Taroko Nemzeti Park

Hatkor csörög az óra, egyszer vagyok Tajvanon, dünnyögök magamban és összeszedem az ideális matracon szétterült testemet. Kávé a közös konyhában tejporból, mindegy, a lényeg úgyis az íz és az aroma, pici kis ízetlen de isteni licsi, banán, tegnapi citromos limonádé a helyi étteremből, édes mint a méz, fanyar mint a cukorba mártott citromkarika amit gyerekkorukban kaptunk mamától, és a végtelenségig nyalogattuk, majd összehúzott arccal és fintorba vágott kifejezéssel beleharaptunk, aki megette az egészet az a kihívást teljesítette, aki fanyalogva feladta azt kinevettük.

Végigsétálok a beépített utakon a pályaudvarig, röpke 15 perc a táv, még vizet is van időm venni, potom tíz tajvani dollárért, vagyis kilencven forintért, hülyének is megéri, vettem is kettőt. A temető felé nem mennék, most valahogy nem fűlik a fogam a kripták látványára. Itt úgyse tudom elolvasni a neveket, a tisztelet csak az építészetnek szólna, nem a személynek akinek állították. Életközi válság…. Kerülök egy kicsit, majd amikor meglátom a bambusznádból készült korlátot a pályaudvar felé, megnyugszom.

A busz késik. Nem sokat, de egy idegen vándornak, reggel hét órakor a bizonytalanság érzetét kelti, de megvonom a vállam és várok még egy kicsit.

Én nem azt akarom megtanítani hogy hogyan kell utazni, hanem hogy miért. Nem akarom magam megfeszíteni indokolatlan túlfeszített hajszában, inkább elfogadom, hogy nem fogom tudni bejárni a 92 000 hektár kiterjedésű nemzeti parkot, az ataya törzs eldugott faluit, a háromezer méternél magasabb csúcsokat, a zabolázatlan Liwu folyó teljes hosszát a szurdok mélyén és Xinchenget és Wulingot összekötő kiépített útvonalat. Utitársam egy osztrák lány akit a buszon szedtem össze olyan iramot diktál hogy az első túraútvonal után különválunk. Így viszont meglátom a pillangót, észreveszem a keresztbe szőtt hálón kapaszkodó pókot, a miniatűr békát, a kígyókra figyelmeztető jelzést, felmászok a Xiangde Templomba, megebédelek egy családnál és megúszom az esőt.

A Taroko Nemzeti Park fogadócsarnoka, mint egy kolostor kerengője....

Xiaozhuilu Trail

Egy nagyon rövid, 0,6 km hosszú, húsz perces séta a bejáratnál található első túraútvonal, ami rácsatlakozik körülbelül 600 méter múlva a Shakadang túraútvonalra. A figyelmeztető táblák már itt jelzik az élővilág természetes környezetét, vagyis hogy nem mi vagyok otthon, hanem az itteni élővilág van itthon. Ha az emberre ártalmas élőlényt látunk, akkor saját magunk érdekében őrizzük meg hidegvérünket és nyugalmunkat és minél hamarabb távozzunk a helyszínről. A meredek sziklaszirtek alatt pedig folyamatosan haladjunk, mert a környéken omlásveszély van. Hát így indul a kirándulás, egy szál rövidnadrágban, baseball sapkában és napszemüvegben.

A helyi királyfi

Shakadang Trail

A bejárattól balra indulunk neki a túrának, át a hajtűkanyaros főút mellett, az alagúton a fal mentén, amíg bal oldalon egy kis átjáró kivisz a Shakadang Trail-re. Vendéglátóm Susi alaposan berajzolt térképe szerint két órás túra. A főbejáratnál tábla hívja fel a figyelmet a szükségre, miszerint jobb elvégezni itt és most,  mert a park egész területén nincs mosdó. A mesterségesen kivájt sziklahasadékban kialakított teraszos járda, a korláttal védett folyómeder mellett húzódó utacska, a miniatűr kis erkélyes kiugrók, a színes, simára csiszolt kövek, virágok, ezer színben és formában ívelő hidak magával ragadnak, el-elbambulok, a hasadékok mélyén törpének érzem magam, sehol egy kígyó, és már három órája menetelünk és nincs vége az útnak. Itt történt az elválás köztem és Karin között, ő a saját tempójában rohan tovább, én a magam tempójában ismerkedek Klausszal, aki valahol Dunakilitin dolgozott egy magyar cégnél, a békákkal, a kövekkel, a pókokkal, a kolostorokkal, az ételekkel, az utakkal és a postával.

            A Liwu folyó a 3000 méteres Qilai, Hehuan és Nanhu csúcsokról zúdul alá nagy sebességgel, kacskaringózva a szurdok hosszú ágyában, begyűjtve az útba eső folyók, vízesések és források vízhozamát, nagyságát mutatja a meder szélessége, mivel most nyár van és szárazság, a kedves kis folyóvá szelídülő víz itt lenn a „földszinten” békésen folydogáló életelixír, ahogyan a folyó vad zuhatagból csendes folyóvá szelídül, úgy a természet is kusza dzsungelből kövekbe mintázott műalkotásokban bontakozik ki.  A víz hosszú idő óta mossa a part köveit, a meder alját, formázza, festi, tereli, görgeti, szétporlasztja, a szél pedig berendezi, megszárítja, arrébb pakolja, befedi, eligazítja. A hangok a szurdokban mint Taipeiben a forgalmas úton, csak itt a kabócák tapsikolása, a szél berepülése és a víz suttogása egy olyan fülsiketítő kánont komponál, ahol az emberi szó elhalványul és jelentéktelenné válik.

