Futások Új-Zélandon

Nekem nincs sztorim. Az hogy itt vagyok az maga a story. Mondhatnám azt európai mértékkel hogy semmi extra! és mégis az. 

Az első próbálkozásom gyatra terepszemle onnan ahol lakom, ameddig elfuthatok.... 

Új-Zéland földrajza a Tűzgyűrűnek és vulkanikus földtani kialakulásának köszönhetően dimbes-dombos. Távolról szemlélve, vagy egy csúcsról, szemkápráztató látvány színeivel, állagával, illatával a nap bármely szakában, és évszakban. Viszont a kihívások kedvelői és a korlátokat döntögetők nagy megelégedésére a bármekkora távon megtett távolság nem egyenlő az idő illetve az igénybe vett fizikai és szellemi erő energiatartalmának állandóságával. Ahány utat lefutottam, mindegyik más és más, még a visszaemlékezés és leírás is zsírt éget és alakot formál.

Auckland Maraton 2017 október

Rétegesen öltözök fel mert sose lehet tudni hogy milyen lesz az időjárás, és vetkőzni mindig kellemesebb mint öltözni. Jó hogy délelőtt futottam, mert délutánra beborult. És amikor délután futottam, délelőtt esett. Ez az időjárás dolog különben is a friss turistának összezavarja az életét, az itt élők pedig boldog közönnyel fogadják ezt az izgalmas bizonytalanságot. Mert ha esik akkor permetez, nem csöpög össze vissza nyakba, orra, hajra, ruhára, ha meg zuhog akkor egyenesen függőlegesen lezúdul és rövid időn belül eláll. Ittlétem alatt egyetlen egyszer szakadt le az ég hosszabb időre, éjszaka, széllel adva hangot erejének. Ha pedig hosszú távon szeretne esni, akkor reggel rázendít, és nem hagyja abba akár napokig is. Tehát az eső miatt tervezhető frizura, program és randi nem tudja zavartatni magát. Minden csak megszokás kérdése és az elfogadásé.

Auckland Maraton 2017 október - csupán külső megfigyelője voltam ennek a rangos eseménynek

De az új-zélandi nem csak az időjárást fogadja el, az elfogadás genetikailag kódolva van minden különc, más és új, megszokott és szokatlan, furcsa és normális, eltérő, eredeti, extra, kirívó, és egyedi beintegrálására egy színesebb közösség létrehozása céljából. Úgyhogy a "mit vegyek föl" más értelmezést kap és megtanulom a praktikusság szabályait az időjárás és a kényelem függvényében. Mire hazaérek, idehaza gond nélkül hordom a zokni - flipp-flopp kombót ahogyan azt az islanderek teszik a környező Csendes Óceáni szigeteken ha fáznak. 

Ez a flip-flop őrület különben teljesen brutális és hasznos. Megoldja a magassarkú cipőtől elkorcsosodott láb problémáját, megszünteti a lábszagot, kényelmes, kis helyen is elfér, zoknival meleg, anélkül hideg, nem baj ha elázik, és Új-Zélandon nulla fokig hordható. Csak az a fránya déli szél ne fújna. Mert itt a déli szél hideg. Úgy csíp bele a bőrbe, mint a régi fagyasztók jégrétege amikor benyúlsz hogy lekaparod a hűtő faláról. Odaragad a bőrre, picit ottmarad amíg jól érezhetően elkezd csípni, ha szerencséd van jön a nap és elkergeti melegével gyors enyhülést okozva, majd az újabb fuvallat ismét utat keres magának hogy továbbállhasson... A számunkra oly kedves déli szél itt bizony megdiderget, még ha hét ágra süt is a nap, akkor is. És kintlétem ideje alatt rájövök, miért nem zavar a bárhonnan jövő szél: mert nem fújja az arcomba a port, a koszt a fog alatt összeroppanó piszkot, nem tekeredik szórólap vagy kartondoboz körbe-körbe őrült táncát járva.

