Jinshan felé

Végül sikerül reggel kitekernem az óceánpartra. Hatalmas töltés húzódik a part mentén, ameddig a település tart. Pár hullám erőteljesebben csap ki, most apály lehet mert eléggé visszahúzódott a víz, hatalmas száraz partszakaszt engedve láttatni.A parton nem sokan lézengünk, egy halászhajó jön velem párhuzamosan ahogy tekerek a 300 méteres töltésen, reggel nyolc óra van, a napfelkeltét lecsúsztam, különben is borult az idő, majd legközelebb.

Még van időm kisdologra és nagydologra is, viszont még rajtam is kifog hogy vécépapírt a tartájba nem dobunk bele!

Irányomat a változatosság kedvéért most a temető felé veszem, sok kis színes oltár állít emléket a földi halandóknak, kiknek ideje addig tartott, míg elrendeltetett. Vidáman nézem a kis mozaikszerű színkavalkádot, itt még a legoptimistább vándornak is kedve szottyan meghalni.

A pályaudvarnál a kis büfében régi ismerősként üdvözölnek, kérek két vizet, és kérdezem hogy reggelizni tudok-e és mit. Mutatnak tovább két háznyira egy gyanúsan garázs kinézetű  helyre, a két ház között motorkerékpár szervizbolt, előtte kiakasztott esőkabátok, nézem őket, mutatom a hölgynek hogy szeretnék egyet venni, leakaszt egy átlátszót, a kezembe nyomja, fizetnék de nem kér érte semmit, jelzi hogy ajándék.

Reggelim egy tojásos lepény, ami egy fűszeres lepényre ütött tojás, 35 tajvani dollárért. Kiderül, hogy eddig túlköltekeztem. Mivel úgy néz ki, hogy maestro kártyámat itt (sem ) tudom használni, kénytelen leszek beosztani a maradék 500 tajvani dolláromat a maradék két napra.

A pályaudvar nyüzsög. Eszembe jut hogy hogyan fogom megtalálni a peronomat, ha megtalálom a vonatindulás menetrendjét a jelzett indulási helyszínnel. Kérdezem, mutatják, nem elég, megkérdezem az erőteljesen sípjába fújó forgalmi irányító vasutas munkatársat is, aki előzőleg sorba állította a népet, aki meredten nézi sokáig cetlis jegyemet, majd int és elindulunk. A sípszóra libasorba rendeződő ázsiai vendégek pisszenés nélkül tűrik, hogy én, a „más”, a kígyózó sor elejére vagyok állítva, kikerülve a tömeget, megúszva a várakozási időt és biztonságba tudva vagy letudva. Az utóbbi eszembe se jut, mert azonnal hárman ugranak mögülem hogy segítsenek. Kérdezgetnek honnan jöttem, ki vagyok, mit csinálok, és biztosítanak hogy bátor vagyok, gratulálnak és örömmel nyugtázzák hogy országuk gyönyörű, az emberek kedvesek és segítőkészek, és nagyobb biztonságban érzem magam a tájfunok hazájában és a kígyók szigetén mint otthon két daru között a tizenharmadik kerületben. Mert sose vagyok egyedül, az emberek beszélnek annyira angolul mint én, aztán előkerül egy öt és egy hat éves kislány akikről azt hittem hogy ikrek, büszkén mondják azokat az angol szavakat amiket ismernek, aztán előkerül egy hét év körüli fiúcska, aki nagyon szégyellős, majd egy nyolc év körüli, aki nem annyira.

Elképzelhető hogy kinn maradok szervezéstant tanulni Tajvanon, mert ezek a kedves kis emberkék példaértékű türelemmel és alázattal viselik egymás határozott utasításait, sípolásait, kordonállásait, mosolyogva, mégis tudatos önbizalommal az arcukon. Ez már egy magasabb szint, ahol mindenki tudja a dolgát. A takarító összeszedi a szemetet a vonaton, az utcaseprő kikaparja a csikket a rácsok közül, a bankigazgató segít kivenni tajvani dollárt az automatából (de ezt majd később), a forgalomirányító a metróban a testével érteti meg hogy az ajtók záródnak, és az egész ceremónia óriási bizalmon alapszik, ahol a kinevezett felelős maximális szakmai tudásával végzi a dolgát. Nincs lenézés, csak kölcsönös elfogadás.

