Szefóra hazatalál

Biztosra megyek. A kapu zárva, lendületből ugrom át a kerítést. Na jó, a tetején kicsit bizonytalan vagyok, végülis birtokháborítást követek el. Szemem előtt egyetlen cél lebeg: fel kell ébresztenem utasainkat, mert indulás van. Ennek érdekében negyvenhét évesen, koromat meghazudtolva lendítésből fel, pici résen Hamupipőke cipellője betámaszt, majd másik oldalon kitámaszt és ugrás a belső udvarra. Bejárati ajtó zárva. És megint jön a női ösztön. Mi ha ez nem az a ház, hanem a szomszédos ház az utasok szállása? Nincs idő gondolkodni, mert egyrészt itt is lehet pitbull, másrészt mi van ha kijön a tulaj és nekem sem időm sem kedvem magyarázkodni, mit keresek egy idegen portáján. Szóval nagy levegő, feltolom magam, picirésen bedug, támaszt, lendít és már az utcán is vagyok. És senki nem vett észre semmit. Röhögni majd lesz időm a kocsiban.

A szomszédos kapu nyitva, a bejárat is, koppantok kettőt és Péterék üdvözölnek kedvesen.

Már nem a versengésért utazom és nem azért hogy minél több „skalpot” mutathassak föl. Szefóra is csak egyszer nyisszantotta le egyik fia előbőrét, azt a Mózest megkísértő démon elé vetette, és ezzel a "bőrcafattal" megmentette férje életét. 

Reggel gyorsan átruccanunk egy közeli bazalthegyre, végigmegyünk az egyszerű, épített fajárdán, nem is értem hogy kerül ez a kis kegy a programba, talán kétnaponta lesz egy jutalom falat, természetesen a koránkelőknek. Az apró kis téglalap alakú kőnövények függőlegesen merevednek az ég felé, mókásan kapaszkodva nemlétező gyökereikbe ami maga a föld.

Mivel kalandokat kereső útitársaim itt nem tudnak akrobatikus mutatványokban kibontakozni, ezért a technika ördögét hívjuk segítségül, megkapaszkodva a fapallóba, majd a képet lefejjel fordítva botránkoztatjuk meg a világot, mennyire tudunk kapaszkodni.

Kapaszkodok az élet folyamába, az ismeretlen megismerésébe, az ismert megtartásába, és eszembe jut, tudok-e visszafele zuhanni, bele a föld közepébe, át a középponton, vagy a gravitáció  ismeretlenül is a nemlétező törvényt felülírja én pedig áthidalom a titokzatos ragaszkodást és széttárom tenyeremet: repülök.

Van az úgy, amikor az ember az utazásai során elengedi magát? Amikor olyan biztonsággal hátradől, hogy csak az utat figyeli, nincs belső hang csak a külső, a természet hangja. Azt hiszem túrázva meditálok. Sereghajtó vagyok, még szép, hisz azt se tudom hol vagyok ezen a Föld nevű bolygón, és most már vannak spontán beiktatott programok is, Gábor „még” bakancslistás helyei, Isten őrizzen kihagyni, így én követem a csapatot, csendben bambulok, néha előreszaladok, de csak a  tudat kedvéért, hogy tartozom valahova, hátul a B közép tempója a mai napon nekem bőven megfelel. Szóval ez a hallgatag utazás. Beletámaszkodom Vándorboy vezetésébe és hagyom magam. Nem érdekel a kialakulás, a kőzettan, a geológiai folyamat, az évmilliók eróziója, rétegeződése, mosása, folyása,  kopása, gondolom, majd otthon utánna olvasok, nem érdekel a történelem, csak maga a jelen pillanata.

Azt mondta egyszer egy általam tisztelt ember, hogy nőjek föl hozzá. A nő beenged, a férfi megenged. Hát így keresem a kihívásokat kapcsolataimban is. Vonzom a bevehetetlent, az elérhetetlent és mint valami kitűzött célt vetem bele magam az elérésébe, megtapasztalásába, elnyerésébe. Kiváltképp a nyers erőt vonzom, azt a markáns, férfias, érzelemmentes, erős, ösztönös, maszkulin ősi, letisztult, puritán modort, ami elvonatkoztat mindennemű nyálas hazugságtól és elemében éli meg a férfi alapvető jellemét. Utazásaim során keményen elemzem magam és számot vetek, minden egyes utam akár egyedül, akár csoportban járom, egy viszonyítási alap előző napi énemmel és a holnapi elvárt jövőképemmel. Mivé kell válnom hogy megszeressen egy olyan „magának való” ember, aki a saját törvényeit sem írja fölül, nem még a másét? Cserzett, sokat próbált lelke honnan merítkezik? Talán olyan mint a tengerészek, akik minden földrészen megtérnek otthonukba, majd tovább állnak a következő otthonig?  Sokszor megírtam már hogy nem hiszek az eredendő gonoszban, úgyhogy az elemzést magamban kezdem. Miközben végigfut agyamon királylányságom minden egyes megnyilvánulása a ruháimmal, hajammal, féltve őrzött testemmel és karban tartott lelkemmel, keményen elkezd szorítani az álca ami mögé bújok. A luxus csillogó-villogó világa ami mattít és konzervál, és a sivatag beivódott pora bőrömben harcba szállnak.