Tulajdonképpen ezt kerestem. Egy csöndes kis öblöt padokkal, wc-vel, árnyékot adó fa és egy hangyafasznyi helyi élet ami nem zavarja elvonulásomat inkább inspirálja. Motorcsónakozni fog egy kiwi papa, a víz csendes, szörfözésre alkalmatlan, ez a keleti part családbarát  kevés széllel, világos homokkal... Autóval húzza le a partra a kis csónakot, gondosan farol a víz felé. Az öbölbe kialakított felhajtó pont az ilyen kényelmi megoldásoknak van kitalálva. Motorcsónakos kiwi papa meggondolta magát. Vagy csak egy gyors alvázmosás volt a hajónak? Hogy honnan tudom hogy kiwi? Mert szőke, kék szemű, sovány, rövidnadrágban és flipp flopp papucsban van. A kiwi humor pedig onnan ismerszik meg hogy néhol morbid, egyszerű és egy biztos, hogy aki mondja, az ezer százalék hogy röhögni fog rajta. És ez a kis spontán motorcsónak vontató bemutató lehet hogy ennek a kedves vicces mentalitásnak a része....

Apálykor

Miközben kitalálom hogy Új-Zélandon lenni az olyan szexi, és ez akkor és ott valósnak tűnik, itthonról leírva viszont fura hogy ilyen eszembe jutott, és megfogalmazom a sztorimat ami nekem nincs mert pont az a sztorim hogy nincs sztorim, egy madárka szájából röptében folyamatosan kipotyog a lakoma és az ügyesen visszaszerzi a csőrébe kétszer-háromszor. Most már csak egy szál pólóban ülök itt, erőt gyűjtök a hazafutásra. Mivel idefele sétáltam, visszafele szívni fogok mert felfele kell majd futnom. Mindvégig.

Itt vagyok Aucklandben és mégis mintha nem egy nagyvárosban lennék. Úgy döntöttem hogy hazaviszem. A boldogságot. A boldogság szeretetét. Aztán eszembe jut hogy kiírom a közösségi oldalra hogy mindenki azonnal emelje fel a popóját és menjen ki a szabadba. Mert olyan szinten elkényelmesedtünk hogy a lakásban úgy élünk mint a pillangókká sose váló kifejletlen bábok. Új-zélandi kinnlétem alatt naponta csak az alvásra szánt időt töltöttem zárt helyen. A többi időt a szabadban bámulva a tájat, a természetet, magamat ( folyton belenéztem az áttetsző vizekbe, smink híján csak egy automatikus rituálé hogy jól áll-e a séró).

Abel Tasman

Aztán futottam hegyen, völgyben, esőerdőben, tengerparton: fekete homokos, sárga homokos, fehér homokosban mezítláb és futócipőben, réten tehenek között, pukeko madarak őriző szemei kíséretében, szűk szkafanderbe öltözött szörfösök között, tótágast álló balerina mellett, szerelmes párokkal, kutyásokkal, madarakkal, tóparton, esőben, szélben, hóban, kánikulában, hajnalban és éjszaka kiwi madarat kergetve, este botorkálva, napközben eltévedve, egyedül és többedmagammal, duzzogva és boldogan, több tíz kilométert és csak párat, szagoltam útközben ezer virágot és növényt, a fű és a tenger illatát, vettem levegőt és kaptam, izomlázat is de elmúlt, gellert is dombról lefele, de megúsztam....

Élményeimet a NewTourZealand utazási iroda jóvoltából szereztem. Én vagyok a cég marketingese és a felkérés után elmentem megnézni hogy mi a termék. Azt hiszem megint beletenyereltem a tutiba.....

Életem napos oldala

Elkezdtem feldolgozni élményeimet Új-Zélandról.... 

Minden ami a blogomban szerepel szubjektív, saját privát élményeim feldolgozása terápia szerűen. Kérlek ne köss bele hogy hol van a kötőtű, mert a költői kép számomra olyan mint a levegővétel. Célom nem az hogy pontosan tájékoztassalak hogy melyik utcán hol kell befordulni a Queen Streetre, hanem hogy bemutassam szubjektív idealizmusomat....

Grafomán lévén, különböző kibontakozási csatornáim vannak gondolataim megörökítésére. Viszont most nincs időm Naplót is és blogot is írni egyszerre Új-Zélandon, nem mintha rengeteg halaszthatatlan intéznivalóm lenne, csupán csak rengetek halaszthatatlan dolgom van. Ezért most minden a naplóból kerül feljegyzésre, kicsit idealizálva, a költői szabadság eszközeit használva.

