A kísértés

Amíg nincs értés, addig van kísértés.

Tegnapi messzemenő gondolataim leülepedni látszanak, új erőkkel szállok az újdonság megismerésére és úgy döntök, felszabadulok.

Persze, mert olyan könnyű a tengerparton felszabadulni.  Az elején kezdjem vagy legyen benne fikció? Miközben talán életem legjobb történetét fogom megírni itt Mentonban, életem története összességében egy visszaigazolt szándék, egy erős akarat és folytonos elhatározás. A bármi áron.

A kísértés pedig folyamatosan jön. Nem férfi képében, azt most otthon hagytam egy időre, az itteni férfi pedig nekem túl szabályos és különben sem tudom megkülönböztetni a francia sármost az olasz macsótól, vagy a szerb, horvát, szlovént, de az oroszt azonnal beazonosítom. A kísértés mutatja meg az érzést. És minél mélyebbre kerülök szerelmi történetemben, annál jobban felismerem a kísértést.

Nyugi, ma már ittam kávét, és okfejtésem történetem végére kikristályosodik.

Én én vagyok. Megszemélyesítem saját magamat saját történetemben. A világ egyik legtöbb tiltótáblájával rendelkező Mentonban. A világ legtöbb zebrájával, ami előtt kötelező megállni, a világ legtöbb körforgalmával, ahol befele indexelnek és kifele csak simán kihajtanak a sofőrök. Minden csak megszokás kérdése. Viszont utálom a megszokásokat. És imádom a kihívásokat. A kísértés pedig mint az alma Éva előtt lebeg.

Menton maga a kísértés. Itt nincs felhőkarcoló, a régi a még régebbivel egymáshoz simulva éli mindennapjait. A petangozó helyiek az elkerített parkokban, a bébicsőszös gyerekek a zárt játszótereken, a gyalogos vándorok, az autós haladók, a kocsmázó helyiek és a túlélő bevándorlók.

Milyen kevés választja el az embert a döntéseiben. És olyan egyszerű. Kimondani viszont nehéz. Döntöttem. Elköteleződtem az életem mellett. Minden más csak díszlet és beépített hozadék.

Nem fordult meg még senkinek a fejében egy csodás, nyugodt, élhető helyen hogy maradna? Hogy kipróbálná? Milyen reggelente kisétálni a tengerpartra és megmerítkezni a természet energiáiban? Vagy beköszönni a sarki pékségbe két kiflit és egy süteményt rendelve a reggelinkhez majd azt komótosan elfogyasztani kilátással a hegyekre? Aztán a számunkra extrém levegőt beszíva vagy izzadva vagy fázva átadni magunkat a munka örömének, azzal a tudattal, hogy ha kimegyünk, nem a város fülledt szmogja hanem a természet lágy öle vár látványával, frissességével és egyediségével?  Hát nekem folyton megfordul a fejemben. Hogy az itt és a most az egyetlen és leginspirálóbb hely a világon, és csak a döntés kimondása az egyetlen korlát ami határt szab a szabad akarat és a kötelesség közé. Merek-e álmodni egy nagyobbat? Merem-e túllépni saját korlátaimat?

Azt nem biztos, és még a kutyapiszkon is átgörgetem lábamat, felfedezve, hogy a szerencse is csak érintőleges nálam. Vagy az ürülék túl kemény.

Menton óvárosa egy felszíni barlangrendszer. Tudom hogy ilyen nem létezik, de igen. Felfedezésem egy oldalsó szűk, sikátoros, meredek lépcsősorral kezdődik, ahova két újdonsült barátnőmmel kapaszkodunk föl. A falat két oldalról is kézzel elérhető téglákat egy vékony vaskorlát biztosítja, szemben az enyhén ittas helyit is, aki arról magyaráz, hogy a lépcső meredek. Mosolygok ki a fejemből kifele, mert az egyetlen kommunikációs eszköz minden helyzetre a szívből jövő mosoly, és bizonyíthatják ellenkezőjét izomból kigyúrt és erőből maszkulin embertársaim, emberünket elengedem, és folytatjuk utunkat az óváros tiszta, makulátlan kőútján egyre magasabbra. Az aprócska, pici házak úgy meredeznek egymást túlszárnyalva, mint az orgona sípjai. Kukucskálnak ki egymás jobb vagy bal vállán át, csak hogy lássák a tengert. Okker sárga, matt zöld, kő szürke, tégla vörös, közelről nézve üdítő, a napból nézve változatos. Attól függ hol áll, mennyi felhő veszi körül, merről fúj a szél és én hol állok. Most épp két házikó között egy falkerítés tetején egyensúlyozok és nézem be az öblöt. Az új és a régi kikötő között Menton nyüzsgő, de hívogató parti sétányát a Sablettes-t.

Itt az ablakba rakott cserép megáll a fejünk felett, a térkőnek funkciója van, a macska bolyhosan, kinyúlva alszik a lépcsőn, mellette agyagba formált képmása, a virágok még a sötét, szűk utcákon is zöldebben virágzanak mint a szomszéd nője, a spaletták pedig vagy műszempillával felragasztott szemhéjak, vagy napszemüveges társaik.

