Jinshan felé

Végül sikerül reggel kitekernem az óceánpartra. Hatalmas töltés húzódik a part mentén, ameddig a település tart. Pár hullám erőteljesebben csap ki, most apály lehet mert eléggé visszahúzódott a víz, hatalmas száraz partszakaszt engedve láttatni.A parton nem sokan lézengünk, egy halászhajó jön velem párhuzamosan ahogy tekerek a 300 méteres töltésen, reggel nyolc óra van, a napfelkeltét lecsúsztam, különben is borult az idő, majd legközelebb.

Még van időm kisdologra és nagydologra is, viszont még rajtam is kifog hogy vécépapírt a tartájba nem dobunk bele!

Irányomat a változatosság kedvéért most a temető felé veszem, sok kis színes oltár állít emléket a földi halandóknak, kiknek ideje addig tartott, míg elrendeltetett. Vidáman nézem a kis mozaikszerű színkavalkádot, itt még a legoptimistább vándornak is kedve szottyan meghalni.

A pályaudvarnál a kis büfében régi ismerősként üdvözölnek, kérek két vizet, és kérdezem hogy reggelizni tudok-e és mit. Mutatnak tovább két háznyira egy gyanúsan garázs kinézetű  helyre, a két ház között motorkerékpár szervizbolt, előtte kiakasztott esőkabátok, nézem őket, mutatom a hölgynek hogy szeretnék egyet venni, leakaszt egy átlátszót, a kezembe nyomja, fizetnék de nem kér érte semmit, jelzi hogy ajándék.

Reggelim egy tojásos lepény, ami egy fűszeres lepényre ütött tojás, 35 tajvani dollárért. Kiderül, hogy eddig túlköltekeztem. Mivel úgy néz ki, hogy maestro kártyámat itt (sem ) tudom használni, kénytelen leszek beosztani a maradék 500 tajvani dolláromat a maradék két napra.

A pályaudvar nyüzsög. Eszembe jut hogy hogyan fogom megtalálni a peronomat, ha megtalálom a vonatindulás menetrendjét a jelzett indulási helyszínnel. Kérdezem, mutatják, nem elég, megkérdezem az erőteljesen sípjába fújó forgalmi irányító vasutas munkatársat is, aki előzőleg sorba állította a népet, aki meredten nézi sokáig cetlis jegyemet, majd int és elindulunk. A sípszóra libasorba rendeződő ázsiai vendégek pisszenés nélkül tűrik, hogy én, a „más”, a kígyózó sor elejére vagyok állítva, kikerülve a tömeget, megúszva a várakozási időt és biztonságba tudva vagy letudva. Az utóbbi eszembe se jut, mert azonnal hárman ugranak mögülem hogy segítsenek. Kérdezgetnek honnan jöttem, ki vagyok, mit csinálok, és biztosítanak hogy bátor vagyok, gratulálnak és örömmel nyugtázzák hogy országuk gyönyörű, az emberek kedvesek és segítőkészek, és nagyobb biztonságban érzem magam a tájfunok hazájában és a kígyók szigetén mint otthon két daru között a tizenharmadik kerületben. Mert sose vagyok egyedül, az emberek beszélnek annyira angolul mint én, aztán előkerül egy öt és egy hat éves kislány akikről azt hittem hogy ikrek, büszkén mondják azokat az angol szavakat amiket ismernek, aztán előkerül egy hét év körüli fiúcska, aki nagyon szégyellős, majd egy nyolc év körüli, aki nem annyira.

Elképzelhető hogy kinn maradok szervezéstant tanulni Tajvanon, mert ezek a kedves kis emberkék példaértékű türelemmel és alázattal viselik egymás határozott utasításait, sípolásait, kordonállásait, mosolyogva, mégis tudatos önbizalommal az arcukon. Ez már egy magasabb szint, ahol mindenki tudja a dolgát. A takarító összeszedi a szemetet a vonaton, az utcaseprő kikaparja a csikket a rácsok közül, a bankigazgató segít kivenni tajvani dollárt az automatából (de ezt majd később), a forgalomirányító a metróban a testével érteti meg hogy az ajtók záródnak, és az egész ceremónia óriási bizalmon alapszik, ahol a kinevezett felelős maximális szakmai tudásával végzi a dolgát. Nincs lenézés, csak kölcsönös elfogadás.

Na szóval, odavezényeltek a négyes számhoz mert nekem a négyes vagonba szól a helyjegyem. Somolygok magamban, na persze, Pesten még a digitalizált metrónak sincs mozgássérült vagy peronra beszámozott ajtója, az IC-kről pedig lelépni gondos figyelmet igényel. Majd amikor meglátom a vonatot, eszembe jut az úttörővasút, a piros sárga színű retro változat, és érzem hogy nyerésre állok, kicsi egóm dörzsöli tenyerét, mégse olyan tökéletes ez a fene nagy emberbarát közösség. Ám mikor megáll a négyes szerelvény a négyes számú oszlop mellett, az ajtó pedig ott nyílik ki ahol állok, megkövetek minden eddigi kétségemet, matematikai, számítási, mérési tudásomat és mindazt a félreértelmezett következtetést, miszerint minden ami régi, az elavult. Itt még a veterán megyagőzös is óramű pontossággal jár és a milliméter az új centi.

Az úttörővasút külsejű vonatocska belül kényelmes fotelekkel, lábfelrakós kényelmi tartozékkal, állítható, dönthető ülésekkel és légkondival van ellátva. Előttem egy fekete hajú fiúcska kacérkodik velem, két éves lehet. Gyönyörű a gombafrizurás fekete hajával, mosolygós huncut szemével, izgő-mozgó kisugárzásával…. Az apuka is….

Az ablak mellett ülő fazon a telefonjával játszik,  majd egy laza mozdulattal behúzza a függönyt. Pedig a legszebb a kilátás, ahogy a Taroko Parkot megkerülve az autópálya mellett kanyarog a vonat az óceánparton. Megkérem hadd cseréljünk helyet, amibe simán belemegy. Az ülések forgathatók, tehát ha van egy négy fős társaság, kártyázhatnak is. Az én székem totál bepörgött, utitársam segít fixálni.

Nan’ao-n keresztül megyünk, ugyanis több féle vonat van, ez a három órás vonat, de van a négy órás, és amivel jöttem az volt a két órás. A három órás és a négy órás a legolcsóbb és természetesen több helyen is megáll, a Taipei – Hualien jegyem idefele 450 tajvani dollár volt, a mostani 311 tajvani dollár. Nanao egy igazi tengerparti ékszerdoboz, fekete homokos tengerparttal a keleti részén, sötétzöldben burjánzó hegyekkel a nyugati oldaláról. Az Atayal törzs körülbelül 250 évvel ezelőtt telepedett meg itt és virágoztatta a környéket a Qing dinasztia uralkodása alatt (1683-1885), amíg az öt éves japán inváziót követően 1910-ig a tajvaniak elkezdtek gazdálkodni a környéken. Napjainkban az atayal törzs jelenléte még mindig erős, és még sokan élnek hagyományosan vadászatból (őzekre és vaddisznókra). Sok nagyon szép túraútvonal van errefelé, bicikliút, csendes ösvények ahol találkozhatunk majmokkal, különleges madarakkal, őzekkel és vaddisznókkal.  

Suaoxinban mindenki leszáll. És amikor egy nagyobb tömeg leszáll, azonnal jön a takarító, és összeszedi a szemetet a vonaton.

