Mit keresek én itt?

„Minden igazi megvilágosodást hozó élmény után rájössz, hogy egy sokkal nagyobb egész része vagy. Ezután az élet nem rólad fog szólni, hanem te fogsz szólni az életről.” (Richard Rohr ferences szerzetes)

Istenigazából a boldogságot keresem. Belevágtam egy olyan kalandba, amiből regényt kellene írnom, és majd biztosan meg is írom, legfeljebb az íróasztal fiókomnak. Későn kel a nap, hatkor még sötét van, a jetlag pedig fura egy jószág.

Tegnap este bő két órás út után érkeztem Florida csendes, nyugodt kisvárosába, olyan „született feleségek” utcába, ahol a csend és a jószomszédság pozitívabb minden amerikai motivációs közhelynél, a levegő tiszta, és minden egyszerű és tanulható nekünk, európai túlképzett és túlkompenzált énünknek.

Az első kihagyhatatlan program hát persze hogy az óceán, és hogy miért nem közvetlenül az óceánparton vagyok, annak több oka van.

1.      jön a tél. Persze ettől nem kell megijedni, mert nem megy át mínuszokba a hőmérséklet, de az itteniek megérzik az enyhe fuvallatot és hálásak a picit hidegebb széljárásért.

2.      a szél viszi a homokot, a parton élők folyton lehúzott spalettákkal élnek, mert hosszú távon nem éppen örömteli dolog homokszemeket ropogtatni reggeli közben.

3.      lehet olyan vihar (cunami) aminek a hulláma magasabb mint a ház magassága a parttól számított sokszorosának.

4.      a hurrikán olyan szinten hozzátartozik az itteni emberek életéhez, mint otthon télen a hó vagy nyáron a napsütés, tavasszal a fák virágzása és ősszel az eső. Ehhez mérten keresi az ember mindig a legideálisabb és legbiztonságosabb lakóhelyet. A túlélési ösztön mindent felülír, lehet az tudatos vagy tudat alatti, hosszú távon a biztonság a mérvadó, míg a nyaraló és átutazó turisták feltöltődnek pár nap alatt a gyönyörű óceánparton, betöltve az üresen maradt teret, élményként nézve a szélsőséges és különleges helyszínt, elvágyódásának indokát, az otthontól más környezetet kereső valóságot.

A tenger imádata nálam az emberi lét elvárt intelligencia koefficiense. Az óceán imádatát pedig gyakorlom: Új-Zélandon megtanultam tisztelni, Tajvanon kellő távolságot tartani, Floridában pedig tanulom az együttélést vele, tudjuk-e eléggé tolerálni egymás rögzült rigojáit, elviseljük-e egymás egyedi humorát és olvassuk-e egymás szeretetnyelvét….

Velem először játszik az óceán, a frissen fodrászolt hajamat veszi célba, küld két-három hullámot, fellebegtet a tetejére, kéjesen sikkantgatok a csúcson, a sikertől mámorosan egyre bátrabban vetem bele magam a habokba, majd a hetedik hullámot elvétem, rámborítja teljes nagyságát és olyan erővel csap a homokos tengerfenékhez, hogy fürdőruha alsóm a bokámat verdesi, jobb vállam lyukat fúr a földbe, és tudom hogy ennél lejjebb már nincs, és ugyanazzal a lendülettel kidob a víz a partra mint egy gyökértelen hínárt.

A parton szállingóznak az emberek, elhangzik egy-két how are you és nem érzem a felszínességet mögötte, mert mindegyik hogy vagy-hoz kapcsolódik egy milyen a tenger, honnan jöttél, merre tartasz, és legyen szép napod.

Az apró madárkák fel-le rohangálnak élelmet keresve, a miami tengerparttól eltérően itt a sötét korallos homokon.

Az érkezés öröme, az újdonság izgalma és a teljesség keresése az első napokban mindig leterít. Saját világom átértékelése egy ismeretlen környezetben komoly feladat, életvitelszerűen pedig zsigeri lesz egy idő után. Egóm erős intelligenciája, kiváncsiságom, túlélési ösztönöm és bőr alá vert jólneveltségem megtanított azonnal alkalmazkodni helyzetekhez és helyzetekben, amíg oroszlán jegyem meghozza a döntést vagy egyszerűen átnéz. Első körben próbálom befogadni az ötsávos utakat, a teret, az égboltot ami teljes terjedelmében látszik, a felhőket amik itt teljesen más alakúak mint a világ másik részein, a hely dinamikáját, olyan vagyok mint egy radar vagy egy röntgengép, készítem a diagnózist,  térképet, bemérem a helyzetet, jelzem a stratégiai pontokat, jó desszantosként bevetésen analizálok, majd elkészítem a tervet. Utazásom előtt soha. Vannak jegyzetek, kedvcsináló olvasmányok, belekukkantott filmek, nézegetett képek, de a valóságot spontán élem meg.

Na szóval ez az Amerika egy örök talány marad nekem. Tizenvalahány éve amikor először jártam ebben az óriási országban, hagytam magam vezetni, miközben kinn a szabadban kánikula tombolt, a stúdióban megfagytunk, féltem Philadelphiában a felhőkarcolóktól mint Komáromnál a szélmalmoktól, nem mentem az óceánba mert találtunk egy bombát szlovén munkatársaimmal, akik a Picasso múzeum helyett egy plázába vittek, üvöltöttük a Born in the USA című Bruce Springsteen számot és senki nem szólt ránk, beültünk a hosszú limuzinba és készítettük az első szelfinek nem mondható fotókat magunkról kitekert csuklóval, na szóval félelmetes. És most itt vagyok, és adok egy esélyt.

Hiányzik a jegyzetfüzetem, minimális csomaggal érkeztem és a kedvenc papír dizájnerem nevét, akinek egy füzetét amit imádtam teleírni, Las Vegasban vettem két éve, otthon hagytam. Érdekes ez a szelektív agy. Csak otthon felejtek el dolgokat, utazásaim alatt, amikor kitisztul a fejem és nem jut eszembe egy számla sem, egy kötelesség sem és nincsenek feladatok, úgy vág az eszem mint a borotva. Fel tudok idézni neveket, számokat, adatokat, amiket semmilyen esetben nem tudok kikényszeríteni magamból az otthoni napi káoszban. Ez csak azért fontos, mert utam során többször kell memorizálnom magamban utcaneveket, útvonalakat, neveket, és nem okoz megterhelést. A füzet dizájnerének neve is beugrik, Peter Pauper. Ez az első célom itt Amerikában, hogy felszerelkezzek egy új füzettel, azért sem hoztam magammal otthonról a félig írt salátámat. Gondoltam, majd a laptopomba írok, nem használok papírt, környezettudatos énem elutasít minden pazarlást, tudatosan csupaszítom le fogyasztói igényeimet, nem halmozok föl, szelektálok és egészségtudatosan próbálok élni, műanyagmentesen.

Ezért nincs nálam füzet. Amit veszek majd, az a Naplóm lesz, egy olyan bensőséges gyóntatószék, ami nélkül nehezen boldogulok, lételemem lett a napok kezdéséhez és zárásához, a válaszutak előtt, a saját magam elemzéseinél, és amikor jó elővenni hogy mi történt két éve október 25-én, és látom onnan hova jutottam. Szóval a Naplóm egy olyan bibliám, ami átsegít minden válságon, helyzeten és bármilyen hangulatú pillanatomon. Az én személyre szabott Bibliám. Az itt megélt élmény, újdonság és meglepetés pedig olyan erővel tör minden másodpercemben, hogy a szelektív agyam utazó módba kapcsolva is kapkodja az információkat. A füzetet csak előkapnám, bárhol, bármikor, ölben guggolva, kerítés párkányának támaszkodva, kirakat állványán egyensúlyozva vetném papírra az információkat, hogy majd otthon könnyedén felelevenítsem és történetbe ágyazzam. De ez itt most nem működik, az óriási távolságok miatt nem tudok gyalogolni, mindenhova kocsival kell menni, ha én vezetek nem írok, ha más vezet nem írhatok. Illemből.

