Az apróbetűs rész

Figyelem! Mindazoknak az elvetemült utazóknak, akik bejárták a fél világot, áthoztak kiwi gyümölcsöt és almát kézipoggyászban biológiai karantén alatt zárva tartott határátkelőhelyen. Figyelem! Mindazoknak, akik máshol betartják a szabályokat, otthon viszont bennfentesként nehogy már rám vonatkozzon bármilyen apróbetűs rész. Ez csak azért érdekes közép-kelet európai hozzáállás, mert például otthon nálunk a helyi lakosok mindig kibulizunk magunknak vagy ingyenes vagy kedvezményes belépőt a strandra. És a Wizzair járatára az övtáska nagyságú válltáskám ami szemet szúrt a kapuban álló pajtásnak, és először megkért hogy gyömöszöljem be a bőröndbe mert semmi nem állhat ki belőlem. Mondtam hogy az elvi képtelenség, a válltáskában az életben maradáshoz szükséges nélkülözhetetlen dolgok vannak. Mondta akkor fizessek. És mivel minden egyes száz euró a ruhatáram értékét csökkenti, ezért vendettát hirdettem a robotizált wizzair (kisbetűvel) kispajtás ellen, aki fiúcska lévén sose fogja megérteni, hogy női táskát nem túrúnk be a bőröndbe, rúzsra, arcpermetre és papírzsepkendőre szükségünk van a fedélzeten, és ezek komolyan gondolják hogy füzetem, laptop, toll, könyv nélkül eltöltök akár egy órányi időt is? Húsz percet sem bírok…. És szabadidőmben nem légitársaságok apróbetűs tudnivalóit olvasom. Ha választanom kell Stendhal és a szabályzat között, én inkább az előbbit választom. Erre a kórosan szabályszegő magatartásra ki kellene találni valamilyen szabályt vagy mentséget, különben is elég nehéz a wizzair oldalán kiigazodni, annyira alapos és annyira le akarja védeni magát minden oldalról. Na szóval miután háromszor megforgattam bőröndömet az esőáztatta Liszt Ferenc repülőtér fapados hangárjának földjén, közszemlére téve bugyijaimat, zoknijaimat és majdnem elhagytam az útlevelemet, boldogan fizettem ki a 75 eurós büntetést, mert megtehetem. Ez egy Rouge ruha ára. És ezt egy harminc körüli kispajtás sose fogja megérteni - hogy  mínusz egy kinézett boldogság, ráadásul a karácsony utáni leárazás miatt kettőt is szerezhetnék a téli kollekcióból - nagy ár ez ezért a szűk látókörért és ezért az elvetemült gyalázatért ami a kézitáskámat érte volna ha hagyom magam.

Úgyhogy mindezek után bátran kijelenthetem, hogy az összegtől sokkot kaptam amit kifizettettek velem a repülőtéren, miután Nándit hazaküldtük és az esetleges kihalászott nélkülözhető dolgaink a kispajtás belátására lettek volna bízva (azt mondta hogy ott hagyhatjuk, körülnéztem és csak kopár, korlátolt hangárt láttam….) így teremtve egy szándékolt kiszolgáltatott helyzetet, meg is kérdeztem hogy van-e más választásom mint hogy fizessek és pofátlanul azt mondta hogy nincs.

Na szóval direkt nem gyömöszöltem be a válltáskámat a bőröndbe. Mert méltatlan rám nézve is és a táskámra nézve is.

A kép még nyáron készült!

A repülőn egy kolozsvári (olyan hülyén veszi ki magát hogy néni, mert egy nagyon arisztokratikus igazi urihölgy volt ötvenen túl, nyolcvan fele) elmesélte hogy van egy magyar és egy olasz gyereke, ezen sokáig gondolkodtam mire rájöttem hogy lakik egy itt is és ott is. Javasolja hogy menjünk ki Orvietoba ahol egy goszpel kórus fog énekelni. Egy biztos, hogy január elsején kimegyünk a Szent Péter térre pápai áldásért. Aztán beszélgetünk hogy milyen jó, mert a vejével tud románul beszélni, az unokáival magyarul és hogy vannak barátnői akikkel olaszul, de az nem érdekli, különben sem tud többet mint hogy bene bene, prego meg si. Ezen jót nevetek és eszembe jutnak barátnőim, akiknek szavát iszom és isten őrizz hogy egy részletét is kihagyjam az életüknek. Nekem ez a barátság.

Megérkezésünk és római megszállásunk kalandosra sikeredett. Rutinos utazóként előre megterveztem a Fiumicinoról a beutazást. A Leonardo Express kontra Shuttle meccsben a busz győzött ár-érték arányának köszönhetően. És mivel mindig a hátsó sor a mag helye, mi is büszkén foglaltuk el helyünket a busz végében és kezdtük kitalálni városlátogatásunk keretét. És amikor kiszálltunk a Vatikánnál és a buszvezető figyelmeztetett hogy itt nincs metró, nemes egyszerűséggel visszaszálltunk és továbbmentünk a Terminiig. És mielőtt bárki felhördül és komment hegyekkel tudatosítja bennem hogy nemá', mert van metró, jelen írásom célja nem az hogy kétségbe vonjam bárki római városi ismeretét, hanem hogy elmeséljem, hogy az olasz férfiak ha nem tudnak valamit akkor inkább keresnek egy olyan megoldást ami tuti biztos. Jelen esetben ez egy óriási kerülőt eredményezett, viszont a végén célba értünk. Tündéri kis szállásunk a helyi Rózsadombon, ahol Signore Giuseppe várt bennünket a kulccsal, és amikor megláttuk a franciaágyat, sikítva röhögtünk Cimbivel, hogy ez már ezután így lesz mindig, és Giuseppének nem tudtuk elmagyarázni hogy mi nem vagyunk egy pár, ugyanis erős a gyanúm hogy neki mindegy is lenne….