A Mars mező

Signore Giuseppe olyan rugalmasan és lazán kezeli kéréseinket, hogy még végig se tudja gondolni mit akarunk, már egy tágasabb szobába pakoljuk be ruháinkat a szekrénybe és végre külön ágyon terpeszkedhetünk Cimbivel. Hogy ledaráltuk-e kedves vendéglátónkat? Inkább azt mondanám, hogy a mosoly és a rutin határozottabb tettekben bontakozott ki, ami annyit tesz, hogy a kérdés elhangzásával egyidőben már meg is történt az átcuccolás a nagyobb méretű és külön ágyas szobába. 

Ma a Pantheon és környéke avagy a Mars mező bejárása a feladatunk. Elindulunk a Piazza del Popolo metrómegállótól, és mint azok a vándorok, akik bebocsájtást kértek a Borgoba a Porta del Popolon keresztül bevonulunk a városba. A Bernini és Vignola tervezte kaputól bal kéz felől az első bazilika a Santa Maria del Popolo, és mivel nem készítek előtanulmányokat, megérzésemre hagyatkozom. Ez nem azt jelenti hogy általános műveltségem egyenlő az írástudatlanok  analfabetizmusával, csupán szelektálnom kell a látottakat. Főleg Rómában, ahol minden egyes utcarészlet maga a történelem, és nincs olyan macskakő amit ne taposott volna császár, vagy művészeti alkotás amit ne valamelyik híres festő vagy iskolája készített volna.... Na szóval a Santa Maria del Popolo-ba ösztönösen kanyarodunk be és találunk két Caravaggio festményt, egy csodatévő Madonnát és kiderül hogy az első nagy méretű kupolája ennek a templomnak volt Rómában. De bennünket nem a freskók és a történelem izgat, hanem az oltár mellett meredező bronzszobor Jézussal a keresztfán éppen sziklaugrás előtt az elrugaszkodás pillanatában. Mert értem én hogy feltámadás - de akkor mi történt a sírkamrában. És értem én hogy meg kell szólítanunk a fiatalokat - de úgy gondolom, hogy akkor már inkább egy Apácashow filmmel kéne próbálkozni, mert ha nem tud mit kezdeni egy Caravaggio-val vagy magával a Mária legendával, akkor mit fog tudni kezdeni egy repülő Jézussal? Aztán utánaolvastam az oltár mellett felállított jelképes szobornak és a "crucifix", a kereszt és a helyszín alapján arra következtetek, hogy a művész azt a pillanatot örökítette meg, amikor Jézus épp győzedelmeskedik a halál felett. 

A középkori válságban szenvedő nők (férfiaknál kapuzárási pánik) fontos kérdés ez a halál és az élet hozzá kapcsolódó megmagyarázhatatlan végkifejlete, úgyhogy tudatom teljes birtokában hiszem, hogy a jelet azért kaptam, hogy győzedelmeskedjek és felülemelkedjek a mindennapok valóságában. Úgyhogy később vettem egy kalapot is a kabáthoz....

A templom egyik kápolnájában épp keresztelő, a pap kedélyesen végzi rutinos szertartását, a gyerek nyugodt, és itt értem meg, hogy a Caravaggionál azért mentünk be sötétben az oldalkápolnába, mert a persely funkciója a világosság meggyújtása. Most egy jót potyáztunk, valaki helyettünk dobott a gyűjtő-gyújtó fémdobozba és pattintotta föl a kis műanyag dzsojsztikkel a világosságot.

Mire kiérünk a templomból, a Piazza del Popolón buborékfúvó produkció áztatja a földet. Van apró buborékos, hosszan nyúló, szivárványos, repülő, kanyargó, hullámzó, nedves, felém szálló, túlélő és elpattanó buborékok. 

A tér melletti lépcső szinte adja magát hogy sétáljunk fel, a kanyarban pedig két centurio, római katona kap el és fakarddal kényszerít hogy vegyem föl a koronát. Élvezem a játékot, pózolok jobbra, és balra, aztán én kaszabolom őket mellkasba, nyakon, fejen és suhintva, aztán Cimbi is beszáll, a végén keményen fizetni kell. Mondja a "kolléga" hogy nem bohóckodni jött ide ki, hanem neki ez a munkája. Ezen már akkorát nevetek, hogy leesik a korona a fejemről, könnyű préda voltam, az egészből annyit tartva meg, hogy jól áll nekem a fejfedő

.

A tér feletti parkból gyönyörű kilátás van a városra, a kellemes alkonyat színei a naplementére fókuszálnak. A házak, paloták, templomok és oszlopok belevesznek a tájba, miközben a háttérben a nap narancsszínbe égeti a horizontot.

Ez a kép a másik oldal, a nap arany színű horizontja pont a másik oldalon van. 

A Piazza del Popolóról az arany középutat választjuk legnagyobb fájdalmunkra. A Via Corso a helyi Váci utca, és jobb is gyalog mert útközben van Ferragamo, Fendi, Ferré, Furla és ma csak az F betűseket járjuk végig. És mivel Frei azt írja hogy a jövő generációja nem öltözködik csak fogyaszt ,ezért mi két generációnyi élvezetet habzsolunk össze! 

A Spanyol lépcsőig már megpakolva jutunk el, onnan egy laza, ösztönös mozdulattal nyitunk be egy kávézóba, és mint akik minden nap ezt teszik, megtaláljuk az egyetlen üres helyet Stellario Baccellieri művész úr meleltt a Cafe Grecoban.

A Cafe Greco-nál csak a velencei Florian idősebb 1720-as nyitása óta, a római feltételezések szerint 1760-tól üzemel. Olyan hírességek fordultak meg itt mint Casanova, Stendhal, Goethe, Byron, Liszt Ferenc, Keats, Ibsen, Andersen, Mendelssohn, Wagner, és nem tudok senkit sem kihagyni, mert mindenki fontos és mindenki számít. Vajon ki ült az én székecskémen? Ki ivott marocchinót az én asztalkám mellől? A barokk kis kávézó évszázadok alatt maradt meg olyan kuriózumnak, aminek nincs utcafronti terasza, ablaktalan hosszúkás termei pedig pincehangulatot árasztanak. De talán épp ezért tudott megmaradni, mert lehetett időszaka amikor túl lepukkadt, lehetett időszaka amikor a művészek kuporgatott pénze elég volt a fennmaradásához, és most olyan divatot élünk, amikor virágzik. Az Antico Cafe Greco-ba kötelező bemenni. És amikor megbeszéltem Baccellieri Úrral, hogy írok róla, még egy közös fotót is engedélyezett. A kávé okozta kakaófoltot addigra letöröltette velem Cimbi. Kedves barátaim figyelmeztettek hogy vigyázzak az öreggel, de egy ártatlan udvarláson kívül más folt nem esett rajtam. Nem úgy egy olasz fiatalemberen, aki a közös fotó örömére kapott a kopasz homlokára egy zöld ecsetvonást. Baccellieri Úr minden képe ugyanaz. Meredten nézte a szomszédos asztal feletti sarokrészt, és oliva zöld festékkel vázolta föl a falakat hogy majd eléfesthesse az aktuális vendégeket. 

