A kísértés

Amíg nincs értés, addig van kísértés.

Tegnapi messzemenő gondolataim leülepedni látszanak, új erőkkel szállok az újdonság megismerésére és úgy döntök, felszabadulok.

Persze, mert olyan könnyű a tengerparton felszabadulni.  Az elején kezdjem vagy legyen benne fikció? Miközben talán életem legjobb történetét fogom megírni itt Mentonban, életem története összességében egy visszaigazolt szándék, egy erős akarat és folytonos elhatározás. A bármi áron.

A kísértés pedig folyamatosan jön. Nem férfi képében, azt most otthon hagytam egy időre, az itteni férfi pedig nekem túl szabályos és különben sem tudom megkülönböztetni a francia sármost az olasz macsótól, vagy a szerb, horvát, szlovént, de az oroszt azonnal beazonosítom. A kísértés mutatja meg az érzést. És minél mélyebbre kerülök szerelmi történetemben, annál jobban felismerem a kísértést.

Nyugi, ma már ittam kávét, és okfejtésem történetem végére kikristályosodik.

Én én vagyok. Megszemélyesítem saját magamat saját történetemben. A világ egyik legtöbb tiltótáblájával rendelkező Mentonban. A világ legtöbb zebrájával, ami előtt kötelező megállni, a világ legtöbb körforgalmával, ahol befele indexelnek és kifele csak simán kihajtanak a sofőrök. Minden csak megszokás kérdése. Viszont utálom a megszokásokat. És imádom a kihívásokat. A kísértés pedig mint az alma Éva előtt lebeg.

Menton maga a kísértés. Itt nincs felhőkarcoló, a régi a még régebbivel egymáshoz simulva éli mindennapjait. A petangozó helyiek az elkerített parkokban, a bébicsőszös gyerekek a zárt játszótereken, a gyalogos vándorok, az autós haladók, a kocsmázó helyiek és a túlélő bevándorlók.

Milyen kevés választja el az embert a döntéseiben. És olyan egyszerű. Kimondani viszont nehéz. Döntöttem. Elköteleződtem az életem mellett. Minden más csak díszlet és beépített hozadék.

Nem fordult meg még senkinek a fejében egy csodás, nyugodt, élhető helyen hogy maradna? Hogy kipróbálná? Milyen reggelente kisétálni a tengerpartra és megmerítkezni a természet energiáiban? Vagy beköszönni a sarki pékségbe két kiflit és egy süteményt rendelve a reggelinkhez majd azt komótosan elfogyasztani kilátással a hegyekre? Aztán a számunkra extrém levegőt beszíva vagy izzadva vagy fázva átadni magunkat a munka örömének, azzal a tudattal, hogy ha kimegyünk, nem a város fülledt szmogja hanem a természet lágy öle vár látványával, frissességével és egyediségével?  Hát nekem folyton megfordul a fejemben. Hogy az itt és a most az egyetlen és leginspirálóbb hely a világon, és csak a döntés kimondása az egyetlen korlát ami határt szab a szabad akarat és a kötelesség közé. Merek-e álmodni egy nagyobbat? Merem-e túllépni saját korlátaimat?

Azt nem biztos, és még a kutyapiszkon is átgörgetem lábamat, felfedezve, hogy a szerencse is csak érintőleges nálam. Vagy az ürülék túl kemény.

Menton óvárosa egy felszíni barlangrendszer. Tudom hogy ilyen nem létezik, de igen. Felfedezésem egy oldalsó szűk, sikátoros, meredek lépcsősorral kezdődik, ahova két újdonsült barátnőmmel kapaszkodunk föl. A falat két oldalról is kézzel elérhető téglákat egy vékony vaskorlát biztosítja, szemben az enyhén ittas helyit is, aki arról magyaráz, hogy a lépcső meredek. Mosolygok ki a fejemből kifele, mert az egyetlen kommunikációs eszköz minden helyzetre a szívből jövő mosoly, és bizonyíthatják ellenkezőjét izomból kigyúrt és erőből maszkulin embertársaim, emberünket elengedem, és folytatjuk utunkat az óváros tiszta, makulátlan kőútján egyre magasabbra. Az aprócska, pici házak úgy meredeznek egymást túlszárnyalva, mint az orgona sípjai. Kukucskálnak ki egymás jobb vagy bal vállán át, csak hogy lássák a tengert. Okker sárga, matt zöld, kő szürke, tégla vörös, közelről nézve üdítő, a napból nézve változatos. Attól függ hol áll, mennyi felhő veszi körül, merről fúj a szél és én hol állok. Most épp két házikó között egy falkerítés tetején egyensúlyozok és nézem be az öblöt. Az új és a régi kikötő között Menton nyüzsgő, de hívogató parti sétányát a Sablettes-t.

Itt az ablakba rakott cserép megáll a fejünk felett, a térkőnek funkciója van, a macska bolyhosan, kinyúlva alszik a lépcsőn, mellette agyagba formált képmása, a virágok még a sötét, szűk utcákon is zöldebben virágzanak mint a szomszéd nője, a spaletták pedig vagy műszempillával felragasztott szemhéjak, vagy napszemüveges társaik.

Innen indul a nagy Mercantour túra a maga több mint 200 kilométeres távjával. Mercantour a környék legszebb és legnagyobb nemzeti parkja. Közel 600 km a bejárható túraútvonala. És megértettem a mehetnék definícióját. Az ember tervez, Isten kezében okfejtése méltán von kérdőjelet a végzés mibenlétéről. De itt, Menton szűk és miniatűr fellegvárában olyan könnyű kimondani az alkotás szabadságának lényegét. Látni és láttatni, szabályozni és megélni. Saját korlátaink gyűrűjében. Aztán rajtunk áll hogyan éljük meg. Én önfeledten. Ahogy végig gördült a kutyakaki a flip-flop papucsom talpa alatt, elragadott a gyönyör és a felismerés, hogy bizarul vagyok szerencsés. Mert kaptam egy adottságot, egy képességet, a felismerés, a szabadság és a szabad akarat képességét. Ehhez párosul az alkalmazkodás képessége, az elengedés művészete és a kéretlen megtapasztalás elfogadása. Erről minden írásomban polemizálok majd, mert meg akarom fejteni az elvágyódás, a mehetnék, a megismerés, az utazás misztériumát.

Ez a közel hét évszázados mediterrán város az alig ezer ötszáz hektárján őrzi a Belle Epoque hangulatát palotáival, és a hely szellemével. Ez a szellem nem kísért hanem inspirál. Egyre feljebb a lépcsőkön, a kacskaringós szűk utcákon, ahonnan belátni a tárva-nyitva hagyott még szűkebb lépcsőkön a feljáraton az emeletekig. És onnan nem tovább.

Mígnem elérünk a partról kimagasló mauzóleumot magába foglaló temetőig. Majdnem azt írtam hogy kertig, mert nekem majdnem az. Úgy járom a temetőket útjaim során, mint más a butikokat, strandokat vagy bazilikákat. És miután nemsokára negyvennyolc, az ember már elgondolkodik az élet nagy dolgain. És mindegy hogy hány a ránc, a fő hogy a szem ragyogjon! Mint ahogy az előttünk ép temetőt lelakatoló temetőőr arca is felragyog amikor meglát. Én rámosolygok, és mielőtt belekezdenék spontán monológomba a „dix minutes”-ről és hogy „je voudrais”, már a kezembe is nyomja a lakatot, és kijlenti, hogy  „dix minutes”, tíz perc múlva zárjak be.