Hol kezdődik az utca és hol ér véget a város? Melyik a fizetős autópálya és melyik a városi út? A hatsávos a sima körút és az autópálya csak kétsávos? Hol van kiírva hogy fizetni kell az útért? Merre van az észak és merre a dél? Ettől külön megijedtem, amerikai barátaim úgy használják az észak-dél orientációs irányokat, mint az Onedin család a tengeren a szélirány beazonosítására.

Hogyan boldogul egy vadidegen ebben az átláthatatlan rendszerben? Hosszú távon meg lehet szokni? Korhoz van kötve az integráció? Trump azért zárja le a határokat mert tisztában van az idegenek számára ismeretlen átláthatatlanságával? És jót akar? Hangsúlyozom, szubjektív idealista vagyok, aki próbálok egyszerűen gondolkodni, elegem van a derivált és hatványozott nyakatekert gondolkodásból. Háromszázmillió ember. Ez még világviszonylatban is rengeteg. Én csak pár helyi turistával találkozom, Florida kisvárosai napközben kihaltak, vagy az autóban ülnek az emberek, vagy a plázákban lógnak, vagy talán dolgoznak, vagy nyaralnak, de nincs az a pesti bulinegyedes fíling mint otthon a hetedik kerületben. Florida nyugdíjasparadicsom, olvastam tíz éve amikor először jártam itt. És esélyt sem adtam neki hogy megmutassa fiatalos arcát. Így most belevágok, teljes valóságában megismerni, mitől nagy Amerika, nem csak a kiterjedését nézve, hanem azt az életfilozófiát, amit próbálunk átvenni, tanuljuk, aki pedig nem, az gyűlöli, lenézi és elutasítja. Amerika tényleg a lehetőségek hazája? Hol tart most, napjainkban, egy utazó szemével és lelkével, szívével? Három hetem van rá hogy megválaszoljam mindazt a kérdést, ami szélsőséges nézeteket vált ki sose utazó emberekből, vagy azokból a lelkes csavargókból akik vagy meg akartak győzni lelkesedésükkel vagy el akartak téríteni tapasztalataikkal. Amerika egy szegletét járom be, egy Magyarországnál majdnem ötször nagyobb államot, ami az egész amerikai ország területét nézve ötöd, majdnem hatodnyi csak. Úgyhogy véleményt és konklúziót levonni bátor tett, legyen az a pár oldal inkább egy kalandor okoskodása, interjúk tárháza és vélemények szabad folyása. Egy floridai kaland hiteles története, a merész vállalás megemésztett irománya, egy őszinte tapasztalás egy királylány tollából, akinek sose nő be a fejelágya. És csak szabadkozom és szabadkozom, mert már nem is az utazás a nagy kihívás hanem azon belül a korlátok amiket áttörök. A tartalmi utazás, a nagy miértem most falakat dönget, titokzatos célja olyan ismeretlen hogy megpecsételődik egy óriási megmérettetésben.

A pont ahonnan nincs visszaút

„A tudás csak szóbeszéd, amíg az izmainkban életre nem kel.” (Pápua Új-Guinea és Indonéziában élő asaro törzs mondása)

Mindig megfogadom hogy repülőn nem írok felvezetőt újabb utazásomhoz, aztán a gépen töltött órák hasznos kihasználása olyan mélyenszántó gondolatokat generál, amiket kár lenne itthagyni.

Mindig amit nem szeretek azt kapom. Nem szeretem a bécsi indulást most mégis innen indulok újabb kalandom felé, aminek a tartalma szupertitkos és majd eldöntöm hogy beavatom-e külvilágomat vagy nem. Visszatérve bécsi repteremre, addig kapom, amíg meg nem szeretem. Kezdem szeretni. Elmondom miért.

Pozsonytól 27 km-re költöztem, egy nagyszerű kisfaluba, szülőföldemre, gyökereimhez közel, ahol Kiska a köztársasági elnök, ahol épül a gazdaság és ahol megél egymás mellett a hegyekből leköltözött tót és a tősgyökeres roma is. Vicceskedve migránsozzuk egymást, mert ezen a szerencsétlen helyzeten csak nevetni lehet. Kínunkban. Na szóval jófej hely, messziről köszön a falumbéli, barát kisegít, rokon besegít, szakmunkás van és szakít időt, jól dolgozik, szóval van emberiesség. Sokat gondolkodtam hogy írok egy blogot arról hogy miért jó Szlovákiában, de most még előtte kiruccanok Amerikába hogy tapasztaljak és nagyobb legyen az összehasonlítási alapom a világról.

Anyunak két hatalmas puszi, hajnal 5:21-kor induló pozsonyi helyközi járatot el kell érni, mert Pozsonyból a csatlakozás Schwechat-ra igaz hogy óránként jár, de nem kockáztatnám meg egy kicentizett időzítéssel.

A buszmegállóban mindig van ismerős akivel lehet beszélgetni, témából kifogyhatatlan vagyok, minden érdekel, és üzenem azon barátaimnak akik még mindig nem tudják hogy mik lesznek ha nagyok lesznek, hogy nyugi, tőlünk működik a világ, nem kell eldönteni, ha minden érdekel, az jó, mert általunk a kommunikáció örökkön fog élni, hála nyitottságunknak, a mások által szétszórtnak, mindenbe belefogónak és soha semmit nem befejezőnek titulált koncentrikus zombik megnyugtatására, üzenem, hogy mi színesítjük a világot, nélkülünk szürke maradna….

Kisbőrönd rakoncátlan kerekei megszólaltatnak, beszélek „kiskutyámhoz” miközben húzom hangosan házunktól a buszmegállóig, szófogadásra serkentem és megfenyegetem hogy lecserélem ha nem jön egyenesen. A bőröndöt még Thaiföldön vettem és néha duzzog mint egy kisgyerek ha ellenkező irányba van dolgom.

Mire jön az igazi busz, addig se unatkozok, az elhaladó szintén buszok kinyitják ajtajukat és meg tudjuk beszélni az irányt és hogy felszállok-e. Olyan mint Új-Zélandon. Szlovákia különben is mindig Új-Zélandot juttatja eszembe. Az emberek kedvessége, nyitottsága, természet iránti szeretete, összetartása… blablabla és még sok sok ilyen és ehhez hasonló pozitív nyalánkság amit megkeseredett embertársaim nem nagyon szoktak szeretni. De azok az embertársaim akik az ilyenfajta jellemzést nem szeretik, azok nem nagyon kelnek föl kényelmes karosszékeikből, zárkózottan élnek beszűkült életükben, de jogot formáznak véleményre. Aztán elered az eső, buszsofőrünk mint a ló csukott szemmel megy, ablakot nem töröl, mert lát.

Pozsonyban a buszpályaudvaron a WC illatos, tiszta, a RegioJet pedig pontosan indul és érkezik Schwechatra. Bécsben már nem esik. Talpig téliesített énmagam apránként vetkőzik, mire beérek a tranzitba laza tavaszi tekercsben dolgozok még egy gyorsat a hosszú repülés előtt.