A Pantheon egy olyan pici kis téren van, és mi olyan lelkesek vagyunk hogy majdnem bemegyünk a Szövetségi Kormányzati irodába, viszont az Alberto Sordi bevásárlóközpontot útbaejtjük (már megint) és megcsodáljuk a karácsonyfáját az árkád alatt, és ilyen lesz a párizsi udvar is Pesten ha elkészül és az gyönyörűségesen csodálatos szép lesz ahova jó lesz bemenni. 

Először nem akarok sorba állni, majd kénytelen vagyok és jó társaságban gyorsan haladunk. Voltam már itt jó pár éve, és tudom hogy mindig jobbat és többet szeretnék hazavinni a látnivalókból és az élményekből. Hangosbemondón kérik a látogatókat hogy halkabban, aztán egyszercsak kiürítik a templomot és átadom magam a térnek ahol csak a félhomály világítja meg egy ponton a belsőt, a hang beleütközik az időbe, a kép pedig megörökíti azt amit a szem lát de az elme fel nem foghat. 

Sokat gondolkodok ezen az európaiságon. Meg ezen az egész vallási fanatizmuson. Az értékrendeken, Ki kit ölt, milyen áron szerzett hatalmat és vagyont. Jár-e neki vagy nem, és ezt pont itt, Rómában boncolgatom, ahol ha nem ez a történelem járja át a múltat, akkor most nem láthatom. 

A Piazza Navona egykoron színház, gladiátor versenyek helyszíne, és a tér még ma is láttatja a hosszúkás, aréna alakú vázát, aminek a középső látványossága a Négy folyó szökőkútja amit Bernini tervezett. Kora konkurenciája pedig Borromini, aki a szoborcsoporttal szembeni Szent Ágnes templomot tervezte. A templom oromzatán lévő szobor arca eltorzul, a monda szerint azért mert Bernini alkotását kell néznie, Bernini Nílusának arca azért van letakarva hogy ne is lássa a szörnyű templomot, a La Plata pedig kinyújtott kézzel védekezik a templom összeomlása ellen, ezzel jelezve a fércmű professzionalitását.

A Mars mező körbe 12 km abban a tempóban amiben mi haladunk. 12 kilométernyi lépés. Útközben komoly eszmecsere a látottakról, intellektuális beszélgetés a művészetről, pasikról, pszichológiai elemzése az elcseszett kapcsolatainknak, a jövő év kulturális eseményeinek megtervezése, az aktuális divat láttamozása és komoly pénzköltés ha szólít a kötelesség oda is ahova  a királyok is gyalog járnak. Hát még a királynők.... Minden egyes pisiszünet vagy leves, vagy ebéd vagy kávé vagy egyéb élvezeti cikk rendelését jelenti. Rómában még nem találtunk nyilvános WC-t, ezt nekem Új-Zéland után elég nehéz megszokni, viszont olyan isteni finomakat eszünk, hogy néha úgy érzem hallucinálunk.

Mai legfrissebb hírünk, A Piazza Navonán a turisztikai hivatalban, hogy a metro csak kilencig közlekedik szilveszterkor. Ez eddig mér a harmadik variáció. Izgatottan várjuk a valóságot!

Még több kép:

Karácsonyfa a Sordi bevásárló központban

Hadriánus temploma (részlet)

 Pantheon kívülről

 Piazza Navona

Szilveszterre hangolódva

 Egy kirakat és nem mondom meg a márkát

Piazza del popolo bejárat a vándoroknak a városba

Bővebb látnivalók Horváth T. Ágnes blogján: Róma szenvedély

Első nap a Vatikán körül

Az utazásunk tervezett kerete Róma hét dombja lesz. Ahhoz hogy megtaláljuk a hét dombot tudni kell a történelmet, a földrajzot és a városépítészeti változásokat napjainkig. Le szeretném szögezni hogy sem Wikipédiát sem más adatszolgáltatót nem használok utazásaim során sem előtte néha utána, csak regények, filmek és egyéb szerethető történetek határozzák meg irományaim alapját. Jelen esetben Steven Saylor: Róma című műve.

Koncepció híján a mai napon körbejárjuk a vatikáni falat. Tulajdonképpen mindegy csak ne kelljen dombnak felfele menni. Mivel a Vatikán is egy dombon van, fura hogy egy lépcsővel letudjuk a kaptatót. Mivel kerüljük a turisták által meghatározott sűrű csomópontokat, a Vatikáni múzeumnál pofán csap a tömeg, gyorsan bekanyarodunk a Szent Péter térre, megcsodáljuk a gárdistákat, megfogadjuk hogy ha találkozunk Ferenc pápával akkor szelfizünk vele egyet, ebből komoly eszmecsere alakul ki a pápákról, kinek ki a kedvence, ki mennyit tett a társadalomért milyen értéket követve, és hogy végre van egy emberi pápánk, aki tökéletesen követi a jézusi utat, aztán mégis vannak akik tücsköt békát kiabálnak rá.

A tér körül biztonsági emberek, katonák, olasz hazafiak védik szabadságunkat, komoly fegyvertárral, mégsem zavar, sőt inkább megnyugtat jelenlétük. Én aki kiállok az állatok védelmében, elítélem a vadászatot, a háborút, a légy megölését és a szúnyog agyoncsapását is, most valamiképpen örülök a kedves olasz fiatalembereknek, akik komoly szolgálatot visznek az egész világban. Cimbivel megállapítjuk hogy Magyarországon a katonaságba burkolózott hárombetűs rövidítés egy operetthadsereg, totál jelmezben. A Vatikán környékén nem egy öncélú magamutogatás folyik, mégis megnyugtatóbb a jelenlétük mint a mi nindzsa bohócaink álarcban és feketében. Azt tanultam, hogy régen a tiszta harc volt az , amikor két férfi szembeállt egymással és megküzdöttek. Ez volt a szemtől szembe megmérettetése, ahol mindkét fél kiállt egymással szemben és megmutatták bátorságukat. Ez a maszkos titokzatosság nekem háremhölgyeket idéz, akik megjátszott ártatlansággal takarják el arcukat mint a szűzkurvák. A tiszta harc az egymással szembeni megmérettetés és ahogyan nem bököm hátba az ellenségemet, úgy kilétemet is vállalom felelősségem teljes tudatában. Vagy nem így van ez megírva a Hercegek és királyfik tanuló könyve 1. évfolyam számára című műben? Mert ha nem, akkor a Királylányok kezdő  kézikönyvét újra kell írni mert valótlanságot állít a királyfikról lovon vagy anélkül!
Aztán kiderül, hogy megérkezésünk után azonnal feloszlott az olasz kormány. Csak reménykedni tudok hogy nem miattunk.
A fal körül árusok, zenészek, kollégák, lovaskocsik, mindez olyan szisztematikus összhangban, hogy a tömeg sem bír bezavarni, és kedvesen elbeszélgetek az idegenforgalmászokkal, megmustrálom a Prada táskákat, mosolygok a Michael Kors hasonmás versenyen és örülök az internetnek, mert kedvenc képeimet nyugodt körülmények között elemezhetem ki otthon a négy fal között, miközben halk zene szól és vörösbort iszogatok. Művészeti alkotásokat nem megyek megnézni eredetiben, főleg ha már láttam. Rómában volt szerencsém meglátogatni az összes ismert helyet amit az általános műveltségi előír, és Emesével különben is már bejártuk a Da Vinci kód helyszíneit is ahogyan azt csak a rajongók képesek.

