Édes élet Mentonban

Két hét élményeit belezsúfolni egy bejegyzésbe, szinte lehetetlen, főleg az ilyen extrovertáltnak, mint én vagyok. Aki meglátom a legapróbb hangyát, megfigyelem a szendergő sziklatömböt és meghallom a suttogást a víz alatt, tapintani tudom a levegőt, ízlelem a kirakatokat, beleszagolok a napba és érzem a mindenséget. A kirakat ízlelése még Kassán alakult ki, amikor annyira nem volt pénzünk, kezdő színész korunkban, hogy jeles napokon megálltunk az élelmiszerbolt kirakata előtt és jóllaktunk a látvánnyal. És tényleg eltelített, azóta kordában tudom tartani vágyaimat, leszoktam a húsról, nem zabálom agyon magam, mértékkel töltöm fel testemet, csak annyira, amennyire szükségem van. A napi tíz-tizenkét óra ülés a számítógép előtt csak mentálisan éget energiát, a haszontalan étel fogyasztása átmehet felesleges energiarombolásba. És nekem az energiára nagyon nagy szükségem van. Energiából vagyok és ebből táplálkozom. Hogy most ebből az okfejtésből hogyan fogok kijönni még nem tudom, a lényeg hogy nincs kávém, ilyenkor nem érzékelem a teret és simán magamra húzom az ajtót, tegnapelőtti kérdésre adok választ és hiába mutogatnak bármire hogy ott van, nem látom.

Reggeli menet Monacoba, rutinszerűen veszem a kanyarokat, mellettünk háromárbócos vitorlás vonul. Megígérem magamnak, ha megállunk, lefotózom. Mire megállunk lehorgonyzott és vitorlát bontott. Beigazolódik, hogy a szél, nap és víz energiák hatékonyabbak, gyorsabbak és működőképesebbek, vitorlás barátunk kétséget kizáróan Andrey Igorevich Melnichenko (vajon ki a legközelebbi barátja hangzik a monacoi vicc: Putyin a helyes megfejtés) és a hajója neve „A”. Egyszerűen „A” mint Andrey. A világ leghosszabb vitorlásának tartott szélerőműves árbóca a Big Bennél is magasabb. Akinek vitorlása van, az szereti a tengert, tartja a helyi meggyőződés. Az ilyen és ehhez hasonló úszó villák pedig arról szólnak, hogy stabilizátor és olyan GPS rendszer ami egy helyben tartja a hajót. A többi extráról majd később írok, az éjszakai Nizza résznél, mert ott derül ki valójában valós mondanivalója számomra azon kívül, hogy fenntartásuk egymillió eurónál kezdődik per hónap.

A luxus világában a luxusról írok. Dél-Afrikában majd a nyomornegyedekről, Brazíliában a favellákról, kisfalumban pedig anyámról és a helyiek mindennapjairól. Mert a hangosbemondónkon kívül más rendkívüli nagyon nincs, Monacoban viszont vannak paloták, Mentonban Cocteau múzeum, Grimaldi palota, számos exotikus kert, tenger és part, közösségi élet, itt halt meg Alexandre Calame (gyönyörű élethű tájképei a természetes fény és a színek összhatása), óvárosa, ami vetekszik a Cinque Terre településeinek látványával - itt viszont nincs tömegnyomor, de megint megyek sorjában.

Visszafele úton megtalálom az egyetlen ingyenes parkolóhelyet Mentonban. Mielőtt bedobálnék a parkoló tényleges fizető automatájába, rám szól egy férfi, hogy az én helyemért nem kell fizetni. Halleluja. Kimegyek a mesterségesen kialakított tengerparti sétányra, leülök a tökéletes padra, aminek iránya pont rálát a vízre, és ez azért fontos, mert Magyarországon állítólag vannak fordított padok is, tehát most már fontos az orientáltság, választható az irány.

