Antoine de Saint Exupéry és én Gidrafán

Nem mondanám hogy a világ közepére költöztem, erről nap mint nap tanúbizonyságot kapok, és mint valami jó pedagógus rántja vissza fellegekben kalimpáló lábaimat a hely szelleme. Szóval ez a Réte nevű közösség itt van a térképen (ellentétben Új-Zélanddal amit sokszor lefelejtenek), Pozsonytól 27 kilométerre, sréhen és vizavé Dunaszerdahely irányába a maga 1401 lakosával. Igen, az az egy én vagyok. A többiek a lakosok, a "gyütt-möntek", a betelepültek, a "migráncsok" és az őslakosok. Mert nekünk is vannak őslakosaink, akik hűek maradtak gyökereikhez. Ők azok, akik nem hagyják felhígulni a falut. Például ilyen anyám, aki azonnal kiszúrja ha nem a helyi boltból hozom a krumplit, mert az vizes. A helyi a jó. Tehát a helyi bolt nem engedi meg a rossz minőséget, mert anyám nem vásárolna náluk. 

Ha emberünk beesik az árokba, megállunk, megnézzük, konstatáljuk hogy csak részeg és továbbhajtunk. Mert a délutáni elszédülés hozzátartozik egyes mély érzésű "emberek" kinyilatkozásához, ahol a megélt és ki nem mondott érzelmek a borovicskában manifesztálódnak, aminek nyakába kapaszkodva könnyen el elsírja magát a férfiember és nem ciki utána kialudni magát a fű között, mutatóujjal táncikálva az ég fele és kenetteljesen felsírni az akácos úton.   

Itt nem vagyok egyedül. Napi ügymeneteim között felbukkannak régi osztálytársak, iskolatársak, a hely által szervezett anyák napi műsorban egy jó fej pap aki remegő kézzel olvassa fel a közösségi oldalon már publikált részletet, aztán Kálmán belecsap a basszusgitárba és színésznő koromban sem tapsoltak meg állva, mert az akarat és szándék elég is a kis közösség életébe hogy katartikus élményt generáljon. 

És nem zavar hogy zsebbe dugott a kéz, hogy a mosoly könnyeket csal a szemekbe, az elcsukló hang nem önsajnálat, a kikacsintás bátorító és nem hazaköszönés, a poén nem ripacs, a lámpaláz pedig aranyos. Túlmívelt, tökéletes kultúrán érlelődött szervezetem sokadszorra dől hátra ettől az ösztönszerű szabadságtól, és kívánom a helyi intellektüelt, a lexikális tudás nélküli szeretetből fogant egyszerűséget, és belső attitűdből jövő közösségi jószolgálatot. 

És miközben utazásaim alatt már nem akarok adrenalin fröccsöt, sem eszement szelfit, de még hajmeresztő mutatványt sem véghezvinni, és élsportoló sem leszek már, és ha a sakk lehet sport, akkor az élményekből rendezett olimpia aranyérmére pályázok. Szóval elindulunk élményeket keresni Marikával, egy iskolatárssal, tőlünk tizenvalahány kilométerre, és majd meglátjuk onnan merre.

Bizonyos kor után, az ember az ajándékot meghatódva fogadja. A Canal du Midi-s biciklizésem után azt, hogy kölcsönkaphatom Pista elektromos biciklijét, és csak rezgő torokhangon mondok okét. De amikor felülök a csodajárgányra, párszor elrebegem Bandi nevét aki hűséges társam volt háromszáz kilométeren, de össze sem lehet hasonlítani ezzel a szuper bringával, aki úgy visz mint egy hercegnőt, és isten bizony anyámnak megveszem karácsonyra, mert az a hitvallása, hogy a kétkerekűre fel kell ülni, aztán abba az irányba kell állítani a kormányt amerre fúj a szél. Anyám elektronikus, szélerő meghajtásos kerékpárja köszönőviszonyban sincs kölcsönbringámmal, a házigazdák bizalma, Pista szeme szegletéből jelző aggódó pillantása a visszapillantó tükörre, óriási felelősséget rak a vállamra. 

Itt nincs kaució, mint Izraelben a kocsibérlésnél, itt perkálni kell ha felelőtlen vagyok. Isten neki, egyszer élünk és már rójuk az utat, kis retikülként billegtetve műanyag sisakunkat a kormánykeréken a lakat mellett, a narancsszínű mellény pedig a hátizsákban melegíti szendvicseimet és kulacsom tartalmát, amiben maximálisan megbízok a füzetem mellett.. 

Be kell vallanom őszintén, szégyen ide vagy oda, de a létezésem óta, Csehszlovák lány létemre, még sose láttam igaziból vakondot. Vagy vakondokot. Úgy terül szét az úton kezeit megadásra feltartva, mint egy plüssállat Zdenek Miler meséje alapján. Emlékszem, képes voltam Májiban hajnalban felkelni és vigyázállásban a kertnek nem nevezhető zsebkendőnyi területen, lapáttal a kezemben várni a föld alatti labirintus ásóját, de mindig korábban baszarintottam a kupac tetejére, mintsem kidugta volna aprócska kis fejét. És most örülök és boldog vagyok hogy nem találtam el annak idején ezt az édes kis hosszú csőrű emlőst, csak azt nem értem, mi a túrót keresnek az úton, és miért nem a föld alatt másznak át a gyorsforgalmin? 

Csatajnál rájövök, hogy erre még autóval sem jártam, pedig alig pár kilométerre hagytam el szülőfalumat, Igramnál beugrik egy srác aki reggelente ugyanazzal a busszal járt, délután pedig inkább lemaradtam és bevártam azt, amelyikkel hazautazott. Ezek voltak a szerelem kacsintós időszakai, amikor ha a szemkontaktus megvolt, akkor már repültünk mint a nyíl a boldogságtól, "Rámnézett!" felkiálltással". 

Sárfőn a fejem fölött a szél meglengeti a májusfát amit onnan tudom hogy szlovák fiúk állítottak, mert díszes koszorú fogja körbe a törzset a magas szár lombkoronája alatt jó pár méterrel a fejünk fölött, a szalagok lengenek piros, fehér, kék színben, és a félig teli pálinkásüveg csattanás nélkül csapódik a kéregnek - egészségére!

Aztán átgurulunk a vasúti sínek alatt, a gödörből a bicaj kihúz, és egy lendülettel betalálunk a Toszkánát idéző ösvényen, a képekről beazonosított, viszont eldugott és sose hallott kiskastély udvarába.

Budmerice, magyarul Gidrafa, a Vöröskőtől alig tíz kilométerre található falu szerényen bújik meg a Kis-Kárpátok lábainál. Híres szülötte Ján Fábry publicista, költő, képzőművész, és azon kívül hogy most idetaláltunk, és jóízűen elfogyasztom otthon készített szendvicsemet a parkban, csinálok egy élő videót morzsámmal a számon, konstatálom hogy ide se fogok bejutni mert épp állványozzák a kastély bejáratát, aztán térülök és fordulok, lobogtatom narancsszínű mellényemet, ami a szárazon maradt füzetemmel együtt került ki a hátizsákomból, állok a munkások közé ha kell, mire elhangzik a kulcsmondat:

- Megszállt itt Antoine de Saint Exupery is annak idején.

És a történet elkezdődik. A régen még földdel bevont félköríves bejárat eredeti lépcsőjén annak idején hiába várta Pálffy János Ferenc gróf francia szerelmét, akinek tiszteletére építtette a romantikus kastélyt, a beteljesületlen szerelem 1889 óta mint egy szimbolikus helyi Taj Mahal őrzi legendáját.  

Miközben a tíz kilométerre megbújó Vöröskő vára központilag irányított tizenhat környékbeli települést, Gidrafán a nyárilak nyalogatta sebeit, érzéseit megadta az utókornak és késői vigasztalásához tartósította küllemét, szépségét, mint egy igazi királylány, aki nem csak a kor divatját, a minőségi küllemet tartja fontosnak, hanem a belső érték, a harmónia, a kötelesség, a mértékletesség és a természetes báj ugyanúgy szerves része, mint a Csipkerózsikáknak tervezett meseház. A Pálffyak '45-ben hagyták el a kastélyt, pár ékszert elvittek, a többi berendezést a szlovák népre hagyták, akik a szíves felajánlást szó szerint vettek. 

