Éjszaka az erdőben

Mindig vágytam rá hogy meséket írjak. Olyan történeteket, amik elröpítenek Tündérországba, ahol kis koboldok rohangálnak a fák között, apró fénylények cikáznak a látható térben és varázsló képességgel rendelkező állatok néznek farkasszemet az éjszaka kimerevített csöndjében. Az ilyen helyre csöppenek én, a boszorkánynak titulált érzékeny ember, és kapcsolódom a hely szelleméhez.

És hol máshol játszódhatna képzeletem története, mint egy sűrű erdőben, mohás fák között, a telihold világánál, ahol az ösvényt nem bírja felszárítani a nap, így elegendő kalandot biztosít a haladáshoz.

Az én fáklyám a homlokomra erősített fejlámpa, a sarat pedig bakancsom védi lábamtól. Citromillatú kullancsirtó a mai parfüm, víz, egy kis energiapótlásra alkalmas szendvics, fényképezőgép, esőkabát, és a nélkülözhetetlen kínai balzsam teszi kényelmessé a kalandot.

Ezek a túrák mindig olyan önfeledten kezdődnek. Tőlünk, nevezetes Réte falumból, ahol (egyelőre) a legnagyobb attrakció húsvétkor a pörgő faszú nyúl, fél órányi autóútra már a Kiskárpátok található. A Kiskárpátokban pedig a legismertebb kirándulóhely, a Zochova Chata. Aki nem járt itt, az nem is helyi lakos. Azt mégse írhatom hogy nem is létezik, mert ez a fészbúkra érvényes. Számon kérve kérdezem anyámtól, hogy mi miért nem mentünk soha? Fogalma sincs.

Ez a „Zochova chata” olyan mint a Normafa. Pici sípályával, turista ösvényekkel, bejárható, átlátható távolságokkal. Hogyan lehet egy sztenderd utat megspékelni? Kis ötlettel, vagánysággal, pontos időzítéssel, és a megszokáson átívelő lazasággal. Így vágunk bele a csodálatos naplemente után az ismeretlennek. A visszaút meredek, lassan bekapcsolódnak a fejlámpák, intenzív emberbogarak vagyunk, bizarul beilleszkedve egy erdei közösség életébe. Utoljára Új-Zélandon indultunk el éjszakai erdőtúrára, akkor a megfigyelésünk és kalandunk tárgya a parázsférgek megfigyelése  volt természetes élőhelyükön. A természetes élőhelyük pedig az esőerdők páfránylevelein, 30-50 centiméterre a talajszint fölött. Akkor járásunk görnyedt volt de lelkes, mert a tündérvilág megmutatta valódiságát a levelek alatt. És ahogy hiszek a Mikulásban, mert tudom hogy létezik hiszen jártam nála, úgy hiszek az erdei tündérek és koboltok létezésében, mert koboltot láttam Finnországban a saját szememmel, élőben, pár méterre tőlem, tündérek pedig Új-Zélandon egyértelműsítették, hogy igenis, léteznek. És mivel a tapasztalások embere vagyok, fotelbetyárokkal nem is állok le vitatkozni.

Új-Zélandon minden turistaútvonal ilyen járdával van kiépítve azzal a céllal, hogy az emberek boldogan sétálhassanak a természetben. Szlovákia nagyon jó úton halad ezzel a szemlélettel a szimbiózisban megalkotott úton mindkét fél megelégedésére. Mármint a természet és az emberek megelégedésére. 

Szívtátok be már egy angyalszárny rebegtetett hullámait? Amikor a levegő épp az orrunk előtt berezonál, és ettől egy kicsit sűrűbb az oxigén? A láthatatlan lények titkos kis játéka, hogy figyelünk-e eléggé. Olyan sűrűn és olyan közel jött, hogy orrcimpáim kitágultak, és nyeltek egy nagyot, mint amikor beleharapok egy almába.