Szám tátom, szemem kikerekedik, olyan vagyok mint egy düllesztett porcelánbaba, kezemben a sima, réz színű lakat, két kiscsaj röhögőgörcsöt kap, és gyorsan beiszkolunk a temetőbe. Vajon mire elég tíz perc? A nevek keverednek. Van olasz, francia, német hangzású név, a kősírok katonás sorrendben vonulnak a kétoldali járdák mentén. A végében pedig a mauzóleum, amit egy orosz család állíttatott és impozáns épülete kitűnik arany kupolájával a megkopott, szürkés régmúlt sírkövei közül. Miért mindig a halottak kapják a legjobb kilátással rendelkező parcellákat? Talán hogy az ember éltében egyre feljebb és feljebb, egyre többet és többet akarva legyen egy határ ahonnan mindegy. A halottak úgy foglalják el a kilátást, mint a futóversenyen a szalag a cél előtt.

A látás vanságának leírója akarok lenni. Éppen ezért lassan haladok a sírok között, létezésem fordulópontján megérint a patina, érzékletesebb vagyok az emlékekre és kezemben a kulcs. Két lány életét mentem meg, ha nem jövök, ők az éjszakát biztos hogy a temetőben töltik. Döbbent arckifejezéssel figyelik az őrült nőt, aki gyönyörű Rouge ruhában, egy lakattal a kezében, nemzetközi egyezményes jellel magyarázza hogy idő van. Allez, allez, próbálok helyinek mutatkozni és feladatomat tökéletesen teljesíteni. Kifele jövet elveszítjük Mirát, kötelességemnek hangot adva megkondítom a temető harangját, hogy jelt adjak, a halottak is nyugovóra térnek, a látogatás ideje lejárt. Mire a lakatot ráfordítom a láncra, emberünk is megjelenik a lépcső aljában és szemét hunyorítva köszöni meg hogy betartottam ígéretemet.

Lefelé a kinézett templomlépcsőn haladok, olyan ez mint  a pozsonyi várban a cikk-cakkos feljáró a várudvarra. A Saint Michel-Archange Bazilika miniatűr teréről jutok le az óváros bejáratához, a lépcsőfordulókban művészeti galériák, antikvitás, az egyikbe bedugom a fejem, és már csak én hiányoztam innen. A giling galangtól a perpétum mobiléig itt minden megtalálható. A galériáról köszön le egy hang, és nem tudom beazonosítani hogy női vagy férfi. Nem kérdi mit szeretnék, tovább végzi emeleti dolgát. Én meg bejárom az alig harminc négyzetméteres zegzugos garzont, ahol minden saroknak jelentősége van és minden fali négyzet milliméternek hangsúlya.

„j’ étais permeable a

toi, comme tu etais

permeable au vent

aux mots, aux gens,

au soleil… a la lune”

(Átjárható voltam

neked, ahogy a szél

áteresztő szavakkal, emberekkel,

a nappal … a holddal)

Szabad fordításomban egy galéria képéről koppintva, Anonimus tollából

A teljes élménybeszámoló az Édes élet Mentonban című könyvben lesz olvasható, hamarosan. 
1. rész: https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/07/erkezes-mentonba.html
2. rész: https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/07/karoly-hegy-vagyis-bizarr-monte-carlo.html
3. rész: https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/08/edes-elet-mentonban.html

Édes élet Mentonban

Két hét élményeit belezsúfolni egy bejegyzésbe, szinte lehetetlen, főleg az ilyen extrovertáltnak, mint én vagyok. Aki meglátom a legapróbb hangyát, megfigyelem a szendergő sziklatömböt és meghallom a suttogást a víz alatt, tapintani tudom a levegőt, ízlelem a kirakatokat, beleszagolok a napba és érzem a mindenséget. A kirakat ízlelése még Kassán alakult ki, amikor annyira nem volt pénzünk, kezdő színész korunkban, hogy jeles napokon megálltunk az élelmiszerbolt kirakata előtt és jóllaktunk a látvánnyal. És tényleg eltelített, azóta kordában tudom tartani vágyaimat, leszoktam a húsról, nem zabálom agyon magam, mértékkel töltöm fel testemet, csak annyira, amennyire szükségem van. A napi tíz-tizenkét óra ülés a számítógép előtt csak mentálisan éget energiát, a haszontalan étel fogyasztása átmehet felesleges energiarombolásba. És nekem az energiára nagyon nagy szükségem van. Energiából vagyok és ebből táplálkozom. Hogy most ebből az okfejtésből hogyan fogok kijönni még nem tudom, a lényeg hogy nincs kávém, ilyenkor nem érzékelem a teret és simán magamra húzom az ajtót, tegnapelőtti kérdésre adok választ és hiába mutogatnak bármire hogy ott van, nem látom.

Reggeli menet Monacoba, rutinszerűen veszem a kanyarokat, mellettünk háromárbócos vitorlás vonul. Megígérem magamnak, ha megállunk, lefotózom. Mire megállunk lehorgonyzott és vitorlát bontott. Beigazolódik, hogy a szél, nap és víz energiák hatékonyabbak, gyorsabbak és működőképesebbek, vitorlás barátunk kétséget kizáróan Andrey Igorevich Melnichenko (vajon ki a legközelebbi barátja hangzik a monacoi vicc: Putyin a helyes megfejtés) és a hajója neve „A”. Egyszerűen „A” mint Andrey. A világ leghosszabb vitorlásának tartott szélerőműves árbóca a Big Bennél is magasabb. Akinek vitorlása van, az szereti a tengert, tartja a helyi meggyőződés. Az ilyen és ehhez hasonló úszó villák pedig arról szólnak, hogy stabilizátor és olyan GPS rendszer ami egy helyben tartja a hajót. A többi extráról majd később írok, az éjszakai Nizza résznél, mert ott derül ki valójában valós mondanivalója számomra azon kívül, hogy fenntartásuk egymillió eurónál kezdődik per hónap.

A luxus világában a luxusról írok. Dél-Afrikában majd a nyomornegyedekről, Brazíliában a favellákról, kisfalumban pedig anyámról és a helyiek mindennapjairól. Mert a hangosbemondónkon kívül más rendkívüli nagyon nincs, Monacoban viszont vannak paloták, Mentonban Cocteau múzeum, Grimaldi palota, számos exotikus kert, tenger és part, közösségi élet, itt halt meg Alexandre Calame (gyönyörű élethű tájképei a természetes fény és a színek összhatása), óvárosa, ami vetekszik a Cinque Terre településeinek látványával - itt viszont nincs tömegnyomor, de megint megyek sorjában.

Visszafele úton megtalálom az egyetlen ingyenes parkolóhelyet Mentonban. Mielőtt bedobálnék a parkoló tényleges fizető automatájába, rám szól egy férfi, hogy az én helyemért nem kell fizetni. Halleluja. Kimegyek a mesterségesen kialakított tengerparti sétányra, leülök a tökéletes padra, aminek iránya pont rálát a vízre, és ez azért fontos, mert Magyarországon állítólag vannak fordított padok is, tehát most már fontos az orientáltság, választható az irány.