A bejárat fogadóterét két gyönyörű hófehér cserépkandalló íveli a szemközti két sarokban, a terem pedig felível az átriumosra megvilágított üvegmennyezetig. A híres kovácsoltvas lépcső a nem szimmetrikus épület jobb oldalában bújik meg, felrúgva a hatalmas lépcsősorok neoreneszánsz impozánságát, bizonyítva, hogy a kevesebb sokszor több. 

Az emeleten a lépcsőtől balra, gangosan elhelyezkedő központi tér bal oldalát mindenkor a Pálffy család használta, a jobb oldali szobákat átengedve a jóllakott, elfáradt vendégeknek. A fő hálószobában maga Havel elnök is aludt már, a többi híres vendégről később írok.

Szóval Pálffyék, eredeztetve őket a 13. századtól is akár, felvett vagy valós névvel, a 19. századra Európa leggazdagabb emberévé Pálffy János Ferencet írják, aki a legendát félretéve, a 16 éves Schlippenbach Erzsébetet feleségül vette, hatvan évesen. Ekkor épült a Csipkerózsika kastély. Hogy a francia beteljesületlen szerelem vagy a pedofília-e az igaz, nem tudom, egy tény, hogy nagy életművész lehetett ez a kozmopolita gróf. Mint ahogy a híres jégkorong játékos Zigi, hogy a világbajnokság kapcsán kiemeljem mint ma élő legendát, az egyik leghíresebb Pálffyt. 

A település büszkén őrzi a család történelmét, nagy szeretettel beszélnek a családról, a gróf állítólag sokat segítette a környék embereit. Emberséges, jó uraság volt, gyűjteményét múzeumoknak ajándékozta, kastélyait az államnak, a Szabó Ervin könyvtár  zenegyűjteményének otthont adó épület Budapesten az Ötpacsirta utca/Reviczky sarkon, Pálffy palota volt például.

1947-ben a kastélyt megkapta az akkori szlovák írószövetség, harminc fős személyzettel. Lent a konyhában főttek a finom ebédek, kandalló mellett esti beszélgetések, a 8nyolc hektáros parkra néző szalonokban az elmélyülések, a szobákban pedig az alkotás csöndes magányban, a kreativitás bőséges angyalával. Smrek, Nižnánsky, Laco Novomesky, tavaly a Feldek házaspár, melyiknek a helyére üljek, melyik szék, fotel, kanapé, bútordarab érintette gyerekkorom példaképeinek ülepét... melyik asztalon születtek a regények,a versek, a novellák, a csöndben, a kandalló ropogása mellett, mi adta az ihletet? A park természetes hangja? A torony órájának tizenöt percenkénti idegölő jelzése?  A régi falépcsők nyikorgása? Közép-Európa első ételliftje a személyzet lépcsője mellett? A parkon kívüli halastavak csobbanása? 

A park mellett több kápolna, az egyikben épp litániát mondanak a helyiek, csendben csatlakozunk református barátnémmal, aki szó nélkül ül le a katolikusok közé. Előttem egy hálafal, amilyet dél-franciaországi biciklizésem alatt találtam Carcassonne-ben a híd lábánál a kis kápolnában, "merci" feliratokkal. Ezen a miniatűr kis táblán az "anyácska" megnevezés szúr szemet, és talán csak a magyar nyelvben nem nevezzük Szűz Máriát Anyaként, a szláv nyelvekben előszeretettel asszociálunk az anyanyelvtől az anyaság szent küldetéséig nevén nevezve minden idők leganyábbik anyját. 

Kedves Anyácska!

Szinte hihetetlen hogy a hely szelleme elvarázsol, és itt írok hozzád egy imát, ami inkább egy kérés, egy közbenjárás, egy korrekció királynőségem csiszolására, a koronám igazítására a fejtetőmön. 

Járj közbe érdekemben a királylány kinevező nagyhatalomnál, hogy a koronát a fejemre biztonsággal rögzítse, mert én azt hordani szándékozom életem végéig. 

Az biztos, hogy a napszemüvegemet az első famászós próbálkozásomon a fejem tetejéről letörte, talán mert királylány nem mászik fára. 

De ami biztos, hogy legközelebb Bazinba megyünk a Szent Márton erdőn át a Hattyúpatak után Csukárd-Terlény kastélyba, és megkóstoljuk a Pista konyakot.

Írásaimat szeretettel írom. Amikor megélem történeteimet, érzem hogy élek. Amikor leírom őket, duplán élek. Ha tetszettek élményeim, kérek egy lájkot.

Madár les

3. rész (részlet)

Fotó: Vándorboy

Hajnalban a kelés Izraelben pont amikor az ifjúság aludni tér, én kényelmesen, kipihenten és szórakozottan húzom ki füleimből a recepción előre bekészített füldugóimat, nyújtózom egyet az ablak felé, széthúzom a függönyöket és hagyom hogy a fény beáradjon a miniatűrnyi, koleszos éveimet idéző szobába, ahol a másik emeleti ágyon korát meghazudtolva Kati alszik a maga anyám korabeli éveivel, közöttünk lenn a „földszinten’ a franciaágyon Zsuzsi zárja a magánszféra háromszögbe zárt Bermuda háromszögét. 

Már megint nincs pontom, és hosszú mondataim kitartott akkordokként íródnak a helyzeteknek megfelelően. Nem kell értelmezni őket, csak kihallani a dallamot. Szóval minden úgy jó ahogy van. Ugyanilyen lassan ébredek, mint leírásom, csipásan kukkantok ki majd visszabújok előre leterített, otthonról hozott lepedőmbe és hagyom hogy ringasson a mai napi vágyam. Szándékom arról, hogy megtaláljam a mai nap csodáját, megéljem az élményt és megtaláljam a hely szellemét, magyarázatot az itteni másságra, a helyi adottságok különbözőségére. És persze mindebben jól akarom magam érezni. 

Első napirendi pontunk egy madár les Eilattól nem messze, ahol a bejáratnál egy óriási páva takarja el a kaput két mozgássérült parkoló között. A pulyka provokálva sétál előtte mint Jörg a turnémenedzser David Garrett előtt hogy elzavarja a rajongókat. A témát egy hófehér „albínó” madár zárja, csakazértis. Nem is értem kis színes tollazatú pávánkat, talán menyasszonya a fel-alá sétáló hófehér tollal borított szépség? Csak egy rég megszokott párkapcsolat lehet ilyen összhangban, vagy túl jó a fizetés errefele, és ez az első ország ahol nem öltöznek helyi színészek elvetemült maskarákba egy jó fotó kedvéért és nem akarják rám tukmálni megörökített emléküket fényképen borsos eurókért. Szóval fogalmam sincs hányadán állunk, madaraink beengednek, és elkezdődik életem első túravezetése. 

Egy körülbelül háromszáz méteres vezetett útvonalon, debütálásom az első általam irányított kiscsapattal az alábbiak szerint néz ki. Egy előrerohan, kettő lemarad, egy egyáltalán nem jön, egy letér az útról, három tilosba megy, egy cigizik, én pedig előveszem tanító néni habitusomat és fegyelmezek. Van aki hallgat rám, van aki nem. 

- Aki velem akar jönni, az tapadjon rám, aki nem, az jelezze hogy pihen. A hezitálók maradjanak otthon. - Na tessék, a karma visszaüt. Megkövetem összes pedagógusomat, tanáromat, tanítómat akinek lázadó kamaszként megkeserítettem sokszor negyvenöt perces próbálkozásait figyelmem összpontosítására. Madarat nem látunk, tovaröppenő, beazonosítatlan szárnyasokat annál többet, mint kiderül, évente ötszázezer – egymillió madár kel át ezen az útvonalon a télből a nyárba illetve a nyárból a télbe, ezen a szárazföldi hídon ami összeköti Európát Ázsiával és Afrikával. 

Mi is szépen átmasírozunk a megfigyelőállomásokon, néha beállunk a megfigyelők elé, nem hazudtolva meg mélyen nyugvó kultúránkat, inkább megvárjuk amíg az ornitológus szerű terep ruhába öltözött megszállottak ránk szólnak, hogy húzzunk már ki a képből legyünk oly’ kedvesek. És mi, mint akik kísértetet látunk, ijedten tántorgunk ki a park területéről, és megfogadjuk, hogy legközelebb megfigyelünk, beöltözünk és egész napos programot kreálunk a nevezetességnek. A parkolóban pedig amerikai madármegfigyelők pásztázzák az eget komoly technikai felszereléssel okosan, túlságosan nem érdekli őket a belépőjegy kapun innen. 