Különben ezen sokat gondolkodtam, hogy mennyire idealizált a világ Új-Zélandon, és remélem a sorozat végére kialakul egy kép, ami láttatja, hogy habár itt minden az "élni és élni hagyni" elvét követi, azért itt sincs kolbászból a kerítés.

Szóval a "rengeteg dolgom" amit sürgősen meg kell oldanom a jetlag, ami a 12 órás időeltolódásból adódóan kelet fele időzónánként egy nap, tehát 12 napra van szükségem, hogy normális időben feküdjek le aludni és ébredjek (nyugatra utazva pont a fele lenne). Álmaim banálisak és keveredik bennük az otthon és az itthon. Úgy illesztem éjszakai filmjeimbe a nap közben megélt élményeket, hogy amikor a Blahán a BKK ellenőrök megállítanak, szöget kérnek, és hosszú gondolkodás után eszembe jut, hogy a Tamaki Maori Village-ben hallottam, hogy a maorik csereeszköze, aztán a Népszínház utcában kihajol az ablakon a házmester Erzsi és szól hogy költöznöm kell... Hát igen, a hat hét gyorsan telik itt Új-Zélandon....

Következő éjszaka felfigyeltem, hogy néma csönd vesz körül, szinte félelmetes hangtalanság borult közvetlen világomra. Pillanatnyi süketségem oka, hogy nem hallom a madarakat csicseregni. Aztán elkezd esni az eső. Erre már felriadtam, hogy Jaj a megszáradt ruha! de arra lusta voltam hogy kimenjek. Ildi megnyugtatott, hogy nem baj ha átöblíti az esővíz a kiteregetett ruhát, itt olyan tiszta az esővíz, hogy a déli szigeten ivóvíznek gyűjtik.

Aztán kimentünk szörfözni. A szörf tárgyi eszköze a deszka Új-Zélandon egy  nőnemű kedves, akit meglovagolni nem jelent egyet a pajzán örömökkel, hanem inkább egy meghitt meditációs jógamatrac ahol boldogság és megnyugtató megzabolázni a természet erejét és játékosan komolyan venni azt. Tehát légy elegendően őrült ahhoz hogy méteres hullámokon egyensúlyozva hagyd magad kiszolgáltatni a természet kénye kedvének, viszont légy elegendően komoly ahhoz, hogy ne csinálj őrültséget és vedd komolyan a természetet.

Én inkább az utóbbit részesítem előnybe, és míg barátunk szeli a vizet, addig mi Ildivel sétálunk a sárga homokon, beszélgetünk és hasonlítjuk össze a különbözőségeket amik meghatározzák a kötőtű két végét amit leszúrtunk valahol Európában és itt lyukadt ki Új-Zélandon. Tulajdonképpen teljesen mindegy hogy Közép-Kelet Európa melyik részét hasonlítjuk össze Új-Zélanddal, a különbözőség óriási és felfoghatatlan. Én még mindig a kultúrsokk hatása alatt állok. 

Új-Zélandon például mindenki ügyel a tisztaságra. Ennek többféle lenyomata is van. pl hogy nincs szemét. De még szemetest is csak elvétve találni. Környezetünk védelme érdekében mindenki hazaviszi a felesleges cumóját, így sem a szél sem a rágcsálók nem hordják össze meg vissza az ott (nem) hagyott felesleges lerakatokat.

És az hogy hazaviszi, nem jelent sem megterhelést sem egyéb kötelezettséget, olyan természetes a közösségért, a földért és saját magunkért megtett feladatok elvégzése, mint ahogyan mi Európában anyázunk a közös terhek megtétele miatti kötelezettségünk elvégzésekor. Valahogy más itt a kötelezettség. Amíg otthon azt tartjuk fontosnak, hogy egy plasztik kártya helyesen legyen kitöltve mert ha nincs akkor borul a dominó és elölről lehet kezdeni az ügymenetet, addig se tudunk koncentrálni valós problémákra (általános felmelegedés, CO2, gyerek éheztetés és bántalmazás....) Új-Zélandon az a fontos hogy mosd meg a cipődet a kijelölt parkokba való bemenetel előtt, hogy ne vidd be a kórokozókat, teremts élhető közeget amiben jól érzed magad és mosolyogj, továbbá a bőröd színét nem te határozod meg, tehát ne ítélj, mert te sem tehetsz róla hogy fehér vagy.