Talán „Valibuk”, a győzedelmes járt erre előttünk és pöccintette ketté az égbenyúló, vékony fákat, egymás hegyére-hátára halmozva az elhasznált piszkafákat. Valibuk, a szlovák mesevilág egyik fontos szereplője, a szó jelentése: hatalmas, óriás, erőember, mint személynév pedig „Vasgyúró”-t jelent. Amolyan helyi Toldi Miklós, annyi különbséggel, hogy nem az alföldön, hanem a hegyekben. Akár négybe de egybe biztosan fonott szőke copfos fiatalember karimás kalapban, olyanban, aminek csatornája van és beleeshet az eső. Ez a fiatalember olyan erővel van megáldva, hogy két kézzel tépi ki a földből a fát. Sziklát hasít, és legyőzi a tüzet okádó sárkányt is. Ha itt járt, biztonságban vagyunk, mert megtestesíti a férfit, és biztosan megvéd, ha valami bajunk lesz.

A dobogást késleltetve hallom meg. A hangot először elnyeli az erdő, aztán túratársaim reakciói visszhangként érnek hozzám a sor végére. Még elkapom az őzek hátsóját előttünk alig ötven méterre az ösvénynek nem nevezett dagonyán. Azt mondják, az első szarvas volt. Kiváltságosok vagyunk. Ha picit csendesebbek lennénk, több titok tudója lehetnénk. De hát ilyen faj az ember. Ha nincs mit mondani, akkor kellemetlenül érzi magát. Pedig a csönd a fontos dolgok megmondója. Ha hallgat, akkor nincs fontos dolog.

Sereghajtó vagyok. Viszont ebben a sűrű, kitapinthatatlan sötétben kényelmetlen utolsónak lenni. Pedig jó lenne egyedül leülni egy fa mohás gyökereire és csak ülni, nézni, hallgatni, érezni. Ahogy egy őz ül tőlünk körülbelül tíz méterre és figyel. Riadtan és ugrásra készen várakozik. Egy szemtől-szembe pozíció, ahol a másik következő lépése adja a reakciót. Mi mozgunk. Az őz, megszokva a kirándulók közelségét, kivár. Szeme világít, titkolni se tudná, hogy itt van. Csak ha becsukná a szemét. De kíváncsi ő is. Világító szemei körbe rajzolják sziluettjét. Vicceskedek, hogy biztos csak a dolgát végzi. Félúton senki se szereti ha megzavarják.

A békát nem csókoltuk meg. A csonka fatörzsön mintha csak ránk várt volna a varangy. Karjai izmosan támaszkodtak, és ingerülten kivárta amíg a képek elkészültek. Nagyon ronda volt szegény. Ebből biztos hogy gyönyörű herceg lesz egyszer.

Fotó: Dobre Anetta

A nagy fához érve sötét árnyékok suhannak el előttünk. Talán egy őzcsorda álmát zavartuk meg, vagy lidércek tartották titkos szeánszukat, amibe beleléptünk. Ezt az erdőt a sötét erők messzire elkerülik, a rét közepén hatalmasodó gesztenyefa inkább az egyedül hintázós horrortörténetek eltűnős  kislányainak színtere lenne, de természetesen a hinták üresen állnak. Vagy azért van kettő, hogy a kitalált történetek eme sötét fajtája még itt se fordulhasson elő. Szóval megállapítom, hogy azért van kettő hinta a fa két oldalán, hogy elriassza a rémtörténeteket.

Sejtelmes fények körös körben. Ha belenézel, eltűnik. Mellette, figyelve, észlelhető. A szem különleges játéka.  Fejlámpáink kikapcsolva, hallgatjuk az éjszakát. Van itt valaki? Röhögünk. Elképzelem hogy egyedül  vagyok, az éjszaka sűrűje megérint, alám öleli hatalmas kezeit, felemel, hogy körbeérezhessem folytonosságát, különlegességét és varázsát. Ebben a sötétben alkotunk, varázsolunk, vizionálunk, álmodunk, határokat és korlátokat döntünk le, elképzelünk, és minden olyan egyszerű, és minden olyan hihető. A közegbe helyezett sötétség viszont félelmetes, a maga nagyságával. Képzelet a képzeletben. Ha lehatároljuk akár egy fallal vagy néggyel és ebben a körülvett valóságunkban hagyjuk a sötétséget kibontakozni, annak valósága tőlünk függ. Ha korlátlanul hagyjuk a sötétséget érvényesülni, az csak megszokás kérdése. A szemhéjam mögötti sötétség pedig kontrollálható.