Vannak emlékezetes repülések, amikor olyan dolog történik közvetlenül indulás előtt, ami felszabadít, örömmel tölt el és a legszívesebben maradnék. Egy telefon, egy levél, egy kedves szó, egy bocsánatkérés…. Aztán a kalandvágy erősebb, elengedem az érzelmi szálat, van ideje begyógyulni három hétig, addig pedig építsük a jövőt!

A repülőn többen ülünk téli sapkában, mint azt egy zárt térben elrendezett statisztikai hideg-meleg törvény dedikálná, de valamiért a sztyuvi nem érti hogy fázunk, szerinte van aki izzad és ennyit tudnak tenni a harmonikus középút érdekében.

            Eszembe jut a repülőn hogy nem vagyok gazdag. Ez a tény csak azért marja a bögyömet már régóta, mert egyrészt nagyon jó lenne full gazdagnak lenni, a másik oka pedig az irigység, vagy csak úgy a más életmódszemlélet és annak megélése és az eltérő el nem fogadása. Példaképem, Liz Gilbert mondta egyszer, hogy „a kegyelem elvisz oda ahova a lökdösődés soha”. És ez a mondás olyan igaz rám, mint az a tény, hogy békából nem lesz királyfi. Mivel nem tudok hazudni, minden az arcomra van írva, már nem megyek bele kétes üzleti lehetőségekbe. Ezért sem tudtam elvegyülni és teljes magot képezni az idegenforgalomban, nem tudok taktikázni, sem karriert építeni, mert minden álarc mögé bújt szerepet követel, én pedig csupasz seggel jöttem a Föld nevű bolygóra és max szarcsimbókkal távozom. Na szóval szeretem a szakmámat és ennyi a történetem. És bízom benne, hogy jelen utazásom pedig a szakmai Oszkar díjam lesz! A témát pedig egy sima „attól mert sokat utazom, nem vagyok gazdag’ lekerekített hipotézissel zárom. Ez a szakmám majdnem húsz éve, valami rámragadt ennyi év alatt. Ezt a részt meg kellene zenésíteni, olyan jól rímel.

            Útközben van időm megnézni minden eddig elmulasztott filmet, az Ocean 8 Sandra Bullock szarkasztikus humorával és a Red Sparrow kémtörténetet, amit főleg Budapesten forgattak és percenként visítok föl egy-egy ismert helyszín láttán, és büszkén bögdösöm bennfentes ülőszomszédomat, aki épp 10 perces fáziselőnnyel nézi ugyanazt a filmet. Utastársam azért bennfentes, mert szimulátorokat rak össze és amikor kezdem összecsinálni magam a turbulenciától, nevetve megnyugtat.

Washington repülőtere

            A John Foster Dulles amerikai diplomatáról elnevezett washingtoni repülőtéren szinte azt gondolnám, hogy egy picike kis tranzitrepülőtér, olyan jól elterül az embertömeg, pedig csúcsidőben, délután fél háromkor érkezünk kis Boeingünkkel amit párszor megrázott a külső szféra hatvanvalahány ezer láb magasságban, főleg a Atlanti Óceán-i partoknál, ahol a meleg és hideg áramlatok találkoznak, a kis gép pedig könnyű préda az erős szélnek és légörvénynek. Na szóval jövünk, érkezünk, egy kedves irányító határozott hangon, kicsit viccesen elmeséli hova kell mennünk, az amerikaiaknak az egyik felé, a külföldieknek egy másik irányba, a lényeg hogy ne aggódjunk mert ő itt van és segít, senki nem fog elveszni, sem más gépre szállni, a csomagokat ki kell venni mert tulajdonképpen most lépünk be Amerika területére, tehát a bevándorlásiak, vagy nevezzük migration-ek itt léptet be– vagy nem az országba. Internet van, lehet posztolni, feltölteni, hasít mint a szél, a sorbaállás szintén zavartalan, és gyors mint az internet, íriszvizsgálat, ujjlenyomat mind a tíz praclival, pár udvarias kérdés amire sose tudok válaszolni, ez olyan szakmai ártalom nálam amikor megkérdezik utazásom célját. Hát persze hogy munka is, mint ahogy minden utazásom munka, még ha a szomszédos faluba is megyek át mert a szemem nem tud leállni, élménygyűjtő és raktározó agyam csak erre van ráállva, de ezt nem nagyon akarom hangsúlyozni hogy ne kelljen magyarázkodnom. Tehát lezárjuk egy sima „holiday-el”, a bőröndömet irányító barátunk adja a kezembe azzal, hogy pont nekem hozta, mintha tudná hogy melyik az enyém. Az összeesküvéselméleteket gyártó olvasóimat szeretném óva inteni „mert megmondtam aha” élményektől, jelen helyzetben én vagyok az UFO, és ezzel le is zárom az ok-okozat törvényének magyarázatát bőrönd kontra irányító barátunk kapcsolatában. Az agykontrollosok úgyis tudják a három ujj szabályát, és jelen esetben ez bőven elég.

            A paradicsomleves olyan laktató és olyan isteni finom az egyik reptéri kifőzdében, hogy átértékelem új-zélandi levesélményemet Hobbitonban. Még a sajt és a betűtészták sem hiányoznak az itteni változatból, a papírpohár pedig egyáltalán nem zavaró.

            A becsekkolásnál már sok utastárssal bandázok együtt, közöttük két szlovák velem egykorú lánnyal, akikről kiderül hogy balettáncosok, van sok közös ismerősünk és egyikük Győrben táncolt három évig Markó Iván társulatában. A megfejtők között páros belépőt sorsolok ki tetszőleges táncelőadásra. És amikor a második becsekkolásnál, miközben épp a picit viselt sportcipőmet rángattam föl nem kevésbé fáradt lábamra, egy divatmagazinból előlépett pilóta makulátlan kinézettel rámmosolyog, és tudtam hogy megérkeztem. Valami mást, valami újat, valami következő szintet fogok kipróbálni, és megélni….

A spontán fordulatok szükségessége

Jinshan

Hajnalban felkeltem. Éjszaka az új helyen sok gondolatom volt, főleg a támogatásról és a spontaneitásról. A félelmeimet és a szorongásaimat ellazítom, és kaptam egy Konfucius idézetet:

„Balance is the perfect state of still water. Let that be our modell. It remains quit within and is not disturbed on the surface.” (Az egyensúly a tökéletes állóvíz állapota. Legyen ez a modellünk. Kilépve is belül marad, és nem okoz zavart a felszínen.)

Volt egy pici felhő a horizonton, ezért egy hangyafasznyi késéssel kaptam meg a napfelkeltét az óceán erejével amint visszahúzódik a partról. Bedarál mindent. Mellettem egy kutyás férfi nyújt, én is szeretek sportolni reggelente a szabadban, imádom a hajnalokat, a frissességet, a valami új kezdetét, az ébredés utáni szabadságot, az új megálmodott gondolatok lehetőségét és a kipihentség energiáit. Az egyik kutya jön velem, jaj, csak azt a szimpatikus fatörzset ne! kiáltom magamban, de már késő, hajnali barátom egy laza lábmozdulattal meg is jelöli hajnali meditációm kiválasztott helyszínét amin már tegnap este is jókat ücsörögtem a rákok életét nézegetve. Rengeteg fatörzs van még a parton, találok másikat, a kutyus hozzám jön, ezt a fatörzset lehet tegnapelőtt pisilte le, nem baj, megszagolja a fülemet, ott még talán valami érződik Chanel ötösömből, majd továbbáll.