Menton nem a luxus. Menton az idilli tengerparti nyaralóhely, ahol beúszok a bójákig, hogy minél tovább tartson visszafele a látvány az óvárosra és a mögötte elterülő hegyekre, délután beragyogva a lemenő nap fényében. És nem giccses. Képzelj el egy színpadot, aminek a horizontjára felfestettek egy domboldalt, tele színes házakkal, mögötte hegyek és a hegyek mögött egy reflektort húznak le, lassan-lassan láthatóvá téve a függönyt. A legszebb, amikor a fény a hegy gerincére ér, és éles kontúrt húz a nyergére. A házak lépcsőzetesen sorakoznak egymás mögé mint egy gospel kórus középen egy hatalmas templom harangtornyával. Én vagyok a karmester, gondolom magamban, aztán elhessegetem istenségemet és szerényen meghúzódok a napernyő alatt.

Szalmakalapommal árnyékolom kis kamerám lencséjét, egyensúlyozva a láthatóságot. Kezem remeg, a szél fúj, egy kézzel ágaskodok a lehetetlen felé. Másik kezemmel kapaszkodok a szalmába, mert kalapot minden magára valamit is adó nő hord, kamerát pedig be lehet szerezni és ha választanom kellene, melyiket engedjem el, a kalap marad.

Az ilyen művészfélék mint én akkor éljük meg igazi mélységünket és akkor tudjuk kiüvölteni saját igaz lelkünket ha kívülről mélyére nyúlunk, előveszünk egy nagyon régi szálat amit alaposan megcsócsálunk majd visszadobjuk. Hát egy ilyen megcsócsált szálon ülök most éppen és gyógyítom sebeimet. Menton vajon gyógyír tud-e lenni? Lehet-e happy end utazásom végén? Történetem amerikai szappanoperaként kerül a történelem labirintusába vagy jó magyar szokás szerint sírva vigadok a végén? Akarom-e követni a megkövült sémákat vagy újra tudom írni saját történetemet? Tudom hogy sokan utazunk búfelejteni, ki akarunk lépni fájdalmunk sebeiből, menekülünk, én sem akarom érezni a kudarcokat, az elutasításokat, pedig ha szembenéznék velük….

Szembenézni. Elcsépelt közhely. Inkább az elfogadásra kellene koncentrálni, hiszen a szembenézés adott. Nekem kell reggelente tükörbe néznem, tiszta szívvel és szeretettel gondolni a világra és a miliőre ami körülvesz. Negyvennyolc évesen tudomásul venni hogy mindig van utánunk jövő generáció, hogy van aki másként látja a világot, és van aki erőteljesebb attitűddel akar irányítani bármit is.

Viki barátnőm élete fenékig tejfel megpunnyadt anyaországi életünkhöz képest. Jó munkahely, magas fizetés, lakás, autó, gyönyörű környezet, gyerek, és ő. Így tulajdonképpen nem is nagyon különbözik otthoni társaitól. A válások száma Magyarországon évente 5%-al nő és 1000 házasságra jut ötszázvalahány válás.  Szóval válunk… És ha már elváltunk, fenn kell tartani a látszatot, életszínvonalat, lakást, kocsit, önmagunkat még Franciaországban is. Viszont itt egy kicsit könnyebb. Mondom én, aki két napja csöppentem bele a miliőbe. Pisilnem kell, úgyhogy nincs időm tovább polemizálni, ráadásul a kocsit is inkább kétszer nézem meg, még ismergetem a helyi szokásokat, büntetésorientált valóságom nehezen áll át az esetleges éljünk együtt normálisan társadalomra. 

Csak az érthetőség végett, azért dobtak mert negyvennyolc vagyok. És a szintén negyvennyolc most új projekten gondolkodik, amihez huszas - harmincas kell. Projekten... Hm....

Gondolataim cikáznak, vajmi keveset érzékelek Mentonból. Talán azért van ez így, mert a helynek van egy varázsa ami megnyugtat. Itt lesz időm elmélkedni, gondolkodni az élet nagy kérdésein. Miközben beutaztam a világ izgalmasabbnál izgalmasabb helyeit, és néha erős késztetést éreztem, hogy az az a hely ahol meg lehet írni egy könyvet, talán Menton ez a maga egyszerűségével és nagyszerűségével, ahol meg is fogom.

Próbálok szelfizni, de ez a kép is savanyú. A háttér elveszi fényemet.  