Negyvenhét évesen átmászni egy kerítést majd vinnyogva visszamászni felér egy hatnapos kalandtúrával. Hát így élem  meg naiv kis életemet, és könyvelem el frenetikus mutatványnak komfortzónám elhagyását. Normális?

Hogy lehet-e fokozni a természet adta látványosságokat beutazva a világnak nagyon pici szegletét, azt kell hogy mondjam, igen. Az utazások változatosságát befolyásolja a hangulatunk, akkori érzelmi motiváltságunk, a környezetünk, a szívünk dobbanása, nyelvünk lepedékessége, szemünk szárazsága, fülünk hallótávolsága, szemünk élessége, és tapintásunk valódisága. A mellettünk elsétáló nemzetiségek hangos-halk dallama. Elsétálunk Ben Gurion és felesége sírja mellett, tiszteletünket tesszük Izrael állam első miniszterelnöke előtt. Nem messze az ő nevét jelző, általa alapított kibuck és  könyvtár. A környék különlegessége, hogy kutatóbázisok, megfigyelőállomások és óriási kísérleti laboratóriumok találhatók a Negev sivatagban. A sivatag egyedisége, hogy nem szaharai homokos, végeláthatatlan domborulatokkal, hanem inkább az amerikai aprónövényes szavannás, száraz, homokköves, kráteres tájat kell elképzelnünk enyhe sárgásbarna, tojásfehér, ekrü, akrill, törtfehér, libafos színezetben. Itt minden réteges. Annyira réteges, hogy az apró kis párkányokon ugráló zergék teljes udvarlási és családi életüket bemutató rituáléját megfigyelhetjük. A nő megy elöl, céltudatosan valamerre fele, a bak követi. Amikor kétségbeesetten figyelem próbálkozását a továbbhaladásra, okosan sávot vált és megy tovább. A bak utánna. A szűk lépcsőkön a rekkenő hőségben minket is kikezd a távolság, pár méterre tőlünk zuhan alá egy kőzápor a magasból, csendben megyünk tovább, itt minden zaj, minden felesleges mozdulat elindul az előre jól kiszámított energiamező mentén és nem lehet tudni, mikor és hol manifesztálódik. Olyan mint a lavina.

Az Ein Avdat Nemzeti Park egy páratlan szépségű szurdok emelkedőkkel és mélységekkel, lépcsőkkel és kis tavi oázisokkal, miniatűr vízesésekkel, keskeny pallóval, mélyen benyúló sziklamélyedésekkel. A szerzetesek barlangjait elhagyva, felfrissülve, hagyom magam hogy szétfújjon a szél.

Ahogy összeáll a fejemben a kép Mózes kivonulásától Jézus születéséig, és ülök a térkép fölött és kutatom a régi és az új neveket, a régmúltat átdefiniálom napjainkra és tudatosítom magamban, hogy pici csúsztatással de ugyanazt az utat járjuk be mint Mózes azzal a különbséggel, hogy a Tiráni szoros Vörös Tengerét akkoriban Nádas Tengernek nevezték és az Ószövetségben a mai napig ezen a néven illetik, már mindegy mi van rajtam és mindegy ki mit gondol, és energiáim csapzottan erőlködnek a természet egyeduralmában.

És csak megyek előre, céltalanul, nem tudom hol van a vége, lábam halad, teszem egymás elé, tipegek és topogok, fel és le, óvatosan, bátran, egyre bátrabban, felszabadultan, fékezve és gázt adva, bevárva, sürgetve, nabateus vagyok évezredekkel ezelőtt, keresem a vizet, átmegyek a természet alkotta kőhídon és megpihenek a szurdok végében a vízgyűjtőnél.  

Maktesh Ramon, Izrael legnagyobb nemzeti parkja és a világ legnagyobb eróziós krátere, hossza negyven kilométer, szélessége kettő és tíz kilométer között változik, mélysége pedig ötszáz méter is lehet. Formája hosszú szív alakú, nem hiába mosta kétszázhúsz millió évvel ezelőtt az óceán, formázta, csiszolta, megdolgozta, kialakította, és kiszárította hogy láthassuk. Hosszú szíve megnyúlt, mint amikor már nincs benne szufla, de még dobog. Évmilliók szétcincálták, használták, kizsigerelték, széthúzták, nyújtották, de még aki látja, annak szív. Kis csapatunk egyik tagja azonban belülről látja. A nagy szélben szeme begyulladt, napszemüveg, sál és kendő takarja fényképezéshez szokott szemét. Ő a mi dokumentáló, rögzítő, képi memoárunk, de a mai napon mást kell látnia. Férje olyan türelemmel és odaadással vezeti, gondosan, türelemmel és megértéssel, lépésről-lépésre, és mondja és láttatja amit Mari vakon elhisz és megél. És ekkor döntöm el hogy írásaimat kiadom Brail írással is, és lehet csak tapintható jelekkel, mert akinek megadatott a látás, az menjen és nézze meg, aki pedig a maradék érzékeit tudja csak használni, annak örömmel leírom. A sivatagot a halvány ekrü színű homokkal, teleszórva sötétzöld kornyadozó, óriásira nőtt spenót leveleknek tűnő palántákkal. A homok mindenhonnan behatol, nem is a szélnek köszönhetően, hanem a sok mozgékony, önjáró, parányi kavicsdarabok zizegő életének, rohanós világuknak köszönhetően, és én hagyom, mert dolguk van, intézzék, én is megyek a dolgomra, még be kell teljesednem a kráterrel, majd a táj átvált őrjítően gigantikus messzeségbe.