Menton nem a luxus. Menton az idilli tengerparti nyaralóhely, ahol beúszok a bójákig, hogy minél tovább tartson visszafele a látvány az óvárosra és a mögötte elterülő hegyekre, délután beragyogva a lemenő nap fényében. És nem giccses. Képzelj el egy színpadot, aminek a horizontjára felfestettek egy domboldalt, tele színes házakkal, mögötte hegyek és a hegyek mögött egy reflektort húznak le, lassan-lassan láthatóvá téve a függönyt. A legszebb, amikor a fény a hegy gerincére ér, és éles kontúrt húz a nyergére. A házak lépcsőzetesen sorakoznak egymás mögé mint egy gospel kórus középen egy hatalmas templom harangtornyával. Én vagyok a karmester, gondolom magamban, aztán elhessegetem istenségemet és szerényen meghúzódok a napernyő alatt.

Szalmakalapommal árnyékolom kis kamerám lencséjét, egyensúlyozva a láthatóságot. Kezem remeg, a szél fúj, egy kézzel ágaskodok a lehetetlen felé. Másik kezemmel kapaszkodok a szalmába, mert kalapot minden magára valamit is adó nő hord, kamerát pedig be lehet szerezni és ha választanom kellene, melyiket engedjem el, a kalap marad.

Az ilyen művészfélék mint én akkor éljük meg igazi mélységünket és akkor tudjuk kiüvölteni saját igaz lelkünket ha kívülről mélyére nyúlunk, előveszünk egy nagyon régi szálat amit alaposan megcsócsálunk majd visszadobjuk. Hát egy ilyen megcsócsált szálon ülök most éppen és gyógyítom sebeimet. Menton vajon gyógyír tud-e lenni? Lehet-e happy end utazásom végén? Történetem amerikai szappanoperaként kerül a történelem labirintusába vagy jó magyar szokás szerint sírva vigadok a végén? Akarom-e követni a megkövült sémákat vagy újra tudom írni saját történetemet? Tudom hogy sokan utazunk búfelejteni, ki akarunk lépni fájdalmunk sebeiből, menekülünk, én sem akarom érezni a kudarcokat, az elutasításokat, pedig ha szembenéznék velük….

Szembenézni. Elcsépelt közhely. Inkább az elfogadásra kellene koncentrálni, hiszen a szembenézés adott. Nekem kell reggelente tükörbe néznem, tiszta szívvel és szeretettel gondolni a világra és a miliőre ami körülvesz. Negyvennyolc évesen tudomásul venni hogy mindig van utánunk jövő generáció, hogy van aki másként látja a világot, és van aki erőteljesebb attitűddel akar irányítani bármit is.

Viki barátnőm élete fenékig tejfel megpunnyadt anyaországi életünkhöz képest. Jó munkahely, magas fizetés, lakás, autó, gyönyörű környezet, gyerek, és ő. Így tulajdonképpen nem is nagyon különbözik otthoni társaitól. A válások száma Magyarországon évente 5%-al nő és 1000 házasságra jut ötszázvalahány válás.  Szóval válunk… És ha már elváltunk, fenn kell tartani a látszatot, életszínvonalat, lakást, kocsit, önmagunkat még Franciaországban is. Viszont itt egy kicsit könnyebb. Mondom én, aki két napja csöppentem bele a miliőbe. Pisilnem kell, úgyhogy nincs időm tovább polemizálni, ráadásul a kocsit is inkább kétszer nézem meg, még ismergetem a helyi szokásokat, büntetésorientált valóságom nehezen áll át az esetleges éljünk együtt normálisan társadalomra. 

Csak az érthetőség végett, azért dobtak mert negyvennyolc vagyok. És a szintén negyvennyolc most új projekten gondolkodik, amihez huszas - harmincas kell. Projekten... Hm....

Gondolataim cikáznak, vajmi keveset érzékelek Mentonból. Talán azért van ez így, mert a helynek van egy varázsa ami megnyugtat. Itt lesz időm elmélkedni, gondolkodni az élet nagy kérdésein. Miközben beutaztam a világ izgalmasabbnál izgalmasabb helyeit, és néha erős késztetést éreztem, hogy az az a hely ahol meg lehet írni egy könyvet, talán Menton ez a maga egyszerűségével és nagyszerűségével, ahol meg is fogom.

Próbálok szelfizni, de ez a kép is savanyú. A háttér elveszi fényemet.  

Gyors bevásárlás a közeli szupermarketben, az Intermarche-ban, gyalog megyünk, kávé beszerző körútnak nevezem el kis sétánkat, kiskrapek megfogja a kezemet, a bizalom maximális foka. És magyaráz. Az élet nagy dolgairól. Hogy majd vonatozunk. Persze, gondolom magamban, de jó neked…. Miközben felnőtt fejjel a vonatok késéseit elemzem magamban Budapest és Prága között, és gyógyítom coachom vezetésével, kiskrapek szintjén csak tologatjuk, néha öszeütközünk, aztán felállítjuk, megigazítjuk és megy tovább. Ilyen egyszerű.

A nap hátralévő része strandolással telik. Az olaszok átjönnek a francia riviérára, a franciák átmennek az olasz tengerpartra. Mert riviéra csak egy van. A francia. Mellettünk egy olasz család exkuzálja magát, mondom nekik, hogy ez egy nyilvános hely, engem nem zavarnak. És meditálok. Pontosabban belealszok a napba, a tenger zúgásába, a part zsongásába, évek fáradságát alszom ki a nyüzsgő miliőben, arra emlékszem, hogy a szerelmet még átkarolom, aztán úgy maradok, és egy jéghideg vízcsepp ébreszti föl túlforrósodott testemet. És a badaboom. A badaboom az adj király katonát francia változata, azzal a különbséggel, hogy itt egy kiskrapek dönt le kettő-három-négy felnőttet eredményesen a vízbe. 

Nem tudom mikor fogod olvasni ezt a könyvet, de //:Mentonnak új polgármestere van :// (a zenében használjuk ezt az ismétlőjelet), aki mindent megtesz, hogy fiatalítsa a város lakosságát. A parton vízpermet, zuhanyzók, és épül a színpad az esti bulira. Díszítésnek azúrkék héliumos lufik, és majd kíváncsi vagyok sorsukra. Mert hát ugye, a környezettudatos életbe nem illik bele az égben szálló műanyag…. Mint híres celebek kordonnal körbezárva maradnak. Néhány reménykedő kisgyerek vár a korlát mögött, mint Justin Bieberre koncert előtt autogramért, de az utópisztikus bácsi a mikrofonpróbán tulajdonképpen a választási kampányát gyakorolja, csak én nem értek semmit a szövegből. A mesterségesen kialakított part (a sétálórésznél faberakásos, alatta homokos és kavicsos part, mindenki kedve szerint választhat) egy öblöt zár le. Az öböl hatalmas sziklákkal határolja a védett medencét, na én erre a nyúlványra kiegyensúlyozok. És ezzel megvan a mai napi túrám. A csúszós, néhol hegyes sziklatömbökön ugrálni felér egy kanyon túrával Vándorboyjal.

Futni kéne. A parton inspirációnak itt vannak mindazon társaim, akik nem hezitálnak átállással meg különböző kifogásokkal, hanem nyomják a kilométereket. Estére már biciklisták is vegyülnek a tömeggel, a kormánykerék kosarában öleb, a zene szól, kedves francia dallamok, amik megmozdítanak, akár ülve, akár fekve, akár állva, még a sétálók is tánclépésben közlekednek.