A nap nagyon szemből jön, az óceán zúg, a hajnal frissessége pedig kinagyítja a hangokat. A rákok egészen a beach bárig merészkednek. Ez a napfelkelte lett az ébredésem, a felébredésem szimbóluma. Egy életközi válság derekán, a változás minden aspektusából rendeltetett valóság megélése egy túldimenzionált szürke világban, ahol saját kreativitásod az egyetlen túlélő erő, na szóval ott valami vagy újrakezdődik, felszívja magát a környezet kiszipolyozható életelixírével, vagy elindul a hanyatlás felé, vissza az eredethez. Hát én inkább az előbbit választom, és ígéretet teszek magamnak és minden éteri halhatatlannak, hogy dolgom van még, ami sok lemondással és változással jár, de megéri. Ezt most nem is bonyolítom tovább, békésen nyugtázom mai sikeres ébredésemet, örülök hogy ezen a Föld nevű bolygón élhetek, ennél gyönyörűbb egyelőre nincs, és ha van, egyelőre nem kell láttatni, hisz ez a mienk mindenért kárpótol. Hogy miért nekem adatott meg hogy láthatom a naplementét egy picurka sziget eldugott kis öbléből valahol a világ másik felében pont most, pont itt és pont így?

 Mert mindig okkal vagyunk helyzetekben. Okkal vagyok itt, okkal nézem a napfelkeltét, okkal látom a rákokat, szimatolom a kutyát, kutya szimatol engem, ülök egy másik farönkön és merengek az élet értelmén…..

Volt még pár gondolatom, de a napfelkelte után elaludtam….

Tegnap összeírtam a Maestro honlapjáról, ami profi információt nyújt minden lehetőségre, helyzetre és eshetőségre, hogy hol tudok Jinshanban fizetni a bankkártyámmal. Három üzletet ad ki, két Family Mart, egy PX Mart üzletet, azaz három lehetőség, egyik majd csak bejön. Leintem a buszt helyi szokás szerint, bevisz a városba, pont egy Family Mart előtt rak le, bemegyek, sajnos a kártyámat nem fogadják el. Tovább megyek a nyüzsgő főutcán, minden Family Martba bemegyek, de a kártyámat sehol sem fogadják el. Nehéz helyzet. Döntenem kell. Rengeteg látnivaló van a városban, az önfeláldozó kutya temploma, a park ami kivezet egészen az óceánig, végül egyiket sem teljesítem, látok egy nagy felhőt, és mivel az égbolton mozgó vizespalackokat még szoknom kell, ezért úgy döntök, visszamegyek Tajpbe és pontot teszek bankkártyás kálváriám végére. Mert ha Új-Zélandon tudtam használni, és ha itt van legalább egy új-zélandi bank, akkor közelebb kerültem célomhoz.

Leülök a park bejárata előtti kör alakú pavilonba, délidő van, jönnek a közmunkások, öten vannak, négy férfi, egy nő. Akár egy család is lehetne, két fiatal srác, két idősebb férfi és a nő. A nő kiosztja az ételt, megterítenek a kör alakú asztalon, és szélről figyelem automatikus rituáléjukat, a nő rámmosolyog, én vissza, hunyorítunk egymásnak bátorítóan, biztosítva egymást jó szándékunkról, közben biccentünk fejünkkel, és mosollyal zárjuk összekapcsolódó gesztusunkat.

Miközben megeszem három banánból álló reggeli-ebédemet, a főutcán kinyílik a helyi piac, ami lehetne akár egy üzletlánc, vagyis a helyi üzletek szokásos üzletsora. Egy néni a sarkon fejti a sóskát, a hús frissen lóg a mennyezetről a harminc fokos párás melegben, a kedvencem a halas pult, majd elhangzik egy „how are you” és elrebegem a tegnap a vonaton tanult „etyetye-t”, de biztos nem jól emlékszem, és most azt hiszik hogy a saját nyelvemen válaszoltam. Nem erőltetem a kínait egyelőre, elegendő a gambej, a sei-sei és a nyihao.

Nem köszönök el vendéglátóimtól, egy pár soros levelet írok nekik, remélem nem haragszanak meg, én is csak egy leszek a sok egyéjszakás vendég közül, van ez így, nem kell mindenkiben életre szóló emléket hagyni, vannak tranzit szállások, ahol csak átutazunk. Ezeket a mélyről jövő teóriákat a szállodában éjszakázó vendégek nem fogják érteni, ugyanis esetemben mindig magánháznál vendégeskedem, igaz fizetek érte, de így is autentikus érzés helyi embereknél aludni és ébredni, bepillantást nyerni intim szférájukba, és hát bizony ez nagyon bizalmi státusz, és sose szabad visszaélni vele egyik fél részéről sem.

Tajpej

Érkezésem Tajpejbe gyors és pihentető, régi ismerősként üdvözlöm az idefele látott útvonalat, majd egy spontán ötlettől vezérelve ugrok ki egy modern városrészben, és valahol mélyen belül érzem hogy jól tettem. Pár háztömbnyire van az üzleti negyed, az utcákban már itt is érződik a felgyorsult pörgős élet, a kereszteződésben rendőrnő irányítja a forgalmat, a mélygarázsokból rendőr férfi tereli ki a buszokat.

Hermès mindig a legszebb épületbe költözik :)

Az élet velejárója lett ez az egész ultra modernizáció. Hány férfi és nő, testvér és szülő, barát és rokon veszítette el egymást a világháborúkban. Hány zsidó, cigány, nem tiszta vérű, bármely oldalon álló veszítette el vagyonát, került illetéktelen kezekbe a titokban útra bocsájtott egész élet vagy több generáció munkája… Azért is fontos a technológiai és minden egyéb fajta fejlődés Tajvanon, mert a körbezárt sziget egyre több karanténba záró leckét kap szárazföldi Kínától, aki attól sem retten vissza, hogy mesterséges szigeteket hozzon létre, aminek partjait felségterülete alá vonva ellehetetleníti Tajvan, a Fülöp-szigetek és az Indonéz szigetek megközelítését, mozgáskörét.

Az üzleti negyed ridegségét ellenpontozza a fák, parkok, csobogók, vízesések és járdaszigetek kompozíciói. A sréhen és átlósan megrajzolt zebrákat Hundertwasser is megirigyelné. Igaz így többet kell menni és ha ellenkező irányba indulunk, nyerünk pár lépés pluszt, de az ilyen felfedező kedvű állandóságot kerülő kalandor mint én, örülök a rendhagyó különlegességeknek.

Érdekes felfedezés, hogy amíg a nagyvilágban spontán kóborlok, és tudom és biztos vagyok benne, hogy helyzetem amibe kerítettem magam megoldódik, otthon, ahol idő, hely és adottság áll rendelkezésemre életemet előre tervezni, dolgaimat megszervezni és a váratlan helyzetekre felkészülni, spontán hisztériás rohamokat, fejgörcsöt és depressziót produkálok bárminemű új helyzet előtt.

Lábam a nyakamban, betérek az első bankba amit dobott az internet, a recepciónál udvariasan tájékoztatnak, hogy sem itt sem máshol nem fogok tudni pénzt kivenni Maestro típusú bankkártyámmal, majd mielőtt teljesen elcsüggednék, a biztonsági őr bocsájt útjára egy hasznosnak vélt esernyővel, mert az mindig jól jön és tanácsával, miszerint próbálkozzak a sarkon túl, mert ott van angol bank és HSCB kínai bank, majd elkísér. Díszkiséretben és esernyővel vonulok mint Mary Poppins Tajpej kiépített, modern városrészében, a 101 torony hol előbukkan, hol eltűnik, mintha egy völgybe lenne beépítve, és attól függően hogy fent vagyunk vagy lent, engedi láttatni magát.