 A Via Conciliazone, az Angyalvárat és a Szent Péter teret összekötő utca ma nagykövetségeknek, pápai hivataloknak és múzeumoknak, szállodáknak ad otthont. Körülbelül a háromnegyede le van zárva az autóforgalom elől. Szemben a Szent Péter Bazilika .

Épp amikor szembefordulok a Szent Péter Bazilikával kérdezi lányom üzenetben hogy hol a citromfacsaró. Cimbi csak annyit hall hogy citromfacsaró, és máris reflektál, hogy előttem. Ezt a kedves poént elég nehéz átültetni az éteren keresztül 1144 kilométerre, ezért csak magamban kuncogok a hasonlóságon. 

Az Angyalvár felé kedvenc utcámon a Conciliazone-n, átnézve a hullámzó tömegen, a távolban havas hegyeket pillantok meg. Mire közelebb érünk az Angyalvárhoz, vagyis lejjebb jövünk a dombról, nem látszik semmi. Gondolkodom hogy a szemem hallucinál-e vagy tényleg átlátni Tivoli után egészen a csizmaszár közepéig? Cimbi megnyugtat, hogy ő is látta, vagyis lent ő sem látja. Ezeket a csalfa látomásokat szeretem utazásaim során, ami bizonyítja, hogy minden csak nézőpont kérdése és különben is illúzió.

A Via Conciliazone az Angyalvár felé

Szimat után ösztönösen megtaláljuk a helyi éttermünket, csak kitartás kell és még egy kis séta hogy kikeveredjünk a turista központból. Az Osteria Antichi Sapori da Leo egy igazi kockás asztalterítős vendéglő, teli helyiekkel és pont becsúszunk még a szieszta előtt. A hely eklektikus, ahol teljes lelki nyugalommal tesznek ki a falra egymás mellé Cezanne, Degas és Sebhelyesarcú plakátokat. Ezt a fajta összevisszaságot nem lehet mesterségesen előállítani mert erőltetett lesz. Erre születni kell. Mire megtalálom a struktúra egyetlen kapcsolódási pontját, végzünk az isteni olasz ebédünkkel.

Bruschetta – ezt a mama se csinálná jobban. Semmi extra fellengzős körítés, csak egy karéjra vágott kenyér megpirítva platnin, rajta paradicsom, oliva és só. És mind a három ízt külön is érezni, egyben viszont kiadja magát.

Bableves – egyszerűen finom. Tartalmas, laktató, ízletes, sok. Ennyi.

A Bableves után én már csak egy sajt tálat kérek, Cimbi tintahalra veti magát, ami füstös, és egyetlen kuriózuma, hogy nem karikára van vágva hanem ki van terítve.

Az eklektikus belső építészet összekötő kapcsolata hogy a képek mindegyike az evésről szól. Kivéve persze Michelangelo Teremtés részletét, amikor a két ujj összeér. És a rengeteg órát, ami közül egyik sem jár. Cimbi megjegyezte hogy a szállásunkon is van egy óriási óra és boldog volt hogy milyen frissen kelt. Majd hosszú idő után meglepődött hogy még mindig ¾ kilenc. Kérdem tőle, nem volt gyanús hogy két órája ülsz a reggelizőben és még mindig ¾ kilenc van?

Kezdünk római nők lenni.

A bor elálmosít, megyünk haza sziesztázni.

Szállásunk egy tündéri apartmanház a Mondo Antico az Aurelián. Signore Giuseppe elmeséli, hogy a szobák számozása megalapozott, mert két születési dátum, a nyolcas a végtelen és a 27-es az olaszban a pénzeső száma.

Az apróbetűs rész

Figyelem! Mindazoknak az elvetemült utazóknak, akik bejárták a fél világot, áthoztak kiwi gyümölcsöt és almát kézipoggyászban biológiai karantén alatt zárva tartott határátkelőhelyen. Figyelem! Mindazoknak, akik máshol betartják a szabályokat, otthon viszont bennfentesként nehogy már rám vonatkozzon bármilyen apróbetűs rész. Ez csak azért érdekes közép-kelet európai hozzáállás, mert például otthon nálunk a helyi lakosok mindig kibulizunk magunknak vagy ingyenes vagy kedvezményes belépőt a strandra. És a Wizzair járatára az övtáska nagyságú válltáskám ami szemet szúrt a kapuban álló pajtásnak, és először megkért hogy gyömöszöljem be a bőröndbe mert semmi nem állhat ki belőlem. Mondtam hogy az elvi képtelenség, a válltáskában az életben maradáshoz szükséges nélkülözhetetlen dolgok vannak. Mondta akkor fizessek. És mivel minden egyes száz euró a ruhatáram értékét csökkenti, ezért vendettát hirdettem a robotizált wizzair (kisbetűvel) kispajtás ellen, aki fiúcska lévén sose fogja megérteni, hogy női táskát nem túrúnk be a bőröndbe, rúzsra, arcpermetre és papírzsepkendőre szükségünk van a fedélzeten, és ezek komolyan gondolják hogy füzetem, laptop, toll, könyv nélkül eltöltök akár egy órányi időt is? Húsz percet sem bírok…. És szabadidőmben nem légitársaságok apróbetűs tudnivalóit olvasom. Ha választanom kell Stendhal és a szabályzat között, én inkább az előbbit választom. Erre a kórosan szabályszegő magatartásra ki kellene találni valamilyen szabályt vagy mentséget, különben is elég nehéz a wizzair oldalán kiigazodni, annyira alapos és annyira le akarja védeni magát minden oldalról. Na szóval miután háromszor megforgattam bőröndömet az esőáztatta Liszt Ferenc repülőtér fapados hangárjának földjén, közszemlére téve bugyijaimat, zoknijaimat és majdnem elhagytam az útlevelemet, boldogan fizettem ki a 75 eurós büntetést, mert megtehetem. Ez egy Rouge ruha ára. És ezt egy harminc körüli kispajtás sose fogja megérteni - hogy  mínusz egy kinézett boldogság, ráadásul a karácsony utáni leárazás miatt kettőt is szerezhetnék a téli kollekcióból - nagy ár ez ezért a szűk látókörért és ezért az elvetemült gyalázatért ami a kézitáskámat érte volna ha hagyom magam.

Úgyhogy mindezek után bátran kijelenthetem, hogy az összegtől sokkot kaptam amit kifizettettek velem a repülőtéren, miután Nándit hazaküldtük és az esetleges kihalászott nélkülözhető dolgaink a kispajtás belátására lettek volna bízva (azt mondta hogy ott hagyhatjuk, körülnéztem és csak kopár, korlátolt hangárt láttam….) így teremtve egy szándékolt kiszolgáltatott helyzetet, meg is kérdeztem hogy van-e más választásom mint hogy fizessek és pofátlanul azt mondta hogy nincs.