Az óvárosban kezdjük esti programunkat, egy fagyi ami kihagyhatatlan, aztán eltűnök egy kis időre, felfedezni vágyó énem máris kalandért kiált. De a mai csak terepszemle, mert a parton a programok csak ma, csak itt, és muszáj kihasználni őket. Szóval mint hithű filmes, a terepszemle tanulsága: az első utca tömve turistákkal, boltokkal, árusokkal, művészekkel, az egyel felette levő viszont csont üres. Mintha egy másik dimenzióba léptem volna.  Vagy egy másik városba. Még a zaj sem hallatszik föl.

A bugit még gyakorolnom kell, mert a homok nem magassarkúnak való vidék. Az átalakulás megkezdődött, holnaptól flip-flop és alkalmazott megfigyelés.

A teljes élménybeszámoló az Édes élet Mentonban című könyvben lesz olvasható, hamarosan. 
1. rész: https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/07/erkezes-mentonba.html
2. rész: https://tuzmadarak.blogspot.com/2019/07/karoly-hegy-vagyis-bizarr-monte-carlo.html

Károly-hegy vagyis a bizarr Monte Carlo

Azt mondják az idetelepültek, ha jó kávét akarsz inni, menj át az olaszokhoz. Én francia kávéval vágok neki az alig tíz kilométerre fekvő Monaconak, becsatolom biztonsági övemet és beletaposunk Viki barátnőmmel az útnak. Nem ám jelzett Porcheval vagy Ferrarival, hanem egy minden kiképzést bíró Nissannal, aminek a csomagtartója felér egy játék nagykereskedés árukészletével. Kanyar kanyar hátán, körforgalom az egész autóút, araszolunk a motorosok és a biciklisták között, Viki azt mondja hagyjam a fenébe a motorost, majd az megoldja. És tényleg.

A monacoi nagydíj várományosaként igazi főpróbát tartok a szerpentinen. Idefele a rádióból Hajós András üvölti a Hello turiszt című számát, most a Quimby erősíti bennem a szerpentinen, hogy most olyan könnyű minden és alattam a tenger…. Szemben a nap zuhan, és láss ezer csodát.

A Francia Riviérán autózni izgalmas, változatos és kacskaringós. Minden településre vezet rövidebb és hosszított útvonal is. Van egy hely ahova  a kacskaringós útvonal úgy visz, hogy az egyik kanyarban Olaszországban vagy, a másik kanyarban Franciaországban és ez váltakozik Breil-sur-Roya településig.

Igazi vadócként érkeztem meg a Cote d’Azurre. Szenvtelen, szabad, olyan magamnak való fruska vagyok, akit egyetlen módon lehet igába csalni, a szerelemmel. Belelibbenek az idillikus képbe, háttérben a türkiz tenger, előttem pedig valami azonosítatlan, egy hercegség 202 hektáron meghúzódó birodalommal, ahol már nem férfiágon van uralom, mégis kijár a kegy és a formaiság.

Szóval felfedezem az én Monacómat. Miközben szlovák GPS-em viccesen betűzi a francia szavakat, telefonos szolgáltatóm időben jelez hogy átléptünk az Európai Únió területéről és hívásaim többszörösébe kerülhetnek a korlátlan EU-s hívásoknak. Szóval fegyelmezett vagyok. Első lépés a nagyok világába.

Amikor Viki barátnőm irányba rak és felteszi az első leckét tökösségből, úgy vágok neki a kanyaroknak, mit egy igazi Forma 1-es autóversenyző. Utazásom végére értem meg a harmincas és az ötvenes táblákat és élvezem a kilátást az utolsó pillanatig.

Monaco a világ második legkisebb állama. Csak a Vatikán kisebb nála, de ott csak a pápa van, neki pedig elég az a pár négyzetkilométer, gondolom… Viszont Monacó hercegségben nagy a család. A Nizzáig húzódó Cote d’Azur sokan nem tudják olasz fennhatóság alá tartozott. Az első Grimaldik pedig Genovaiak voltak, nevüket az egyik rokontól kölcsönözték. Nemesi rangot is csak később kaptak a nápolyi királytól. Monaco a felcicomázott pompa, bennfennteseknek. És miközben majdnem eltévedek és tartom az irányt, mellettem elsuhannak a házak, a meredek sziklafalak, másik oldalon a tenger, az öböl és a félszigetek, a yachtok és az uszályok, a házak teraszai mint mama horgolt terítője, az ablakokon a spaletták pedig apró pórusai a sziklákba vájt házak levegőztetésének. És miközben elkészítem első videómat a Forma 1-nek hitt pályán, otthon pánik tör ki. És miközben azon röhögök hogy az öt méterenként kiépített fekvőrendőrök miatt sem, és a szabályozott közúti közlekedés miatt sem tudok harmincnál többel menni, a közösségi oldalon száguldásnak tűnik kanyargásom. Jól ki van ez találva, az olyanok miatt, akik könnyen kapnak ihletet a Monaco-i nagydíj pályáján, nyugi.

Harminc valahány évesen volt álmom Monaco. Akkor még dédelgettem azokat az ábrándjaimat, amik előre viszik az embert. Ma már nincsenek új álmaim, hanem inkább egy befejezett, babéraratós beteljesülésem van.

Történt egyszer, hogy végére akartam járni egy-két sztorimnak, és évek óta vágytam egy nem rohanós, családias hangulatú útra, amiből évtizedek óta kiestem, és csak a szilveszteri kiruccanásaink Cimbivel amik intellektuálisan feltöltenek, Vándorboyyal pedig fizikálisan próbára tesznek, szóval maradt az Édes élet Mentonban.

A csapat a következő: két kamasz lány, egy még be nem töltött negyedik éves kiskrapek és én. Csonkacsalád, de kiskrapek állja a sarat és beerősít az erősebbik nemnek. Anyuka dolgozik. Egy hétköznapi, 21. századi csonka család. És jön a felmentő, személyemben. Nyarat a nyárba, iskolai szünetet a gyerekeknek, hogy összefogjon a család. Pelenkázni már nem kell, erről kiskrapek nagyapja gondoskodott még tavaly, amikor a szomszédok legnagyobb örömére egy szál ádám kosztümben flangált a szobában, széthúzott függönyökkel, hogy demonstrálja egy szem kisunokájának, hogy neki se kell pelus. A példa pedig hőst generál. Kiskrapek szobatiszta, és mit nekem egy méter alatti ha a majd két méteressel sem boldogulok.

Egy gyerekes anyukaként, napi-heti-havi költségvetésem belőve egy bizonyos szintre, négytagú család többszöröse komoly társadalmi-szociológiai érték-arány és felelőségvállalási konzultációt igényel nálam. Így nem mentünk Villefranc-ba vonattal, hanem csak Monacoig.

Menetrendet Mentonban a vasútpályaudvaron nem tudok szerezni, mert minden fenn van az interneten és ki is van írva a kivetítő monitorra. Szóval környezettudatos pályaudvar. És hidd el, amikor Kiskrapekot felültettem a pultra hogy fordítson, túl bonyolult volt még neki a feladat, a pénztárban ülő hölggyel viszont jól elbeszélgetett. Ült a pulton mint egy kismanó, mosolygott, bólogatott és néha azt mondta hogy „oui”.