Ez a sötétség együttműködésre hív. Itt lehetek megfigyelő, alázatos sétáló, kívülálló kíváncsiskodó, csodálkozó idegen. Ha nappal látnám utunk bizonyos részét, lehet más történetem lenne. Az éjszaka letompított, és a nem ide illő dolgokat nem láttatta. Így jó ahogy van. Ilyen titokzatosan, vad összevisszaságában, átláthatatlanul, veszélyesen, beengedve és megengedve.

Ha szereted az utazást, a könyveket, kézen foglak és vezetlek a Pillangó zsebkönyvek történeteiben.
Ha további történeteket szeretnél olvasni tőlem, figyeld a Facebook és az Instagram oldalamat.

Az oldal támogatója a Film Tour s.r.o 

Az élményutazások szakártője

A "pörgő faszú nyúl"

2020. 04. 06.
Soha nincs úgy hogy ne történne semmi - Adrienn cselekedetei a karanténból (részletek)

A szél kopogtat az ablakon. Odaveri a falhoz a szárnyát.
- Jól van, megyek már! Hallom én, becsukom.
Így hangolódunk össze anyám, a lányom, a macska és a szél.
Három hét után mindenki beleállt a dolgába. Szépen, apránként veszik ki kezemből a megkezdett feladatokat. Most már olyan vagyok mint egy várúrnő, aki tervez, könyvel, rendel, kioszt és beoszt. Barátnőm szerint ezért nem vagyok jó alkalmazottnak.
Ma is lemondta egy társaság az utazást június közepétől. A partnerem korrekt, az utasok jól járnak. Tulajdonképpen mondhatnám azt is hogy eljátszottunk egy betegyem-kivegyem orosz rulettet, de itt a cső fordítva sül el.
És én, mint egy igazi szláv kanca megborzolom frissen festett sörényemet, belenézek a tükörbe, csábosan felhúzom szemöldökömet, és kigondolom a taktikát. Nem várok el semmit, nem konspirálok, és ami a legfontosabb, hallgatok női ösztöneimre.
Hideg szél fúj észak felől. Ha valami bajom lesz, azt a huzattól kapom, ami anyám konyhájában a szellőzőnyílás, fürdőszoba ablak, szag elszívó Bermuda háromszögének légfolyosóján szellőzik. Ebben a házban folyton fázom. A betonföld, a vastag téglafalak, a keleti tájolású ablakok a friss reggeli ébredés után délutánra vacogó borzzá változtatnak. Nem tudom miért pont borz...
Eddigi életem gyakorlás volt, edzés a jelenre. Úgy állok bele a helyzetbe, mintha egész életemben ezt csináltam volna. És igen. Ösztönösen jön a rituálé, anyámék Flashdance-t énekelnek a konyhában, sül a maradékból összegyúrt vöröslencse fasírt, és itt a maradékon van a hangsúly, az újra hasznosításon, a kreativitáson és az örömnek mindkét oldalról. Mit tudunk kihozni és a siker.

Berti Ausztráliában süt, én Rétén kitakarítom anyám spájzát, holnap fordítva. Közben tartjuk egymásban a lelket, kijavítjuk egymás elégedetlenségeit, odafigyelünk tengereken és határokon át. Telefonom hátsó farzsebemben, kérem, mondja már meg hány óra, ő Ausztráliából átszámítja, tíz óra harminckilenc perc.

Amikor nem tudunk tenni, és a szó az egyetlen gyógyító erő, mélyről kívánunk jobbulást, erőt, kitartást...