Hát igen, a megszállottság értelmet generál. 

Túránk elengedhetetlen tartozéka a walkie- talkie, ami elegendő emlékezetes kalandnak lesz a tárgyi eszköze, nem is gondoltam volna hogy okostelefonom csak egy felesleges fényképezőgépre degradálódik, a fényképezőgépem pedig bemondja az unalmast, így lesz a rádió adó vevő kalandunk egyetlen és felbecsülhetetlen kommunikációs tartozéka. 

A madár les különben is egy hosszú, türelmes, komoly elfoglaltság. Otthon bekapcsolom webkamerámat és farkasszemet nézek a mit sem sejtő, reality show szereplő ölyvvel. 

Kilátó, kilátó hátán. Második napunkon a nyaralás, pihenés, elutazás energiái erősen dolgoznak bennünk, felszabadulunk mint a gyerekek. Én dobálom a hajam mint egy szupermanöken Berlin szeles repülőterének irányítóközpontjában, a telefonok csattognak, mit tudtuk mi balga közép-európaiak, hogy nudli ez a kilátás ahhoz képest ami majd jön. 

Három program közül lehet választani délutánra, az akvárium, a tevepark és a delfinárium. Naná hogy az utóbbit idézem meg magamnak, habár ellene vagyok minden állatkertnek, zárva tartott élőlénynek, de itt Izraelben mindenki szabad, „csak hadd nézzelek” elv van érvényben. A madaraknál a webkamera, delfinéknél pedig a nyitott medence, közvetlen kapcsolatban a tengerrel. Szóval a delfin dönti el hogy bejön a medencébe vagy marad a nyílt tengeren. A mai napon a térség összes delfinje úgy dönt hogy tiszteletét teszi az öbölben. Itt nincs etetés, nincs turista csalogató hókuszpókusz, be lehet menni a vízbe búvárruhában, de a delfinekhez hozzáérni szigorúan tilos. Nem baj. A felszínről nézzük mosolygós szemű barátaink játszadozását, egy lusta macska és egy fegyelmezett kutyus társaságában. A gondozó elmondja, hogy bárki dolgozhat a parkban aki türelmes, szereti az állatokat, a vizet, kitartó, és nem fontos számára a pénz. Lassan minden álomszakmát beárnyékolja a pusztán lojalitásból befektetett idő és energia, lehetne ez is egy jövőkép, a pénz úgyis megszennyezte világunkat, a belső indíttatásból végzett szolgálat viszont kiszolgáltatott. A fiú delfint úgy lehet megkülönböztetni a lány delfintől, hogy a fiúknak fehér vonal-vonal van a hasán, a lányoknak pedig rövid vonal hosszú vonal rövid vonal szintén fehérrel. 

fiú delfin _________________       _____________________ 

lány delfin                         ___________ 

                 _____________________________________________ 

                                         ____________ 

A merülés körülbelül egy óra hosszú és minden óra ’50-kor indul. Akár hat méter mélyre is lemegy, de nem kötelező lemerülni. Követve a delfineket, mindig akad aki a felszínen szórakoztatja nézőközönségét. Mi pedig a partról elég, ha a buborékokat figyeljük. Ahol sok a buborék, ott sok a búvár, ami azt jelenti, hogy ott biztos van delfin és a delfin egyszer csak biztosan kidugja fejét a vízből. Ha a delfin csap egyet a vízre a farkával, akkor mérges, bosszús, nyűgös, szóval baja van. A mi delfinjeink pajkosak, játékosak, kíváncsiak, jönnek-mennek, elúsznak, felfedeznek, visszakacsintanak, szürkén, vizesen, cukin és lazán. 

A móló ringat. Kati azt mondja, hogy azért kellemes mert az embrió állapotot juttatja az ember eszébe. Nem mintha anyámba vágynék, de van benne némi igazság. 

Délután kezdődik az igazi kaland, túra a Vörös Kanyonban. A Vörös Kanyon Izrael legizgalmasabb látványossága a maga vízmosta, szél csiszolta vájataival, képződményeivel és megmászásra alkalmatlan hegyvonulataival. Homokkő és máladozó kőrakások, a kiszáradt folyómeder pedig sima, csiszolt, életlen járat, ahol néha fenéken csúszunk, vagy feneket csúsztatunk, vagy a csúcson fenekezünk és a csúcsot fenekezzük. Elemében vagyunk, az egyedülálló háttér adja magát. Repülnek a szaltók, az ugrások, az akrobata mutatványok. A fiúk többsége fennmarad a levegőben. Talán a hely szelleme tartja őket. Többszöri próbálkozásomra is a gravitáció visszaránt, de nem vagyok csalódott, a technika megoldja, saját magam kis hazugságain szemet lehet hunyni. 

Hűségesen elkísérem felvidéki rokonlelkemet, amíg ő megfutja a máladozó kihívást, addig én lentről figyelem. Figyelmemet el-elcsábítja egy -két kósza gondolat. Vannak-e itt kígyók és ha nincsenek, akkor mitől lehet félni a háborús helyzetet kivéve? Egyelőre semmitől, csak a legördülő kőtörmeléktől. Elég egy kósza zerge vagy egy őrült felvidéki cross futó és elindul a lavina. A laza réteges kőzetképződmények úgy csúsznak ki Ricsi lábai alól, hogy muszáj pattognia a sziklákon, hogy a talajnak ideje se legyen elgondolkodnia azon, hogy van még lejjebb. Gyíkokat látok, kőszáli kecskét és madarakat magasan a sziklaormok fölött körözni és elszállni, repülni és megülni, megpihenni és nézelődni…. Ez az igazi madárles.

A nap záróakkordjaként, amikor még nem tudom hogy nincs vége a napnak hanem inkább egy dimenzióváltás kezdete, Vándorboy (és akkor fogom ezzel a jelzővel illetni ha vaj van a füle mögött), szóval Gábor lekanyarodik a főútról egy hajtűkanyarral (és innentől kezdve lesznek részek amiket kicsit feltupírozok, hogy az együttérzést hatványozottan arassam) befordul egy murvás útra. Én utána. Követem mint egy őrült rajongó, a két autó közé nem engedek befurakodni még egy fűszálat sem. Nem állhat közénk senki! Jelentem majd ki Palesztin területen, ahol keményen meg kell küzdenem elsődleges státuszomért. Utastársaim először élvezettel ujjonganak majd az első öt méter után arcunkra egy óriási kérdőjel íródik. Biztos hogy erre akarunk menni? Igen, hangzik az egyértelmű és tömör válasz a másik kocsiból. És már nem is látjuk őket. Én az utat is alig előttem, a kövek pattognak a kocsi alól, de bízom benne hogy ez csak egy rövid szakasz, jön majd az aszfalt vagy egy teniszpályát beborító vörös salak. De az út ritkul, a nap lenyugvóban, a szikladarabok egyre nagyobbak előttünk, a szerpentin pedig vékonyan kanyarodik. Amikor az út egy százharminc centis részen megszűnik, rajtam kívül mindenki kiszáll a kocsiból és tereprendez. Van aki a kerekeimet nézi, van aki sziklákat pakol, van aki előremegy szemrevételezni hogy mennyi lehet még hátra, és így gurulunk lépésről lépésre, araszolva az ismeretlenbe. A lyukak, a gödrök, a kátyúk, a kitüremkedő sziklák egy terepjárót is simán kivéreztetnének, mi öten bátran hárítjuk az akadályokat, a többiek biztatnak, én óvatosan manőverezem nekem rendelt kiskocsimat, finoman engedem föl és nyomom és tekerem és nézem. Egyszerre érzékelem az összes visszapillantó tükröt, mintha a lábam alatt is érezném hogy látok, eggyé válok az autóval és együtt rezgünk, huppanunk, imádkozunk és káromkodunk, átgondolatlan, néha párhuzamos sorrendben. 