Dongshan-nál észreveszem, hogy csináltam egy felvételt, ami pont fordítva vett föl. Bedobtam az óceánparton a telót a biciklikosárba, és nem vettem észre hogy benyomva maradt a kamera felvétel gombja, majd elkezdtem fényképezni a kamerával, aztán bepózoltam a telefonba a szelfibottal, amikorra véget ért a videofelvétel. Vicces

Luodong-nál áll meg a vonat, Buddha életét olvasom és közben Aretha Franklint hallgatok. Izgalmas párosítás.

Azt hittem Yilan-ban nem állunk meg aztán mégis. Most már én sem viselem el saját szagomat, nem hoztam hónalj stiftet, mert kézipoggyászom volt csak, és nem akartam kockáztatni hogy elvegyék.

Jiaoxi egy nagyobb város lehet, közel a pályaudvar, egy megállót átaludtam. Két nevezetessége van a városnak, az egyik a Wufengqi Vízesés, a másik a Paoma Historic Trail. A Tangweigou Hot Spring Park pedig a város közepén halas lábpedikűrt kínál ahol az apró kis halacskák lerágják a felesleges bőrt a megfáradt vándor lábáról. Fulong előtt ébredek, ahol minden év júliusában 3-5 napos rockfesztivált rendeznek, a tengerpartja nagyon kedvelt, van fizetős és ingyenes része, ahol a Shuangshi folyó belefolyik az óceánba,  mindegy melyiket fedezzük fel, ajánlott a vizisportokat kipróbálni. A kerékpárosok itt is találnak biciklis útvonalakat amiket érdemes bejárni.  Shuangxi-nál Dobṧinskỳ szlovák népmeséit olvasom. Sokan szállnak fel, egy szerzetesforma is.

Houtong állomáson van egy macskafalu. A bányászváros lakói a sok patkány miatt kezdtek négylábú kedvenceket tartani, majd a bányák bezárása után sokan elhagyták a települést, a cicákat magukra hagyva. Állatvédők és macska imádók megszervezték az állatok védelmét, meghívták a sajtót és egy új imázst építettek a város köré, hasonlóan a japán macska szigethez tematikus üzletekkel, kávézókkal, és a vonatsínek fölött átívelő híddal, amit a macskák biztonságos átkelése miatt építettek. Kutyákat ajánlatos otthon hagyni.

Ruifang-nál mindenki leszáll. Én nem. Aztán felszáll egy pasi és jól kitúr a jól bevackolt helyemről, ahonnan már végigutaztam a fél szigetet. Nem nagyon értem kérését, de gondolom az ablak mellé szól a jegye. Bevágja magát az ülésre, és egy Master Cam használati utasítást kezd el olvasni. Elülök mellőle, mert vannak olyan emberek, akikkel nem rezeg együtt az auránk, master camos barátocskámmal nem perdülünk egy húron, úgyhogy átülök a bal oldali szárnyba, és a nagy kapkodásban, elhagyom a jegyemet. Az egész vagon keresi, nem szimpatikus barátunk is, négykézláb mászom végig a szerelvény folyosóját, bekukucskálok minden ülés alá alulról nem tiszta, már-már kétségbeesetten legyintek egy újabb kaland elé, amikor az új ülésem ablak-szék közötti nyílásában megtalálja egy vadidegen, a történetemben eddig nem szereplő férfi a jegyemet. Pánikra semmi ok, itt mindig minden megoldódik.

           Qidu-ban imádkozom hogy ne üljön mellém senki, és nekem se kelljen elülnöm. A helyiek ugyanis nagyon szabálykövetőek, én pedig kényelmes. És büdös. Depardieu egyik önéletrajzát olvasom. Azt írja hogy minden esetben túlél, és

„mindig lesben áll, hogy megragadja az életet.”

Xizhi megállóban lassan elpakolok mert nemsokára Taipeiben leszek.

Egy gyors pisi Tajpejben a főpályaudvaron (Main Station), és már jön is a busz ami visz tovább Jinshan felé. Be kell állni a sorba itt is, a vonatpályaudvar egyes kijáratánál van a buszpályaudvar, jön a buszvezető és kiabálja az indulást. 49 kilométerre van Jinshan, több mint egy óra alatt tesszük meg, kanyargós útvonalon, aztán elhaladunk a geopark mellett, nem szállok ki, megyek tovább, a települések itt összefolynak, figyelem a térképet, a megállókat, minden ülés fölött van egy jelzőgomb a buszon, a leszállás előtt azon jeleznek az utasok. Megérkezem a MacDonaldshoz, ott egy lány segít megkeresni a címet, nagy nehezen megtaláljuk, az ő google térképe mást ad ki mint az enyém, leírja kínai karakterekkel a címet és a vendéglátóm nevét.

Gyalogolok egy keveset, nehezen találom meg a tengerparti szállást. Egy pici, alkoholtól szagló hölgy segít, mondja, mondja kínaiul, én meg úgy csinálok mintha érteném. Aztán megtalálom eldugva az egymás mögött épült házak között, udvaron át, putriszerű viskók között, egy autentikus környezetben. Kiderül, én a hátsó bejáraton közelítettem meg a szállásomat, a másik döbbenet hogy a háziak majd rajtam keresztül jönnek aludni a saját hálófülkéjükbe, vendéglátóm bankár volt, van sok hasznos tanácsa a maestro bankkártyámmal kapcsolatban. Közben a világ minden pontján lassan gyűjtést indítanak, Viki barátnőm St Croix szigetéről hív fel aggódva, megnyugtatom hogy minden rendben, élvezzék lökött kalandozásaimat, mert itt tényleg minden megoldódik.

Kimegyek az óceánpartra, Tajvan legészakibb pontján, a szörfösök itt is rendületlenül tolják, szállásom egyszerű teraszáról rálátni a tengerpartra, ekkor derül ki számomra, hogy egy fura hippikolóniába csöppentem, közben a hátam mögött lemegy a nap, apró rákok fúrják alagútrendszerüket a parton, szelektálják a partra mosott szemetet, valakinek ezt is el kell végeznie. Csupasz, élettelen fák állnak ki a homokból, rendezetten, mintha valaki cölöpöket ültetett volna a part mentén, sűrűbb-ritkább kompozícióban.

Gyorsan felfrissítem magam, a levegő jó, nincs eső, és folyton azt hiszem, hogy repülőgép zúg el a fejem fölött, pedig csak az óceánnak van ilyen mély hangja. A horizonton apró fényes lámpások jelzik a hajókat, lassan telepöttyöződik az egész látóhatár.

Ivi (nevezzük Ivinek vendéglátómat) azt mondja, hajnalban a napfelkelte gyönyörű. Tökéletes program lesz.

Taroko Nemzeti Park

Hatkor csörög az óra, egyszer vagyok Tajvanon, dünnyögök magamban és összeszedem az ideális matracon szétterült testemet. Kávé a közös konyhában tejporból, mindegy, a lényeg úgyis az íz és az aroma, pici kis ízetlen de isteni licsi, banán, tegnapi citromos limonádé a helyi étteremből, édes mint a méz, fanyar mint a cukorba mártott citromkarika amit gyerekkorukban kaptunk mamától, és a végtelenségig nyalogattuk, majd összehúzott arccal és fintorba vágott kifejezéssel beleharaptunk, aki megette az egészet az a kihívást teljesítette, aki fanyalogva feladta azt kinevettük.

Végigsétálok a beépített utakon a pályaudvarig, röpke 15 perc a táv, még vizet is van időm venni, potom tíz tajvani dollárért, vagyis kilencven forintért, hülyének is megéri, vettem is kettőt. A temető felé nem mennék, most valahogy nem fűlik a fogam a kripták látványára. Itt úgyse tudom elolvasni a neveket, a tisztelet csak az építészetnek szólna, nem a személynek akinek állították. Életközi válság…. Kerülök egy kicsit, majd amikor meglátom a bambusznádból készült korlátot a pályaudvar felé, megnyugszom.