A közelebbi bankot vesszük célba, a bejáratnál egy magas, ápolt, fiatal bankkár ajánlja föl segítségét, elköszönök jótevőmtől, a biztonsági őrtől, sok szerencsét kíván, majd bankigazgatómmal nekigyürkőzünk az automatának. Többszöri próbálkozás és megerőszakolás után a siker teljes, kezemben a friss, ropogós, műanyag bankjegyek, boldogságom határtalan, és amint a siker mezejére lépek, lovagom tiszteletteljesen meghajol előttem, majd eltűnik dolga végeztével. A segítségnyújtás eme formáját tapasztalom egész Tajvanon, a figyelem a feladat megoldása közben teljes értékű, majd a problémát letudva ugyanolyan spontaneitással térnek vissza saját rutinjukhoz, mintha csak a sarkon fordulnának be, miután véletlenül nekiütköztek egy rohanó gyereknek.

A csavargás és a hely megismerésének egyik legjobb módja a gyalogos városnézés. Térképem szerint négy-öt kilométer hosszú a táv a főpályaudvarig, nekem ez futásban sem jelent gondot, hátizsákkal a hátamon pedig újabb megmérettetés. Mire lecsöppen az első eső, hálával gondolok biztonsági őr barátom gondoskodására, majd a sok kövér esőcsepp behúz egy irodaház árkádja alá, ahol többed magammal várom az időjárás enyhülését. A vastag oszlopok közt a lépcső elegendő menedéket nyújt helyinek és turistának, tálcán édességet áruló diákoknak, madaraknak és a szélnek.

Útközben vettem egy pékségben négy finomságnak tűnő péksüteményt. Apró kis bucik, ínycsiklandozó formában. A nagy fehér túl száraz. Ilyenre sikeredik a sütésem ha nincs otthon tojás, tej és olaj. A másik becsapós, mert kívül édes, belül sós. Van még kettő, de az eső bezavart a metróba. A lejáratnál még bátor vagyok, majd a lépcső alján elbátortalanodok, szemben két uniformisba öltözött hölgy, kérdezem a „méjn stésön” felé merre induljak, mondják bármerre indulhatok. Elképzelem, hogy az egész metrórendszer össze van kötve átjárókkal, amit gyalogosan is lehet használni, erős tájfun idején a lakosok lent élnek az alagútrendszerben, van itt minden, Chanel-től kezdve Hermès, egy sushi bárba betérek, habár egy nagyon kedves amerikai ismerősöm óva int a nyers ételektől, de egy sushinak nem lehet ellenállni. Nyolc darabos sushi tál kilencven tajvani dollár, lassan megtelítődik a hely, nem lehet ez olyan rossz. Mellettem egy srác nagy ívű mozdulatokkal válogat és rendel, talán tajcsizik, vagy valamilyen koreográfiát próbál, vagy csak egy terápiás rituálé….

A metró

Ázsiai filmek rémálmát idézi a metró, fentről a mozgólépcső legtetejéről lenézve szédítő a tömeg szisztematikus hullámzása, szinte belevetem magam az óriási medencébe lesz ami lesz alapon. Egy célzott fejessel indítok, szerencsejátékosok félszeg magabiztosságával érintem zsetonomat az érzékelőhöz és talpas érkezésem meg se kottyan a lent nyüzsgő lényeknek. De mint minden akváriumban, csak kívülről tűnik kusza összevisszaságnak  a benti mozgás, a víz medrében engedelmesen úsznak a halak a kijelölt útvonalakon. Itt a biztonsági peronfelelősök nem alulról nézegetik a székeket, hanem teljes testükkel és lelkükkel irányítják a ki és beszállást. A padlóra rajzolt irányjelzők decens kis sorokba rendezik az utasokat, majd a kétpercenként megjelenő szerelvény megtelítődése után a peronfelügyelő széttárja karjait, jelezve hogy a szerelvény megtelt. Megfigyeltem, hogy ezt  rituálét csak csúcsidőben és a legforgalmasabb megállókban művelik. Záródik a metróajtó, a biztonsági kapu is, esély sincs szétfeszíteni az ajtókat, szófogadón telik a következő két perc. Utazásom potom húsz tajvani dollárba (kb. 180 forint) kerül a metró teljes területére érvényes bizonyos időkorláton belül (azt hiszem egy óra).

Kiszállok a hangosbemondó ízes angol „Main Station” jelzésére, kicsit elbizonytalanodom mint a Kálvin téren huszonöt év után is, hogy melyik feljáraton kell kijutnom, mellettem egy velem egyidős fiatalember nyomkodja a mobilját, megszólítom, majd az elkövetkezendő fél órát együtt töltjük. Megtanulom használni az automatát, irányba tesznek, zsetonomat biztonsággal elnyeri a kiengedő kapu zárrendszere, és boldogan indulok Póhoz, festőművész barátomhoz, aki immár egy biztos pont lesz az életemben itt Tajvanon.

Jinshan felé

Végül sikerül reggel kitekernem az óceánpartra. Hatalmas töltés húzódik a part mentén, ameddig a település tart. Pár hullám erőteljesebben csap ki, most apály lehet mert eléggé visszahúzódott a víz, hatalmas száraz partszakaszt engedve láttatni.A parton nem sokan lézengünk, egy halászhajó jön velem párhuzamosan ahogy tekerek a 300 méteres töltésen, reggel nyolc óra van, a napfelkeltét lecsúsztam, különben is borult az idő, majd legközelebb.

Még van időm kisdologra és nagydologra is, viszont még rajtam is kifog hogy vécépapírt a tartájba nem dobunk bele!

Irányomat a változatosság kedvéért most a temető felé veszem, sok kis színes oltár állít emléket a földi halandóknak, kiknek ideje addig tartott, míg elrendeltetett. Vidáman nézem a kis mozaikszerű színkavalkádot, itt még a legoptimistább vándornak is kedve szottyan meghalni.

A pályaudvarnál a kis büfében régi ismerősként üdvözölnek, kérek két vizet, és kérdezem hogy reggelizni tudok-e és mit. Mutatnak tovább két háznyira egy gyanúsan garázs kinézetű  helyre, a két ház között motorkerékpár szervizbolt, előtte kiakasztott esőkabátok, nézem őket, mutatom a hölgynek hogy szeretnék egyet venni, leakaszt egy átlátszót, a kezembe nyomja, fizetnék de nem kér érte semmit, jelzi hogy ajándék.

Reggelim egy tojásos lepény, ami egy fűszeres lepényre ütött tojás, 35 tajvani dollárért. Kiderül, hogy eddig túlköltekeztem. Mivel úgy néz ki, hogy maestro kártyámat itt (sem ) tudom használni, kénytelen leszek beosztani a maradék 500 tajvani dolláromat a maradék két napra.