A kaland nálam egy egyszerű országhatár átlépéssel kezdődik. A bizonyítási vágyam hogy meg tudom csinálni pedig az első akadálynál. Alázatom az egóm mögül kukucskál megszeppenve, és tolja előre a bátorságot. Mígnem egy gödör keresztben eldönti hogy nincs tovább. Gyors kupaktanács majd dönt a klérus hogy feladjuk. Ugyanis vissza is kell jutni, ahonnan elindultunk. Vagy arrafele van tovább amerre a másik autó ment és megint egy lehetetlen helyzetben találtam magam ahonnan nincs visszaút? Az adóvevő nem válaszol, túlléptük a három kilométeres hatótávolságot vagy ez is a kihívás része? Hogyan oldod meg az olyan szélsőséges helyzeteket, amik sem a nagykönyvben nincsenek megírva, sem az iskolában nem tanítják de a szülői nevelés sem tartalmazta? 

A döntést egyszerűsíti hogy nem tudunk megfordulni. Ez az a a nap, ahol a csomagjaink még az előző szálláson várnak ránk, oda kellene visszatérni értük, így sem hálózsák, sem tisztálkodószer, se ruha nem áll rendelkezésünkre. Viszont ennivaló és víz elegendő. Éjszaka egy szerpentinen, öten egy autóban, lassan édes álomra hajtják fejüket és frissen belehelik az ötszemélyes Megan belső terét. De nem. A női ösztön, szuper hősnőm Angelique márkinő élete és kalandjai elegendő erőt és ihletet adnak hogy döntsek, megfordulok. Hegynek fel és szakadéknak le legyen-e a kezdő irány? Tulajdonképpen mindegy. Négy mithfahrerem úgy figyeli az autó minden egyes részét, mozdulását és az én elfojtott pánikomat, hogy jövőre simán benevezhetnénk egy Forma 1-es nagydíjra vagy a Dakar Rally futamra. Miközben rezzenéstelen arccal táncoltatom körbe a nem éppen kisméretű, és átvételkor rajongásig örült magasabb kategóriájú szerzeményemet, belül a valóságban a következőt élem meg. 

„Megcsinálom. Csakazértis megcsinálom. Nehogy már egy őrült csavargó és négy utazgató azt lássa hogy feladom, kiborulok, kétségbeesem, bepánikolok, vagy csak simán levetem magam egy szerpentines úton Izraelben Eilat fele az egyiptomi határnál. Jaj édes istenem, csak nyugalom, nyugalom, nincsen semmi baj, nagy levegő, be és ki. Koncenrálj, finoman, lassan, menni fog.” 

És amikor egyik utastársam át akarja venni a kormányt, szemem villámokat szór, önbecsülésem feltámad, és kivakkantok biztos trónszékemből, hadirendbe állítva az osztagomat, védelmezően a bitorlók ellen. 

- Nem kell! – és zuhanok bele a túlélés ösztönébe. Ahogy eddig is tettem életem minden szakaszán.

Izraelbe mentem Vándorboyjal

Írásomnak nem a dinamikája tömény, hanem a megélt élmények sokasága, a programok, és Vándorboy útjainak különleges ritmusára és intenzitására még rá kell hangolódnom. 

Az első rész a könyvemben lesz olvasható....

             2. rész

             Eilat

A helyi Siófok. A város felé az egyik körforgalomnál a szerelem az ismétlődő motívum. A Szeretet sugárútja a Love Square-en végződik. Nem gondolnám hogy pont most, pont itt, pont így érne utol, vagy csak kacérkodik, vagy csak megmutatja magát hogy még létezik? Higgadtan konstatálom giccses jelenlétét semmilyen érzelmi töltést nem generálva neki. Ez a miniatűrnyi öböl nyugatról Egyiptommal, keletről Jordániával szomszédos partszakasza lehetne egy közös nemzetközi Vé akárhányak országának míting pointja, de nem, mert fontosabb a láncnál a kard, habár le merem fogadni hogy az embereknek itt sincs gondjuk egymással, élik a mediterrán mentalitás mindennapi kusza, öntörvényű életét amibe csak a vallások különböző napi rutinjai tudnak beleszólni. Miközben kiscsapatunk húzza, vonja, cipeli tizenkét nap ellátmányát végig a lejtős, néhol kapaszkodós utcákon, a nap süt, március végén a meleg érzékelhetően oldja szívkamránk tél utáni sötétségét, a fáradság a hajnali gépindulás miatt kezd alkalmazkodni, és rutinos utazóként tudom, hogy ilyenkor nem szabad teret adni a csábításnak, és ki kell húzni addig a legkésőbbi időpontig, amíg csak lehet. Hogy mély legyen az álmunk.

(fotó: Vándorboy , mozgásban lévő buszból de olyan szép.....)

A járda burkolatába belecsillant egy-két mozaik hal, intarzia, motívum, mindegy csak színes legyen.

A szállodánk a belvárosban, egyszerű, de jó helyen van, a recepciós hölgy úgy mosolyog, mint aki büszke egy szem fogára, szemben a Jordán hegyek, a tengerparti sétány könnyen elérhető.

A taxisok leszólítanak a körforgalomban, kapok egy-két jelzésértékű kacsintást, pillantást, intést és dudát. Meg-megállnak, várnak, hátha hajlandóságot mutatok, alig beszélnek angolul.

Most itt ülök a tengerparton,  a pontonhíd város felőli oldalán. A fahíd épp nyílik szét, és egy gyönyörű kétárbócos vitorlás úszik át talán Onedin család idejéből, de valamiért azt írtam fel hogy Zorba, a görög. Lehet a kolompolás miatt.  Utoljára Új-Zélandon nyílt ketté egy híd előttem, ott viszont csengettek (Mylord), itt kolompolnak. Gyűjtöm a jelzéseket: Komáromban a Duna fölött a híd csendben vagy csengetésre tárul, mindegy is, most újították fel, talán ultra szenzoros  és gondolatban megérint ha közelítesz és jelez hogy stop.

Szemben velem egy festő, a különbség kettőnk között annyi, hogy én írva festek. Ő színekkel én szavakkal. A zöld kalapos, pólós szórólapozó hölgy nem adja föl tizenegy óránál. A pajeszos, pipás férfiak hangosan navigálják egymást és megbeszélnek.

A városközponti autóbérlés viszonylag lazán megy, a kocsi átvételekor Avid fontoskodva mutatja a pótkereket, de gyorsan elhessegetem, hogy azzal nem akarok foglalkozni. Autóvezetői egészségügyi vizsgán is arra a kérdésre hogy mit tenne, ha…. azt válaszoltam hogy hívom a 112-t. Anyut pedig amikor a múltkor megbotlott otthon simán oldalfekvésbe helyeztem. Amióta a hírek a helyes lélegeztetésről beszélnek, aminek az a lényege hogy nem kapjuk be a delikvens száját sem orrát, sem más testrészét, azóta számat csak finom ételeknek és a szerelem csókjának vagyok hajlandó átengedni. Úgyhogy vész esetén nem szégyellek segítséget kérni. Ha van kitől. Gáborunk úgy hajt el a szálloda irányába egy laza „ott találkozunk” hellóval, hogy sem köpni sem nyelni nem tudok. Ugyanis a nők autóvezetési biztonsága messze felülmúlja a férfiak óvatlan bátorságát, a logisztikai képességek pedig két nyelven íródnak. Ami a férfinak észak felé kétszáz méter múlva, az nekünk nőknek a sárga ház után balra, de nem biztos mert bocsi, jobbra. A térképet forgatjuk, a szemünket is, viszont óvatosabbak vagyunk a legalaposabb waze-nél, kerüljük a padkákat, imádjuk a piros lámpákat mert ott lehet rúzsozni, a visszapillantó tükrök nálunk több funkciósak, a kesztyűtartó tele van kincsekkel, a hátsó ülés a napi tevékenységünkhöz nélkülözhetetlen kellékekkel, és az autó az a doboz amiben hangosan lehet énekelni, káromkodni, barátnőkkel csacsogni telefonon, és kipróbálni olyan vadító dolgokat amiket még soha, sehol nem mertünk. Na szóval a nő és az autó egy örökös felfedezni való hosszú távú szerelem.

A kihívások pedig a 21. századi nő követelményei. Kihívás nélkül a kaland mit sem ér. Az autókölcsönzőből hogyan jussak a Kisherceg nevezetű hostelbe és ott hogyan találjak parkolót eszembe juttatja a Plázák kiismerhetetlen és a nagyvárosok körbeépített egyirányú forgalmas bevezető, levezető szakaszait, előre rettegek a lehetetlentől, majd nekivágok az ismeretlennek. GPS felismer, követem és egyszerű. Félelmeink levetkőzése a legfontosabb aranyszabály bármilyen kihívás esetén. Mire beérek a szálláshoz már indulunk is tovább.