A busz késik. Nem sokat, de egy idegen vándornak, reggel hét órakor a bizonytalanság érzetét kelti, de megvonom a vállam és várok még egy kicsit.

Én nem azt akarom megtanítani hogy hogyan kell utazni, hanem hogy miért. Nem akarom magam megfeszíteni indokolatlan túlfeszített hajszában, inkább elfogadom, hogy nem fogom tudni bejárni a 92 000 hektár kiterjedésű nemzeti parkot, az ataya törzs eldugott faluit, a háromezer méternél magasabb csúcsokat, a zabolázatlan Liwu folyó teljes hosszát a szurdok mélyén és Xinchenget és Wulingot összekötő kiépített útvonalat. Utitársam egy osztrák lány akit a buszon szedtem össze olyan iramot diktál hogy az első túraútvonal után különválunk. Így viszont meglátom a pillangót, észreveszem a keresztbe szőtt hálón kapaszkodó pókot, a miniatűr békát, a kígyókra figyelmeztető jelzést, felmászok a Xiangde Templomba, megebédelek egy családnál és megúszom az esőt.

A Taroko Nemzeti Park fogadócsarnoka, mint egy kolostor kerengője....

Xiaozhuilu Trail

Egy nagyon rövid, 0,6 km hosszú, húsz perces séta a bejáratnál található első túraútvonal, ami rácsatlakozik körülbelül 600 méter múlva a Shakadang túraútvonalra. A figyelmeztető táblák már itt jelzik az élővilág természetes környezetét, vagyis hogy nem mi vagyok otthon, hanem az itteni élővilág van itthon. Ha az emberre ártalmas élőlényt látunk, akkor saját magunk érdekében őrizzük meg hidegvérünket és nyugalmunkat és minél hamarabb távozzunk a helyszínről. A meredek sziklaszirtek alatt pedig folyamatosan haladjunk, mert a környéken omlásveszély van. Hát így indul a kirándulás, egy szál rövidnadrágban, baseball sapkában és napszemüvegben.

A helyi királyfi

Shakadang Trail

A bejárattól balra indulunk neki a túrának, át a hajtűkanyaros főút mellett, az alagúton a fal mentén, amíg bal oldalon egy kis átjáró kivisz a Shakadang Trail-re. Vendéglátóm Susi alaposan berajzolt térképe szerint két órás túra. A főbejáratnál tábla hívja fel a figyelmet a szükségre, miszerint jobb elvégezni itt és most,  mert a park egész területén nincs mosdó. A mesterségesen kivájt sziklahasadékban kialakított teraszos járda, a korláttal védett folyómeder mellett húzódó utacska, a miniatűr kis erkélyes kiugrók, a színes, simára csiszolt kövek, virágok, ezer színben és formában ívelő hidak magával ragadnak, el-elbambulok, a hasadékok mélyén törpének érzem magam, sehol egy kígyó, és már három órája menetelünk és nincs vége az útnak. Itt történt az elválás köztem és Karin között, ő a saját tempójában rohan tovább, én a magam tempójában ismerkedek Klausszal, aki valahol Dunakilitin dolgozott egy magyar cégnél, a békákkal, a kövekkel, a pókokkal, a kolostorokkal, az ételekkel, az utakkal és a postával.

            A Liwu folyó a 3000 méteres Qilai, Hehuan és Nanhu csúcsokról zúdul alá nagy sebességgel, kacskaringózva a szurdok hosszú ágyában, begyűjtve az útba eső folyók, vízesések és források vízhozamát, nagyságát mutatja a meder szélessége, mivel most nyár van és szárazság, a kedves kis folyóvá szelídülő víz itt lenn a „földszinten” békésen folydogáló életelixír, ahogyan a folyó vad zuhatagból csendes folyóvá szelídül, úgy a természet is kusza dzsungelből kövekbe mintázott műalkotásokban bontakozik ki.  A víz hosszú idő óta mossa a part köveit, a meder alját, formázza, festi, tereli, görgeti, szétporlasztja, a szél pedig berendezi, megszárítja, arrébb pakolja, befedi, eligazítja. A hangok a szurdokban mint Taipeiben a forgalmas úton, csak itt a kabócák tapsikolása, a szél berepülése és a víz suttogása egy olyan fülsiketítő kánont komponál, ahol az emberi szó elhalványul és jelentéktelenné válik.

            Fejekre vigyázni! Figyelmeztet egy tábla a mesterségesen kivájt kanyargó folyosón, ami korláttal szegélyezi irányát, pedig szinte a folyómederrel egy szintben vagyunk. A figyelmeztetések az út mentén azoknak a renitenseknek szólnak, akik lelépnek a kijelölt útvonalról egy még jobb selfie-ért vagy csak úgy.

            Ha követem a madarak hosszú és rövid csiripelését, füttyét és szólamát, felfedezhetem a piros bóbitás, királykék mellényes, fekete – fehér apróságokat vízen, földön, levegőben…

A park egész területén közlekedő buszra a főút mentén bármikor fel lehet pattanni (easy carddal még egyszerű is), és visz tovább a következő állomásra. Mivel a vonaljegyeket statisztikai megfontolásból a leszállásnál mindig elveszik, sem megmutatni, sem evidálni nem tudom, hogy melyik szakasz mennyi, honnan-hova és hogyan visz. A piros hídtól stoppal vállalunk egy közös irányt ausztrál újdonsült barátaimmal, majd kihagyok két túraútvonalat és azonnal a végén kezdek. A közbeeső harminc vagy negyven perces túraútvonalat csak azért nem vállalom be mert oda ment Karin is, aki ugye nem az én léptékegységem…. Így marad a szurdok eleje meg a vége, a velejét pedig a buszból csodálom meg alagutakon át, rámpánál várakozva, esőt kerülve, beszarin jó korán hazamenve….

Óriási, felfoghatatlan és elképzelhetetlen erők dolgoznak a földben. A tektonikus lemezek ficánkolása felgyűri, egymáshoz nyomja, rajzolja, karcolja a köveket akár több kilométer hosszan, hullámosra, egyenesre, színesre, cikkcakkosra, ahogyan az eurázsiai és a filippin lemezek találkozásánál az energiák éppen nekifeszülnek. Igazi művészi alkotások a köveken kirajzolódó grafitik.

A saját tempómban megtett út nagyobb koncentráltságot ad, az egyedüllét pedig fókuszáltságot. A keresztbe szőtt pókhálónak nem tudok nekimenni, mert ügyesen szőtte sréhen két faág közé  lakását a körülbelül tíz centiméteres ízeltlábú. Pár lépés után egy másik pókkecót látok ugyanolyan elhelyezkedéssel mint az előző, talán egy lakópark extrém kilátással Formósa szigetén.

Xiande Temple

 

Pudu, a piros híd úgy hívogat a zöld tájat és a kék eget összekötő kiszáradt folyómeder fölött, hogy kihagyok minden úttalan utat, átívelek az ismeretlenbe, fel a felhők közé, ahol a madár sem jár. Sok-sok lépcsőfok és nagyon kevés ember a bátrak jutalma. Talán a helyi templomok sokasága, és a Taroko Nemzeti Park természeti szépségei miatt ez a látványosság nem vonzza a tömegeket, vagy a szél és a felhők fogócskája elgondolkodtatja a vándort, merre menjen, belevágjon-e egy új szakaszba, vagy csak kívülről szemlélje amit belülről majd hozzá gondol.

Alattam két folyó, a Tacijili és a Dasha találkozásából a Liwu, az élet vize folyik tovább. Felettem a hegyeken átkúszó felhők csúcstalálkozót tartanak.