Innen indul a nagy Mercantour túra a maga több mint 200 kilométeres távjával. Mercantour a környék legszebb és legnagyobb nemzeti parkja. Közel 600 km a bejárható túraútvonala. És megértettem a mehetnék definícióját. Az ember tervez, Isten kezében okfejtése méltán von kérdőjelet a végzés mibenlétéről. De itt, Menton szűk és miniatűr fellegvárában olyan könnyű kimondani az alkotás szabadságának lényegét. Látni és láttatni, szabályozni és megélni. Saját korlátaink gyűrűjében. Aztán rajtunk áll hogyan éljük meg. Én önfeledten. Ahogy végig gördült a kutyakaki a flip-flop papucsom talpa alatt, elragadott a gyönyör és a felismerés, hogy bizarul vagyok szerencsés. Mert kaptam egy adottságot, egy képességet, a felismerés, a szabadság és a szabad akarat képességét. Ehhez párosul az alkalmazkodás képessége, az elengedés művészete és a kéretlen megtapasztalás elfogadása. Erről minden írásomban polemizálok majd, mert meg akarom fejteni az elvágyódás, a mehetnék, a megismerés, az utazás misztériumát.

Ez a közel hét évszázados mediterrán város az alig ezer ötszáz hektárján őrzi a Belle Epoque hangulatát palotáival, és a hely szellemével. Ez a szellem nem kísért hanem inspirál. Egyre feljebb a lépcsőkön, a kacskaringós szűk utcákon, ahonnan belátni a tárva-nyitva hagyott még szűkebb lépcsőkön a feljáraton az emeletekig. És onnan nem tovább.

Mígnem elérünk a partról kimagasló mauzóleumot magába foglaló temetőig. Majdnem azt írtam hogy kertig, mert nekem majdnem az. Úgy járom a temetőket útjaim során, mint más a butikokat, strandokat vagy bazilikákat. És miután nemsokára negyvennyolc, az ember már elgondolkodik az élet nagy dolgain. És mindegy hogy hány a ránc, a fő hogy a szem ragyogjon! Mint ahogy az előttünk ép temetőt lelakatoló temetőőr arca is felragyog amikor meglát. Én rámosolygok, és mielőtt belekezdenék spontán monológomba a „dix minutes”-ről és hogy „je voudrais”, már a kezembe is nyomja a lakatot, és kijlenti, hogy  „dix minutes”, tíz perc múlva zárjak be.

Szám tátom, szemem kikerekedik, olyan vagyok mint egy düllesztett porcelánbaba, kezemben a sima, réz színű lakat, két kiscsaj röhögőgörcsöt kap, és gyorsan beiszkolunk a temetőbe. Vajon mire elég tíz perc? A nevek keverednek. Van olasz, francia, német hangzású név, a kősírok katonás sorrendben vonulnak a kétoldali járdák mentén. A végében pedig a mauzóleum, amit egy orosz család állíttatott és impozáns épülete kitűnik arany kupolájával a megkopott, szürkés régmúlt sírkövei közül. Miért mindig a halottak kapják a legjobb kilátással rendelkező parcellákat? Talán hogy az ember éltében egyre feljebb és feljebb, egyre többet és többet akarva legyen egy határ ahonnan mindegy. A halottak úgy foglalják el a kilátást, mint a futóversenyen a szalag a cél előtt.

A látás vanságának leírója akarok lenni. Éppen ezért lassan haladok a sírok között, létezésem fordulópontján megérint a patina, érzékletesebb vagyok az emlékekre és kezemben a kulcs. Két lány életét mentem meg, ha nem jövök, ők az éjszakát biztos hogy a temetőben töltik. Döbbent arckifejezéssel figyelik az őrült nőt, aki gyönyörű Rouge ruhában, egy lakattal a kezében, nemzetközi egyezményes jellel magyarázza hogy idő van. Allez, allez, próbálok helyinek mutatkozni és feladatomat tökéletesen teljesíteni. Kifele jövet elveszítjük Mirát, kötelességemnek hangot adva megkondítom a temető harangját, hogy jelt adjak, a halottak is nyugovóra térnek, a látogatás ideje lejárt. Mire a lakatot ráfordítom a láncra, emberünk is megjelenik a lépcső aljában és szemét hunyorítva köszöni meg hogy betartottam ígéretemet.

Lefelé a kinézett templomlépcsőn haladok, olyan ez mint  a pozsonyi várban a cikk-cakkos feljáró a várudvarra. A Saint Michel-Archange Bazilika miniatűr teréről jutok le az óváros bejáratához, a lépcsőfordulókban művészeti galériák, antikvitás, az egyikbe bedugom a fejem, és már csak én hiányoztam innen. A giling galangtól a perpétum mobiléig itt minden megtalálható. A galériáról köszön le egy hang, és nem tudom beazonosítani hogy női vagy férfi. Nem kérdi mit szeretnék, tovább végzi emeleti dolgát. Én meg bejárom az alig harminc négyzetméteres zegzugos garzont, ahol minden saroknak jelentősége van és minden fali négyzet milliméternek hangsúlya.

„j’ étais permeable a

toi, comme tu etais

permeable au vent

aux mots, aux gens,

au soleil… a la lune”

(Átjárható voltam

neked, ahogy a szél

áteresztő szavakkal, emberekkel,

a nappal … a holddal)

Szabad fordításomban egy galéria képéről koppintva, Anonimus tollából

A teljes élménybeszámoló az Édes élet Mentonban című könyvben lesz olvasható, hamarosan. 
1. rész: https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/07/erkezes-mentonba.html
2. rész: https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/07/karoly-hegy-vagyis-bizarr-monte-carlo.html
3. rész: https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/08/edes-elet-mentonban.html