Na szóval direkt nem gyömöszöltem be a válltáskámat a bőröndbe. Mert méltatlan rám nézve is és a táskámra nézve is.

A kép még nyáron készült!

A repülőn egy kolozsvári (olyan hülyén veszi ki magát hogy néni, mert egy nagyon arisztokratikus igazi urihölgy volt ötvenen túl, nyolcvan fele) elmesélte hogy van egy magyar és egy olasz gyereke, ezen sokáig gondolkodtam mire rájöttem hogy lakik egy itt is és ott is. Javasolja hogy menjünk ki Orvietoba ahol egy goszpel kórus fog énekelni. Egy biztos, hogy január elsején kimegyünk a Szent Péter térre pápai áldásért. Aztán beszélgetünk hogy milyen jó, mert a vejével tud románul beszélni, az unokáival magyarul és hogy vannak barátnői akikkel olaszul, de az nem érdekli, különben sem tud többet mint hogy bene bene, prego meg si. Ezen jót nevetek és eszembe jutnak barátnőim, akiknek szavát iszom és isten őrizz hogy egy részletét is kihagyjam az életüknek. Nekem ez a barátság.

Megérkezésünk és római megszállásunk kalandosra sikeredett. Rutinos utazóként előre megterveztem a Fiumicinoról a beutazást. A Leonardo Express kontra Shuttle meccsben a busz győzött ár-érték arányának köszönhetően. És mivel mindig a hátsó sor a mag helye, mi is büszkén foglaltuk el helyünket a busz végében és kezdtük kitalálni városlátogatásunk keretét. És amikor kiszálltunk a Vatikánnál és a buszvezető figyelmeztetett hogy itt nincs metró, nemes egyszerűséggel visszaszálltunk és továbbmentünk a Terminiig. És mielőtt bárki felhördül és komment hegyekkel tudatosítja bennem hogy nemá', mert van metró, jelen írásom célja nem az hogy kétségbe vonjam bárki római városi ismeretét, hanem hogy elmeséljem, hogy az olasz férfiak ha nem tudnak valamit akkor inkább keresnek egy olyan megoldást ami tuti biztos. Jelen esetben ez egy óriási kerülőt eredményezett, viszont a végén célba értünk. Tündéri kis szállásunk a helyi Rózsadombon, ahol Signore Giuseppe várt bennünket a kulccsal, és amikor megláttuk a franciaágyat, sikítva röhögtünk Cimbivel, hogy ez már ezután így lesz mindig, és Giuseppének nem tudtuk elmagyarázni hogy mi nem vagyunk egy pár, ugyanis erős a gyanúm hogy neki mindegy is lenne….

Hogyan lettem utazó - kulisszatitkok

Most már előjövök a farbával, mert épp tegnap felmerült poénból, hogy ha nem mondok egyértelmű magyarázatot arra, hogy miből van pénzem utazásokra, akkor sajnos azt kell feltételeznie pár barátomnak, hogy pornózok. Habár túl a negyvenen - ha igaz lenne - a mai kor inkább felemelne ebbéli hitében, szenzáció éhes kéjsóvár telhetetlenségével, és még talán büszke is lennék rá....

Viszont anyám rossz szemmel nézné, és hála a közösségi oldalaknak, annak ellenére hogy anyu nincs fönn egyetlen platformon sem, mégis mindent jobban tud arról hogy hol járok és mit csinálok. Úgyhogy mielőtt kicsi falunkban megindul a hőn szeretett pletyka, elébe mennék a dolgoknak. Nos ez az utazás úgy működik nálam, hogy első sorban nyitott vagyok a világra. Általában van egy fókuszom és vannak kedvenc tevékenységeim. Az idő során ezek úgy alakultak hogy a hivatásom lettek. Ez az utazás, az írás és a futás. Na jó, az utóbbit még nem könyvelem el hivatásnak, viszont imádom csinálni, és minden egyes alkalommal ennek nem csak hangot adok hanem látszatot és önmagam részéről érzést is izomláz formájában. És ahogy ezek a dolgok összekapcsolnak, úgy kapcsolom én is a lehetőségeket céljaimhoz. Nem vagyok influencer. Sose szerettem volna befolyásolni utazási szokásokat, döntéseket vagy kéréseket. A tudásomat adom, ismereteimet és segítek megoldani feladatokat utazás témában amíg az ügyfél megelégedetten hazaérkezik a kiválasztott helyről.  Nem vagyok hátizsákos utazó, szeretem a luxust, viszont imádok egyedül utazni a saját tempómban, és egyszer-egyszer amikor csoportosan garázdálkodom idegen helyen, akkor bizony fő a kompromisszum és az alázat. Szóval én olyan mixe vagyok a backpeckernek és az exclusive utazásnak. Amennyire a pénztárcám engedi. A végén meg megírom.

Így jött ez az Új-Zéland is. Elmesélem. Csináltam egy országismertetőt Csaba barátommal, aki kinn él Aucklandben. Mert hát ugye ha nem utazhatok oda, akkor legalább beszéljünk róla. Olyan jól sikerült a rendezvény, hogy beleszerettem az országba. És a szerelem kiteljesedett. Felhívott a Qatar Airways, ami nekem óriási megtiszteltetés, hogy lennénk-e szárazföldi partner egy tanulmányi úthoz. 

Na most azt tudni kell, hogy ma Magyarországon eljutni egy bármilyen "study"-ra csak és csupán kihalásos alapon lehet, vagy magas pozícióból, vagy elkötelezett hívőként. Én egyik sem vagyok. 

Szóval egy ilyen behívás mindenképpen presztizs értékű, és bátorság kérdése és kurázsi hogy belevágunk-e. Mi belevágtunk. Én Magyarországon, Csaba pedig Új-Zélandon egészítette ki a csapatot. Egy multival kellett szövetkeznünk, mi, a kétszemélyes vezérigazgatósági tanács. Ezt úgy kell érteni, hogy az alkalmazottak is mi voltunk (azóta bővült a csapatunk Ildivel). És megcsináltuk. 

Azóta tudom hogy mi a flow, hiszek a jelekben, és tudom hogy egy jól sikerült projekt előzetes jelei, hogy minden úgy működik mint kés a vajban. Mert mertünk egy nagyot álmodni.

És amikor a nagyokról beszélek, és el kellett dönteni hogy újságírókat vigyünk-e Új-Zélandra vagy utazási irodás kollégákat, a szívem egyik fele még mindig duzzog mert az újságírók mellett döntöttünk. 