Nincsenek tiltótáblák, csupán figyelmeztető vagy tájékoztató jelzések. Itt valahogy nem nézik hülyének az embert és mindenki magából indul ki, ami a tisztességes megnyilvánulás és létezés alapszabályai szerint működik. Itt is vannak bűnözők és rossz emberek, habár én nem találkoztam velük, viszont hallottam helikopter zúgását az éjszaka kellős közepén, több mint valószínű hogy kokaincsempészeket fogtak, viszont itt mindenki tisztában van a következményekkel. A titulus hogy bűnözők leszünk vagy hajléktalanok vagy tisztességes vállalkozók, vagy alkalmazottak egy értékteremtő gépezetben, csak rajtunk múlik. A rendszer értünk van, és ha valami nem működik, mert itt is van hogy elromlik, nem jó, vagy csak nincs jól összerakva, ilyenkor viszont a másik oldalon létező szolgáltató elnézést kér és intézkedik. A lényeg, hogy mindenki helyesen üli meg a lovát amit kiválasztott magának. Még a vadlovakat is. A szabadban élő vadlovakat pedig úgy szelídítik meg, hogy beszélnek hozzájuk. 

Hihetetlen, mi, mire jó a kommunikáció.... És a ló még mindig eldöntheti hogy hagyja-e magát betörni vagy nem.

Apropó ló. Van az én drága kollégámnak egy nagyon lüke de élvezetes játéka. A hosszú távolságokat úgy tesszük meg, hogy útközben számoljuk a lovakat az autóból. Hogy ne punnyadjak bele a tájba. És értelmet nyer az "Új-Zéland egy nagy játszótér" kezdetű jelző. A ló szállítóval lopom az ellenfél lovait, a temetővel elpusztítom, a ló jelzőtáblával pedig nyerek lovakat. 

A tévét pedig csak egyetlen egyszer kapcsoljuk be amikor a választások vannak. 

Na szóval ott sétálunk a homokos tengerparton, beszélgetünk. közben fúj a szél, tűz a nap, majd egy felhő eltakarja pont egy foltnyira és olyan érzésem van tőle, mintha híd alatt állnék. Egy méterre tőle világos, én pedig egy pacában, árnyék nélkül az árnyékban. Az élet napos oldalán.... 

Art Gallery

Mit lehet csinálni Aucklandben egy októberi napon, amikor a szél fúj és sose tudhatjuk hogy mikor kezd el esni az eső.... Mivel érdekel a Maori kultúra és a hagyomány beintegrálása a mindennapokba, az értékek teremtése és az a fajta összeszokottság és elfogadás ami a helyi kultúrát megalapozza, így úgy döntöttem, bemegyek Aucklandbe egyedül, biztosítva barátaimat, hogy autó nélkül is elboldogulok, ők pedig felszereltek különböző applikációkkal, térképekkel és a pontos címmel, ha eltévednék, be tudjam magam pozicionálni ebben a hatalmas méretű városban.

És most itt ülök a buszmegállóban és várom a 839-es buszt. Persze másik irányból mint azt otthon megszoktam, mint amikor Éva barátnőmmel Cipruson fetrengtünk a nevetéstől mert ráeszméltünk hogy a sokadik buszt hagyjuk elmenni a  túloldalon, és furán néznek ránk a mi oldalunkon a buszvezetők. És otthoni félelmeimre hagyatkozva nem kicsit vagyok izgatott attól hogy valóban jön-e és ha jön jóra szállok-e és ha jóra szállok, majd jó helyen szállok-e le. Zavaromat és félelmeimet úgy próbálom palástolni, hogy mindenkitől megkérdezem hogy biztosan itt áll-e meg a busz és ha megáll, az bevisz-e engem a végállomásra. A buszsofőr, akit le kell inteni, azonnal reagál kérésemre, hogy persze hogy elvisz a végállomásig. Huncut mosoly ül a szemében, én pedig kénytelen vagyok ismerkedni a kiwi humorral. Zöldhasúmat elveszi, biztosít róla hogy imádja ezt a fajta bankjegyet de most nem tud visszaadni, majd jelentkezzek nála később amikor lesz aprója. Így indul egy órás buszozásom a világ végén, ahol én vagyok az európai utas, aki tele mindenféle pro és kontra skrupulusokkal a múltból, viszont teret és időt engedek minden olyan kezdeményezésnek, ami jóváteszi életem eddigi elmarasztalásait. És láss csodát, amikor a legjobban beletemetkezek az óceán látványába, akkor kocogtatja meg finoman a kedves buszvezető a vállamat és a markomba nyom egy csomó aprót. És további jó utat kíván mosolyogva. A buszvezető olyan színfoltja az utazásnak, mint egy konferanszié az Oscar díjátadáson. A végállomáson irányba rak, megpaskolja a vállamat és nagyon lendít rajtam az Art Gallery felé. Mondanom se kell hogy mosolyogva.