Na szóval, odavezényeltek a négyes számhoz mert nekem a négyes vagonba szól a helyjegyem. Somolygok magamban, na persze, Pesten még a digitalizált metrónak sincs mozgássérült vagy peronra beszámozott ajtója, az IC-kről pedig lelépni gondos figyelmet igényel. Majd amikor meglátom a vonatot, eszembe jut az úttörővasút, a piros sárga színű retro változat, és érzem hogy nyerésre állok, kicsi egóm dörzsöli tenyerét, mégse olyan tökéletes ez a fene nagy emberbarát közösség. Ám mikor megáll a négyes szerelvény a négyes számú oszlop mellett, az ajtó pedig ott nyílik ki ahol állok, megkövetek minden eddigi kétségemet, matematikai, számítási, mérési tudásomat és mindazt a félreértelmezett következtetést, miszerint minden ami régi, az elavult. Itt még a veterán megyagőzös is óramű pontossággal jár és a milliméter az új centi.

Az úttörővasút külsejű vonatocska belül kényelmes fotelekkel, lábfelrakós kényelmi tartozékkal, állítható, dönthető ülésekkel és légkondival van ellátva. Előttem egy fekete hajú fiúcska kacérkodik velem, két éves lehet. Gyönyörű a gombafrizurás fekete hajával, mosolygós huncut szemével, izgő-mozgó kisugárzásával…. Az apuka is….

Az ablak mellett ülő fazon a telefonjával játszik,  majd egy laza mozdulattal behúzza a függönyt. Pedig a legszebb a kilátás, ahogy a Taroko Parkot megkerülve az autópálya mellett kanyarog a vonat az óceánparton. Megkérem hadd cseréljünk helyet, amibe simán belemegy. Az ülések forgathatók, tehát ha van egy négy fős társaság, kártyázhatnak is. Az én székem totál bepörgött, utitársam segít fixálni.

Nan’ao-n keresztül megyünk, ugyanis több féle vonat van, ez a három órás vonat, de van a négy órás, és amivel jöttem az volt a két órás. A három órás és a négy órás a legolcsóbb és természetesen több helyen is megáll, a Taipei – Hualien jegyem idefele 450 tajvani dollár volt, a mostani 311 tajvani dollár. Nanao egy igazi tengerparti ékszerdoboz, fekete homokos tengerparttal a keleti részén, sötétzöldben burjánzó hegyekkel a nyugati oldaláról. Az Atayal törzs körülbelül 250 évvel ezelőtt telepedett meg itt és virágoztatta a környéket a Qing dinasztia uralkodása alatt (1683-1885), amíg az öt éves japán inváziót követően 1910-ig a tajvaniak elkezdtek gazdálkodni a környéken. Napjainkban az atayal törzs jelenléte még mindig erős, és még sokan élnek hagyományosan vadászatból (őzekre és vaddisznókra). Sok nagyon szép túraútvonal van errefelé, bicikliút, csendes ösvények ahol találkozhatunk majmokkal, különleges madarakkal, őzekkel és vaddisznókkal.  

Suaoxinban mindenki leszáll. És amikor egy nagyobb tömeg leszáll, azonnal jön a takarító, és összeszedi a szemetet a vonaton.

Dongshan-nál észreveszem, hogy csináltam egy felvételt, ami pont fordítva vett föl. Bedobtam az óceánparton a telót a biciklikosárba, és nem vettem észre hogy benyomva maradt a kamera felvétel gombja, majd elkezdtem fényképezni a kamerával, aztán bepózoltam a telefonba a szelfibottal, amikorra véget ért a videofelvétel. Vicces

Luodong-nál áll meg a vonat, Buddha életét olvasom és közben Aretha Franklint hallgatok. Izgalmas párosítás.

Azt hittem Yilan-ban nem állunk meg aztán mégis. Most már én sem viselem el saját szagomat, nem hoztam hónalj stiftet, mert kézipoggyászom volt csak, és nem akartam kockáztatni hogy elvegyék.

Jiaoxi egy nagyobb város lehet, közel a pályaudvar, egy megállót átaludtam. Két nevezetessége van a városnak, az egyik a Wufengqi Vízesés, a másik a Paoma Historic Trail. A Tangweigou Hot Spring Park pedig a város közepén halas lábpedikűrt kínál ahol az apró kis halacskák lerágják a felesleges bőrt a megfáradt vándor lábáról. Fulong előtt ébredek, ahol minden év júliusában 3-5 napos rockfesztivált rendeznek, a tengerpartja nagyon kedvelt, van fizetős és ingyenes része, ahol a Shuangshi folyó belefolyik az óceánba,  mindegy melyiket fedezzük fel, ajánlott a vizisportokat kipróbálni. A kerékpárosok itt is találnak biciklis útvonalakat amiket érdemes bejárni.  Shuangxi-nál Dobṧinskỳ szlovák népmeséit olvasom. Sokan szállnak fel, egy szerzetesforma is.