És milyen jól döntöttünk! Viccesen castingnak hívtuk Petrával, a Qatar Airways marketingesével azt a mustrát, ami alapján kiválasztottuk, ki az a 7 újságíró akik velünk jöhetnek Új-Zélandra. Petra a multik felelősségtudatával, Csaba a bátrak lendületével és helyismerettel én pedig a szárnyaló fantáziámnak köszönhetően egy fantasztikus csapatot alkottunk. Néha kijött belőlem a hatalmam van érzés, amit minden egyes alkalommal leküzdöttem egy adag hálával, így jött össze a világ legszuperebb újságírói csapata. GEO magazin, HVG, Hamu és gyémánt, Nők lapja, Elle, National Geographic, Marie Claire azt az értéket képviselik a magyar sajtóban, ami tartalmilag és látványban is felemelő és azt a színvonalat, amit mindig szívesen követek. 

És hát nagyon jól tudom, hogy a blog az új újságírás, és az utazási blogerek pedig a leginformáltabb utazási szaktanácsadók. Itt nem volt kérdés, hogy Travellina, Peter's Planet és Szlovákiából Milan Bez Mapy képviseli az "influencereket". 

Velük együtt lenni egy fotón, igazán megtisztelő!

Alsó sor balról jobbra: Csaba Shepherd a NewTourZealand ügyvezető tulajdonosa, Szűcs Péter a Peter's Planet bloggere, Rajczi Adrienn (én)

Felső sor balról jobbra: Koszó Kinga Geo Magazin főszerkesztő, Milan Bardún a Bez Mapy szlovák blog utazó írója, Szabó Petra a Qatar Airways marketing munkatársa, Tasnádi Rózs a HVG vezető munkatársa, Liptai Lívia az Elle főszerkesztője, Tomanicz Éva a Hamu és gyémánt felelős szerkesztője, és Kisgyörgy Éva a Travellina utazási blog írója, influencer, utazó és jó barát.

Aztán ami Új-Zélandon történt az Új-Zélandon is marad. Minden egyéb cikk, írás, szerkesztőségi és PR a lapokban printben vagy online. 

HVG: http://hvg.hu/pr_cikkek/20171124_A_bakancslistak_ellovasa_kozelebb_van_mint_gondolnank__UjZeland_konnyebben_elerheto_Budapestrol (írta: Rajczi Adrienn)

Marie Claire: https://marieclaire.hu/kirakat/2017/11/24/stilusos-utazas-uj-zelandra-x/ (írta Rajczi Adrienn)

Travellina: http://travellina.hu/category/uj-zeland-2017/

Peter's Planet: http://petersplanet.travel/category/blog/

National Geographic: http://www.ng.hu/Termeszet/2017/12/07/Termeszetesen-Uj-Zeland (írta: Rajczi Adrienn)

Geo: http://www.blikk.hu/geo/elkepeszto-par-kilometeren-belul-talalkozunk-mind-a-negy-evszakkal-ez-a-taj-a-vilag/j7sts68 (írtam: Rajczi Adrienn)

Figyeld a nlcafe.hu oldalon megjelenő írásomat december 25-én! (írta Rajczi Adrienn)

Futások Új-Zélandon

Nekem nincs sztorim. Az hogy itt vagyok az maga a story. Mondhatnám azt európai mértékkel hogy semmi extra! és mégis az. 

Az első próbálkozásom gyatra terepszemle onnan ahol lakom, ameddig elfuthatok.... 

Új-Zéland földrajza a Tűzgyűrűnek és vulkanikus földtani kialakulásának köszönhetően dimbes-dombos. Távolról szemlélve, vagy egy csúcsról, szemkápráztató látvány színeivel, állagával, illatával a nap bármely szakában, és évszakban. Viszont a kihívások kedvelői és a korlátokat döntögetők nagy megelégedésére a bármekkora távon megtett távolság nem egyenlő az idő illetve az igénybe vett fizikai és szellemi erő energiatartalmának állandóságával. Ahány utat lefutottam, mindegyik más és más, még a visszaemlékezés és leírás is zsírt éget és alakot formál.

Auckland Maraton 2017 október

Rétegesen öltözök fel mert sose lehet tudni hogy milyen lesz az időjárás, és vetkőzni mindig kellemesebb mint öltözni. Jó hogy délelőtt futottam, mert délutánra beborult. És amikor délután futottam, délelőtt esett. Ez az időjárás dolog különben is a friss turistának összezavarja az életét, az itt élők pedig boldog közönnyel fogadják ezt az izgalmas bizonytalanságot. Mert ha esik akkor permetez, nem csöpög össze vissza nyakba, orra, hajra, ruhára, ha meg zuhog akkor egyenesen függőlegesen lezúdul és rövid időn belül eláll. Ittlétem alatt egyetlen egyszer szakadt le az ég hosszabb időre, éjszaka, széllel adva hangot erejének. Ha pedig hosszú távon szeretne esni, akkor reggel rázendít, és nem hagyja abba akár napokig is. Tehát az eső miatt tervezhető frizura, program és randi nem tudja zavartatni magát. Minden csak megszokás kérdése és az elfogadásé.

Auckland Maraton 2017 október - csupán külső megfigyelője voltam ennek a rangos eseménynek

De az új-zélandi nem csak az időjárást fogadja el, az elfogadás genetikailag kódolva van minden különc, más és új, megszokott és szokatlan, furcsa és normális, eltérő, eredeti, extra, kirívó, és egyedi beintegrálására egy színesebb közösség létrehozása céljából. Úgyhogy a "mit vegyek föl" más értelmezést kap és megtanulom a praktikusság szabályait az időjárás és a kényelem függvényében. Mire hazaérek, idehaza gond nélkül hordom a zokni - flipp-flopp kombót ahogyan azt az islanderek teszik a környező Csendes Óceáni szigeteken ha fáznak. 

Ez a flip-flop őrület különben teljesen brutális és hasznos. Megoldja a magassarkú cipőtől elkorcsosodott láb problémáját, megszünteti a lábszagot, kényelmes, kis helyen is elfér, zoknival meleg, anélkül hideg, nem baj ha elázik, és Új-Zélandon nulla fokig hordható. Csak az a fránya déli szél ne fújna. Mert itt a déli szél hideg. Úgy csíp bele a bőrbe, mint a régi fagyasztók jégrétege amikor benyúlsz hogy lekaparod a hűtő faláról. Odaragad a bőrre, picit ottmarad amíg jól érezhetően elkezd csípni, ha szerencséd van jön a nap és elkergeti melegével gyors enyhülést okozva, majd az újabb fuvallat ismét utat keres magának hogy továbbállhasson... A számunkra oly kedves déli szél itt bizony megdiderget, még ha hét ágra süt is a nap, akkor is. És kintlétem ideje alatt rájövök, miért nem zavar a bárhonnan jövő szél: mert nem fújja az arcomba a port, a koszt a fog alatt összeroppanó piszkot, nem tekeredik szórólap vagy kartondoboz körbe-körbe őrült táncát járva.