Fejveszetten le akarom tudni anyám gyógyszereinek beszerzését, egy rendelőintézet és egy gyógyszertár beiktatásával, és ha, akkor már mosogatószer, macska kaja, papír zsebkendő is szükséges és nélkülözhetetlen modern kori háztartásunkba. Recept megvan, gyógyszer kiváltva, hozzá C-vitamin aranyárban. Ezen kicsit összeszorul a gyomrom, és tudatosodik bennem a spórolás villogó szirénája. Reggelre megint lemondta egy család a nyaralást, pedig már azt hittem, a nehezén túl vagyok. Az utóbbi időben okos voltam és kértem szerviz díjat, így ezeket a lemondásokat gond nélkül teljesítem. De azért már mégis…

A drogéria ajtajában szikrázó szemek állítanak meg a kassza mögül és figyelmeztetnek, hogy belépés 9-12 óra között csak 65 év felettieknek. A fránya szervezetem meghazudtolja önmagát, és sapka, napszemüveg, szájmaszk mögül se tudom leplezni fiatalos kiállásomat remélem majd hatvanöt évesen sem fog meghazudtolni testem. Duzzogva megyek haza, amikor a nyúl az iskola udvarán kárpótol.

Boldog pészahot!

Ballada a királylányról aki hazatért

A könyvekben ritkán csúszik meg a ló a sziklás, avarral hintett hegyoldalban, vagy ha megcsúszik, arról említést tesz a mesélő.

A túrázzunk egyet királylányos megfelelője a 21. században számomra a kirándulás azon fajtája, ahol beszívom a természet energiáit, csukott szemmel vonulok a zöldellő fák között, hallom a madarak csicsergését, a nap betűz a lombkoronák között, van idő gondolataimban elmerülni, szám mosolyra húzódik természetességében, és úgy marad, amíg az összhang adott.

Királylányként elindulni egy ismeretlen terepre eszembe juttatja gyermekkorom kedvenc regényének hősnőjét, Angelique de Sancé márkinőt, aki árkon-bokron, hegyeken-völgyeken keresi, majd követi szerelmét, férjét, gyermekei apját gyalog és lóháton. Mindez a 17. században, fodros, csipkés, ráncos, abroncsos, fűzős ruhákban, facipőkben és bőrcsizmákban, túraútvonalak nélkül, spontán, mindig a nemes cél érdekében.

Ma én vagyok Angelique, gyalog, túrázásra alkalmatlan ruhában, megtervezve, céltalanul. Úti célunk ugyanis titkos, hagyom magam vezetni. Hiszen a hely mindig csak egy koordináta, viszont az út megélése, és annak tapasztalása adja lelkesedésem tárgyát. Megtöltöm saját magam lelkesedésével, a látvány csodálatával, vezetőnk tudásával, amik elegendők világom értéknöveléséhez. Hát így utazom én, arra az időre, amíg királylány lehetek egy negyven centiméteres avarban, nyolcvan fokos hegymenetben felfelé majd vissza, kapaszkodva ágakba és gyökerekbe, térerő nélkül, felhők betakart horizontjával. Mert amíg nem tudom mit jelent a túra nehézsági foka, addig nem tudhatom tűrőképességem határait. Mert ha ez a II.B nehézségű túra, akkor amit elképzeltem, olyan nincs ebben a műfajban.

Belevaló, tökös csajsziként mindig belevetem magam az ismeretlenbe, gondolva hogy negyven pluszon is huszonévesen használom fel energiámat. A bot az első kapaszkodós kanyarban vár, előző használója pontosan oda tette ahova kell, a kezem ügyébe, a kapaszkodás következő markolatába. Ha meg lett volna rendezve se kerülhetett volna jobb helyre. A bibliában az ilyen helyzetekről születtek a csodát hirdető sztorik, az isteni gondviselés érzékelhető megnyilvánulása.

A fákra felfestett csíkok, amik a turista útvonalat jelölik, nagyon hasznosak tudnak lenni, de nőként óvatosan indulok két jelzés között, főleg, ha nem tudom a következő jelzés hollétét. A fák között örökös útvesztők, elágazások, túratársaim segítenek és mondják, figyeljem az előttem haladó lábnyomát. Nem vagyok indián. Gyatra koordinációs képességem, a jeleket simán átlépő figyelmetlenségem párszor megállít. Kéne egy tisztás. Ahol a nap sugarai áttörnek a felhőkön és felmelegítenek. De csak egy dizájnosra nőtt fa törzsét találom, amire felülhetek, és évezhetem a látványt, amíg a hideg mozgásra nem kényszerít.