Ösztönösen fonom be hajamat két copfba mint Pöttyös Panni reggel óvodába menet. És indulás Eilat egyik közeli kilátójához, ahol vár a napnyugta. Azt később tudom meg hogy Eilat egyik szimbóluma a Bazárban fonatott copf. Lábamon Új-Zélandon edzett flip-flop papucsom, mert mi bajom lehet, nekivágunk a sziklás, hegyes, dimbes - dombos földútnak. Hátam mögött az aqabai öböl, előttem a máladozó, keskeny, szerpentines hegyoldal, és tudom hogy lehet úgy hangzanak soraim mint egy túlmagyarázott politikai szócsata az utolsó fordulóban, amikor bátran kiállunk majd agyonpolemizáljuk a helyzetet. Itt és most nem polemizálok nagyon agyon, csak annyira, amikor B oldali utastársaim szólnak hogy arra már ne, na én akkor kezdek belejönni, kis Timberlake ruhácskámban, napszemcsi, bármikor elszakadható egypántos papucsban, de a nap olyan hirtelen mond búcsút ennek a földoldalnak, hogy bizony pár méterrel a cél előtt kénytelen vagyok feladni. Fejlámpám békésen pihen a szállodában hátizsákomban, én pedig a mobiltelefonom fényénél totyogok vissza az autóhoz. Tempóm olyan lassú, hogy akik elérték a csúcsot, simán megelőznek féltávnál. A parkolóban pedig simán eltévedek.

Aki nekem túravezetésre bizalmat ad, az megérdemli hogy teljesítsem minden kívánságát… Az éjszakai séta Eilat tengerparti korzóján egy mojito, három fiatal lovag kíséretében, majdnem elcsábít egy közös, egyforma tetkóra, csak nem bírunk megegyezni hogy tigris legyen vagy szívecske. A lényeg az előttünk abszolváló kliens, aki nem mer véleményt nyilvánítani kissé félresikerült tetkójáról, de a szeme mindent elárul. Komikus a jelenet, ahogy a sablonon pamacsolják a hennás festéket a srác vállára majd apránként lehúzzák a kontúrokat, már akkor látszódik hogy elmosódik a rajz. A barátnő menti a menthetőt, a fiú pedig nagy , kerek szemekkel egyelőre nem érti, mert a tetkó a vállán van és tükröt nem nagyon akarnak elővenni a rajzolók.

Erős tájszólás üti meg a fülemet, rozsnyói honfitársaimba botlok, Eilat a pár napos pihenés helye olcsó repülőjeggyel.

Utolsó romantikus időtöltés, ahol cserzett lelkemet próbálja a program meglágyítani a szálloda tetőterasza, ahol összeülünk tizenketten és elfogyasztjuk energiapótlásunkat. A kilátás még éjszaka is inspiráló, nem is akaródzik a szobába menni, melynek ablaka a helyi bulinegyedre nyílik, de úgy néz ki itt sincs bajom az alvókámmal, az álommanó teszi dolgát, én pedig az előjegyzett mély alvásba bontakozom ki egész éjszaka alatt, lehet hogy valahol egy másik dimenzióban, vagy a föld másik felén ahol éppen a délelőtti teámat kortyolhatom.

Jelen írásom részlet készülő könyvemből a "Pillangó zsebkönyvek" sorozat gondozásában.

Álomélet Szlovákiában

A valóság néha gyomorszájon ütött. Pedig simogatva is lehet pofozni. Aztán megszerettem magamat.

Jelen írásaim saját tapasztalatok, melyeket az előzmények csiszoltak ilyenné. Az életem előzményei. Lehet hogy én változtam, lehet a körülményeim, a nézőpontom, a személyiségem vagy az, ahogyan látni akarom a világot. Mindegy is, mondanám, a lényeg a most. Most ez van. 

Amikor bebiciklizek kisvárosomba, olyan vagyok mint egy Tour de France-os versenyző, pedig inkább lennék egy dél-franciaországi hősnő, aki kiskosaras kerékpárjával száguld végig a levendulamezőn. De errefele nincsenek levendulamezők, hanem felparcellázott termőföldek, ipari területek, házak, erdők és temetők. Úgyhogy a romantikának lőttek, az egyetlen érzelmes töltet a fülemben ordító ZAZ zenéje, amitől új dimenziót kap a tér. 

A gumikacsa a tóparton egy átbulizott éjszaka hordaléka. Vajon az északi partról vagy a déliről kötött ki pont előttem?  Napszemüvegben hunyorít a napba. A fiúk télen is mártóznak a vízben, ki a nudisták részére kijelölt tóban, ki pedig a fürdőruhás részen. Fürdőruha nélkül. Ha egy picit kisüt a nap, a tó tele van kocogókkal, görkorcsolyázókkal, bringásokkal, sétálókkal, napimádókkal. Végigterülök a kavicsos tóparton és szívom be a kövekbe sugárzott meleg napfényt.

(a fotó a képen látható srácok engedélyével lett publikálva)

És amikor felveszem ünneplőmet, akkor meglátogatom az adóhivatalt, a biztosítót, ügyeket intézek, megtisztelem az orvost, a bankos ügyintézőt, a polgármesteri hivatal dolgozóját, a postást, szóval megadom a módját mintha színházba mennék.

Amit le akarok írni, egy hatodik hónapja tartó mennyország. Ma éppen berohantam ügyintézni Szencre, gondoltam viszek könyvet, tanulnivalót, füzetet az íráshoz, vizet, némi eleséget, nyugalmat, aztán bepördültem az adóhivatalba, ahol elkapott egy hölgy, megkérdezte miben segíthet, mondom művész leszek és ahhoz kérek engedélyeket meg adószámot és amit lehet és kell, majd röpke öt perc alatt végeztünk. A mosoly a hivatalnokok arcán megnyugtató és bátorító. Itt nincs idő polemizálni azon hogy megkérdőjelezik-e szándékomat, merjek-e kiállni álmaimért, vagy bátran csapjak bele a levesbe, szemrebbenés nélkül mondjam ki hogy űrhajós akarok lenni, vagy miniszter, az áldás a papírra vetett saját aláírással kezdődik, a vélemény pedig ki nem mondott marad. Vagy nincs. 

Már megint elérzékenyülök. Utoljára akkor kaptam sírógörcsöt az adóhivatalban, amikor az irodában a hölgy, aki intézte fizetési elmaradásomat megnyugtatott, hogy ő azért van ott hogy segítsen, és nyugodtan mondjam el mi bánt. Ekkor már zokogtam. Mondtam neki, hogy tőlem még sose, senki nem kérdezte meg egy adóhivatalban sem, hogy mi bánt. Majd a következő héten bennmaradt túlórában, míg én átértem Pestről, és megoldottuk ügyemet. 

Na szóval katarzis. A mai nőnapi katarzis csúcsa a bankmustra volt. Sok bank van Szlovákiában, de valahogy olyan mint a ruhaüzletek választéka. Épp annyi, amennyit be bírunk fogadni. Egy konzolon maximum öt féle és legfeljebb több színárnyalatban. Olyan guszta, választékos, átlátható és motiváló. Ebből tuti fogok választani. Megértem azon utastársaimat is, akik "Top 10 Louvre-t" akarnak látni, mert ők tudják, hogy egy nap ennyi a kapacitásuk, és inkább az igényességre törekszenek mint a mennyiségre. Szóval végigmentem kisvárosom bankjain, ha jól számolom öt vagy hat van belőlük, és a harmadiknál hirtelen nem tudtam hogy visszacsöppentem a Belle Epoque-ba, vagy Dél-Amerikában vagyok és megyünk tangózni egy klubba. A helyes fiatalember kedvesen elmondta hogy mik a konstrukcióik, majd jelezte, hogy ami nekem kell, az odaát van és átkísér. Ó Istenem! Itt tudják mi kell nekem! Kántálom angyalaim felé nagybetűkkel, és a  hála beindítja ösztönösen működő hormonjaimat, anyai ösztönömet és a nőnap beharangozott örömódáját. Csak ma? Kérdezem bankos lovagomtól, mondja nem, de csak itt Szencen kísérik át az érdeklődőket az utca túloldalán lévő Raiffeisen Bankba. Sréhen és vizavé körülbelül kétszáz métert sétálunk együtt bankos lovagommal, közben szórakoztató, kedves és csábító. Mármint az a tény hogy egy udvarias, kellemes fiatalember kísérget egy pár évvel ... vagyis egy nála idősebb.... azt hiszem ebből nem jövök ki jól, úgyhogy hagyjuk. 