Tulajdonképpen ezt kerestem. Egy csöndes kis öblöt padokkal, wc-vel, árnyékot adó fa és egy hangyafasznyi helyi élet ami nem zavarja elvonulásomat inkább inspirálja. Motorcsónakozni fog egy kiwi papa, a víz csendes, szörfözésre alkalmatlan, ez a keleti part családbarát  kevés széllel, világos homokkal... Autóval húzza le a partra a kis csónakot, gondosan farol a víz felé. Az öbölbe kialakított felhajtó pont az ilyen kényelmi megoldásoknak van kitalálva. Motorcsónakos kiwi papa meggondolta magát. Vagy csak egy gyors alvázmosás volt a hajónak? Hogy honnan tudom hogy kiwi? Mert szőke, kék szemű, sovány, rövidnadrágban és flipp flopp papucsban van. A kiwi humor pedig onnan ismerszik meg hogy néhol morbid, egyszerű és egy biztos, hogy aki mondja, az ezer százalék hogy röhögni fog rajta. És ez a kis spontán motorcsónak vontató bemutató lehet hogy ennek a kedves vicces mentalitásnak a része....

Apálykor

Miközben kitalálom hogy Új-Zélandon lenni az olyan szexi, és ez akkor és ott valósnak tűnik, itthonról leírva viszont fura hogy ilyen eszembe jutott, és megfogalmazom a sztorimat ami nekem nincs mert pont az a sztorim hogy nincs sztorim, egy madárka szájából röptében folyamatosan kipotyog a lakoma és az ügyesen visszaszerzi a csőrébe kétszer-háromszor. Most már csak egy szál pólóban ülök itt, erőt gyűjtök a hazafutásra. Mivel idefele sétáltam, visszafele szívni fogok mert felfele kell majd futnom. Mindvégig.

Itt vagyok Aucklandben és mégis mintha nem egy nagyvárosban lennék. Úgy döntöttem hogy hazaviszem. A boldogságot. A boldogság szeretetét. Aztán eszembe jut hogy kiírom a közösségi oldalra hogy mindenki azonnal emelje fel a popóját és menjen ki a szabadba. Mert olyan szinten elkényelmesedtünk hogy a lakásban úgy élünk mint a pillangókká sose váló kifejletlen bábok. Új-zélandi kinnlétem alatt naponta csak az alvásra szánt időt töltöttem zárt helyen. A többi időt a szabadban bámulva a tájat, a természetet, magamat ( folyton belenéztem az áttetsző vizekbe, smink híján csak egy automatikus rituálé hogy jól áll-e a séró).

Abel Tasman

Aztán futottam hegyen, völgyben, esőerdőben, tengerparton: fekete homokos, sárga homokos, fehér homokosban mezítláb és futócipőben, réten tehenek között, pukeko madarak őriző szemei kíséretében, szűk szkafanderbe öltözött szörfösök között, tótágast álló balerina mellett, szerelmes párokkal, kutyásokkal, madarakkal, tóparton, esőben, szélben, hóban, kánikulában, hajnalban és éjszaka kiwi madarat kergetve, este botorkálva, napközben eltévedve, egyedül és többedmagammal, duzzogva és boldogan, több tíz kilométert és csak párat, szagoltam útközben ezer virágot és növényt, a fű és a tenger illatát, vettem levegőt és kaptam, izomlázat is de elmúlt, gellert is dombról lefele, de megúsztam....

Élményeimet a NewTourZealand utazási iroda jóvoltából szereztem. Én vagyok a cég marketingese és a felkérés után elmentem megnézni hogy mi a termék. Azt hiszem megint beletenyereltem a tutiba.....

Életem napos oldala

Elkezdtem feldolgozni élményeimet Új-Zélandról.... 

Minden ami a blogomban szerepel szubjektív, saját privát élményeim feldolgozása terápia szerűen. Kérlek ne köss bele hogy hol van a kötőtű, mert a költői kép számomra olyan mint a levegővétel. Célom nem az hogy pontosan tájékoztassalak hogy melyik utcán hol kell befordulni a Queen Streetre, hanem hogy bemutassam szubjektív idealizmusomat....

Grafomán lévén, különböző kibontakozási csatornáim vannak gondolataim megörökítésére. Viszont most nincs időm Naplót is és blogot is írni egyszerre Új-Zélandon, nem mintha rengeteg halaszthatatlan intéznivalóm lenne, csupán csak rengetek halaszthatatlan dolgom van. Ezért most minden a naplóból kerül feljegyzésre, kicsit idealizálva, a költői szabadság eszközeit használva.

Különben ezen sokat gondolkodtam, hogy mennyire idealizált a világ Új-Zélandon, és remélem a sorozat végére kialakul egy kép, ami láttatja, hogy habár itt minden az "élni és élni hagyni" elvét követi, azért itt sincs kolbászból a kerítés.

Szóval a "rengeteg dolgom" amit sürgősen meg kell oldanom a jetlag, ami a 12 órás időeltolódásból adódóan kelet fele időzónánként egy nap, tehát 12 napra van szükségem, hogy normális időben feküdjek le aludni és ébredjek (nyugatra utazva pont a fele lenne). Álmaim banálisak és keveredik bennük az otthon és az itthon. Úgy illesztem éjszakai filmjeimbe a nap közben megélt élményeket, hogy amikor a Blahán a BKK ellenőrök megállítanak, szöget kérnek, és hosszú gondolkodás után eszembe jut, hogy a Tamaki Maori Village-ben hallottam, hogy a maorik csereeszköze, aztán a Népszínház utcában kihajol az ablakon a házmester Erzsi és szól hogy költöznöm kell... Hát igen, a hat hét gyorsan telik itt Új-Zélandon....

Következő éjszaka felfigyeltem, hogy néma csönd vesz körül, szinte félelmetes hangtalanság borult közvetlen világomra. Pillanatnyi süketségem oka, hogy nem hallom a madarakat csicseregni. Aztán elkezd esni az eső. Erre már felriadtam, hogy Jaj a megszáradt ruha! de arra lusta voltam hogy kimenjek. Ildi megnyugtatott, hogy nem baj ha átöblíti az esővíz a kiteregetett ruhát, itt olyan tiszta az esővíz, hogy a déli szigeten ivóvíznek gyűjtik.

Aztán kimentünk szörfözni. A szörf tárgyi eszköze a deszka Új-Zélandon egy  nőnemű kedves, akit meglovagolni nem jelent egyet a pajzán örömökkel, hanem inkább egy meghitt meditációs jógamatrac ahol boldogság és megnyugtató megzabolázni a természet erejét és játékosan komolyan venni azt. Tehát légy elegendően őrült ahhoz hogy méteres hullámokon egyensúlyozva hagyd magad kiszolgáltatni a természet kénye kedvének, viszont légy elegendően komoly ahhoz, hogy ne csinálj őrültséget és vedd komolyan a természetet.

Én inkább az utóbbit részesítem előnybe, és míg barátunk szeli a vizet, addig mi Ildivel sétálunk a sárga homokon, beszélgetünk és hasonlítjuk össze a különbözőségeket amik meghatározzák a kötőtű két végét amit leszúrtunk valahol Európában és itt lyukadt ki Új-Zélandon. Tulajdonképpen teljesen mindegy hogy Közép-Kelet Európa melyik részét hasonlítjuk össze Új-Zélanddal, a különbözőség óriási és felfoghatatlan. Én még mindig a kultúrsokk hatása alatt állok. 