Az első harmad után a szintén tűzpiros Tianfeng pagoda emelkedik ki a zöld fák lombkoronája közül. Olyan mint egy les, egy megfigyelőállomás, bástya, csili-vili figyelemelterelő, hogy az igazi tartalmat csak az arra érdemesek és kitartóak fedezhessék föl. A kör alakú pagodába fel is lehet menni, de a szél ereje megijeszt, és én  gyorsan akarom látni a többi mindent, mielőtt az eső elered, mielőtt az időjárás ismételten megtréfál, mint pár nappal ezelőtt a Zen templomban Jinguashi szent helyén.

Először a napkereszt, ismertebb nevén horogkereszt (sajnos) szimbóluma üt arcon, a templom első épületén körös körül díszítve a teraszok  korlátjának külső falát mindkét szinten. Jelentése Indiában jó szerencse, Kínában pedig a hallhatatlanságot szimbolizálta, a magyar népművészetben tekerőlevél néven volt ismert. A négy szár jelenti a négy őselemet, a közepe pedig az ötödik elem ami az egészet működteti. Ha gyorsan forgatjuk, akkor pedig kör lesz belőle. A mögötte húzódó templom lépcsőjére leülök, onnan nézem a káprázatos kilátást, az előttem tornyosuló Ksitigarbha Bodhisattva aranyszobrát és a hatalmas teraszt. Nyugalom jár át, teljesen átadom magam mind a hat érzékemnek, és akkor meghallom. Jobbról jön, valahonnan az arany szobor mögül, mintha bújócskából számolna ki,  messziről, a völgy végeláthatatlan messzeségéből. Talán a szamovárnak van ilyen hangja, a három nővérben, de a tarokoi szél még rátesz egy csavarral. Ebből lesz a félelmetes dallam, ami egyre közeledik, és amikor már azt hiszed hogy elkap, belemászik a füledbe és hirtelen csendben marad.

Mára ennyi. Fantasztikus ízelítőt kaptam a természet szépségeiről Tajvanon, a hangok szélsőséges megnyilvánulásáról, a kontrasztok éles látványáról, a szagok és illatok különlegességéről, nem csókoltam meg a békát, nem vettem képeslapot egy nagyon kedves barátomnak, nem áztam el, de ma se tudtam kitekerni az óceánpartra, mert mire hazaértem, természetesen eleredt az eső….

Qatar Airways az érzékekre hat

A nagyokkal utazok - repülős blogom első része, ahol bemutatom egy apró kis szegletét a Qatar Airways légitársaság működésének. Kedvcsináló a bakancslistákhoz, tények, információk és tesztüzemmódban kipróbált tapasztalások. Hogy könnyebb legyen választani. 

Különleges vonzódásom a repülőkhöz Exupéry iránti szerelmemnek tudható be. Talán valamikor, előző életemben balansz voltam egy kézzel-lábbal meghajtott fatákolmányon, súlyt fektetve és hitet a jövő kor technikai csodáiba, amiket úton-útfélen, jelen időben személyesen igazolok.

Legutolsó ilyen lélegzetállító élményem az Airbus Toulouse-i gyára volt, ahonnan még Exupéry is repült és következő felszállásom egy Airbus 350-es csodával lesz, ahol még a turista osztályon is kényelmesebben utazhatunk.

Nem hagyok ki egyetlen lehetőséget sem ha kívül belül megcsodálhatok egy gépmadarat. Mivel manapság elég kevés légitársaságot tartunk nyilván mint a világ legmegbízhatóbb, legfejlettebb, legkorrektebb, legstílusosabb, legkülönlegesebb és legexkluzívabb utasszállítóját, ami elérhető utazni vágyó lelkes csavargók és a felső tízezer  számára egyaránt, örömmel tettem eleget a Qatar Airways légitársaság ebédmeghívásának, mert ők még azon légitársaságok közé tartoznak, ahol a stílus és a márka kötelez.

Nem vagyok gasztroblogger, viszont a protokoll, etika és a viselkedéskultúra egyre jobban érdekel. Így kerültem közelebb egy arab kultúra mindennapjaihoz az evőeszközök, ételek és profi személyzetnek hála egy repülőtér konferencia termében és a kifutópályára állított Airbus 330-as repülőgép fedélzetén.

Ezeknek a meghívásoknak a célja, hogy megismertessük, leírjuk, elmeséljük a bemutatni kívánt terméket. Jelen esetben négy szolgáltatást szeretnék bemutatni, melyek szoros együttműködése adja az élményt már az utazásunk célja felé is. Mert jelszavam és mottóm: az élmény pozitív legyen az utazás kigondolásától, a hazaérkezésig. 

Az utazás a ráhangolódás gitárja, a kinn töltött idő a dobpergés, a fényképek rendezése pedig maga az Oscar díjas alkotás.

A Qatar Airways családias bemutatóját az A és B terminál közötti konferenciateremben rendezték be. Ha nem lett volna Dohát is megszégyenítő hőség a kifutópályán, akkor a fogadás a teraszon történt volna, háttérben a vasmadárral – tudtam meg Szabó Petronellától, a Qatar Airways marketing képviselőjétől, aki a rendezvény sikeréért felel, és akivel öröm volt együtt dolgozni az aucklandi média tanulmányi út szervezésében tavaly ilyenkor.

A hosszú, megterített asztal körül a sajtó jeles képviselői foglalnak helyet….  és én. Óriási megtiszteltetés egy asztalnál ülni ebben a családias légkörben a Qatar Airways Country Managerével, a Liszt Ferenc repülőtér kereskedelmi igazgatójával, és mindazokkal az újságírókkal, akiket eddig csak olvastam, és a szavakat formázva ők egy univerzális, éteri kapcsolat a gondolatok és a papír között.

A tányér jobb oldalára bekészített damaszt szalvétát automatikusan az ölembe terítem, mint egy torreádor megrázom a vastag kendőt mielőtt mellkasomra rögzítem vagy a lábamra rakom. Ösztönös európai viselkedéskultúrám kiborítja a pontosan beillesztett különböző kanalak és kések és kisebb-nagyobb villák szolgálatra előjegyzett várakozását, engem pedig zavartan elgondolkodtat automatikus kapkodásom következménye,  az evőeszközök használatának sorrendje.

De erről majd egy következő sorozatban írok, mert az evőeszközök átnyújtásának protokollja sokkal összetettebb, a feltálalt ételek rituáléja érdekes és izgalmas koreográfia alapján zajlik, leírása hosszabb bejegyzést kíván. Annyi elárulok, hogy a repülőgépen az evőeszköz átadásának is külön koreográfiája van, amit a légiutaskísérők tanfolyamon sajátítanak el, a szemkontaktus van amikor kötelező és a pohár átnyújtása is egy ceremónia része. 

A felkínált ételek a Budapest – Doha útvonalon szervírozott ételek listája, három hónapon keresztül. Ez azért fontos, mert ha túl gyakran is utazunk, mindent kipróbálhatunk, ha pedig ritkábban, akkor igazi a’la carte élvezhetjük a kínálatot. Az ételsor különlegesen nemzetközi, de mindegyik dekádban biztosan van egy tradicionális arab étel is.

A választható meleg előétel a sült kacsamell gyömbéres kenyérrel, illetve meggy chutney-val, rajta zöldborsó csírával.

Választható hideg előétel a kecskesajt, grillezett sütőtökkel és grillezett hagymával, rukkolával, zöldborsó csírával, pirított fenyőmaggal,  alma dresszinggel meglocsolva. Ez az egész ízkombináció magába foglalja az édenkert minden termését, elképzelem Ádám és Éva paradicsomban eltöltött életét, az utolsó falatig.