Houtong állomáson van egy macskafalu. A bányászváros lakói a sok patkány miatt kezdtek négylábú kedvenceket tartani, majd a bányák bezárása után sokan elhagyták a települést, a cicákat magukra hagyva. Állatvédők és macska imádók megszervezték az állatok védelmét, meghívták a sajtót és egy új imázst építettek a város köré, hasonlóan a japán macska szigethez tematikus üzletekkel, kávézókkal, és a vonatsínek fölött átívelő híddal, amit a macskák biztonságos átkelése miatt építettek. Kutyákat ajánlatos otthon hagyni.

Ruifang-nál mindenki leszáll. Én nem. Aztán felszáll egy pasi és jól kitúr a jól bevackolt helyemről, ahonnan már végigutaztam a fél szigetet. Nem nagyon értem kérését, de gondolom az ablak mellé szól a jegye. Bevágja magát az ülésre, és egy Master Cam használati utasítást kezd el olvasni. Elülök mellőle, mert vannak olyan emberek, akikkel nem rezeg együtt az auránk, master camos barátocskámmal nem perdülünk egy húron, úgyhogy átülök a bal oldali szárnyba, és a nagy kapkodásban, elhagyom a jegyemet. Az egész vagon keresi, nem szimpatikus barátunk is, négykézláb mászom végig a szerelvény folyosóját, bekukucskálok minden ülés alá alulról nem tiszta, már-már kétségbeesetten legyintek egy újabb kaland elé, amikor az új ülésem ablak-szék közötti nyílásában megtalálja egy vadidegen, a történetemben eddig nem szereplő férfi a jegyemet. Pánikra semmi ok, itt mindig minden megoldódik.

           Qidu-ban imádkozom hogy ne üljön mellém senki, és nekem se kelljen elülnöm. A helyiek ugyanis nagyon szabálykövetőek, én pedig kényelmes. És büdös. Depardieu egyik önéletrajzát olvasom. Azt írja hogy minden esetben túlél, és

„mindig lesben áll, hogy megragadja az életet.”

Xizhi megállóban lassan elpakolok mert nemsokára Taipeiben leszek.

Egy gyors pisi Tajpejben a főpályaudvaron (Main Station), és már jön is a busz ami visz tovább Jinshan felé. Be kell állni a sorba itt is, a vonatpályaudvar egyes kijáratánál van a buszpályaudvar, jön a buszvezető és kiabálja az indulást. 49 kilométerre van Jinshan, több mint egy óra alatt tesszük meg, kanyargós útvonalon, aztán elhaladunk a geopark mellett, nem szállok ki, megyek tovább, a települések itt összefolynak, figyelem a térképet, a megállókat, minden ülés fölött van egy jelzőgomb a buszon, a leszállás előtt azon jeleznek az utasok. Megérkezem a MacDonaldshoz, ott egy lány segít megkeresni a címet, nagy nehezen megtaláljuk, az ő google térképe mást ad ki mint az enyém, leírja kínai karakterekkel a címet és a vendéglátóm nevét.

Gyalogolok egy keveset, nehezen találom meg a tengerparti szállást. Egy pici, alkoholtól szagló hölgy segít, mondja, mondja kínaiul, én meg úgy csinálok mintha érteném. Aztán megtalálom eldugva az egymás mögött épült házak között, udvaron át, putriszerű viskók között, egy autentikus környezetben. Kiderül, én a hátsó bejáraton közelítettem meg a szállásomat, a másik döbbenet hogy a háziak majd rajtam keresztül jönnek aludni a saját hálófülkéjükbe, vendéglátóm bankár volt, van sok hasznos tanácsa a maestro bankkártyámmal kapcsolatban. Közben a világ minden pontján lassan gyűjtést indítanak, Viki barátnőm St Croix szigetéről hív fel aggódva, megnyugtatom hogy minden rendben, élvezzék lökött kalandozásaimat, mert itt tényleg minden megoldódik.

Kimegyek az óceánpartra, Tajvan legészakibb pontján, a szörfösök itt is rendületlenül tolják, szállásom egyszerű teraszáról rálátni a tengerpartra, ekkor derül ki számomra, hogy egy fura hippikolóniába csöppentem, közben a hátam mögött lemegy a nap, apró rákok fúrják alagútrendszerüket a parton, szelektálják a partra mosott szemetet, valakinek ezt is el kell végeznie. Csupasz, élettelen fák állnak ki a homokból, rendezetten, mintha valaki cölöpöket ültetett volna a part mentén, sűrűbb-ritkább kompozícióban.

Gyorsan felfrissítem magam, a levegő jó, nincs eső, és folyton azt hiszem, hogy repülőgép zúg el a fejem fölött, pedig csak az óceánnak van ilyen mély hangja. A horizonton apró fényes lámpások jelzik a hajókat, lassan telepöttyöződik az egész látóhatár.

Ivi (nevezzük Ivinek vendéglátómat) azt mondja, hajnalban a napfelkelte gyönyörű. Tökéletes program lesz.