(Fotó: Rajczi Adrienn)

Lemaradok. Tulajdonképpen míg elméletben folyton pár lépéssel előre járok, megszabadítom versenytársaimat a gondolkodástól a jövőre nézve, a szakmai fortélyok rengetegében, kitalálom a jövőt, a gyakorlatban úgy kullogok hátul, mint egy nyáját terelő juhász. Na, ez szép. Kiemelem magam az utolsók sikertelenségéből. Szerep beosztva, a csúcs meghódítva, a medve elkerülve, csak egy kígyó hullámzik mellettem az avar felé.

A túrázás tanulható. Nike edzésprogramhoz szokott izületeim fellázadnak. Az ala ossis ilii-m ki akar mozdulni helyéről, helyet adva az átlagos 26,7 cm-es távolságon túlra. És mint azt Vándor Láss barátom ebben a bejegyzésében szépen le is írja, hogy mire számíthatunk egytől ötös fokozaton A-tól E-ig, addig a visszafele úton az autót a parkolóval és az úttal együtt elvitte, tovább rajzolta, meghúzta, megszüntette valaki, hogy vonszolva, fog összeszorítva nyugtázzam dolgomvégezetlenül, hogy a túrát abszolváltam.

(Fotó: Rajczi Adrienn)

Megúsztam a csúcsot, de hála nekem egy teljesen más perspektívából sikerült megörökítenem a kis csapatot. Onnan könnyű, nyugtatom magam, de innen csak én láttam őket.

A Vándor Láss túrák célja, hogy megtaláljuk az olyan útvonalakat, amiket még nem fedezett fel ember, amik kiesnek a frekventált turista látványosságok és tömegeket vonzó helyek közül. A túravezető dolga pedig a biztonság, a csüggedést feltámasztani a céllal, a jó társaság összeverbuválása és a következő út megtalálása, megtervezése és biztonságos vezetése.

Most, amikor a világ művészei, tudósai és közéleti személyiségei kinyilvánítják szándékukat a változásra, szeretném hozzájárulásomat adni saját kis „lemondásommal”, ami reményeim szerint egy olyan értéket képvisel a kialakult helyzetben, amiből építkezve tudunk egy új világot álmodni, ahol vágyaink szépen, lassan, türelmesen megvalósulnak.

Új-Zélandon megtanultam alárendelni magam a természetnek. (Anyám kertjében pedig gyakorlom az együttélést a paradicsom-, paprika-, uborka palántákkal. ) Igen, Új-Zéland a földi paradicsom. Valamiért mindig előttünk jár egy lépéssel. A maorik pedig tanítanak bennünket az ember és a természet összhangjára. Hogy minden élő, és ahogyan mi is megköveteljük magunknak az emberi jogokat, úgy a természet elvárhatja az élet alapfeltételeit biztosító közeg alapvédelmét. Szlovákia az én Új-Zélandom. Összehasonlító tanulmányomban vizsgálom az embereket, az emberek közötti viszonyokat, a komfortzónákat, a természet szépségeit, és mindezt lépésről-lépésre, a bejárati ajtómtól indulva.

Nem fogok utazni határaimon túlra. Ezt a fogadalmamat azon okból hozom, hogy akár van alapja a koronavírus által létrejött félelmeknek, akár nincs, kaptunk egy jelet az élettől, az Istentől vagy az energiák összhatásától, hogy Ember, állj le, és várd ki sorodat. Most nem a mi időnk jön. Hagyni kell a természetet újraéledni, hagyni kell a körülményeinket alkalmazkodni.

A „jár nekünk” időszak végét hirdetem. Mert semmi sem jár nekünk. Ha jön a medve, vagy egy agresszívabb szarvas, nem érdekli őket hogy mennyi van a bankszámlánkon, sem azt hogy minden aktát és információt adminisztráltunk-e. A következő időszak a mi dzsungelharcunk lesz abban az erdőben, ahol még nem tudjuk, hogy a lapulevelek között mérges kígyó vagy párduc bújik meg, vagy egy gyönyörű virág, esetleg egy ösvény, így nem is tudhatjuk hogy gondtalanul törhetünk-e előre vagy használnunk kell a macheténket.