A vigyor ragadós. Tudom hogy ma csak a kiállítást szeretném megnézni és az Art Gallery mögötti parkot. De azt nem gondoltam volna hogy zárórakor a biztonsági őr udvariasan megkérdezi hogy minden rendben van-e, miközben én egy félreeső helyen jegyzetelem a a látottakat.

De megpróbálom sorjában venni az élményeket. A bejárat vitorlaszerű tetője kaori fából készült aprólékosan és pontosan kidolgozott, motívumokként belevésve mindazt a mondanivalót, amit az utókornak akar átadni a maori nép, saját maga identitását tetoválva az élet fájába. Az épület funkcionálisan illeszkedik teljes egészében a mögötte húzódó parkba. Az Albert Park mintha a galéria folytatása lenne. Nem tudom mikor voltam utoljára kortárs kiállításon, de azt érzem, hogy ez a kiállítótér tartalmával és üzenetével visszaadja hitemet a modern művészetek felé.

A termekben olyan erővel dominál a nőiesség, a kiállított kartonok selyemszerű hulláma szinte megtéveszt, szeretett Cook kapitányom Hodge által idealizált képe Új-Zélandról pedig elmosolyogtat. Semmit vagy csak alig változott a természet az 1773-as kép óta.

Dusky Bay kilátás 1773-ból Hodge festménye

A galéria középső szintjén ugyanabból a carrarai márványból van kifaragva egy Vénusz szobor, mint Michelangelo Pietája a Szent Péter Bazilikában. A képek alatt jópofa kérdések amik megmozgatják fantáziámat. Vajon kitől kapta az egyik képen a gyerek az almát? Meg fogja enni? Az alkotás 1609-1679 között készült, a két szereplő észak Olaszországban spanyol öltözetet visel, ahol a gyerekruha nem volt megkülönböztethető, ezért nem tudhatjuk hogy a képen szereplő gyermek fiú vagy lány. Viszont az alma Éva jelképe.... Azt viszont biztos, hogy a gyermek elveszíthette édesanyját, mert ekkoriban nem volt szokás hogy férfi kisgyermekkel szerepeljen egy képen.

Egy másik kép elgondolkodtat, hogy vajon én mit viselek a boszorkányok ellen, és megtudom hogy Kleopátrának tulajdonították a világ legnagyobb igazgyöngyeit (többet is), melyek közül az egyiket ecetbe dobta és megitta. Meginnám? Szerintem milyen lenne az íze?

A galériában épp annyi látogató van, hogy úgy érzem, privát tárlatvezetésen vagyok. Főleg amikor találok három Rembrandt képet örülök meg, és a következő pillanatban őrülök meg, mert a nap csúcspontja egy Corsini gyűjtemény Firenzéből éppen most, éppen itt. Az első teremben felsorakoztatva a Mediciek, a második teremben két alkotás  Tintoretto Szent Simon, és Matteo Rosselli Jáel megöli Siserát képe, és olyan erőteljesen szólalnak meg a vásznon, hogy saját magamon is elcsodálkozom, vajon miért épp ezeket  a képeket emelem ki....

Egyre izgalmasabb! A harmadik teremben három Dandini testvér képe, melyek szinte egy időben készültek. Pietro Dandini: Bacchanalia, Cesare Dandini: Artemisia és egy harmadik, de engem a középső története fog meg a hölgyről, aki várja hogy a férje végre megjöjjön és teletöltse a boroskupát vörösborral... Unottan könyököl az asztalon és látszik rajta hogy alkoholista!

Van Dyck Prométeusz és a sas képen nem Prométeusz arca borzaszt el hanem a sas karma és a bőr találkozása érezteti a fájdalmat.