Új-Zélandon például mindenki ügyel a tisztaságra. Ennek többféle lenyomata is van. pl hogy nincs szemét. De még szemetest is csak elvétve találni. Környezetünk védelme érdekében mindenki hazaviszi a felesleges cumóját, így sem a szél sem a rágcsálók nem hordják össze meg vissza az ott (nem) hagyott felesleges lerakatokat.

És az hogy hazaviszi, nem jelent sem megterhelést sem egyéb kötelezettséget, olyan természetes a közösségért, a földért és saját magunkért megtett feladatok elvégzése, mint ahogyan mi Európában anyázunk a közös terhek megtétele miatti kötelezettségünk elvégzésekor. Valahogy más itt a kötelezettség. Amíg otthon azt tartjuk fontosnak, hogy egy plasztik kártya helyesen legyen kitöltve mert ha nincs akkor borul a dominó és elölről lehet kezdeni az ügymenetet, addig se tudunk koncentrálni valós problémákra (általános felmelegedés, CO2, gyerek éheztetés és bántalmazás....) Új-Zélandon az a fontos hogy mosd meg a cipődet a kijelölt parkokba való bemenetel előtt, hogy ne vidd be a kórokozókat, teremts élhető közeget amiben jól érzed magad és mosolyogj, továbbá a bőröd színét nem te határozod meg, tehát ne ítélj, mert te sem tehetsz róla hogy fehér vagy.

Nincsenek tiltótáblák, csupán figyelmeztető vagy tájékoztató jelzések. Itt valahogy nem nézik hülyének az embert és mindenki magából indul ki, ami a tisztességes megnyilvánulás és létezés alapszabályai szerint működik. Itt is vannak bűnözők és rossz emberek, habár én nem találkoztam velük, viszont hallottam helikopter zúgását az éjszaka kellős közepén, több mint valószínű hogy kokaincsempészeket fogtak, viszont itt mindenki tisztában van a következményekkel. A titulus hogy bűnözők leszünk vagy hajléktalanok vagy tisztességes vállalkozók, vagy alkalmazottak egy értékteremtő gépezetben, csak rajtunk múlik. A rendszer értünk van, és ha valami nem működik, mert itt is van hogy elromlik, nem jó, vagy csak nincs jól összerakva, ilyenkor viszont a másik oldalon létező szolgáltató elnézést kér és intézkedik. A lényeg, hogy mindenki helyesen üli meg a lovát amit kiválasztott magának. Még a vadlovakat is. A szabadban élő vadlovakat pedig úgy szelídítik meg, hogy beszélnek hozzájuk. 

Hihetetlen, mi, mire jó a kommunikáció.... És a ló még mindig eldöntheti hogy hagyja-e magát betörni vagy nem.

Apropó ló. Van az én drága kollégámnak egy nagyon lüke de élvezetes játéka. A hosszú távolságokat úgy tesszük meg, hogy útközben számoljuk a lovakat az autóból. Hogy ne punnyadjak bele a tájba. És értelmet nyer az "Új-Zéland egy nagy játszótér" kezdetű jelző. A ló szállítóval lopom az ellenfél lovait, a temetővel elpusztítom, a ló jelzőtáblával pedig nyerek lovakat. 

A tévét pedig csak egyetlen egyszer kapcsoljuk be amikor a választások vannak. 

Na szóval ott sétálunk a homokos tengerparton, beszélgetünk. közben fúj a szél, tűz a nap, majd egy felhő eltakarja pont egy foltnyira és olyan érzésem van tőle, mintha híd alatt állnék. Egy méterre tőle világos, én pedig egy pacában, árnyék nélkül az árnyékban. Az élet napos oldalán.... 

Art Gallery

Mit lehet csinálni Aucklandben egy októberi napon, amikor a szél fúj és sose tudhatjuk hogy mikor kezd el esni az eső.... Mivel érdekel a Maori kultúra és a hagyomány beintegrálása a mindennapokba, az értékek teremtése és az a fajta összeszokottság és elfogadás ami a helyi kultúrát megalapozza, így úgy döntöttem, bemegyek Aucklandbe egyedül, biztosítva barátaimat, hogy autó nélkül is elboldogulok, ők pedig felszereltek különböző applikációkkal, térképekkel és a pontos címmel, ha eltévednék, be tudjam magam pozicionálni ebben a hatalmas méretű városban.

És most itt ülök a buszmegállóban és várom a 839-es buszt. Persze másik irányból mint azt otthon megszoktam, mint amikor Éva barátnőmmel Cipruson fetrengtünk a nevetéstől mert ráeszméltünk hogy a sokadik buszt hagyjuk elmenni a  túloldalon, és furán néznek ránk a mi oldalunkon a buszvezetők. És otthoni félelmeimre hagyatkozva nem kicsit vagyok izgatott attól hogy valóban jön-e és ha jön jóra szállok-e és ha jóra szállok, majd jó helyen szállok-e le. Zavaromat és félelmeimet úgy próbálom palástolni, hogy mindenkitől megkérdezem hogy biztosan itt áll-e meg a busz és ha megáll, az bevisz-e engem a végállomásra. A buszsofőr, akit le kell inteni, azonnal reagál kérésemre, hogy persze hogy elvisz a végállomásig. Huncut mosoly ül a szemében, én pedig kénytelen vagyok ismerkedni a kiwi humorral. Zöldhasúmat elveszi, biztosít róla hogy imádja ezt a fajta bankjegyet de most nem tud visszaadni, majd jelentkezzek nála később amikor lesz aprója. Így indul egy órás buszozásom a világ végén, ahol én vagyok az európai utas, aki tele mindenféle pro és kontra skrupulusokkal a múltból, viszont teret és időt engedek minden olyan kezdeményezésnek, ami jóváteszi életem eddigi elmarasztalásait. És láss csodát, amikor a legjobban beletemetkezek az óceán látványába, akkor kocogtatja meg finoman a kedves buszvezető a vállamat és a markomba nyom egy csomó aprót. És további jó utat kíván mosolyogva. A buszvezető olyan színfoltja az utazásnak, mint egy konferanszié az Oscar díjátadáson. A végállomáson irányba rak, megpaskolja a vállamat és nagyon lendít rajtam az Art Gallery felé. Mondanom se kell hogy mosolyogva.

A vigyor ragadós. Tudom hogy ma csak a kiállítást szeretném megnézni és az Art Gallery mögötti parkot. De azt nem gondoltam volna hogy zárórakor a biztonsági őr udvariasan megkérdezi hogy minden rendben van-e, miközben én egy félreeső helyen jegyzetelem a a látottakat.

De megpróbálom sorjában venni az élményeket. A bejárat vitorlaszerű tetője kaori fából készült aprólékosan és pontosan kidolgozott, motívumokként belevésve mindazt a mondanivalót, amit az utókornak akar átadni a maori nép, saját maga identitását tetoválva az élet fájába. Az épület funkcionálisan illeszkedik teljes egészében a mögötte húzódó parkba. Az Albert Park mintha a galéria folytatása lenne. Nem tudom mikor voltam utoljára kortárs kiállításon, de azt érzem, hogy ez a kiállítótér tartalmával és üzenetével visszaadja hitemet a modern művészetek felé.