(Fotó: Rajczi Adrienn)

Húsz év az idegenforgalomban nem múlik el nyomtalanul. Nem tudom és nem is akarom kitörölni. Túl sok áldozattal járt és még több olyan emlékkel, amik egész idő alatt motiváltak. Sokat gondolkodtam és gondolkodom a változásnak ezen részéről. Elhagyni-e a pályát, hogy egy magasabb szinten egy új területen adjak magamnak esélyt egy még magasztosabb dolog értékteremtésére…

Mert értéket teremteni jöttem a Föld nevű bolygóra. Egy olyan időben, amikor az érték megegyezik a bóvlival, a lényeg hogy sokat hozzon és lecserélhető legyen. Az én értékem nem lecserélhető.  Egy olyan időben, amikor az eszköztárba fektetni célszerűbb mert időtállóbb, mint az emberbe, mert az múlandó. Ezért is nehéz megválnom szakmámtól, ami elhozta a szabadságomat, amiben szárnyalhattam, és sikereket érhettem el. Mérhetetlenül hálás vagyok minden megrendezett rendezvényért, minden sikeres utazásért és minden megelégedett ügyfélért.

Vannak, akik mást se tesznek, mint figyelik a repülőjáratokat, a légitársaságok híreit, a külügyminisztériumok állásfoglalását, és várják, mikor indulhatnak útjukra. Menjetek, én maradok itthon. Mert tisztelem a szakmámat, a világot és embertársaimat. A világ figyelemre intett és türelemre. Aki picit is érzékeny a környezetére, tudja, mert érzi. Nem akarok harcolni hátizsákos utazókkal, akik egyik kezükkel békejelet intenek a környezettudatos élet mellett a másik kezükkel pedig belekapaszkodnak a repülőgépbe és elindulnak a bolygó másik felébe lejárni a földet. Nem akarok harcolni multikkal, akik csak a profitot, az osztalékot és a részvényeseiket nézik. Borzalmas káosz uralkodott a felkapott turista látványosságok környékén, az extrémizmus olyan erővel akar kimagaslani, hogy egy-két influencer az életét is kockáztatta egy-egy fényképért hogy kitűnjön, ismert legyen, eredeti legyen.

A bürokrácia felülírta a jó érzésű munkákat. Amíg egy könyvtárosnak nincs ideje olvasni, amíg egy turisztikai szakembernek nincs ideje utazni, egy orvosnak gyógyítani, mert adminisztrálnia kell, addig a szakmáknak nincs létjogosultságuk. Adminisztrátorok lettünk egy világban, ami bezárta kapuit. Ebből kell tudni építkezni. Ebben a beszűkült világban meglátni a szépet és abból teremteni az igazi kihívás.

Elutazunk a világ különböző pontjaira, miközben gyűlöljük hazánkat. Mit közvetítünk? Mi az az értékrend ami mögött kötelező felzárkóznunk? Hol a szabadság, ha kerékkötőként egy gyűlöletes gyökérből fakadunk, ahol minden rossz, mindenről más tehet és mindent beszennyez a kritika, a vádaskodás, a felelősséghárítás és a rossz példa?

Hát vigye a hátán a vírust ezután az a réteg, aki nem bír a helyén maradni. Aki két-három évet soknak talál, mert jár neki a milanói shopping, a thaiföldi telelés és a jesolói tenger. Hogy majd hazajöhessen felháborodni hogy milyen hülyék az olaszok és az ázsiaiak, mert minden drágább lett, képtelenség alkalmazkodni, és különben is, ki ha én nem.

Óva intünk a hírektől, csak egy dolgot felejtünk el, ha a légitársaság ki is írja hogy repül, hisz persze hogy repül, de az adott ország feltételeit nem figyeljük, akkor akár különös kaland is lehet az utazás egy repülőtér karantén részlegén, amit az adott ország később ki is számlázhat. És akkor majd jön az anyázás.