És sétálunk kettecskén, a Tatra Bank kedves munkatársa és én fodrász előtt, Rouge ruhámban, magas sarkúban törve a néhol még macskakövet. A sárga bankban maga a bankigazgató fogad és azonnal visszahívja munkatársát az ebédről. Ezt a jelenetet még F. Scott Fitzgerald sem írhatta volna meg szebben. Nem, itt nem tudják ki vagyok (és ki vagyok én különben is?), ráadásul csak szlovákul beszélnek, én pedig a lakossági celebségemet főleg magyar nyelvterületen szereztem eddig. 

A történet többi része reklám lenne, nem csak ma és nem csak nekem. 

Szenc városáról annyit kell tudni, hogy egy egyszerű, kiépült, betelepült, semmi extra város, van egy "Törökháza", itt született Szenczi Molnár Albert, van egy mesterséges kavicsbánya tava (Közép-Kelet Európában a legnagyobb), egy aquaparkja wellness részleggel, a tó körül hétvégi házak, szállodák, kemping, közel van Pozsony, és én még akkor laktam itt, amikor a főtéren állt meg a busz, voltak régi házak a belvárosban, de nem volt belváros mert az egész város maga volt a belváros. A tó körül háztól-házig tizenkettő kilométer, szóval nem nagy. Itt bandáztunk, amikor a zsinagóga még romos volt, most felújítják. Van egy focipályája, nem nevezném stadionnak, kamaszkori majdnem szerelmem ott nyírja a füvet. Vannak szavaink amiket csak mi értünk és imádunk szlovákul beszélni. Mert az olyan szexi. Van egy sajátságos világszemléletünk, ami különbözővé tesz. És felismertem, hogy innen hoztam az örökös mosolyt, ami belém ivódott és védjegyemmé vált jóban-rosszban. Vannak számomra még ismeretlen területei a városnak, amiket annó nem ismertem meg, most sem fogok már mert átépült, megváltozott, megszűnt. Van itt is Tesco meg Lidl, sőt az előző házhoz is szállít, szóval normál, kulturált, innovatív kisváros. Lett sok kínai bolt, egy orosz co-working iroda, albán fagyis, isteni ablakon kiadós vékony tésztájú pizza, sétálóutca és kedvenc helyem a Kiss zöldségüzlete. A könyvtár a második otthonom. A könyvtár a kultúrházban, a kultúrházban mozi, tetoválószalon, az utca végén pedig az árkádok alatt kedvenc éttermem a Reskator, ahol jó humorú a főpincér, isteni a rántott sajt, mert ilyen rántott sajt csak Szlovákiában van, és jólesik a csapolt Kofola. 

Szóval, izgalmas kaland lesz. Jó újra itthon. 

A szerelem háza

Marosvásárhelyen elesettnek érzem magam jobban, mint bárhol a világban. Lasszóval fogom a magyarul beszélő embereket, angolul viszont szinte senki nem beszél. Vicces helyzeteket generál, amikor a román eladónak kézzel-lábbal próbálom elmutogatni, hogy cica alomtálcát szeretnék vásárolni, kinn állok a bevásárlóközpont előtt megpakolt kocsival, és embereket szólítok le, és kérem meg őket, hogy hívjanak nekem taxit, konyakos poharakat vásárolok, volt már, hogy ágybetétet (végül csak szivacs lett belőle, egy hanyag legyintéssel feladtam), tudom hol van a Tutun és a Gé, és a biztos háromszög a Színművészeti Egyetem és lányom lakása között.

Miközben ülök a vonaton Marosvásárhely felé, a tizenegy órás zárt tér befele fordít, és elgondolkodtat. Szemben két hölgy mély filozófiai eszmecserét folytat népek szociológiai, társadalmi kortörténetéről a gyereknevelésben, viselkedéskultúrákon át komoly tudományos eredmények felvázolásával. Elméletben olyan pengék vagyunk, gyakorlatban viszont döcög a gépezet. Pedig az élményszerű utazás éppen az azonnali cselekvésről szól, hogyan kezeljünk spontán helyzeteket, hogyan viszonyuljunk embertársaink felé, hogyan viselkedjünk, mit csináljunk, mit ne csináljunk, és aki a hely szellemét keresi, annak mindenképpen bele kell olvadnia a közegbe, meg kell keresni azokat a helyi pontokat, amitől felismerhetővé válik a különbözőség a görög, a szlovák, a svéd és a magyar között. Minden utazás egyben belső utazás is, ha eléggé nyitott vagyok magamra és magamban.

Imádok belecsapni a lecsóba. Akármelyik oldalról kerülgetem a témát, hogy hogyan kapcsolódnak „csajos” témájú írásaim a szakmámhoz, ugyanoda hámozom ki magam. 

A világot a legjobban és legtöbbet foglalkoztató téma a férfi nő, házasságban, egy háztartásban, nyitott kapcsolatban, válás előtt és után, gyermekvállalás előtt és után, utcán, repülőn, külföldön és belföldön. Miközben háborúk törnek ki egy rosszul tálalt reggeli miatt, vagy egy elutasított légyott miatt világvezetői szinten is, akarva akaratlanul külföldön megnézem magamnak nőtársaimat, és ebből válogatom össze az otthon nem konkurencia külső megnyilvánulásait, és kreálok magamnak belőle előnyt itthon, és keresem a herceget fehér lovon külföldön, főleg barátnőim „Mi van, bepasiztál?” kérdésének eleget téve, ha egy hétnél tovább maradok a világ bármelyik pontján.

Mindenki megnyugtatására, még nem jött el az én időm, és jelen utazásommal nem is fogja senki bekötni a fejemet, ugyanis Marosvásárhelyen egyéb kötelezettségeimnek teszek eleget, és ebbe nem fér bele olyan elfoglaltság, ami eltereli fókuszomat a kitűzött feladatokról.

Itt nincs időm meglátogatni a gyönyörű szecessziós Kultúrpalotát, és még nem láttam a barokk Toldalagi - palotát sem.  A várban tavaly sétáltam, kívülről megcsodáltam felújított falait, rideg nagyságát, de nem találtam meg azt a patináját amitől beindul a fantáziám. Egyetlen épület ami megfog a városban, egy kis vadászkastély az  1 Decembre 1918 utcában a Bólyai utcától balra felfele egy kis dombon, kacskaringós, láthatatlan lépcsőn áll a fatornáccal berakott téli lak lepusztult, elhagyatott valójába. Ez az egyetlen épület, amit elvinnék magammal, vagy amibe elvinném magamat. Kilátás a havas tájra, nyáron pedig a mérsékelt melegben elviselhető az ablakban írni, és csehovi hangulatú milliőben Büszkeség és balítéletet olvasni, vagy egy svéd krimit. A kandallóban ropog a tűz, körülötte a meggyfa színű bútor még meghittebbé varázsolja a hűvös őszi estét, a kör alakú asztalkán gyümölcstál megkomponálva, egzotikus gyümölcsök tetején óriási szemű piros szőlőfürt, mellette banán védelmezi az apró mandarinokat kiskifliben….  És mindeközben Chopin szól a falakból, a mennyezetből és mindenhonnan ….

Ez a mindent elsöprő szerelem háza. Itt az egyéjszakás kaland felszívódik a testiségben, rövid idő alatt kiadja magából a szenvedély minden érzelmi megnyilvánulását egy magasra törő eufóriában. A szerelem hosszabb távon formáz. A várakozás, a vágyakozás, az egyé válás, az elfogadás, a befogadás türelmesen lángol a kandallóban, és ha elfogy a tűzifa, felágaskodik a kis szikra, próbál erőre kapni, majd nagy lobbal elalszik.

A nő egyedül áll az ablakban és vár. A faintarziás ablakkeret hagymakupolás rácsos mintája auraként von köréje keretet, mint a Mária oltárok faragott márványfala. Hol késik a szerelem? 

A szerelem ott van az utcákon, a tereken, a parkokban, az erdőben, szabadon, nem engedi magát bezárni szobák, vadászkastélyok és hálószobák kilihegett, levegőtlen falai közé. 