Van még Picasso, Michelangelo iskola, Monet, Paul Nash.... Jut eszembe hol van Botticelli? Visszarohanok a Corsini kiállításra, mert ha már itt vagyok és nem kell sorbaállnom a Pitti palotában vagy az Uffiziben, akkor alaposan szeretném megvizsgálni és közelről a képeket. 

Barbieri: Saint Andrea Corsini képe előtt megrendülök. Nem lehetnek ennyire pancserok! Nem tehetik majd 400 év  gondos tárolás és megőrzés után, hogy egy ügyetlen kezű munkás rosszul akasztotta fel, kiesett a kezéből és most két lyukból vérzik a vászon. Mert a képen két hatalmas lyuk tátong. Kérdezem a teremőr hölgytől, hogy vajon mi történt, ha szabad tudnom. A hangomban sértett Európaiságom nyugtázza művészethez való viszonyom megszállottságát, és kicsit köpködök a markomba, hogy a tökéletességre vajazó új-zélandiak végre hibáznak egyet, semmibe veszik művészeti örökségünk és majd ezt is tudomásul veszik egy laza mosollyal. Szerintem a hölgy várta a kérdést, mert olyan szelíd szakértelemmel és izgatott megszállottsággal mesélte el a kép történetét, hogy helyben szégyelltem el magam, és nem győztem ezt kifejezni néma arc és szemjátékommal. A második világháborúban a Corsini család megpróbálta megmenteni hatalmas gyűjteményét a német megszállók elől.

A képen ábrázolt férfi Andrea Corsini, 1302-1374, Firenze püspöke, 1624-ben szentté avatták.

Donna Elena a család védőszentjét, Szent Andrea Corsinit kérte és imádkozott hozzá, hogy adjon erőt a kincsek megmentéséhez. A Barbieri kép 1630-ban készült, szintén óriási értéke volt. Miután a műremekeket átszállították egy vidéki palotába, a történet szerint épphogy befalazták a nyílást, a fal még vizes volt a friss vakolattól, Elena Asszony Szent Andrea képét az árulkodó jelre akasztotta azzal a szándékkal, hogy a család védőszentje irgalmazzon a kincseknek.

A felbőszült katonák miután nem találtak semmit, belelőttek az egyetlen látható képbe, és elmentek. Szent Andrea így mentette meg a család kincsét, örökségül hagyva azt az utókornak.

És pont ez a sokszínűség és ezer arc fog meg Új-Zélandon. Hogy beenged egy kis Európaiságot, miközben ott van a bevándorlók kultúrájában, humorában az az egyedülálló gondolkodásmód, ami egyedivé teszi ezt az országot. Charles Frederick Goldie fényképbe illő rajzai olyan intenzitással rajzolják meg a maori kultúrát, hogy ha ő nem lett volna, és még sokan mások, és ha nem élte volna meg olyan intenzitással küldetését, meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy egy kultúra halt volna ki, egy olyan kultúra, aminek pár év múlva a föld fennmaradását foglyuk köszönhetni.

Ena te Papatahi - egyike a kevés női maori törzsfőnököknek (chief)

A galéria felvonultatja mindazokat a művészeket, akik tettek annak érdekében, hogy az elfogadás, az egyenlőség, a béke és hagyományok értéket teremtsenek itt. Ha nincs Marti Friedlander, Charles F Goldie, John Pule, és a többiek, akkor nincs összhang a természettel, a maori tudással és az a változás ami nagyon rövid idő alatt jött létre a bevándorlók gondolkodásában. De erről majd később és egy másik bejegyzésben fogok részletesen beszámolni.

A biztonsági őr a végén finoman megkérdezi hogy jól vagyok-e. Mondanám neki hogy totál kész, de inkább vigyázba vágom magam mint otthon és összeszedetten válaszolok, hogy rendben. Amikor kiderül hogy záróra, mint a villám vágok ki, szegény úgy kap utánam, hogy csak nyugodtan, mert még itt a személyzet.... A szuvenírboltba szokásom szerint a könyveket mustrálom, és leszedik nekem a raktárból az utolsó kívánságlistámat is.... Bőven öt óra után, záróra ide vagy oda.... Ez Auckland, ez új-Zéland....