A pályaudvar nyüzsög. Eszembe jut hogy hogyan fogom megtalálni a peronomat, ha megtalálom a vonatindulás menetrendjét a jelzett indulási helyszínnel. Kérdezem, mutatják, nem elég, megkérdezem az erőteljesen sípjába fújó forgalmi irányító vasutas munkatársat is, aki előzőleg sorba állította a népet, aki meredten nézi sokáig cetlis jegyemet, majd int és elindulunk. A sípszóra libasorba rendeződő ázsiai vendégek pisszenés nélkül tűrik, hogy én, a „más”, a kígyózó sor elejére vagyok állítva, kikerülve a tömeget, megúszva a várakozási időt és biztonságba tudva vagy letudva. Az utóbbi eszembe se jut, mert azonnal hárman ugranak mögülem hogy segítsenek. Kérdezgetnek honnan jöttem, ki vagyok, mit csinálok, és biztosítanak hogy bátor vagyok, gratulálnak és örömmel nyugtázzák hogy országuk gyönyörű, az emberek kedvesek és segítőkészek, és nagyobb biztonságban érzem magam a tájfunok hazájában és a kígyók szigetén mint otthon két daru között a tizenharmadik kerületben. Mert sose vagyok egyedül, az emberek beszélnek annyira angolul mint én, aztán előkerül egy öt és egy hat éves kislány akikről azt hittem hogy ikrek, büszkén mondják azokat az angol szavakat amiket ismernek, aztán előkerül egy hét év körüli fiúcska, aki nagyon szégyellős, majd egy nyolc év körüli, aki nem annyira.

Elképzelhető hogy kinn maradok szervezéstant tanulni Tajvanon, mert ezek a kedves kis emberkék példaértékű türelemmel és alázattal viselik egymás határozott utasításait, sípolásait, kordonállásait, mosolyogva, mégis tudatos önbizalommal az arcukon. Ez már egy magasabb szint, ahol mindenki tudja a dolgát. A takarító összeszedi a szemetet a vonaton, az utcaseprő kikaparja a csikket a rácsok közül, a bankigazgató segít kivenni tajvani dollárt az automatából (de ezt majd később), a forgalomirányító a metróban a testével érteti meg hogy az ajtók záródnak, és az egész ceremónia óriási bizalmon alapszik, ahol a kinevezett felelős maximális szakmai tudásával végzi a dolgát. Nincs lenézés, csak kölcsönös elfogadás.

Na szóval, odavezényeltek a négyes számhoz mert nekem a négyes vagonba szól a helyjegyem. Somolygok magamban, na persze, Pesten még a digitalizált metrónak sincs mozgássérült vagy peronra beszámozott ajtója, az IC-kről pedig lelépni gondos figyelmet igényel. Majd amikor meglátom a vonatot, eszembe jut az úttörővasút, a piros sárga színű retro változat, és érzem hogy nyerésre állok, kicsi egóm dörzsöli tenyerét, mégse olyan tökéletes ez a fene nagy emberbarát közösség. Ám mikor megáll a négyes szerelvény a négyes számú oszlop mellett, az ajtó pedig ott nyílik ki ahol állok, megkövetek minden eddigi kétségemet, matematikai, számítási, mérési tudásomat és mindazt a félreértelmezett következtetést, miszerint minden ami régi, az elavult. Itt még a veterán megyagőzös is óramű pontossággal jár és a milliméter az új centi.

Az úttörővasút külsejű vonatocska belül kényelmes fotelekkel, lábfelrakós kényelmi tartozékkal, állítható, dönthető ülésekkel és légkondival van ellátva. Előttem egy fekete hajú fiúcska kacérkodik velem, két éves lehet. Gyönyörű a gombafrizurás fekete hajával, mosolygós huncut szemével, izgő-mozgó kisugárzásával…. Az apuka is….

Az ablak mellett ülő fazon a telefonjával játszik,  majd egy laza mozdulattal behúzza a függönyt. Pedig a legszebb a kilátás, ahogy a Taroko Parkot megkerülve az autópálya mellett kanyarog a vonat az óceánparton. Megkérem hadd cseréljünk helyet, amibe simán belemegy. Az ülések forgathatók, tehát ha van egy négy fős társaság, kártyázhatnak is. Az én székem totál bepörgött, utitársam segít fixálni.

Nan’ao-n keresztül megyünk, ugyanis több féle vonat van, ez a három órás vonat, de van a négy órás, és amivel jöttem az volt a két órás. A három órás és a négy órás a legolcsóbb és természetesen több helyen is megáll, a Taipei – Hualien jegyem idefele 450 tajvani dollár volt, a mostani 311 tajvani dollár. Nanao egy igazi tengerparti ékszerdoboz, fekete homokos tengerparttal a keleti részén, sötétzöldben burjánzó hegyekkel a nyugati oldaláról. Az Atayal törzs körülbelül 250 évvel ezelőtt telepedett meg itt és virágoztatta a környéket a Qing dinasztia uralkodása alatt (1683-1885), amíg az öt éves japán inváziót követően 1910-ig a tajvaniak elkezdtek gazdálkodni a környéken. Napjainkban az atayal törzs jelenléte még mindig erős, és még sokan élnek hagyományosan vadászatból (őzekre és vaddisznókra). Sok nagyon szép túraútvonal van errefelé, bicikliút, csendes ösvények ahol találkozhatunk majmokkal, különleges madarakkal, őzekkel és vaddisznókkal.  

Suaoxinban mindenki leszáll. És amikor egy nagyobb tömeg leszáll, azonnal jön a takarító, és összeszedi a szemetet a vonaton.

Dongshan-nál észreveszem, hogy csináltam egy felvételt, ami pont fordítva vett föl. Bedobtam az óceánparton a telót a biciklikosárba, és nem vettem észre hogy benyomva maradt a kamera felvétel gombja, majd elkezdtem fényképezni a kamerával, aztán bepózoltam a telefonba a szelfibottal, amikorra véget ért a videofelvétel. Vicces

Luodong-nál áll meg a vonat, Buddha életét olvasom és közben Aretha Franklint hallgatok. Izgalmas párosítás.

Azt hittem Yilan-ban nem állunk meg aztán mégis. Most már én sem viselem el saját szagomat, nem hoztam hónalj stiftet, mert kézipoggyászom volt csak, és nem akartam kockáztatni hogy elvegyék.

Jiaoxi egy nagyobb város lehet, közel a pályaudvar, egy megállót átaludtam. Két nevezetessége van a városnak, az egyik a Wufengqi Vízesés, a másik a Paoma Historic Trail. A Tangweigou Hot Spring Park pedig a város közepén halas lábpedikűrt kínál ahol az apró kis halacskák lerágják a felesleges bőrt a megfáradt vándor lábáról. Fulong előtt ébredek, ahol minden év júliusában 3-5 napos rockfesztivált rendeznek, a tengerpartja nagyon kedvelt, van fizetős és ingyenes része, ahol a Shuangshi folyó belefolyik az óceánba,  mindegy melyiket fedezzük fel, ajánlott a vizisportokat kipróbálni. A kerékpárosok itt is találnak biciklis útvonalakat amiket érdemes bejárni.  Shuangxi-nál Dobṧinskỳ szlovák népmeséit olvasom. Sokan szállnak fel, egy szerzetesforma is.

Houtong állomáson van egy macskafalu. A bányászváros lakói a sok patkány miatt kezdtek négylábú kedvenceket tartani, majd a bányák bezárása után sokan elhagyták a települést, a cicákat magukra hagyva. Állatvédők és macska imádók megszervezték az állatok védelmét, meghívták a sajtót és egy új imázst építettek a város köré, hasonlóan a japán macska szigethez tematikus üzletekkel, kávézókkal, és a vonatsínek fölött átívelő híddal, amit a macskák biztonságos átkelése miatt építettek. Kutyákat ajánlatos otthon hagyni.