A mezze töltött szőlőlevél, humusz, tabulet, teljes kiőrlésű illetve fehér pite.

Fontos tudnunk hogy a repülő business osztályán vagy arab előételt vagy egy hideg előételt választhatunk. Ne aggódjunk, jut mindenkinek mindenből, volt már szerencsém Qatar Airways business osztályon utazni és jelentem, egy pillanatra sem éheztem. Ugyanis elárulok egy óriási kulisszatitkot, az étel mennyisége mindig több mint az utasok létszáma.

Az ovis paradicsomleves mindig jó érzéssel tölt el, és szangvinikus lévén sose jegyzek meg adatokat, információkat, tényeket, számokat, neveket. Amikor megkaptam a menüsort a meghívólevéllel együtt, boldogan nyugtáztam a felkínált finomságokat, majd az ültetésnél kéjes izgalommal vártam a meglepetéseket. A piros színű leves egyértelmű hogy paradicsom, a betűtészták hiánya lehetett volna erős jel, majd a nyelv ízlelőbimbói azonnal küldték a jeleket az agyamnak, hogy ez valami teljesen más, valami új és számomra ezeddig nem ismert íz. A sült paprika krémleves, sáfrányos krém french-el markánsan ad a stílusnak.

Amely ételekről nem írok, azt nem választottam, de asztalszomszédjaim elégedett arcát látva a negyedévenként cserélődő menüsort többszöri utazással sem lehet megunni.

Főételek:   - arab fűszerezésű csirke kapsha, uborka rajtával illetve zöldség szalonnával (összepirított zöldségekből, pici paradicsompüréből, fűszerekkel készül).

A vegetáriánusok is találnak kedvükre való finomságot, jelen esetben a házi édesburgonyás gnocchi, erdei gombás mártással, sült paradicsommal, balzsamecetes gyöngyhagymával.

Halas ételként a citromos, grillezett tengeri fogas pirított újburgonyával, tavaszi kapros – gombás, picit kókusz tejes mártással, tetején pedig koktélparadicsom konfittal.

Desszert:

Sajttál (helyi sajtokkal) megrakott tálon kecskesajt camambert, pannónia sajt, vörös cheddar, házi birsalma sajt.

Friss bogyós gyümölcsök mandulasziruppal. Talán éppen fogyókúrás diétás időszakom volt amikor ezt választottam a három lehetőség közül. Ennek az ételnek azt a nevet is adhatnám, hogy találkozásom a mandula sziruppal. A feketeáfonya, eper, málna, szeder egyenként válogatott minőségi húsos, édes szemein a láthatatlan mandula cukor filmet von a gyümölcsök köré, ízben pedig radikálisan kihozza a gyümölcsök zamatosságát.

A fedélzeten a catering cégnek ugyanazt a minőséget kell biztosítani, mint bármelyik budapesti, 5*-os, városi szállodában. Amikor kitalálják, megalkotják a következő menüsort, akkor negyvennyolc órára bezárkóznak, és lépésről lépésre megalkotják az ételeket, befotózzák őket , pontos képet adva – szó szerint -, hogy a személyzetnek hogyan kell majd fönt a gépen a tányéron megjelenítenie a különböző ételeket.

2016-ban Európában a Qatar Airways- t kiszolgáló catering cégek közül a legjobb európai cég a Honett Szervíz Kft lett.   

Ez azt jelenti, hogy nincs alapanyag kompromisszum, szigorú előírások vannak, fix szabályok és folyamatos ellenőrzés.

Rövid sétára a csak bennfenteseknek kijáró biztonsági előírásoknak megfelelve, a Qatar Airways Airbus 330-as Dohából megérkezett járata vár bennünket tárt ajtókkal. A rendhagyó repülőgép bemutatót a légi és szárazföldi utaskísérők szakmai tájékoztatása nyomatékosítja. A business osztályon mindenki névre szóló személyes kiszolgálást kap. A kis személyre szóló feljegyzések az utasról a businessen a légiutas kísérőknek segítség amivel pontosan megtervezik és jegyzik az utas minden kérését, óhaját, figyelembe véve az étel elkészítésének idejét, a megváltoztatott ételsor szervírozási sorrendjét, az óhajtott alvást, ébresztést, kényelmet és megérkezést Dohába.

A Qatar Airways 2017-ben negyedik alkalommal kapta meg a Világ legjobb légitársasága díjat, továbbá megnyerte a  Skytrax World’s Best Business Class,  a World’s Best Business Seat és a World’s Best East Airlines Best First Class Longue elismerést 2018-ban.

2018. december 28-ig a tranzitutasok élvezhetik egy éjszakára az ingyenes szállás lehetőségét Dohában a Plus Qatar program keretében, amelyet a dohai Turisztikai Hivatal hívott életre.

Napi három járat Dohába amit sose lehet megunni.

Reggelizz az éjszakai járaton mint a dzsentrik, ebédelj délután mint az urak vagy vacsorázz későn mint a mediterrán népek….

Próbálj ki valami újat, ami megéri. A számos új célállomása közül Gabonban Libreville, Zambiában Lusaka, Cameroonban Douala, Indonesiában Medan, Ausztráliában Canberra, Malaysiában Penang, Thaiföldön pedig Pattaya az új repülős célutazás helyszíne a Qatar Airways valamelyik járatán 2018-tól. Én már izzítom a hat érzékemet a következő utazásra....

A pórnép diszkrét bája

És Savoyai Jenő herceg lovasszobrába belecsapott a villám....

Az lenne a mennyei kánaán, ha mindenki burzsoá lehetne egy elit körben. De a világ úgy teremtetett, hogy mindig kell egy szakadék, egy látszatbeli különbség, vagy egy érzelmi rezgésszint a pórnép és az entellektuel között.  A Belle Epoque őrületére vajazó spontaneitás inkább egy bizonyos réteg velejárója mint a pórnép diszkrét bája.  Hiszen a "szaladjunk át Toulouse Lautrechez egy kávéra, spontán fürdőzés a Trevi kútban, hajnalban leutazás a tengerhez automobilon, a szalonok művészvilágának sokszínűsége, amit mindig majd az utókor ért meg és igazol, az arisztokrácia csupán valami ösztönös érzékkel megáldott csápja a művészet és a kultúra kimagasló teljesítményének felfedezésére és a szabadság meglétének demonstrálása őrült játékaival. Vannak akik mindent megtesznek hogy érdemesek legyenek eme kiváltságos közeg társaságára és vannak akiknek semmit se kell tenniük mert ők maguk eme kiváltságos társaság. Eme zárt közösségnek a hófehér a fehérnek azon árnyalata ami kifogástalanul tiszta szín, a fehér egyetlen és megkérdőjelezhetetlen árnyalatával. Az ekrü-ekrü, a tojáshéj szín - tojáshéj színű, a bézs az bézs, és a dress code összeállítása több napi készülést és munkát jelent, mert a megjelenéshez a szimbólumok a tisztelet legmagasabb fokát jelentik, hiszen azért találták ki a különböző szabályokat, hogy azok csak és kizárólag annak a rétegnek a kiváltsága legyen, akik tudják milyen a fehér szín (például).
A cipő is egy önálló megoldandó feladat, főleg az olyan eseményeken ami spontán, meglepetésszerű és titokzatos. Macskakövön osonni olcsó plázás holdjáróban nem közvetíti azt a lazaságot, amit az arisztokrácia sejtekbe kódolt rutinja mutat.
Na most ez úgy van szűk kis hazánkban, hogy mindenki mindenki lehet, és még ha nagy betűkkel is ki van írva hogy bézs, ekrü, tojáshéj szín tilos és tornacipő, baseball sapka, trikó és rövidnadrág nem megengedett, biztos lesz a tömegben aki pöttyösben, sapkában, nem fehérben, és tornacipőben jelenik meg. És a szomorú, hogy a szabályt létrehozó szervezők ezt megengedik, így valamifajta magasabb rangra emelve a pórnépet, aki eme nemes gesztus áthágásával ismét fölényes helyzetben érezteti és érzi magát.
Hát hogy legyünk így azok akik lenni szeretnénk, akik puszta sznobériából csuromvizesre ázó őrültek, akik vagyonokat fizetünk hóbortjainkért hogy utána megrázzuk magunkat, nevessünk egy nagyot és uri mulatságból elkönyveljünk egy ilyen heppeninget? Hogyan legyünk kiváltságosok saját kis elit világunkban ha betolakodók vesznek körül és kitúrnak saját kis biztos világunkból, új szabályokat vágva arcunkba, áthúzva tradíciókba vésett rítusainkat profán túlélési szokásaikkal?

