magasabb szinten egy új területen adjak magamnak esélyt egy még magasztosabb dolog értékteremtésére…

Mert értéket teremteni jöttem a Föld nevű bolygóra. Egy olyan időben, amikor az érték megegyezik a bóvlival, a lényeg hogy sokat hozzon és lecserélhető legyen. Az én értékem nem lecserélhető.  Egy olyan időben, amikor az eszköztárba fektetni célszerűbb mert időtállóbb, mint az emberbe, mert az múlandó. Ezért is nehéz megválnom szakmámtól, ami elhozta a szabadságomat, amiben szárnyalhattam, és sikereket érhettem el. Mérhetetlenül hálás vagyok minden megrendezett rendezvényért, minden sikeres utazásért és minden megelégedett ügyfélért.

Vannak, akik mást se tesznek, mint figyelik a repülőjáratokat, a légitársaságok híreit, a külügyminisztériumok állásfoglalását, és várják, mikor indulhatnak útjukra. Menjetek, én maradok itthon. Mert tisztelem a szakmámat, a világot és embertársaimat. A világ figyelemre intett és türelemre. Aki picit is érzékeny a környezetére, tudja, mert érzi. Nem akarok harcolni hátizsákos utazókkal, akik egyik kezükkel békejelet intenek a környezettudatos élet mellett a másik kezükkel pedig belekapaszkodnak a repülőgépbe és elindulnak a bolygó másik felébe lejárni a földet. Nem akarok harcolni multikkal, akik csak a profitot, az osztalékot és a részvényeseiket nézik. Borzalmas káosz uralkodott a felkapott turista látványosságok környékén, az extrémizmus olyan erővel akar kimagaslani, hogy egy-két influencer az életét is kockáztatta egy-egy fényképért hogy kitűnjön, ismert legyen, eredeti legyen.

A bürokrácia felülírta a jó érzésű munkákat. Amíg egy könyvtárosnak nincs ideje olvasni, amíg egy turisztikai szakembernek nincs ideje utazni, egy orvosnak gyógyítani, mert adminisztrálnia kell, addig a szakmáknak nincs létjogosultságuk. Adminisztrátorok lettünk egy világban, ami bezárta kapuit. Ebből kell tudni építkezni. Ebben a beszűkült világban meglátni a szépet és abból teremteni az igazi kihívás.

Elutazunk a világ különböző pontjaira, miközben gyűlöljük hazánkat. Mit közvetítünk? Mi az az értékrend ami mögött kötelező felzárkóznunk? Hol a szabadság, ha kerékkötőként egy gyűlöletes gyökérből fakadunk, ahol minden rossz, mindenről más tehet és mindent beszennyez a kritika, a vádaskodás, a felelősséghárítás és a rossz példa?

Hát vigye a hátán a vírust ezután az a réteg, aki nem bír a helyén maradni. Aki két-három évet soknak talál, mert jár neki a milanói shopping, a thaiföldi telelés és a jesolói tenger. Hogy majd hazajöhessen felháborodni hogy milyen hülyék az olaszok és az ázsiaiak, mert minden drágább lett, képtelenség alkalmazkodni, és különben is, ki ha én nem.

Óva intünk a hírektől, csak egy dolgot felejtünk el, ha a légitársaság ki is írja hogy repül, hisz persze hogy repül, de az adott ország feltételeit nem figyeljük, akkor akár különös kaland is lehet az utazás egy repülőtér karantén részlegén, amit az adott ország később ki is számlázhat. És akkor majd jön az anyázás.

Mert mindenki hülye, csak mi vagyunk helikopter. Egy lírai hangvételű írásnak szántam soraimat, egy szubjektív idealista tollából, aztán a végén rájöttem, hogy sem nem akarom, sem nem tudom megmenteni a világot a hülyéktől, így írásom a szabad megnyilvánulás akarataként szárnyalhat. Éppen ezért azokhoz szólok, akik értik és megértik a világ folyását. Akik képesek 2-3 évig otthon maradni, és kivárni amíg eljön a mi időnk. Akik addig a két-három évig képesek megtalálni jövedelmük forrását abban a körben, ahova születtek. Akik el tudjuk fogadni, hogy a változás elkezdődött, és a mostantól gyakorolt tettek alakítják világunkat olyanná, amivé teremtjük. Szóval nagyon észnél kell lennünk.

(Fotó: Rajczi Adrienn)

Miközben szépen lassan kivonom magam az elektronikus éterből, olyan mintha nem is léteznék. A hegyen nincs térerő. Ha eltévedek, nem találnak rám. Néha elkap az érzés magányomban, aztán kicsit haladok a korral, de tudom hogy nem ez a jövő. Ez csak egy eszköz, ami nem adhatja vissza valódiságunkat. Az agyon appolt képek, a megszerkesztett mondatok és egy más cél érdekében gerjesztett rémhírek egy másik dimenzió világát teremtik. Nem az enyémet.

Csicseregnek a madarak. A macska az ablakból figyeli őket. Fúj a szél. Ma már felfedeztem, hogy észak-nyugati járásban. A főúton több az autó, mint februárban a pandémia kirobbanása előtt. Megvarrtam pár ruhát amit nem tudok hova felvenni. Be kellene szerezni napos csibéket, egy kecskét, ültetni fügefát, építeni egy kandallót, és közelebb kéne húzni az erdőt a falunkhoz. És akkor lehetnék én a természet lánya, aki bokorról szedem a málnát a maci elől, diót török az orrom alatt, a Hold-Nap játéka szerint élek, figyelem a csillagokat, és kávézaccból jósolok.

 (Fotó: Rajczi Adrienn)

Még nem tudom hogy mi leszek, ha nagy leszek, de sem „projektvezető”, sem „menedzser”, sem CEO nem akarok lenni, hanem boldog emberek ünnepeinek előkészítője, hazám természeti, kulturális és történelmi nevezetességeinek hírnöke, izgalmas és kikiáltó mondataimnak betűvetője, és néha magamat megmutató, igaz mondanivalót bejelentő informátor.

Nem kívánok olyan rendszernek tagja lenni, ahol bizonyítanom kell ártatlanságomat, mert a csalók miatt elveszett a bizalom.

Nem kívánok olyan rendszernek része lenni, ahol bizonyítanom kell tudásomat diplomákkal, tesztekkel olyan vizsgabiztosoknak, akik sosem gyakorolták a szakmájukat.

Nem akarok olyan rendszernek a része lenni, ahol olyanok akarnak megtanítani az életre, akik azt sosem élték meg.

Olyan rendszer tagja akarok lenni, ahol feltétel nélkül hihetek magamban.

Olyan rendszer tagja akarok lenni, ahol feltétel nélkül megbízhatok másokban.

Olyan rendszer tagja akarok lenni, ahol a hit önmagunkban felülír minden vallási fanatizmust és bizonyítja a rendszer működését.

Olyan rendszer tagja akarok lenni, ahol a tapasztalat tiszteletet kelt.

Olyan rendszer tagja akarok lenni, ahol szabadon élhetem az életem.

A saját biztonságomban. Mert azt tudom és ismerem.

Nem voltam, és sose leszek statisztikai adat. Leszek a kivétel, aki szentesíti az eszközt.

(Fotó: Rajczi Adrienn)

Ha szereted az utazás, a könyveket, kézen foglak és vezetlek a Pillangó zsebkönyvek történeteiben.
Ha további történeteket szeretnél olvasni tőlem, figyeld a Facebook és az Instagram oldalamat.

(Fotó: Szekeres Blanka)