Ruifang-nál mindenki leszáll. Én nem. Aztán felszáll egy pasi és jól kitúr a jól bevackolt helyemről, ahonnan már végigutaztam a fél szigetet. Nem nagyon értem kérését, de gondolom az ablak mellé szól a jegye. Bevágja magát az ülésre, és egy Master Cam használati utasítást kezd el olvasni. Elülök mellőle, mert vannak olyan emberek, akikkel nem rezeg együtt az auránk, master camos barátocskámmal nem perdülünk egy húron, úgyhogy átülök a bal oldali szárnyba, és a nagy kapkodásban, elhagyom a jegyemet. Az egész vagon keresi, nem szimpatikus barátunk is, négykézláb mászom végig a szerelvény folyosóját, bekukucskálok minden ülés alá alulról nem tiszta, már-már kétségbeesetten legyintek egy újabb kaland elé, amikor az új ülésem ablak-szék közötti nyílásában megtalálja egy vadidegen, a történetemben eddig nem szereplő férfi a jegyemet. Pánikra semmi ok, itt mindig minden megoldódik.

           Qidu-ban imádkozom hogy ne üljön mellém senki, és nekem se kelljen elülnöm. A helyiek ugyanis nagyon szabálykövetőek, én pedig kényelmes. És büdös. Depardieu egyik önéletrajzát olvasom. Azt írja hogy minden esetben túlél, és

„mindig lesben áll, hogy megragadja az életet.”

Xizhi megállóban lassan elpakolok mert nemsokára Taipeiben leszek.

Egy gyors pisi Tajpejben a főpályaudvaron (Main Station), és már jön is a busz ami visz tovább Jinshan felé. Be kell állni a sorba itt is, a vonatpályaudvar egyes kijáratánál van a buszpályaudvar, jön a buszvezető és kiabálja az indulást. 49 kilométerre van Jinshan, több mint egy óra alatt tesszük meg, kanyargós útvonalon, aztán elhaladunk a geopark mellett, nem szállok ki, megyek tovább, a települések itt összefolynak, figyelem a térképet, a megállókat, minden ülés fölött van egy jelzőgomb a buszon, a leszállás előtt azon jeleznek az utasok. Megérkezem a MacDonaldshoz, ott egy lány segít megkeresni a címet, nagy nehezen megtaláljuk, az ő google térképe mást ad ki mint az enyém, leírja kínai karakterekkel a címet és a vendéglátóm nevét.

Gyalogolok egy keveset, nehezen találom meg a tengerparti szállást. Egy pici, alkoholtól szagló hölgy segít, mondja, mondja kínaiul, én meg úgy csinálok mintha érteném. Aztán megtalálom eldugva az egymás mögött épült házak között, udvaron át, putriszerű viskók között, egy autentikus környezetben. Kiderül, én a hátsó bejáraton közelítettem meg a szállásomat, a másik döbbenet hogy a háziak majd rajtam keresztül jönnek aludni a saját hálófülkéjükbe, vendéglátóm bankár volt, van sok hasznos tanácsa a maestro bankkártyámmal kapcsolatban. Közben a világ minden pontján lassan gyűjtést indítanak, Viki barátnőm St Croix szigetéről hív fel aggódva, megnyugtatom hogy minden rendben, élvezzék lökött kalandozásaimat, mert itt tényleg minden megoldódik.

Kimegyek az óceánpartra, Tajvan legészakibb pontján, a szörfösök itt is rendületlenül tolják, szállásom egyszerű teraszáról rálátni a tengerpartra, ekkor derül ki számomra, hogy egy fura hippikolóniába csöppentem, közben a hátam mögött lemegy a nap, apró rákok fúrják alagútrendszerüket a parton, szelektálják a partra mosott szemetet, valakinek ezt is el kell végeznie. Csupasz, élettelen fák állnak ki a homokból, rendezetten, mintha valaki cölöpöket ültetett volna a part mentén, sűrűbb-ritkább kompozícióban.

Gyorsan felfrissítem magam, a levegő jó, nincs eső, és folyton azt hiszem, hogy repülőgép zúg el a fejem fölött, pedig csak az óceánnak van ilyen mély hangja. A horizonton apró fényes lámpások jelzik a hajókat, lassan telepöttyöződik az egész látóhatár.

Ivi (nevezzük Ivinek vendéglátómat) azt mondja, hajnalban a napfelkelte gyönyörű. Tökéletes program lesz.

Taroko Nemzeti Park

Hatkor csörög az óra, egyszer vagyok Tajvanon, dünnyögök magamban és összeszedem az ideális matracon szétterült testemet. Kávé a közös konyhában tejporból, mindegy, a lényeg úgyis az íz és az aroma, pici kis ízetlen de isteni licsi, banán, tegnapi citromos limonádé a helyi étteremből, édes mint a méz, fanyar mint a cukorba mártott citromkarika amit gyerekkorukban kaptunk mamától, és a végtelenségig nyalogattuk, majd összehúzott arccal és fintorba vágott kifejezéssel beleharaptunk, aki megette az egészet az a kihívást teljesítette, aki fanyalogva feladta azt kinevettük.

Végigsétálok a beépített utakon a pályaudvarig, röpke 15 perc a táv, még vizet is van időm venni, potom tíz tajvani dollárért, vagyis kilencven forintért, hülyének is megéri, vettem is kettőt. A temető felé nem mennék, most valahogy nem fűlik a fogam a kripták látványára. Itt úgyse tudom elolvasni a neveket, a tisztelet csak az építészetnek szólna, nem a személynek akinek állították. Életközi válság…. Kerülök egy kicsit, majd amikor meglátom a bambusznádból készült korlátot a pályaudvar felé, megnyugszom.

A busz késik. Nem sokat, de egy idegen vándornak, reggel hét órakor a bizonytalanság érzetét kelti, de megvonom a vállam és várok még egy kicsit.

Én nem azt akarom megtanítani hogy hogyan kell utazni, hanem hogy miért. Nem akarom magam megfeszíteni indokolatlan túlfeszített hajszában, inkább elfogadom, hogy nem fogom tudni bejárni a 92 000 hektár kiterjedésű nemzeti parkot, az ataya törzs eldugott faluit, a háromezer méternél magasabb csúcsokat, a zabolázatlan Liwu folyó teljes hosszát a szurdok mélyén és Xinchenget és Wulingot összekötő kiépített útvonalat. Utitársam egy osztrák lány akit a buszon szedtem össze olyan iramot diktál hogy az első túraútvonal után különválunk. Így viszont meglátom a pillangót, észreveszem a keresztbe szőtt hálón kapaszkodó pókot, a miniatűr békát, a kígyókra figyelmeztető jelzést, felmászok a Xiangde Templomba, megebédelek egy családnál és megúszom az esőt.

A Taroko Nemzeti Park fogadócsarnoka, mint egy kolostor kerengője....

Xiaozhuilu Trail

Egy nagyon rövid, 0,6 km hosszú, húsz perces séta a bejáratnál található első túraútvonal, ami rácsatlakozik körülbelül 600 méter múlva a Shakadang túraútvonalra. A figyelmeztető táblák már itt jelzik az élővilág természetes környezetét, vagyis hogy nem mi vagyok otthon, hanem az itteni élővilág van itthon. Ha az emberre ártalmas élőlényt látunk, akkor saját magunk érdekében őrizzük meg hidegvérünket és nyugalmunkat és minél hamarabb távozzunk a helyszínről. A meredek sziklaszirtek alatt pedig folyamatosan haladjunk, mert a környéken omlásveszély van. Hát így indul a kirándulás, egy szál rövidnadrágban, baseball sapkában és napszemüvegben.