A Le Diner en Blanc performansz igaz hogy nincs kikiáltva elitista sznobériának, viszont ne felejtsük el hogy a kezdeményezés francia. Ha pedig francia, akkor annak olyan történelmi hagyományokba vésett előzménye van, amit lekoppintani még egy ízig vérig arisztokrata örökös sem képes a 21. században, nem hogy egy közösségi oldalon toborzott tömeg, vagy cégek-vállalkozások sok diplomás ügyvezetői, píárosai, háeresei, marketingesei, szélszesei...  Öltöztessünk be sok embert fehérbe, ültessük egy helyre, és akár esik, akár fúj, szigorúan földrengés esetén is tartsuk meg a rendezvényt a fotók, az élmény miatt és juste pour.

Vannak olyan helyszínek, amik megközelítése is már olyan eufóriát okoz az erre érzékeny egyéneknél, ami olyan magasságokba emeli az ott eltöltött időt, még ha nem is történik semmi, hogy évtizedek múlva csupán az ott eltöltött idő mint esemény az élet legrangosabb eseményei közé kerül. Minden egyes városnak megvannak a kultikus helyei, Budapestnek a Magyar Tudományos Akadémia,  a Nemzeti Galéria, és még sok egyéb helyszín, vacsorázni Munkácsy, Rippl-Rónai, Csontváry és más 19. századi művészek alkotásai között nem mindenkinek adatik meg. Míg a teremőrök kellő művészettörténeti tudással testükkel védelmeznek egy Zarándoklást a cédrusokhoz Libanonban vagy egy Nőt fehér pettyes ruhában, gondolkodjunk el határainkon, vagy vegyük meg a pezsgővel célbavett festmény reprodukcióját, vigyük haza, és kedvünkre éljük ki perverzióinkat a négy fal között, egy dolgot viszont ne felejtsünk el, a hely szentségét, szellemét, és küldetését. Ha nem értjük, nem tudjuk vagy közömbös, akkor nem kötelező a részvétel. Sőt, erősen ajánlott a hiányzás.

Egy-két viselkedési tanács kezdő elitistáknak:
- a vizes ruhát tudni kell viselni
- ha a vizes ruha kényelmetlen, viselése komoly fájdalmakkal jár, észrevétlenül menjünk haza vagy mosolyogva tűrjünk.
- ha a vizes ruha látványa méltatlan ránk nézve, menjünk haza, vagy mosolyogva tűrjünk.
- ha a vizes ruha méltatlan ránk nézve, menjünk haza
- ha nem vizes a ruhánk de mindenki más vizes ruhában van, viseljük büszkén kiváltságunkat, de ne kérkedjünk szárazságunkkal
- ha nincs fehér ruhánk, és meghívtak egy white pratyra, maradjunk otthon
- ha nincs kényelmes cipőnk, de menetelni kell akár macskaköves úton is, maradjunk otthon
- ha színvakok vagyunk, kérjük meg színlátó ismerősünket, segítsen megtalálni a megfelelő színt
- ha nagyon kivágott, dekoltált, hiányos a ruhánk, menjünk inkább strandra (szerintem ezért vágott bele a villám Savoyai Jenő herceg lovasszobrába)
- a tütüből előkandikáló tanga nem elitista rendezvényre való öltözet, ez a belvárosi, hetedik kerületi szórakozóhelyek dress code-ja.

Fenti írásom csak és kizárólag azért született, mert a Le Diner en Blanc flashmob helyszíne a Magyar Nemzeti Galéria bejárata majd a vihar kitörése után a galéria három szintje a tizenkilencedik és huszadik századi festők művei között, azaz a Budavári Palota B-D épülete a Budai Várnegyed része, világörökségi helyszín amit már IV. Bélától datálunk mint királyok lakóhelye, történelmi események kiinduló pontja,  csaták, háborúk, vereségek, intrikák, diplomácia, protokoll és egyezmények helyszíne amik kihatnak mindennapjainkra.

És hogy ki volt Savoyai Jenő? Egy francia számkivetett nemes, aki saját neméhez vonzódott, és kora legnagyobb hadvezére.

És hogy kicsoda  Hlatky-Schlichter Hubert? Egy zseni! A rendezvény minden pillanatát imádtam, az ételek ízletesek voltak, a spontaneitás pedig kihozta a legmélyebb valóságot is.

A bátorságot mindig jutalmazzák

Minden spontán csavargásnak a lényege az időben kelés, a helyzetekhez való gyors alkalmazkodás, és a hit. Hiszem hogy az ajtó mögött is biztonságban leszek, hiszem hogy most itt van dolgom, hiszem hogy jól érzem magam és hiszek magamban.

Pó egy nagyon egyszerű, vendégszerető festőművész a helyi dzsumbuj kellős közepén, egy többszobás lakás tulajdonosa, aki a központi teremben alkotja műveit, a többi szobát pedig kiadja hasonló csavargóknak mint én vagyok. Van itt cuki kis virág, absztrakt, vászonra festett kép kicsiben és nagyban, bicikli, óriási plazmatévé, szárazvirágok, play station, mobiltöltők, pad és egy haver. Helyi szokás szerint cipő a bejáratnál le, azzal tiszteljük meg a háziakat hogy nem visszük be az utca szennyét. Szobám egyszerű de tiszta, internet hasít, picit nyomkodom a telefonomat, szinte kikapcsol az oldalak pörgetése, gyors zuhanyzás majd az álom olyan mélyen jön, hogy csak reggel ébredek arra, hogy olyan erővel szakadt le az ég, hogy azon gondolkodtam, hogyan tovább… Ha lemondom a következő szállásomat Xinchengben, akkor az egész délelőttöm elmegy az átfoglalással, pénzezéssel, és egy másik szállás keresésével. Aztán nagy levegő, kaland az élet, elindulok az eredeti terv szerint a Taroko Nemzeti Parkba. Becsomagolok hűséges hátizsákomba, ami már a Canal du Midi-s bringázásom alatt is csigaházam volt, ráhúzom az esőkabátomat, mert tudom hogy itt az eső nem viccel. Felveszem fehér szandimat mert az a vizes cipőm, fejemre húzom Las Vegasos baseball sapkámat, és spontán elindulok gyalog a pályaudvarra. Mire leérek a szűk lépcsőn, az eső eláll. Tulajdonképpen ha esne se lenne semmi baj, mert a házak mentén húzódó árkád teljes védelmet ad, csak a keresztező utcákon kell átlépni, de azok olyan szűkek, hogy még a függönyként lehúzódó eső is csak érintőlegesen vizezi be a gyalogost.