A madarak a tenyerünkből esznek. Mármint nem mindenkiéből. Szétterülve mint egy paca az árnyékos fedett terasz alatt nyújtom tenyeremet a beazonosíthatatlan fekete madárnak, mozdulatlanul várom a csippentést, és azt tudom hogy vannak olyan emberi lelkek akik kommunikálnak a repülő jószágokkal, várom bizonyítékát hogy én is ebbe a kategóriába tartozom. Mígnem Levi, a határon feltartóztatott utastárs leguggol mellém, és egy laza „gyere” invitálással kitárja tenyerét, a madár rászáll, csippent egyet, majd még egyet és a kis telhetetlen szinte etetőszéknek használja a félig sem kinyújtott kart.

A túra végén láblógatunk az ötszáz méter magas épp kiszáradt vízesés fölött. Csapadékos időben itt több hektoliter víz lefolyhat, óvatosan közelítem meg a peremet. Olyan vagyok mint a szende szűz lány, kéretem magam egy jó fotó miatt hogy még kijjebb, még egy lépés, még előrébb.

Mindig van tovább. Magamhoz veszem a Vándorboy által megutaztatott állatkák közül a Tevét, és a Csacsit, és elindulok felfele, a kanyon tetejére, imitált futással. A szél fúj, a táj kisimul, enyhe domborulatokban végződik, amiket távolról megsimogatnék, kaptatva fel viszont cipőt és izmokat próbáló mutatvány. Hátam mögött a kanyargó mélység, fejem felett a máladozó kőhegy, guruló szikladarabokkal. A keskeny, alig egy méteres kitaposott utacskán imbolygok a végeláthatatlan naplementébe.

Este Tevét bekötöm a tevefarmon akolba fogott társai közé, mi Zsuzsival pedig befészkeljük magunkat a recepciónak nevezett, de annak nem mondható helyiségbe.

Na most az úgy volt, hogy ha sok ember alszik egy helyen, akkor ott biztos hogy valaki szuszog, levegőt vesz, megfordul éjjel álmában, és ne adj Isten horkol. Én csak szolidáris vagyok Zsuzsival, nehogy már egyedül élje meg az osztálykirándulásokról jól ismert spontán és kényelemmentes miliőt. Raklapokból van bőven a teremben, tulajdonképpen ez szolgáltatja az ülőgarnitúrát. valamivel töltött zsákok is vannak rajtuk, a kényelem demonstrálására. Szobából takarók, párnák, jelzett ágyak egymás mellé de elegendő távolságra, bekuckoljuk magunkat hálózsákjainkba, nevetgélünk, beszélgetünk, nosztalgiázunk, elemzünk, majd alvás előtt villany leó!

És létezik. És van. Vagyis nincs. Kiderítettük, hogy miután milliméterre átfésültük a körülbelül hetven négyzetméteres helyiség falát kívül és belül, közben leszedtük humanitárius alapon az összes pókhálót, bogarat és teveürüléket, a lámpa égve marad. Még egy generátort sem találtunk a különálló épületben, amit ha megtalálunk, a fagyi hűtőláda tartalma veszett volna kárba. Viszont ha lett volna kulcs a tárolóhoz, az sem ment volna kárba. Így reflektori kivilágításban aludtunk ezer szúnyog társaságában, a tevefarmon, valahol huszonöt percre Be’er Shevától, negyven percre a Holt tengertől, és két órányi autóútra Tel Avivtól. Körbe barikádoztuk magunkat kitört ajtókkal, építkezésből megmaradt deszkákkal, a bezárhatatlan ajtókat és ablakokat pedig megreparáltuk, visszaállítottuk.

A hely egyetlen használható létesítménye a patyolat tiszta vizesblokk, ami úgy illeszkedik a farm többi tákolmányai közé, mintha egy EU pályázaton nyert konkrét projekt került volna egy megbízható mesterember kezébe a többi pénznyelő automata között.

Jelen naplóm Izraelbe mentem Vándorboyjal címen könyv formájában hamarosan előrendelhető lesz.
Az előző részekből:
https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/04/izraelbe-mentem-vandorboyjal.html
https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/04/madar-les.html
https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/06/luxustol-csavargasig.html