A vonat. Nálam nem bakancslistás az Orient Express, mert a hangulatot megütötte ez a sima helyi járat, ami összeköti Ventimigliát Grasse-al, Cannes-t Mentonnal vagy Nizzát Caravannal. Felszállás, gyerek boldog, mint minden fiú, ő is imádja a vonatokat én pedig örülök hogy itt nevelkedik mert az ilyen fiatalemberekből lesznek MÁV vezérkar, és boldog vagyok hogy a sima, másodosztályú vonat egy légterű vagonja asztalos, az asztalon hangulatos lámpa, terítő, boldog békeidők hangulatát idézi.

Első megálló Carnoles, második Roqueborne Cap Martin, és végül megérkezünk Monaco – Monte Carlo-ba, koradélután, a legnagyobb melegben. A pályaudvar a központban, tengerszint alatt, jóval. Meredek lépcső vezet fel, több szinten, van lift is, de azt mindenki tapintatosan átengedi az arra rászorulóknak. A pályaudvar peronja pedig apró kis csillagokkal van teleszórva, mintha Monaco üdvözölné a csillogás, a hírnév és a pompa látogatóit.

Velem jó utazni, mert akárhányszor megyek el ugyanazon az útvonalon, mindig felfedezek valami újdonságot, így minden egyes alkalommal azt hiszem először vagyok ott.

Lett egy kedvenc házam Monacoban, és az nem a Hotel de Paris, lett egy kedvenc szállodám az pedig a Hotel Hermitage. De megyek sorjában.

Egy nyiladozó, félénk, tapogatózó, próbálkozó, mindent elsöprő, kalandos szerelmet tanulok éppen. A különbözőséget tapasztalom ami két embert összeköt. Azért jöttem ide, hogy megtapasztaljam miről vagyok képes lemondani, hogy egy harmonikus valamit álmodjak, amit majd együtt megvalósítunk. A luxus és határaink feszegetése, a kényelem és a kényelmetlenség megtapasztalása, a bőség és a kiszolgáltatottság megélése, a fancy és a nomád újradefiniálása, ahol a csóró lesz az új trendi, a szerénység az alapszabály, az alázat pedig az elvárt. És mindezek keresztezik egymást ellentétes tartalmukban, hogy megtapasztalják ellenkező pólusukat.

Amikor kislány voltam, gyakran álmodtam nagy kalandokról ismeretlen földrészeken, aki jutalmul királylányként bevonulhat a palotába és ásó, kapa és nagyharang. Aztán tíz éve bekerült az álomfüzetembe Monaco. Hogy én majd itt élek. Itt ébredek reggelenként a horgolt vaskorlátos erkélyes, spalettás palota valamelyikében, és mint Montpellierben Andráséknál kinyitom először a bal oldali fa spalettát, majd a jobb oldalit és kitárul előttem a világ, amit aznap is felfedezek.

Szóval szeretnék egy olyan aktív, megismerő, kalandos, élménydús, magas szintű, korlátainkat feszegető utazást, ahol esténként jólesik a kényelem, a megérdemelt pihenés, ahol a szállásadó a történetünk része, vagy egy új fejezet kezdete.

Monaco pedig a luxus, a csillogás, a fényűzés, a gazdagság, a mese, ahol hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy álom, és az álom valósággá vált. És Rouge ruháim végre megérdemelt helyükön.

És most itt állunk a Hercules kikötőben és innen bárhonnan indulsz, nem tudod elrontani. Előttem a kikötő, jobbra tőlem a hercegi palota és az impozáns Ócenográfiai Múzeum, balra tőlem pedig Monte Carlo. Kiskrapek adja az irányt, le a medencéhez, onnan vissza a Dali nevét kirakott kreáció mellé, leülünk az egyik padra, mert Monacoban autókázni kell. 

Miközben újdonsült kisbarátom tologatja miniatűr Ferrarijait, Porscheját és limuzinjait, én szemügyre veszem Monaco tömegáradatát.

Viszonylag könnyű megkülönböztetni a turistát a helyi monakói lakosoktól. A környékről bejáró helyiek vagy uniformist viselnek (fehér felső és sötét alsó), vagy dolgoznak, vagy autóban ülnek. A turisták viszont a szivárvány minden színét felvonultatják. Sokat gondolkodtam hogyan írjam le szláv női testvéreim megjelenését. Felpumpált száj, csont és bőr váz, rajta rikító miniruha, és mindez holdjáróban. A hölgy mögött egy enyhén tömzsi középkorú úr liheg, a nő fölényesen magyaráz. A magassarkúról lesz majd egy hosszabb bejegyzésem, Nem magassarkúnak való vidék címmel.

De továbbmegyek. Vagyis én, mi még nem, mert Kiskrapek autózik. Megáll mellette egy japán kislány, és nem mozdul. Csak néz. Karbafont kézzel, négy-öt évesen áll és nézi a száguldozó kisautókat. Megjelenik mellette apuka, majd még egy apuka.

Továbbmegyünk, a keleti családot otthagyjuk. Átnézünk az óriási akár ötven méteres medencén, rálátni a jachtokra, amik mozdulatlanul ringatóznak a tengeren. Pár éve, amikor programot szerveztem a monakói nagydíjra, komoly munkát és erőfeszítést igényelt a megfelelő jacht kiválasztása, amit beengednek az első három sorba a futamokon. Mert amikor a világ minden televízió társasága közvetíti a Forma 1 versenyt, akkor nem mindegy mi adja a hátteret. A mi bő ötven méteres hajónk az éppen hogy kategória lett volna az itt felsorakoztatott modellek között.

Továbbsétálunk Monte Carlo felé, útközben parkok, kilátók, egyre magasabbról látjuk be az öblöt. Hátunk mögött a hegy gerince élét a mögötte lenyugvó nap világítja meg, szemkápráztató kontúrt húzva a nyeregre.

Ülünk az egyik ház tetőjén kialakított parkban, rajtunk kívül csak egy Henry Moore állatfigura (majdnem azt írtam rondítja el a kilátást, de műértő lévén nem hagyom magam befolyásolni), szerencsére van nálunk labda, tovább sétálunk egy focira alkalmasabb helyet keresve. Bal kéz felől feltűnik a Hotel Hermitage luxusszálloda a maga megérdemelt 5 csillagával. Falán körülbelül negyedik emelet magasságban egy gyönyörűen karbantartott freskó mutatja be a hercegség életét. A genovai gyökerekkel rendelkező és kinéző hölgyek laza csuklómozdulattal horgásznak, virágot szednek és szagolnak, olvasnának ha az udvarlójuk hagyná őket, udvaroltatnak is maguknak, vagy férjükkel sétálnak a parkban, esznek és isznak és visszatekintenek.

Mi pedig megtaláljuk azt a parkot, ami ideális párszor belerúgni a bőrbe. Egy ház tetején van, csak nem bírok visszaemlékezni, hogy a túróba jutottunk fel oda. Monacoról tudni kell, hogy lépten-nyomon van lift, a szintkülönbségek miatt, de pont Monacóban nem használtunk liftet, hogy a túra élménye megmaradjon.

A másik park kapuval csukva, mert mi itthon a kilincsre zárt ajtóra azt mondjuk hogy csukva, a kulccsal zártra pedig hogy zárva. Szóval ráteszem kezem a vas kilincsre, lenyomom, húzom és nyílik. Bemegyünk. A bejárattal szemben ugyanis egy Manzoni (Giacomo Manzú) szobor fogad. Tete a ledér nő lazán veti hátra magát a kör alakú fotelben. A mini parkban padok, zöld és elegendő hely a foci továbbfejlesztésének alig négy éves szinten. Ülök a padon, a körülvevő fal egyik alsó peremén kis dundi koromfekete hangyák szaladnak mint Jeruzsálemben az ortodox megszállottak. A mi hangyáink szürkék, soványak és lassúak ezekhez képest.