GPS-em apró kék pöttye boldogan indul neki a két kilométeres távolságnak a szállásomtól a Taipei Main Station-ig. Mire kiderül hogy kétszer jártam körbe a háztömböt, betérek egy 7-Eleven üzletbe és veszek kávét, gyümölcsöt, üdítőt. Ugyanis ezeknek a szobakiadásoknak van egy óriási hátránya, hogy a helyszínen nem feltétlenül van kávé. A reggeli rituálé hiánya pedig egyeseknél komoly elvonási tüneteket okozhat, nálam például fejfájást, tehát reggelente a kávé beszerzése a legfontosabb feladat, a folyadékbevitel pedig alap. Főleg az ilyen párás, meleg helyeken mint Tajvan, kötelező. A 7 – Eleven boltban, ahol mindent lehet kapni, csak ember legyen a talpán hogy a sok előre csomagolt áru között megtaláljam az ételt és megkülönböztessem az édeset a sóstól, a folyékonyat a szilárdtól, a szárítottat a frisstől, egy idős bácsi köszönt, majd megkérdezi honnan jöttem és sok szerencsét kíván.

A lámpánál egy biciklis úr várakozik, mellette a kutyája ül türelemmel póráz nélkül, és ő is a szemafort figyeli. Bánom már hogy nincs jobb fényképezőgépem ami befoghatná ezt az idilli reggeli látványt, kutya és gazdája egymás lelki társai, egyikük sincs pórázon, és talán ez lenne a kép ami a legjobban jellemezné Tajvan szellemiségét.

Később tapasztalom, hogy itt még a kóbor kutyák is türelmesek, nyugodtak, visszaemlékezve erdélyi csavargásomra, ahol az esztenákat őrző fenevadak puszta kinézete is halálfélelmet váltott ki belőlem, itt a kutyák szelídsége állítólag a gazdáik jóságát, a helyi emberek habitusát tükrözi. A tajvani emberek nyugodtak, kutyáik pedig barátságosak.

Hogy milyen végigrohanni Tajpej egyik utcáján reggel, az ismeretlenben? Olyan, mintha a nyóckerben sétálnék éjszaka még fénykorában azzal a különbséggel, hogy itt nyíltan lehetek bátor. A házak egymás hegyén-hátán mint egy rajzfilm háttere. Összetákolva bádoggal, pléhhel, az erkélyek rácsosan merednek a mélységbe, de látni teraszokat is a tetőn zöld növényekkel behintve. A házak aljában a garázs néhol motorszerelő műhely, néhol konyha, aztán egy kozmetikai cég hirdeti krémeit, ékszerbolt majd egy beazonosíthatatlan szolgáltatás.

Lassan éled a város, itt később indulnak munkába az emberek, és mire a pályaudvarra érek, a motorosok tömegben állnak indulásra készen a kereszteződésnél, ha lelépek elsodornak, ha pedig a gyalogosoknak mindig előnyük van még a pirosnál is, akkor jó lesz vigyázni. Úgy szlalomoznak el mellettem robogójukkal a helyi erők, hogy nem néznek se balra se jobbra mégis kikerülnek. Érzékek játéka? Vagy a biztos célegyenes és az emberek kedvessége nem enged konfliktust még adott helyzetben sem?

Elvileg jó vonaton ülök, megismerkedtem két tajvani fiúval, akik szintén a Taroko Nemzeti Parkhoz jönnek, de ők az ötös kocsiban ülnek, lehet hogy hozzájuk kellene csapódnom, de nem szeretném felrúgni a szabályokat. A vonat Tajpejből egy hosszú alagúton keresztül megy ki, olyan mintha metróznánk, majd a város végén kibukkan a föld alól, és robog tovább keleti irányba.

Laptop lemerült, a tápegységnek gondolt két lyuk a pohártartó dizájnja, úgyhogy marad a kézzel írás. Jilan fele nem esik, és a házak is egyre szebbe, rendezettebbek, tetszetősebbek.

A BÁTORSÁGOT MINDIG JUTALMAZZÁK. Olvasom Gerard Depardieu könyvében. Csak nem mindegy hogy mit kérsz – teszem hozzá magamban. Mert hiszen bátorságból merítek bőven, de a jutalmat vagy nem veszem észre, vagy nem jól kérek, vagy kérek és elvárok, mert ha elvárok az nem jó. Nyomás alatt különben sem szeretek én sem dolgozni, a nyomás alatt nem születnek sem jó ötletek, sem kreatív találmányok sem szabad szellemiségek által generált felfedezések. Azért jó ez az utazás dolog csavargói szinten. Szabadon választom meg utamat, szabadon járom be és szabadon választom a helyes irányt.

A vonaton ételt osztanak, én nem kapok. A mögöttem ülők egy hatalmas családnak látszódnak, helyet cserélek egy férfival, aki vagy nem akar mellettem ülni, vagy inkább szívesebben ülne a lányával. Olyan ez mint a félig teli vagy félig üres pohár. Nézőpont kérdése. Nem okoz gondot elülnöm, így legalább nem feszélyez az idegenek jelenléte és picit távolabbról figyelhetem őket.

Három órás az út, van időm nézelődni, olvasni, írni, rendezni táskám és hátizsákom tartalmát. Kedvencem lett az 1000 tajvani dolláros bankó, amin gyerekek nézegetnek egy földgömböt, a másik oldalon pedig egy fácán. Mivel itt minden digitalizálva van és elektronikus, a kézpénzes fizetési szándékom furán veszi ki magát. Sok turista EasyCarddal fizet, ami tulajdonképpen egy bankkártya, és én döntöm el hogy mire fogom használni, tehát többféle változata van. Mindegyik változathoz különböző kedvezmények társulnak. Ha tömegközlekedésre szeretném használni Tajpejben, akkor jár hozzá bizonyos helyekre kedvezmény a belépőből. Ha kifejezetten fizetőeszközként szeretném használni, akkor csak rá kell rakni a megfelelő mennyiséget és indulhat a shopping. A kártya érintős, egyszerű és praktikus.

Van felnőtteknek, tanulóknak és kedvezményes kártyatípus (gyerekeknek és 65 év felettieknek). A felnőtt jegy utazásra szolgáló feltételei egyszerűek: minimum 100 TWD és maximum 10 000 TWD kerülhet a számlára, maximum egy évig érvényes, az utazás végén a kártyán maradó összeg visszajár, lopás vagy elvesztés esetén nincs kártérítés. Ha nincs elég pénz a kártyán és az utazás megkezdődött, a közlekedési eszköz erre kijelölt részein fel lehet tölteni (ez általában pályaudvar vagy metrón a diszpécsernél vagy forgalmi ügyeletnél). EasyCard-ot vásárolni lehet a Taipei/Taoyuan/Kaohsiung Metron vagy a 7-Eleven, FamilyMart, Hi-Life, OK Mart üzletekben.

Na szóval én ilyet nem váltottam ki, egyrészt mert az infót későn tudtam meg, másrészt mert van nálam készpénz euróban és van egy boldogságos maestro kártyám, ami szándékosan marad kisbetűs, mert mint kiderült, nem válik hasznomra Tajvanon. Tehát összefoglalásként a maestro bankkártyáról és szolgáltatásról: úgy néz ki hogy csak Európában működik!

Közben a vonat begurul Xincheng településre, ami Hualien elővárosa a Taroko Nemzeti Park lábánál, az óceán partján. A két srác is itt száll le, ezek szerint úgy néz ki helyben vagyok. A feliratok a vonatban nemzetköziek, egy futó led mutatja az irányt, az időpontot és a várost, a megállókkal, csak amikor felnézek mindig kínaiul van kiírva. Türelmesen kell néznem a feliratot hogy kivárjam a latin betűket. Egy szerencsém van, hogy a számok arabok minden esetben.