A termekben olyan erővel dominál a nőiesség, a kiállított kartonok selyemszerű hulláma szinte megtéveszt, szeretett Cook kapitányom Hodge által idealizált képe Új-Zélandról pedig elmosolyogtat. Semmit vagy csak alig változott a természet az 1773-as kép óta.

Dusky Bay kilátás 1773-ból Hodge festménye

A galéria középső szintjén ugyanabból a carrarai márványból van kifaragva egy Vénusz szobor, mint Michelangelo Pietája a Szent Péter Bazilikában. A képek alatt jópofa kérdések amik megmozgatják fantáziámat. Vajon kitől kapta az egyik képen a gyerek az almát? Meg fogja enni? Az alkotás 1609-1679 között készült, a két szereplő észak Olaszországban spanyol öltözetet visel, ahol a gyerekruha nem volt megkülönböztethető, ezért nem tudhatjuk hogy a képen szereplő gyermek fiú vagy lány. Viszont az alma Éva jelképe.... Azt viszont biztos, hogy a gyermek elveszíthette édesanyját, mert ekkoriban nem volt szokás hogy férfi kisgyermekkel szerepeljen egy képen.

Egy másik kép elgondolkodtat, hogy vajon én mit viselek a boszorkányok ellen, és megtudom hogy Kleopátrának tulajdonították a világ legnagyobb igazgyöngyeit (többet is), melyek közül az egyiket ecetbe dobta és megitta. Meginnám? Szerintem milyen lenne az íze?

A galériában épp annyi látogató van, hogy úgy érzem, privát tárlatvezetésen vagyok. Főleg amikor találok három Rembrandt képet örülök meg, és a következő pillanatban őrülök meg, mert a nap csúcspontja egy Corsini gyűjtemény Firenzéből éppen most, éppen itt. Az első teremben felsorakoztatva a Mediciek, a második teremben két alkotás  Tintoretto Szent Simon, és Matteo Rosselli Jáel megöli Siserát képe, és olyan erőteljesen szólalnak meg a vásznon, hogy saját magamon is elcsodálkozom, vajon miért épp ezeket  a képeket emelem ki....

Egyre izgalmasabb! A harmadik teremben három Dandini testvér képe, melyek szinte egy időben készültek. Pietro Dandini: Bacchanalia, Cesare Dandini: Artemisia és egy harmadik, de engem a középső története fog meg a hölgyről, aki várja hogy a férje végre megjöjjön és teletöltse a boroskupát vörösborral... Unottan könyököl az asztalon és látszik rajta hogy alkoholista!

Van Dyck Prométeusz és a sas képen nem Prométeusz arca borzaszt el hanem a sas karma és a bőr találkozása érezteti a fájdalmat.

Van még Picasso, Michelangelo iskola, Monet, Paul Nash.... Jut eszembe hol van Botticelli? Visszarohanok a Corsini kiállításra, mert ha már itt vagyok és nem kell sorbaállnom a Pitti palotában vagy az Uffiziben, akkor alaposan szeretném megvizsgálni és közelről a képeket. 

Barbieri: Saint Andrea Corsini képe előtt megrendülök. Nem lehetnek ennyire pancserok! Nem tehetik majd 400 év  gondos tárolás és megőrzés után, hogy egy ügyetlen kezű munkás rosszul akasztotta fel, kiesett a kezéből és most két lyukból vérzik a vászon. Mert a képen két hatalmas lyuk tátong. Kérdezem a teremőr hölgytől, hogy vajon mi történt, ha szabad tudnom. A hangomban sértett Európaiságom nyugtázza művészethez való viszonyom megszállottságát, és kicsit köpködök a markomba, hogy a tökéletességre vajazó új-zélandiak végre hibáznak egyet, semmibe veszik művészeti örökségünk és majd ezt is tudomásul veszik egy laza mosollyal. Szerintem a hölgy várta a kérdést, mert olyan szelíd szakértelemmel és izgatott megszállottsággal mesélte el a kép történetét, hogy helyben szégyelltem el magam, és nem győztem ezt kifejezni néma arc és szemjátékommal. A második világháborúban a Corsini család megpróbálta megmenteni hatalmas gyűjteményét a német megszállók elől.

A képen ábrázolt férfi Andrea Corsini, 1302-1374, Firenze püspöke, 1624-ben szentté avatták.

Donna Elena a család védőszentjét, Szent Andrea Corsinit kérte és imádkozott hozzá, hogy adjon erőt a kincsek megmentéséhez. A Barbieri kép 1630-ban készült, szintén óriási értéke volt. Miután a műremekeket átszállították egy vidéki palotába, a történet szerint épphogy befalazták a nyílást, a fal még vizes volt a friss vakolattól, Elena Asszony Szent Andrea képét az árulkodó jelre akasztotta azzal a szándékkal, hogy a család védőszentje irgalmazzon a kincseknek.

A felbőszült katonák miután nem találtak semmit, belelőttek az egyetlen látható képbe, és elmentek. Szent Andrea így mentette meg a család kincsét, örökségül hagyva azt az utókornak.

És pont ez a sokszínűség és ezer arc fog meg Új-Zélandon. Hogy beenged egy kis Európaiságot, miközben ott van a bevándorlók kultúrájában, humorában az az egyedülálló gondolkodásmód, ami egyedivé teszi ezt az országot. Charles Frederick Goldie fényképbe illő rajzai olyan intenzitással rajzolják meg a maori kultúrát, hogy ha ő nem lett volna, és még sokan mások, és ha nem élte volna meg olyan intenzitással küldetését, meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy egy kultúra halt volna ki, egy olyan kultúra, aminek pár év múlva a föld fennmaradását foglyuk köszönhetni.

Ena te Papatahi - egyike a kevés női maori törzsfőnököknek (chief)

A galéria felvonultatja mindazokat a művészeket, akik tettek annak érdekében, hogy az elfogadás, az egyenlőség, a béke és hagyományok értéket teremtsenek itt. Ha nincs Marti Friedlander, Charles F Goldie, John Pule, és a többiek, akkor nincs összhang a természettel, a maori tudással és az a változás ami nagyon rövid idő alatt jött létre a bevándorlók gondolkodásában. De erről majd később és egy másik bejegyzésben fogok részletesen beszámolni.

A biztonsági őr a végén finoman megkérdezi hogy jól vagyok-e. Mondanám neki hogy totál kész, de inkább vigyázba vágom magam mint otthon és összeszedetten válaszolok, hogy rendben. Amikor kiderül hogy záróra, mint a villám vágok ki, szegény úgy kap utánam, hogy csak nyugodtan, mert még itt a személyzet.... A szuvenírboltba szokásom szerint a könyveket mustrálom, és leszedik nekem a raktárból az utolsó kívánságlistámat is.... Bőven öt óra után, záróra ide vagy oda.... Ez Auckland, ez új-Zéland....