Kennedy nyomában

West Palm Beach

A környék egyik leggazdagabb városa megnyugtatóan hat felizzott érzékeimre. A belváros igazi színkavalkád egymásba bújó földszinti házaival. A nap épp úgy süti meg a házak falát, hogy egy mediterrán kisvárosban érzem magam valahol Olaszország és Franciaország között. Az egyik meredek  mellékutcában gondozott járda mentén nyitott előkertek húzódnak, amiből aprócska kis bejáratok nyílnak őrülten kreatív portálokkal. A városka főterén kosztümös kutyaszépségverseny, körös körben vendéglők, teraszok, a körbeépített emeleti szinten pedig mozi, kaszinó, kávézók, hivatalok, egy szintre épített kisváros a városon.

 Beülünk az egyik fenti étterembe, az óriás képernyő egyikén Manchester – Everton mérkőzés, a másikon New York Sax – Red Skin Washington. Mellém két terebélyes hölgy ül a bárszékre, azonnal látszik kiknek szurkolnak. Hosszú műkörmeikkel próbálják nyomkodni okostelefonjukat, közben kikérik a mimóza koktélt kevés narancslével. Dél van. Nem harangoznak. Nekünk európai kultúrsznoboknak kell a történelem, a látvány, a műemlék, az omladozó falak, az anekdotákban megerősödött építészet, a kulturális örökség, a maradandó, a fennmaradó és a csodálható. Nem tudunk és nem is akarunk a jelenben élni, elődeink tiszteletét mi alkotásaikba vetjük.

 Peanut Island

Szeretem a szervezetlen és spontán dolgokat, mert abból mindig valami jól sül ki. Viszont nem szeretem ha ki vagyok szolgáltatva más kénye kedvének és a szolgáltatás nem működik. Ezért nem szeretem a csoportos foglalkozásokat, a tömegturizmust és a fapados utakat. A kinézett hajó, ami West Palm Beachről levitt volna Peanut Islandra épp egy esküvői partira készül, vendéglátóm bőszen unszol hogy kérdezzem meg hogy felférünk-e. Ha egyedül lennék, szívesen felpitizem magam a katamaránra, de másnak ilyen szívességet nem teszek. Egyedül cuki, de párban megalázó kérni. Ha céges parti lenne vagy szülinap akkor beállok a menetbe, de egy esküvő az szent és sérthetetlen.

Gyors átöltözés a kikötő mosdójában, templomi ruhámat átváltja a laza, amerikai, rövid nadrágos, flip-flop papucsos, kényelmes sztenderd. Picivel arrébb, ha időben vagyunk, el tudunk még csípi egy hajót ami átvisz a belső szigetre. Ugyanis Florida ezen szakaszán a St Augustine-től egészen a Jupiter Beachig egy hosszú sziget kerít le egy belső tengert, amitől ez a szakasz békés tavacskának tűnik a nyílt óceánhoz képest. Ez a keskeny nyúlvány néhol megszakadozik, néhol űrállomás van rajta, van ahol nemzeti park, vagy luxus házak.

De megyek sorjában. A mi kikötőnknél egy bódé vár a móló mellett, a parkolótól a jegyárusító asztalig tábla mutatja az irányt. Két jegy, búvárszemüveg, pipa és uszony jár a kombinált hajójegyhez. A jegyárusító lányról kiderül hogy anyukája magyar, ő is töri anyanyelvét, a hajó tulajdonosa pedig hontalan angol, aki élt már mindenhol a világban, most épp itt keresi kenyerét. Szeretem ezeket az eltévedt bárányokat akik sok esetben adó megkerülök vagy válás után hoppon maradt férjek, apák, szeretők, ahol a nő ügyesebb volt vagy a jogrendszer fogott ki a férfin. Elfoglaljuk helyünket a bárkában, három tengerész figyeli utunkat, egy a jegyet szedi (angolunk zsebretett kézzel – talán fütyörészve is – társaság híján elballag), egy eloldja a köteleket, egy pedig kormányoz. Jönnek dél-amerikaiak, mexikóiak, fehérek, feketék, a szél fúj, a nap tűz, gyors kerülés a sziget körül és már ki is kötünk a túloldalon. Mondom, ezt akár át is úszhattuk volna a Riviera Beachről. Poénomra kapok egy mosolyt, majd gyors partkeresés és indul a snoorkeling.

Aki látta Egyiptom vagy az Ausztrál korallzátonyokat, az bizony elkeseredetten kutat valami exotikus után. A mesterségesen berakott sziklatömböket kerülgetve keresem azt a fantasztikus látványt amit beigértek, de pár arra úszdogáló halon kívül nem nagyon találok élőlényt. Látunk egy nagyobb társaságot két sziklatömbbel arrébb, odaúszunk nagy lelkesen, hátha ott van a csoda, majd kiderül, hogy ők az esküvősök és azért vannak egy kupacban, mert egy közülük a sörosztó, a többiek pedig erősen fogyasztanak, együtt kell maradniuk a pótlás miatt. A sziklatömbök azért lettek kialakítva, hogy majd egyszer korallszigetek lesznek belőlük. Csak győzzük kivárni….

Vendéglátóm rajongással bökdös minden egyes hal láttán, nincs mit nem észrevenni, röntgenszemeim inkább sajnálják a kopár, felkavart homokos sötétséget. Sóvárogva nézem a szemközti Singer Island fényűző házait a cölöpök mögött megbújva…. (A Singer Island alapítója, befektetője és első telepese a Singer varrógép feltalálójának, Isaac Singernek a fia, Paris Singer.)

Egy tökéletes testű lány csobban a vízbe, kezében egyensúlyozva két pohár, az egyik elszabadul és beleesik a vízbe. Otthagyja. Ha elnézek felette, attól még a műanyag pohár ottmarad. Szapulhatnám is nemtörődömségéért a lányt, de nem teszem. Felállok és eltulajdonítom a kissé csorba poharat, és új-zélandi szokás szerint készülök beletenni hátizsákomba, amikor egy lány csatlakozik hozzám a partról, hogy ő már talált kettőt, adjam neki és kidobja. Jó tudni hogy vannak még a földön hasonló gondolkodásúak. Jó volna csatlakozni a lányhoz akivel együtt gondolkodunk a föld jövőjéről az egy műanyag pohárral, mert a sok megmentett egy műanyag pohár csodákra képes. De elindulunk felfedezni a szigetet, egy teljes óra van az utolsó hajó visszaindulásáig.

Felfedezésem fő célja a Kennedy bunker, amit JFK az 1960-as évi beiktatása után vett először birtokba. Nem sokat tudok a helyről, és a kikötőben figyelmeztettek hogy zárva van, de tudom hogy Marilyn Monroe se hagyta volna annyiban. …

Egész Floridát átszövik a lagúnák, mocsarak, belvizek, tavak, folyók és patakok, cikk-cakkos partszakasza a belső tengereken sem egyenletesebb. A nagy szigeteket óriási hidak kötik össze, az aprócska átmosásokat kis fahidak ívelik. Térképek segítik utunkat és információs táblák. Találomra indulunk el a sárga úton, szülők ordítanak elveszettnek hitt gyerekeik után, pedig azok csak a biztonságos parkban bújócskáznak. Én is bújócskázok egyet, letérek a kijelölt ösvényről és átvágok a tilos jelzés mögötti területen. Két ház árválkodik itt, közötte óriási betonlap. Ösztöneimre hallgatva megkerülöm a helyi rekettyés bokrot, a Canal du Midis biciklizésem egynyomtávú bicikliútját idézi a csapás amin át kell haladnom. A bokor körül semmi, nem kockáztatok bebújni és szörnyeket sem kívánok felébreszteni délutáni sziesztájukbból. A bokorkupac mögött kiszélesedik a járda, és a végében megpillantok egy vaskaput. A vaskapu két oldalán két óriási kör alakú biciklicsengő a falra szerelve. Bekukucskálok a vasajtó nyílásán – ég a lámpa.