A pályaudvar Xinchengben modern, tágas, digitalizált, kedves személyzettel. Rohangálok mint a veszett egér a csarnokban és keresem a buszpályaudvart. Meg kell vennem előre a jegyemet a nemzeti parkba, hiszen itt mindent előre kell tervezni, számolni és bekalibrálni. A pályaudvar előtt egy óriási tér, talán parkoló, vagy az autóknak forduló, kérdezek buszvezetőt, vasutast, garázsüzletet, a végén kiderül hogy itt csak egy megálló van és nyugodjak meg, ha nincs EasyCardom, akkor majd a buszvezető bácsitól reggel veszek jegyet az útra. Megnyugszom és elindulok szállásom felé

Az utat bambuszkorlát választja el a sűrű zöldtől, a pályaudvart a hegyek szigorúan felügyelik, hol eltűnnek a szürke ötven árnyalatában, hol előbújnak a felhők mögül. Káprázatos a táj. Még a legmodernebb épületek, villanyoszlopok és atomerőművek sem tudják elvenni természetes szépségüket, és először életemben nem zavar a beton, a vas, sem a műanyag ebben a kompozícióban. Írásaim végén remélem kiderül, hogy az ember sem.

A háznál se be, se ki, internetem nincs, kapucsengő használhatatlan számomra, viszont egy próbát megér, végigcsengetem az itt lakókat. Majd csak valaki kijön. Jön is egy matróna, irgalmatlan mandarin tájszólásban ledarál egy litániát arról hogy nem ismer semmilyen Susit, majd int a kezével és bevezet az udvarra. Azt gondoltam hogy a térség egyik velejárója a belső udvarok átláthatatlan labirintusa, igyekszem megjegyezni a sarkokat, a fordulókat és feliratokat, képeket, járólapokat, mire a célhoz érünk, át vagyok adva egy helyi könyvelőirodának, vagy a polgármester hivatalnak, vagy valami hasonló mindenes irodának, ahol egy fiúcska beszél angolul, viszont amint megtudja szándékomat, segít lefordítani majd eltűnik. Kapok internetet, majd rendreutasítást hogy meddig mehetek az irodának tűnő helyiségben, írok Susinak, beizzítom a GPS-t és elindulok teljesen ellenkező irányban, mert a belső udvarok labirintua kétszeres nekigyűrkőzés után kifog rajtam, az iroda wifije viszont eléggé nagy hatósugarú. A Zhangzheng utca megtalálása igazi kihívást jelent, két kölyök mutogatja két kis kezével hogy aludni akarok-e? Ilyenkor jól jön naivitásom és pozitív életképem, nem gondolok semmi rosszra, és talán az ilyen helyzetfelismerések a titkom, életképességem szélsőséges helyzetekben és bátorságom. Bólogatok hogy igen, aludni szeretnék Susinál, és már mutatják is a házat, a házban egy igazi lakóközösséges fogadórész, aki jár ilyen helyeken azonnal felismeri a berendezésről, a helység felosztásából, a használati cikkekből, a díszítő elemekből hogy ez egy igazi közösségi szállás.

Tulajdonképpen a szálloda is közösségi szállás ha a szó szoros értelmében kutatom, de ezek a tündéri kis lakok lakályosak, szívet melengetőek, otthonosak és családiasak és eleve sokkal kevesebb embernek adnak szálláslehetőséget mint a hotelek, így sokkal meghittebbek is. A túlzsúfolt konyha, az előző lakók által itthagyott felszerelések, ételmaradékok, a nemzetközileg díszített falak térképekkel, köszönőlevelekkel, szedett-vedett de megbecsült bútorokkal, óriási asztallal ami köré ülhet albán, arab, tót és ukrán is, a házigazda személyiségét mutatja, mennyire színes, mennyire befogadó és mennyire elfogadó.

A Susi Space pedig egy igazi szívetmelengető hely. Van bringa, külön szobám, sőt külön emeletem, és egy óriási tetőtér mint az amerikai filmekben, amiről teljes kilátás nyílik az óceánra. Be is gubózok füzetemmel, selfie botommal amit KáKá-tól kaptam kölcsönbe, mert minek az ilyen felesleges flanc, de jó lesz valamire, úgyse foglal sok helyet. Gyorsan befoglalom holnapra is a szállást, 650 TWD az ára, az körülbelül hatezer forint. Van benne wifi, ágynemű, törölköző, konyha használat, instant kávé, tejpor, gyümölcs, és amikor már olyan éhes vagyok mint a farkas, és mire bringára pattannék elered a nagybetűs Eső, Susi inkább eldob autóval, ad egy esernyőt, de lelkemre köti hogy a helyi éttermet feltétlenül meg kell látogatnom és ki kell próbálnom az ételeket, kiváltképpen a helyi specialitást, a citromos italt.

Tajvanon az éttermekben a bejáratnál egy papiron kell bejelölni az ételválasztékot, majd az elkészült ételt kiviszik az asztalhoz. Okulva tegnapi apró méretű ételeim mennyiségén és jelen éhségem érzetén, az első három ételt beikszelem, majd dolgom végeztével leülök a felkínált asztalhoz három helyi lány társaságához. A recepciós hölgy még megkérdezi fura szemmel és egyszerű angolsággal hogy kérek-e még valamit, erre én megint csóró turistának érezem magam aki beosztja a pénzét, és még rendesen enni sem tud Tajvanon. A körülöttem ülő asztaloknál családok, párok esznek, bőséges terülj-terülj asztalka körül, én a kötelező három ételemet megrendelem, úgy látom ez a minimum, igen ám, csak azzal nem számoltam hogy a sok étel hány ember között oszlik meg, és mire kihozzák a harmadik óriási tál ételemet is, a három lánnyal hatalmas nevetésben törünk ki, ráadásul a három étel majdnem egyforma. Nem baj, majd megtanulom.

Ezek a levesek olyanok mint a paella, van benne minden, azzal a különbséggel hogy van amelyik leves és van amelyik levetlen. Szóval én rendeltem két levest és egy tésztát. És nincs ezzel semmi baj, de csak a rákot ismerem föl az egyikben.

Mellettem az asztalnál egy család, a prímet a mama viszi, középkorú hölgy, mindenki rá figyel, nem is nehéz mert folyamatosan beszél, teli szájjal, nem zavarja hogy kívül belül látom a menüt. Szemben a fia lehet, akinek a monológot tartja, a korban hozzá illő férj mellette csendben kanalaz. A meny oldalra kifordulva az asztaltól egy egy év körüli gyereket etet etetőszékben, az étel folyton leesik, az anyuka nem zavartatja magát, felveszi a földről és visszateszi a gyerek elé az etetőszék tálcájára.

Az eső nem áll el, elindulok bátran két extrémebb zuhatag között, amilyen szerencsém van, majdcsak eláll. Hátizsák nélkül kicsit kényelmesebb vizesnek lenni, betérek a helyi templomba, elrebegek egy imát, csodálom a környezetet, mire hazaérek eláll az eső, korán sötétedik, hat után már alkonyat van, felmegyek a tetőre, alattam egy család élvezi az éjszakai friss levegőt, én pedig remélem hogy elfárasztottam magam annyira a nap folyamán, hogy ne hagyjam magam zavartatni alvásomban.

Jinguashi, Jiufen és Pingxi

Mondhatnám azt is hogy nem minden arany ami fénylik, de minden fénylő dolog lehet aranyos. Én ma nem voltam aranyos, pedig még aranyat is találhattam volna.