Beteljesedek a kilátással. A nap tűz, szinte perzsel, a párás levegő pedig megolvaszt, a tengerből felpárolgó só szárít, és tartósít. A felhők békésen ülnek a körülölelő hegyeken. Pedig már azt hittem jó kis kalandban lesz részünk, amikor a ránk zúduló eső elől futva menekülünk fedett helyre és kéredzkedünk be a szembeni Hermes boltjába.

Mi a túró nyugtatja meg az embert egy öreg, dohos, csicsás, folyton felállványozott, méregdrága milliőben, ahol előtte a tenger, a háta mögött pedig a hegyek? Az egész miniállamot átjárja az apró parkok csendes elvonulásra hívó, bambulós, feltöltődős, merengő, gondolkodó, meditációs kis labirintusai. Senki nincs ezeken a virágos, illatos, tiszta, kilátókon, nem is értem az embereket, hogy nem vágynak a rohanás után, előtt, közben a gondtalan megnyugvásra, az érzékek csillapítására és a test ellazítására?

Elsétálunk Grace hercegnő színháza és a mozi mellett és megint találunk egy parkot ahonnan nem tud kigurulni a labda. Fiatal barátomat két unokanővérére bízom, én pedig nyakamba veszem kis piros enyhén magas sarkú szandálomba bújtatott lábam és nekivágok Monaco két híres nevezetességének.

A Hotel Hermitage impozáns eleganciájával kitűnik a nyolc-tíz emeletes házak közül. Szemben a bejárattal egy Andy Denzler szobor. Eredetiben. Mármint Andy Denzler saját magáról csinált egy szobrot, ahogy szelfizik egyet a Hotel Hermitage hátterével. Vagyis bejáratával. Október 1-ig megtekinthető. Bemegyek. Átvágok a tűzpiros autósoron. A londíner Bonjour Madame-al köszön, és enged kibontakozni. Kicsit végignéz, de Rouge ruhám kifogástalan, cipőm magas sarkú, sminkemet pedig tartósította a nap, a szél és a sós pára. Fejemen kalap, ahogyan az illik délután, a Cote d’Azur-ön.  A palota stílusú Belle Epoque épület szolid, decens, arisztokratikus, a hagyományokat őrző luxus. Nicholas Marquet neve nem annyira ismerős, de Eiffelnek is köze volt a megépítésében, így egy kicsit jobban beazonosítható rangsora. Kifele jövet megkérdezem kedvenc londíneremet, hogy merre találom a Hotel de Paris-t, udvariasan útbaigazít, kifele jövet jól szemrevételezem a tűzpiros, katonás sorrendbe állított sportautókat és vicces  az egyetlen Renault bepréselve két Ferrari közé. Később megtudom, hogy Franciaországban a nemzeti termékek prioritást élveznek, lehet hogy a kis Renoulttal egy magas rangú valaki jött, vagy egy hű hazafi, és nyugodjak meg, mert az a Renault ami ott állt, biztos hogy a márkáját tekintve a legdrágább és egyáltalán nem ciki beállni vele a sorba. Szóval nem azért áll ott hogy pótolja az esetleges rést, hanem mert francia és ezzel is erősíti a francia identitást.

Az út túloldalán elkápráztat egy pókháló szerű erkélyes, nyolcemeletes társasház. A sarkon túl pedig kezdődik az izgalom. Na nem olyan fennkölt, amitől benedvesedik az ember bugyija, hanem ennek az ingerült változata. A tömeg óriási már az utca végében, senki nem néz, csak az okostelefonjában saját magát és röpítik az éterbe rögzített változatukat. Az utcán parkoló veterán autók, a legújabb Teslák adják a hátteret, és a nagy ívű felhajtó végén a Monte Carlo-i kaszinó. Garnier egyik legnagyobb alkotása a párizsi opera mellett.

Nem tudom eldönteni, kedd délután, öt óra után, hogy esküvő lesz, maszkabál, céges rendezvény vagy egy orosz oligarcha meghívta a világ nemzetiségeit, és a belépő a legmegbotránkoztatóbb kacat jelszó. Az ajtót a Hotel de Paris-ba magamnak nyitom, a lobbyban pedig elvakít a flitterek csillogása, és hirtelen madárházban találom magam a hölgyek hajkoronáit díszítő tollak között. Talán lemaradtam és ez a legújabb divat, vagy csak egy fotózásra csöppentem be?  Gondolkodni se hagyok magamnak időt, majdnem nekimegyek egy belőtt hajú, fullra sminkelt férfinak, a kijárat lépcsőin egy konszolidált család mutatkozik be egymásnak, ők legalább ismerik egymást.

Proli luxus, mondom magamnak, és eltipegek a hátsó park irányába, hogy visszanyerjem eszméletemet, és a hely szellemébe vetett hitemet.

A teljes élménybeszámoló az Édes élet Mentonban című könyvben lesz olvasható, hamarosan. 

Érkezés Mentonba

Istenem, megyek Dél-Franciaországba, a Cote d’Azur-re, Cannes és Nizza mellé, ahol közénk ékelődik egy miniállam, egy bakancslistás királyság, ahol élnek nem béka hercegek és hercegnők, ahol az ország neve előnév és izzik a luxustól, a gazdagságtól és a jóléttől. Egy álom válik valóra. Hogy miért éppen az Azúr tengerpart? Mert Franciaország a szerelem, a történelem és a kaland, Olaszország pedig a művészet, kultúra és az élet. Szóval kell egy hely ahol az álmok valóra válnak. Nekem ez Menton, az olasz határnál elterülő festői szépségű város, és már eleve a Franciaország kulturális és történelmi városa címet viseli. Ezt a címet csak kivételes esetben ítélik oda, jelenleg 179 hely tudhatja magáénak, és jelöl tájat is.

Szóval megyek a Francia Riviérára, fapados repülőn épp hogy beférek az ülésre, mellettem apuka, gyerek, amint megjönnek a légiutaskísérők az ételhordozó kiskocsival, berendelnek minden ehetőt. Én írok, olvasok, dolgozok, pár éve pórul jártam a vizeres sajtos szendviccsel aranyárban, azóta kerülöm a konfliktust, a csomagomat is szabálykövetően megoldottam, szóval nincs rutinom azon a szinten jogokat érvényesíteni.

Amikor éppen life-coachom által előírt házi feladat legsötétebb felismeréseit írom nem pubikus füzetembe, bal felől egy fura, számomra addig ismeretlen hang üti meg a fülemet. Puncik cuppogása, puszik csattanása vagy gyerektenyér tapsolása három hónapos korig, erő nélkül csak úgy vaksin.