Mert mindenki hülye, csak mi vagyunk helikopter. Egy lírai hangvételű írásnak szántam soraimat, egy szubjektív idealista tollából, aztán a végén rájöttem, hogy sem nem akarom, sem nem tudom megmenteni a világot a hülyéktől, így írásom a szabad megnyilvánulás akarataként szárnyalhat. Éppen ezért azokhoz szólok, akik értik és megértik a világ folyását. Akik képesek 2-3 évig otthon maradni, és kivárni amíg eljön a mi időnk. Akik addig a két-három évig képesek megtalálni jövedelmük forrását abban a körben, ahova születtek. Akik el tudjuk fogadni, hogy a változás elkezdődött, és a mostantól gyakorolt tettek alakítják világunkat olyanná, amivé teremtjük. Szóval nagyon észnél kell lennünk.

(Fotó: Rajczi Adrienn)

Miközben szépen lassan kivonom magam az elektronikus éterből, olyan mintha nem is léteznék. A hegyen nincs térerő. Ha eltévedek, nem találnak rám. Néha elkap az érzés magányomban, aztán kicsit haladok a korral, de tudom hogy nem ez a jövő. Ez csak egy eszköz, ami nem adhatja vissza valódiságunkat. Az agyon appolt képek, a megszerkesztett mondatok és egy más cél érdekében gerjesztett rémhírek egy másik dimenzió világát teremtik. Nem az enyémet.

Csicseregnek a madarak. A macska az ablakból figyeli őket. Fúj a szél. Ma már felfedeztem, hogy észak-nyugati járásban. A főúton több az autó, mint februárban a pandémia kirobbanása előtt. Megvarrtam pár ruhát amit nem tudok hova felvenni. Be kellene szerezni napos csibéket, egy kecskét, ültetni fügefát, építeni egy kandallót, és közelebb kéne húzni az erdőt a falunkhoz. És akkor lehetnék én a természet lánya, aki bokorról szedem a málnát a maci elől, diót török az orrom alatt, a Hold-Nap játéka szerint élek, figyelem a csillagokat, és kávézaccból jósolok.

 (Fotó: Rajczi Adrienn)

Még nem tudom hogy mi leszek, ha nagy leszek, de sem „projektvezető”, sem „menedzser”, sem CEO nem akarok lenni, hanem boldog emberek ünnepeinek előkészítője, hazám természeti, kulturális és történelmi nevezetességeinek hírnöke, izgalmas és kikiáltó mondataimnak betűvetője, és néha magamat megmutató, igaz mondanivalót bejelentő informátor.

Nem kívánok olyan rendszernek tagja lenni, ahol bizonyítanom kell ártatlanságomat, mert a csalók miatt elveszett a bizalom.

Nem kívánok olyan rendszernek része lenni, ahol bizonyítanom kell tudásomat diplomákkal, tesztekkel olyan vizsgabiztosoknak, akik sosem gyakorolták a szakmájukat.

Nem akarok olyan rendszernek a része lenni, ahol olyanok akarnak megtanítani az életre, akik azt sosem élték meg.

Olyan rendszer tagja akarok lenni, ahol feltétel nélkül hihetek magamban.

Olyan rendszer tagja akarok lenni, ahol feltétel nélkül megbízhatok másokban.

Olyan rendszer tagja akarok lenni, ahol a hit önmagunkban felülír minden vallási fanatizmust és bizonyítja a rendszer működését.

Olyan rendszer tagja akarok lenni, ahol a tapasztalat tiszteletet kelt.

Olyan rendszer tagja akarok lenni, ahol szabadon élhetem az életem.

A saját biztonságomban. Mert azt tudom és ismerem.

Nem voltam, és sose leszek statisztikai adat. Leszek a kivétel, aki szentesíti az eszközt.

(Fotó: Rajczi Adrienn)

Ha szereted az utazás, a könyveket, kézen foglak és vezetlek a Pillangó zsebkönyvek történeteiben.
Ha további történeteket szeretnél olvasni tőlem, figyeld a Facebook és az Instagram oldalamat.

(Fotó: Szekeres Blanka)