Gyors bevásárlás a közeli szupermarketben, az Intermarche-ban, gyalog megyünk, kávé beszerző körútnak nevezem el kis sétánkat, kiskrapek megfogja a kezemet, a bizalom maximális foka. És magyaráz. Az élet nagy dolgairól. Hogy majd vonatozunk. Persze, gondolom magamban, de jó neked…. Miközben felnőtt fejjel a vonatok késéseit elemzem magamban Budapest és Prága között, és gyógyítom coachom vezetésével, kiskrapek szintjén csak tologatjuk, néha öszeütközünk, aztán felállítjuk, megigazítjuk és megy tovább. Ilyen egyszerű.

A nap hátralévő része strandolással telik. Az olaszok átjönnek a francia riviérára, a franciák átmennek az olasz tengerpartra. Mert riviéra csak egy van. A francia. Mellettünk egy olasz család exkuzálja magát, mondom nekik, hogy ez egy nyilvános hely, engem nem zavarnak. És meditálok. Pontosabban belealszok a napba, a tenger zúgásába, a part zsongásába, évek fáradságát alszom ki a nyüzsgő miliőben, arra emlékszem, hogy a szerelmet még átkarolom, aztán úgy maradok, és egy jéghideg vízcsepp ébreszti föl túlforrósodott testemet. És a badaboom. A badaboom az adj király katonát francia változata, azzal a különbséggel, hogy itt egy kiskrapek dönt le kettő-három-négy felnőttet eredményesen a vízbe. 

Nem tudom mikor fogod olvasni ezt a könyvet, de //:Mentonnak új polgármestere van :// (a zenében használjuk ezt az ismétlőjelet), aki mindent megtesz, hogy fiatalítsa a város lakosságát. A parton vízpermet, zuhanyzók, és épül a színpad az esti bulira. Díszítésnek azúrkék héliumos lufik, és majd kíváncsi vagyok sorsukra. Mert hát ugye, a környezettudatos életbe nem illik bele az égben szálló műanyag…. Mint híres celebek kordonnal körbezárva maradnak. Néhány reménykedő kisgyerek vár a korlát mögött, mint Justin Bieberre koncert előtt autogramért, de az utópisztikus bácsi a mikrofonpróbán tulajdonképpen a választási kampányát gyakorolja, csak én nem értek semmit a szövegből. A mesterségesen kialakított part (a sétálórésznél faberakásos, alatta homokos és kavicsos part, mindenki kedve szerint választhat) egy öblöt zár le. Az öböl hatalmas sziklákkal határolja a védett medencét, na én erre a nyúlványra kiegyensúlyozok. És ezzel megvan a mai napi túrám. A csúszós, néhol hegyes sziklatömbökön ugrálni felér egy kanyon túrával Vándorboyjal.

Futni kéne. A parton inspirációnak itt vannak mindazon társaim, akik nem hezitálnak átállással meg különböző kifogásokkal, hanem nyomják a kilométereket. Estére már biciklisták is vegyülnek a tömeggel, a kormánykerék kosarában öleb, a zene szól, kedves francia dallamok, amik megmozdítanak, akár ülve, akár fekve, akár állva, még a sétálók is tánclépésben közlekednek.

Az óvárosban kezdjük esti programunkat, egy fagyi ami kihagyhatatlan, aztán eltűnök egy kis időre, felfedezni vágyó énem máris kalandért kiált. De a mai csak terepszemle, mert a parton a programok csak ma, csak itt, és muszáj kihasználni őket. Szóval mint hithű filmes, a terepszemle tanulsága: az első utca tömve turistákkal, boltokkal, árusokkal, művészekkel, az egyel felette levő viszont csont üres. Mintha egy másik dimenzióba léptem volna.  Vagy egy másik városba. Még a zaj sem hallatszik föl.

A bugit még gyakorolnom kell, mert a homok nem magassarkúnak való vidék. Az átalakulás megkezdődött, holnaptól flip-flop és alkalmazott megfigyelés.

A teljes élménybeszámoló az Édes élet Mentonban című könyvben lesz olvasható, hamarosan. 
1. rész: https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/07/erkezes-mentonba.html
2. rész: https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/07/karoly-hegy-vagyis-bizarr-monte-carlo.html