Döbbenetemre nyelvek csattogása a szájpadláshoz evés közben, amit alacsony rendű kultúrkörökben csámcsogásnak hívnak. És csak nézek döbbenten, mint aki még a büdös életben nem találkozott csámcsogó emberrel. Gyerekkorom elemzése közben találkozni egy tiltott cselekvéssel, nem csak a fület, hanem az érzékeket is felcsigázza. Gondolkodom, hogyan szóljak a papának, a kisfiúval erős szemkontaktus van, nem érzékeli szikráimat. Ha megkérdezem őket hogy nem félnek-e hogy kiesik a szájukból az étel, az viszonylag illedelmes figyelmeztetés? Vagy ha csak simán jelzem nekik hogy jéééé, ezt hogy csinálják? Én még ilyet életemben nem hallottam. Se nem láttam. Nyitott szájjal enni az olyan furi nekem. Mutasd, hogy csinálod? Kipróbálhatom? És ügyetlenül, gusztustalanul borítanám ki szám tartalmát amatőr módon mint aki tényleg sose és még nem próbálta a nyitott szájjal evést. Utazok a míves protokoll és a túlpörgetett hacacáré országába, ahol a villák, kanalak és kések funkciója túldimenzionált, a pukedlik, meghajlások és egyéb üdvözlő köszöntések koreográfiája felér egy menüettel, a mondatalkotás, a számolás dallam füleinknek, az építészet, kertrendezés és a formaiság maga a festészet, az etikett pedig a tízparancsolat.

Hál istennek a kaja gyorsan elfogy, marad a gyerekbőgés, a szénsavas üdítő nyitásának spriccelő hangja, a mászkálásnak érdekes érzékelése a padlón. Ezen különben is mindig elgondolkodom, hogy vajon mennyire lehet masszív a gép, ha a folyosón elhaladó emberek minden lépésének hangját érzem és rezgését hallom.

Erős szembeszél próbál minket hátráltatni kevés szerencsével. Mintha az időjárás is szelektálni akarna jómodorból és társas emberi kapcsolatokból az erre érdemeseket juttatva Franciaországba.

Nizza repülőterének fogadótere köralakú Papp László Sportaréna, ahol minden bejárat indokolt, az ablakok átlátszók, és még hallani is tudjuk egymást, a bőröndök jönnek, mi megyünk, kicsi és átlátható az egész, mégsincs tömeg, kinn pálmafák és a jó, párás, mediterrán levegő.

Villamossal Nizzába, két-három megálló után átszállhatunk a vonatra, ami elvisz bárhova. Szóval a villamos indul az egyes terminálról, megáll a kettesen, majd egy épülő business centernél és a következő megálló a vonat. De aki szerencsés, az lehet épp akkor utazik a villamossal, amikor épp átadják a belvárosig tartó szakaszt. Ezt majd később kifejtem, miért szeretem a francia ünnepléseket, megnyitókat, spontán akciókat. Szóval a villamos megáll a helyi Kelenföldön, onnan pedig könnyedén be lehet vonatozni Nizza belvárosába a központi pályaduvarra vagy tovább, bárhová, Franciaországba.

110-es busz pedig elvisz Mentonba.

Menton egy barátságos mediterrán város, és folyton azt akarom írni hogy falu, de terjedelmét tekintve  muszáj besorolni, a lakosai viszont olyan barátságosak, nyitottak mint otthon kisfalumban. A parton töltött pár óra alatt táncolunk, mártózunk a vízben, rúgjuk a lasztit, hátam mögött a festői szépségű színes házak hegymenetbe kapaszkodó lépcsőzetes látványa, előttem balra már Olaszország hegyeit foltonként bevilágítja a nap, jobbra pedig egy félsziget takarja el Monacot. A felhők furán fodrozódnak az Alpok lábánál és szivárvány kezdeményezésben összeérnek a hegyekkel. Néha kibukkan a nap, apró világító pontfényeket festve a föld ezen helyszínen berendezett színpadán. Ezekbe a pontfényekbe táncolunk bele lakossági celebekként.

Jegyzeteim részletek készülő zsebkönyvemből: Édes élet Mentonban címmel.
A Leszek a szemed a világra blog azt a célt tűzte ki, hogy informál és szórakoztat is egyben. Nem kell egyetérteni, csak tiszteletben tartani az író szemüvegét, amin keresztül látja a világot. Ha tetszik az írás és a tartalom, akkor egy like gombbal küldhető visszajelzés, ami nagyon jólesik az alkotónak. Osztani is ér a szerző nevének feltüntetésével. A blog alján pedig kommentelni lehet az írásokat.
A képek saját kattintások, ezért ott is kéretik betartani a szerzői jogokat főleg megosztásoknál.
Szeretettel írom e sorokat. Néha én magam is jókat nevetek magamon.

Bergman: Jelenetek egy házasságból

Nem lehet megúszni. Egy ökumenikus istentisztelet közepéről kislisszolni egy kisfaluban csak az igazán bátraknak engedtetik meg. Átfurikázni a szomszéd városba csak azért hogy megnézzük a Gáltomit pedig priceless.
Szóval az úgy történt, hogy spontán jött a hír hogy este lesz a Csavar Színház Szencen. Valahonnan egy meditatív pillanatomból előhúztam hogy Nagyidai cigányok, felvettem a pörgős szoknyámat, hogy majd úgy ülök hogy a Tomi engem fog megpörgetni megint, egy órás a darab sacc per kábé, hazajövök és az almáspitét is megsütöm.
Aztán még képes voltam leállni vitatkozni a szervező Polák Margitkával hogy miért a nagyszínpadon lesz a Nagyidai. Azért, mert a Jelenetek egy házasságból darabot adják elő. Amit már háromszor láttam. És nem írtam róla. Úgyhogy kutya kötelességem negyedszerre is megnézni. Van vele dolgom.
Láttam kétszer Pesten, és tulajdonképpen talán ekkor ment gallyra  a kapcsolatom. Egyszer Pozsonyban a Nemzeti Színházban, magyarul, a nézőtéren híres szlovák színészek, művészek, úgyhogy ne mondja senki nekem hogy a magyarokat elnyomják Szlovákiában, mert tapasztaltam az érdeklődést, a darab végén pedig az ovációt.
De megyek sorjában.




Örök téma: férfi és nő. Könnyű a házasság kötelékéből prédikálni és onnan osztani az észt. De hogyan lehet  eljutni odáig? Felkavarodott érzéseim dübörögnek bennem és dörzsölik lélektenyereiket. A kötelék elriaszt. Pedig ez a legnagyobb próbatétel! Kötelékben szabadnak maradni!
Megszeretni egy embert az élettől kapott próbatételek folyamán talán az igaz szerelem. Bergman lehet ezt kereste. Öt feleséget és két élettársat fogyasztott el hosszú élete folyamán. És még számtalan nőt. Tapasztalások útján lett prókátor.
A Gáltomi és a Kissszilvi pedig az orrunk előtt az életben egy jó minta. Nem kell Svédországig menni, elég Hetényig, ide a komáromi járásba, vagy pedig ők jönnek-mennek a Csavar Színházzal. Amikor először láttam a darabot, megnyugtattam Szilvit, hogy "A te urad még a büdös életben nem csalt meg téged drágám, megnyugodhatsz, mert az a jelenet amikor a férfi borítja a bilit, az nem volt Gáltomis." Nevettünk. Szilvike megnyugtatott hogy tudja. Egy nyelvet beszélnek. A színpadon is. Tamás a fellegekben járó művész, Szilvia a földön két lábbal. A darabban pedig gyönyörű az átmenet, a szende feleségből a biliborogatás után hogyan válik egy határozott, céltudatos nővé, a férj pedig a nem picit nagyképű egóból hogyan esik össze, végül, miután megjárták saját poklukat és menyországukat, jön a csattanó. Nem lövöm le a poént. Amikor Tamás elüvölti magát a férj szerepében hogy "Hol az öltönyöm?" a hátam mögött megszólal egy néző: "Keresd meg!". Talán ez az a pont, amikor a szeretet átmegy valami megfoghatatlan eltaszításba. Tudatosan vagy tudatalatt, már nincs meg az a mindenekfeletti lágy áramlat, ekkor szakad meg a két szívet összekötő láthatatlan kapocs és himbálózva oda-oda csapódik a másiknak, sebet ejtve a kötélvéggel. Szívesen hátraszólnék hogy ej bizony gáz van otthon, de csak orrunk alatt kuncorászunk olyan igazi vidéki módjára a beszóláson.