A helyi királyfi

Shakadang Trail

A bejárattól balra indulunk neki a túrának, át a hajtűkanyaros főút mellett, az alagúton a fal mentén, amíg bal oldalon egy kis átjáró kivisz a Shakadang Trail-re. Vendéglátóm Susi alaposan berajzolt térképe szerint két órás túra. A főbejáratnál tábla hívja fel a figyelmet a szükségre, miszerint jobb elvégezni itt és most,  mert a park egész területén nincs mosdó. A mesterségesen kivájt sziklahasadékban kialakított teraszos járda, a korláttal védett folyómeder mellett húzódó utacska, a miniatűr kis erkélyes kiugrók, a színes, simára csiszolt kövek, virágok, ezer színben és formában ívelő hidak magával ragadnak, el-elbambulok, a hasadékok mélyén törpének érzem magam, sehol egy kígyó, és már három órája menetelünk és nincs vége az útnak. Itt történt az elválás köztem és Karin között, ő a saját tempójában rohan tovább, én a magam tempójában ismerkedek Klausszal, aki valahol Dunakilitin dolgozott egy magyar cégnél, a békákkal, a kövekkel, a pókokkal, a kolostorokkal, az ételekkel, az utakkal és a postával.

            A Liwu folyó a 3000 méteres Qilai, Hehuan és Nanhu csúcsokról zúdul alá nagy sebességgel, kacskaringózva a szurdok hosszú ágyában, begyűjtve az útba eső folyók, vízesések és források vízhozamát, nagyságát mutatja a meder szélessége, mivel most nyár van és szárazság, a kedves kis folyóvá szelídülő víz itt lenn a „földszinten” békésen folydogáló életelixír, ahogyan a folyó vad zuhatagból csendes folyóvá szelídül, úgy a természet is kusza dzsungelből kövekbe mintázott műalkotásokban bontakozik ki.  A víz hosszú idő óta mossa a part köveit, a meder alját, formázza, festi, tereli, görgeti, szétporlasztja, a szél pedig berendezi, megszárítja, arrébb pakolja, befedi, eligazítja. A hangok a szurdokban mint Taipeiben a forgalmas úton, csak itt a kabócák tapsikolása, a szél berepülése és a víz suttogása egy olyan fülsiketítő kánont komponál, ahol az emberi szó elhalványul és jelentéktelenné válik.

            Fejekre vigyázni! Figyelmeztet egy tábla a mesterségesen kivájt kanyargó folyosón, ami korláttal szegélyezi irányát, pedig szinte a folyómederrel egy szintben vagyunk. A figyelmeztetések az út mentén azoknak a renitenseknek szólnak, akik lelépnek a kijelölt útvonalról egy még jobb selfie-ért vagy csak úgy.

            Ha követem a madarak hosszú és rövid csiripelését, füttyét és szólamát, felfedezhetem a piros bóbitás, királykék mellényes, fekete – fehér apróságokat vízen, földön, levegőben…

A park egész területén közlekedő buszra a főút mentén bármikor fel lehet pattanni (easy carddal még egyszerű is), és visz tovább a következő állomásra. Mivel a vonaljegyeket statisztikai megfontolásból a leszállásnál mindig elveszik, sem megmutatni, sem evidálni nem tudom, hogy melyik szakasz mennyi, honnan-hova és hogyan visz. A piros hídtól stoppal vállalunk egy közös irányt ausztrál újdonsült barátaimmal, majd kihagyok két túraútvonalat és azonnal a végén kezdek. A közbeeső harminc vagy negyven perces túraútvonalat csak azért nem vállalom be mert oda ment Karin is, aki ugye nem az én léptékegységem…. Így marad a szurdok eleje meg a vége, a velejét pedig a buszból csodálom meg alagutakon át, rámpánál várakozva, esőt kerülve, beszarin jó korán hazamenve….

Óriási, felfoghatatlan és elképzelhetetlen erők dolgoznak a földben. A tektonikus lemezek ficánkolása felgyűri, egymáshoz nyomja, rajzolja, karcolja a köveket akár több kilométer hosszan, hullámosra, egyenesre, színesre, cikkcakkosra, ahogyan az eurázsiai és a filippin lemezek találkozásánál az energiák éppen nekifeszülnek. Igazi művészi alkotások a köveken kirajzolódó grafitik.

A saját tempómban megtett út nagyobb koncentráltságot ad, az egyedüllét pedig fókuszáltságot. A keresztbe szőtt pókhálónak nem tudok nekimenni, mert ügyesen szőtte sréhen két faág közé  lakását a körülbelül tíz centiméteres ízeltlábú. Pár lépés után egy másik pókkecót látok ugyanolyan elhelyezkedéssel mint az előző, talán egy lakópark extrém kilátással Formósa szigetén.

Xiande Temple

 

Pudu, a piros híd úgy hívogat a zöld tájat és a kék eget összekötő kiszáradt folyómeder fölött, hogy kihagyok minden úttalan utat, átívelek az ismeretlenbe, fel a felhők közé, ahol a madár sem jár. Sok-sok lépcsőfok és nagyon kevés ember a bátrak jutalma. Talán a helyi templomok sokasága, és a Taroko Nemzeti Park természeti szépségei miatt ez a látványosság nem vonzza a tömegeket, vagy a szél és a felhők fogócskája elgondolkodtatja a vándort, merre menjen, belevágjon-e egy új szakaszba, vagy csak kívülről szemlélje amit belülről majd hozzá gondol.

Alattam két folyó, a Tacijili és a Dasha találkozásából a Liwu, az élet vize folyik tovább. Felettem a hegyeken átkúszó felhők csúcstalálkozót tartanak.

Az első harmad után a szintén tűzpiros Tianfeng pagoda emelkedik ki a zöld fák lombkoronája közül. Olyan mint egy les, egy megfigyelőállomás, bástya, csili-vili figyelemelterelő, hogy az igazi tartalmat csak az arra érdemesek és kitartóak fedezhessék föl. A kör alakú pagodába fel is lehet menni, de a szél ereje megijeszt, és én  gyorsan akarom látni a többi mindent, mielőtt az eső elered, mielőtt az időjárás ismételten megtréfál, mint pár nappal ezelőtt a Zen templomban Jinguashi szent helyén.

Először a napkereszt, ismertebb nevén horogkereszt (sajnos) szimbóluma üt arcon, a templom első épületén körös körül díszítve a teraszok  korlátjának külső falát mindkét szinten. Jelentése Indiában jó szerencse, Kínában pedig a hallhatatlanságot szimbolizálta, a magyar népművészetben tekerőlevél néven volt ismert. A négy szár jelenti a négy őselemet, a közepe pedig az ötödik elem ami az egészet működteti. Ha gyorsan forgatjuk, akkor pedig kör lesz belőle. A mögötte húzódó templom lépcsőjére leülök, onnan nézem a káprázatos kilátást, az előttem tornyosuló Ksitigarbha Bodhisattva aranyszobrát és a hatalmas teraszt. Nyugalom jár át, teljesen átadom magam mind a hat érzékemnek, és akkor meghallom. Jobbról jön, valahonnan az arany szobor mögül, mintha bújócskából számolna ki,  messziről, a völgy végeláthatatlan messzeségéből. Talán a szamovárnak van ilyen hangja, a három nővérben, de a tarokoi szél még rátesz egy csavarral. Ebből lesz a félelmetes dallam, ami egyre közeledik, és amikor már azt hiszed hogy elkap, belemászik a füledbe és hirtelen csendben marad.

Mára ennyi. Fantasztikus ízelítőt kaptam a természet szépségeiről Tajvanon, a hangok szélsőséges megnyilvánulásáról, a kontrasztok éles látványáról, a szagok és illatok különlegességéről, nem csókoltam meg a békát, nem vettem képeslapot egy nagyon kedves barátomnak, nem áztam el, de ma se tudtam kitekerni az óceánpartra, mert mire hazaértem, természetesen eleredt az eső….