            Fejekre vigyázni! Figyelmeztet egy tábla a mesterségesen kivájt kanyargó folyosón, ami korláttal szegélyezi irányát, pedig szinte a folyómederrel egy szintben vagyunk. A figyelmeztetések az út mentén azoknak a renitenseknek szólnak, akik lelépnek a kijelölt útvonalról egy még jobb selfie-ért vagy csak úgy.

            Ha követem a madarak hosszú és rövid csiripelését, füttyét és szólamát, felfedezhetem a piros bóbitás, királykék mellényes, fekete – fehér apróságokat vízen, földön, levegőben…

A park egész területén közlekedő buszra a főút mentén bármikor fel lehet pattanni (easy carddal még egyszerű is), és visz tovább a következő állomásra. Mivel a vonaljegyeket statisztikai megfontolásból a leszállásnál mindig elveszik, sem megmutatni, sem evidálni nem tudom, hogy melyik szakasz mennyi, honnan-hova és hogyan visz. A piros hídtól stoppal vállalunk egy közös irányt ausztrál újdonsült barátaimmal, majd kihagyok két túraútvonalat és azonnal a végén kezdek. A közbeeső harminc vagy negyven perces túraútvonalat csak azért nem vállalom be mert oda ment Karin is, aki ugye nem az én léptékegységem…. Így marad a szurdok eleje meg a vége, a velejét pedig a buszból csodálom meg alagutakon át, rámpánál várakozva, esőt kerülve, beszarin jó korán hazamenve….

Óriási, felfoghatatlan és elképzelhetetlen erők dolgoznak a földben. A tektonikus lemezek ficánkolása felgyűri, egymáshoz nyomja, rajzolja, karcolja a köveket akár több kilométer hosszan, hullámosra, egyenesre, színesre, cikkcakkosra, ahogyan az eurázsiai és a filippin lemezek találkozásánál az energiák éppen nekifeszülnek. Igazi művészi alkotások a köveken kirajzolódó grafitik.

A saját tempómban megtett út nagyobb koncentráltságot ad, az egyedüllét pedig fókuszáltságot. A keresztbe szőtt pókhálónak nem tudok nekimenni, mert ügyesen szőtte sréhen két faág közé  lakását a körülbelül tíz centiméteres ízeltlábú. Pár lépés után egy másik pókkecót látok ugyanolyan elhelyezkedéssel mint az előző, talán egy lakópark extrém kilátással Formósa szigetén.

Xiande Temple

 

Pudu, a piros híd úgy hívogat a zöld tájat és a kék eget összekötő kiszáradt folyómeder fölött, hogy kihagyok minden úttalan utat, átívelek az ismeretlenbe, fel a felhők közé, ahol a madár sem jár. Sok-sok lépcsőfok és nagyon kevés ember a bátrak jutalma. Talán a helyi templomok sokasága, és a Taroko Nemzeti Park természeti szépségei miatt ez a látványosság nem vonzza a tömegeket, vagy a szél és a felhők fogócskája elgondolkodtatja a vándort, merre menjen, belevágjon-e egy új szakaszba, vagy csak kívülről szemlélje amit belülről majd hozzá gondol.

Alattam két folyó, a Tacijili és a Dasha találkozásából a Liwu, az élet vize folyik tovább. Felettem a hegyeken átkúszó felhők csúcstalálkozót tartanak.

Az első harmad után a szintén tűzpiros Tianfeng pagoda emelkedik ki a zöld fák lombkoronája közül. Olyan mint egy les, egy megfigyelőállomás, bástya, csili-vili figyelemelterelő, hogy az igazi tartalmat csak az arra érdemesek és kitartóak fedezhessék föl. A kör alakú pagodába fel is lehet menni, de a szél ereje megijeszt, és én  gyorsan akarom látni a többi mindent, mielőtt az eső elered, mielőtt az időjárás ismételten megtréfál, mint pár nappal ezelőtt a Zen templomban Jinguashi szent helyén.

Először a napkereszt, ismertebb nevén horogkereszt (sajnos) szimbóluma üt arcon, a templom első épületén körös körül díszítve a teraszok  korlátjának külső falát mindkét szinten. Jelentése Indiában jó szerencse, Kínában pedig a hallhatatlanságot szimbolizálta, a magyar népművészetben tekerőlevél néven volt ismert. A négy szár jelenti a négy őselemet, a közepe pedig az ötödik elem ami az egészet működteti. Ha gyorsan forgatjuk, akkor pedig kör lesz belőle. A mögötte húzódó templom lépcsőjére leülök, onnan nézem a káprázatos kilátást, az előttem tornyosuló Ksitigarbha Bodhisattva aranyszobrát és a hatalmas teraszt. Nyugalom jár át, teljesen átadom magam mind a hat érzékemnek, és akkor meghallom. Jobbról jön, valahonnan az arany szobor mögül, mintha bújócskából számolna ki,  messziről, a völgy végeláthatatlan messzeségéből. Talán a szamovárnak van ilyen hangja, a három nővérben, de a tarokoi szél még rátesz egy csavarral. Ebből lesz a félelmetes dallam, ami egyre közeledik, és amikor már azt hiszed hogy elkap, belemászik a füledbe és hirtelen csendben marad.

Mára ennyi. Fantasztikus ízelítőt kaptam a természet szépségeiről Tajvanon, a hangok szélsőséges megnyilvánulásáról, a kontrasztok éles látványáról, a szagok és illatok különlegességéről, nem csókoltam meg a békát, nem vettem képeslapot egy nagyon kedves barátomnak, nem áztam el, de ma se tudtam kitekerni az óceánpartra, mert mire hazaértem, természetesen eleredt az eső….