Utazásom ezen része egyenlőre titok marad, és a bunker kiterjedése is. Körbejárva a szigetet, egy hatalmas domb teríti be, körös körül kerítéssel védve, de a helyi turisztikai kolléga szerint a bunker kicsi, egy szobás, konyhás kislakásnak megfelelő óvóhely. Nem hiszem. A felszínen az egyik épület John Fitzgerald Kennedy rezidenciája volt, bekukucskálok a hurrikántól védett, ledeszkázott ablak mögé, megcsap a dohos, régi bútorok szaga. Azonnal látom, hogy ezek még a hatvanas évekből maradtak itt, ezeket használta, érintette, támasztotta maga Kennedy elnök a maga teljes valójában. A másik ablakban egy óriási hajókórmány, mahagóni fából. A fényképek nem sikerültek, vagyis látszódnak a tárgyak, de az üveg sajnos visszaveri a fényt és így csak elmosódva vehető ki a kontúr. A manzárdszobában biztonsági őrök posztolhattak, vigyázva a világ egyik első emberének biztonságára.

Boldogan szaladok át a másik épülethez, útközben látom, hogy a nagy betonlap egy óriási helikopter leszállópálya a nagy H petűvel, a szélére odabiggyesztve hogy USA. Itt szállt le az elnökkel a gépe, kicsit meghajolva szaladtak a házba, ha esett, a személyzet fekete esernyőkkel védte Amerika első emberének szárazságát, látom a jelenetet, a kabátokat összefogják a mellkasuknál, fúj a szél, az elnök visszaszól valamit a tanácsadójának, talán annyit, hogy hol a kulcs, siess mert pisilnem kell….

A másik ház a parti őrség rezidenciája lehetett, bent hatalmas repülőgép propeller, testi épségemet kockáztatva gurulok át a résnyire nyitott kapun és csattogtatom a fényképezőgépemet. Habár vékony vagyok, csak félig férek be, de megéri a por, a kosz, a rés, és a kockázat hogy elkapnak. A helyszín a kikötő múzeum tulajdonában van, tehát nem várható rendőri beavatkozás, maximum egy kis figyelmeztetés hogy a tilosban járok. 

Folyt. köv.

Előző bejegyzés:

https://tuzmadarak.blogspot.com/2018/11/amerika-felfedezese.html

Amerika felfedezése

„Hogy mi van a barlangban, az attól függ, ki megy be oda” (Yoda)

Miután előző nap az óceán megpaskolta hátsómat, a száz fok felerősítette oroszlánvéremet, főhősnőnk ezután nem hajlandó bevonulni az óceánba, kitéve magát a természet erejének. Más feladatok és kihívások állnak előtte, be kell telnie a látvánnyal, a tapasztalat most más életterületen bontakozik ki. A Rip áramlat errefele komoly fejtörést okoz bátor szerencsebúvároknak, a messzi földről ide tévedt utazó pedig tudás híján simán áldozata lehet ennek a furán ellentétes irányból támadó vízmozgásnak. A Rip áramlat ugyanis egy „felhasadt hullám”, amely merőlegesen a partra, a hullám mögött meglapulva két oldalról, az egyik oldalon kidobva míg a másik oldalon behúzva szedi áldozatait. Ebből csak ritka esetben van menekülés. A tegnapi áramlat sem kímélt amikor kidobott a partra, el sem merem képzelni milyen lehet ez a Rip, amitől a helyiek és a szakemberek is óva intenek. 

Mivel a séta sem a kenyerem, mert mindig kell egy kis cél utazás közben is, egy helyzet, egy feladat, irány, a céltalan barangolás elfáraszt. Az a jó a csavargókban, hogy minden pillanatban kalandnak fogjuk föl a helyzeteket és úgy vágyjuk a körülöttünk történő dolgok meglátását mint sivatagban a vizet. A helyzet pedig bármi lehet csak nem a séta. Mert mozgásunk, sétánk, menetelésünk, gyaloglásunk dinamikája változó, ritmustalan, megállunk egy fadarabnál, egy jó kép beállításánál, szóbaelegyedünk a nyakláncot áruló sarki árussal, elmerengünk egy park rendezettségén vagy rendezetlenségén, spontán bekapcsolódunk egy társaság bulijába, órákig hallgatjuk az utcai zenészt, beszélgetünk egy más országból ittrekedt kozmopolitával, szóval mindig történik valami. De sétálni bizonyos időre és megadott útvonalon kiszívja a lelket mint a dementorok a Harry Potterben. Az utazó felfedezése saját dinamikáját követi. A látvány elgondolkodtat és komoly alfában lehet csak dönteni, hogy a kép megér-e egy kattintást. Negyven fölött már nincs idő nem megfejteni, nem szabad átlépni, ha már megtisztelt és ott van és látom, akkor figyelmet kell felé fordítani. Az átaraszoló csigának, a fáról lelógó falevélnek, a pad deszkájának, minden ház történetének.

Szóval turistáskodni nem merek, hálás vagyok minden programért, próbálom szűrőmön keresztül látni, habár folyamatosan feszélyez mellettem sétáló vezetőm, aki unalmas közönnyel konstatálja hogy itt minden szar. Nem lesz egyszerű, gondolom magamban, de nem turistáskodni jöttem én ide, hanem dolgozni, alázatom előmászik zsebemből, integet a világnak és gyűröm be az információkat, lelki fényképezőgépem kattintgat, szivacs agyam emlékeket rögzít, telítődök mint lufi héliummal mert a levegő az én kreatív agyamnak túl egyszerű, de majd egyszer úgyis utolér dúldimenzionáltságom és akkor majd lesz nemulass. Lehet most ér utol, és akkor legalább megkapom iziben. Milyen egyszerű kikapni a kanapémegmondó emberektől, az agresszív nem elfogadóktól, a sajnálatraméltó, vallási burokba menekülő bigottoktól, a politikai hatalomba menekülő egoktól, a kifelé mutogatóktól.... 

Vero Beach 

Fa western stílusú residence, egy hetvenöt éves szálloda aminek az érdekessége hogy ciprusi rönkökből építették az 1920-as években. Mindig is vonzott a különleges, és őrült elődeimet ösztönösen megérzem. Waldo Sexton egy fura figurája volt a környéknek, 26 mérföldről a mocsaras Blue Cypres Lake-ről cipeltette a rönköket Vero Beachre, ezért is hívják Driftwood Inn-ek is ami uszadékfát jelent. Tervek nélkül, szóbeli utasításokra építették föl ezt a különleges ranchot. Kicsit olyan mint a western filmek rozsdabarna utcáinak erkélyes, csapóajtós házai, a helyiek „szörnyűségek menazsériájának” hívják a berendezése miatt, a stílus összevisszaság miatt, a porták előtt felaggasztott harangok miatt, amik a szellemeket riasztják el és van itt belőle Mexikóból, az egyik harang Harriett Beecher Stowe-é volt, a Tamás bátya kunyhója írójáé. Régebben a szálló népszerűségét a távozó vendégek harangjátékával lehetett megítélni. Sexton tárlatvezetést is tartott szállodájában, amikor épp nem beszerző úton volt, az érdeklődőknek tartott előadást kincseiről, egy hölgy annyira érdekesnek tartotta történeteit, hogy másnap is részt vett a bejáráson és csodálkozva vette tudomásul hogy egyik történet sem ugyanaz. Mire a hölgy szóvá tette Sextonnak ezt a különös észrevételt, Sexton csak ennyit válaszolt: „Asszonyom, inkább hazugságban élek minden nap, mint hogy unatkozzak akár csak egy napig is.”

Ha mindezt tudom ott a helyszínen, másként járom végig a tágas udvaron keresztül az U alakban felépített fa szállót, belekongatok a híres Old 97-es vonat vagy a helyi lokomotiv Key West-i járatának harangjába, beleülök a kényelmes, színes, hatalmas napozóágyakba, ebédelek a medence partján kilátással az óceánra, szemrevételezem a bazári felhozatalt, a Halloweenre bekészített bábukkal szelfizek, mennyire jobb egyedül utazni, feszélytelenül, bátran, nem megfelelve meredten mint egy karó a futótök mentén.

A piac tetszik. A túlzabált Amerikában az ökopiacnak jelzett kirakodóvásár egy kisvárosban igazi fesztivál hangulatát kelti, ahol az ideiglenes tér végén élő zene szórakoztatja az arra járókat. Ez az amit imádok Amerikában. Minden utcából, házból, ablakból ömlik a country, a jazz és a blues. Az afro-amerikai színesbőrűk úgy ontják magukból évszázadok megkeseredett balladáit, hogy egy álló helyemben megélem az összes észak-dél háborút, a rabszolgaságot, a Missisipit, a hét mesterlövészt és Winnetou összes kalandját Old Shetterhand-el.