Johan tenyérbemászó figurája az egó kiteljesedésénél billenti át a szimpátiámat Marianne oldalára. Gál Tomi olyan hitelesen természetes, mintha minden este a szövegkönyvet gyakorolnák otthon, vagy olyan erős az összhang a két szereplő között, hogy a szavak csak eszközök lennének kettejük nexusában.

"Eszembe jut az erős kötelék, ahol minden más csak eszköz egy magasabb szintű játékhoz."

Marianne az a nő, aki soha nem leszek. A darab elején félénk, szinte belesimul Johan domináns karakterébe, viszont tetszik ahogy árnyékot vet a férfi arcára a darab elején, a riport alatt, mert talán ez a nem szándékozott sötét folt viszi át a történetet a mindennapokból a végkifejletig, majd csavar egy nagyot és eldönthetjük mi miért történik.
Kemény pszichológia a javából, az öltözésnek, a jeleneteket összekötő Sarastro áriának a Varázsfuvolából, a patyolatfehér lepedőnek a színpad közepére terítve, összehajtogatva, a rúzsnak, a púdernek, a konyaknak, a köntösöknek, a szmokingnak, a szemüvegnek, a tollnak és papírnak ... mind-mind jelentősége van. Hosszú lenne végigvenni őket.
Visszafogottan nevetős, kulturáltan kitárulkozó, intelligensen tükröt mutató darab. Tényleg ezt akarjuk? És miközben siratom kapcsolatomat, a lelkem most nem fog meggyógyulni, ez nem az amerikai filmek cukorszirupja, inkább bólogatva konstatálom a jeleneteket és legközelebb figyelem a jeleket. Mert minden mondat, minden mozdulat, minden gesztus egy jel. Figyelj. Légy résen. Ha lazítasz, elveszíted azt az egyetlen dolgot, ami összetart. És az nem a ház és a nyaraló és a hajó. És nem is a gyerekek. Hanem az az egyetlen összefonódás, ami élteti a földet, fenntartja az életet, a párkapcsolat. Kispolgáréknál, proliéknál, parasztéknál, gazdagéknál egyaránt.
Az a belső tartás, ami kötelez.

Talán mindannyian láthatatlan Paulák vagyunk?

Az előadás a Soproni Petőfi Színház és Csavar Színház produkciója.
Szereplők:
Marianne: Kiss-Gál Szilvia
Johan: Gál Tamás - Jászai Mari díjas, 2015-ben a legrangosabb szlovákiai színházi fesztiválon elsőként megkapta a DOSKY legjobb szlovákiai színházi alakítás díját mint magyar színész

Rendező: Pataki András - Jászai díjas

Countrylife/vidéki élet - a hétpróba

Koránkelő vagyok. És amíg várom hogy nagyvárosi kollégáim kényelmesen felébredjenek, megigyák megérdemelt reggeli kávéjukat és beérjenek az irodákba és megigyák újbóli megérdemelt kávéjukat, majd bebocsájtást engedve toporzékoló vidéki kollégákat kiszolgáljanak, időm tengerében kimegyek és elvégzem anyám következő heti penzumát: kapálok.
Na most, a kapát felismerem, meg tudom fogni, le tudok hajolni, és a tujafák biztos védelmében elkezdem kapirgálni a földet. Monaco biztos csábítása igazi tükröt tart elém, hogyan folytassam tovább életemet. Egy tál fölé görnyedve cukorborsót fejtve, vagy egy hercegség impozáns kertjében szedegessem kiskosaramba a virágokat, csak úgy, kedvtelésből. Vagy kapáljak mint egy napszámos és teremtsem meg a környezetkatasztrófa határán azt a zsebkendőnyi földet amin még megterem az élet, vagy elégedjek meg a tenger látványával, a zárt közösség jómódjával és írjak egy szerelmi történetet egy védett öbölben?
Könnyebb elkészítenem egy megtérülési üzleti eredménytervet egy magazin létrehozásához, mint felismernem melyik a gaz és melyik a hasznos növény. A felelősséget magas szintre gerjesztem magamban, ha most akár egy ehető növényt vagy díszvirágot kikapálok, akkor elestem a próbán, nem vagyok méltó a családi örökségre, mehetek Monacóba nyugodt szívvel.
Bent Robbie Williams énekli Freedom című számát, én hátrálok egyet a kitaposott járdán, hátranyúlok a gereblyéért, ami úgy kólint fejbe a nyelével, mint az intő jel a korsónak az úton harmadjára.

Csak a hétpróba margójára, a fémkád patyolattisztára súrolva, karizmom húsz vödör kimerítésével beállt, a több mázsás kád az udvar közepén felállítva szárad, Fekete László női megfelelője kutyafüle hozzám képest. Ahogy vonszoltam előre a félig tele kádat az udvar azon részére, ahova kiboríthatom az állott esővizet, és még hasznosítom is azt a növények megitatásával, a falu végi szomszéd is átjött érdeklődni hogy mi az a robaj ami fülének szokatlan, és beleestem a gyütt-mönt kategóriába, mer ilyen eszetlenséget csak egy városlakó végezhet. Na mármost, ha panaszkodni merek, akkor egy sima vállrándítás a válasz, hogy bizony fiam, ez a vidéki élet. Ha eldicsekszem, akkor szánakozva mosolyognak rám, és aranyosnak titulálnak, amitől kiráz a hideg. Egyetlen visszajelzést nagyvárosi barátaimtól várok, akik max sajnálkozva megpróbálnak visszacsábítani a kozmopolita létbe. Vagy csak simán tudomásul veszik, hogy én választottam.

Fű lenyírva, kert bekapirgálva, gaz kiszedve, eper leszedve, indul az almáspite megmérettetés, ahol fel kell vennem a versenyt a helyi nagypályásokkal. Marikával, a szomszéd falu óvodájának szakácsával, aki olyan torta és ételkreációkat formáz amiktől egy Michelin csillagos étterem egy Üvegtigris büfékocsi valahol az Alföld tanyavilágában.

Tegnapelőtt előtt teliholdkor egy betörőt fogtam. Pontosabban kimentem töltekezni a hold többszörös energiáiban, miközben horizontálisan mozgást érzékeltem szomszéd nagynéném kerítés oszlopán. Először vaciláltam hogy felhívjam-e magamra a figyelmet, egy szál neglizsében nem illik semmilyen látogatót fogadni, főleg nem éjfél környékén, aztán rekeszből és ösztönösen nyomtam egy "hé"-t, majd vártam. A hangomtól még én is megijedtem ezen a csöndes, nyáresti éjszakán. A pillanatok óráknak tűntek, a lény leugrott az oszlopról, nem hallottam sem szaladni, sem szuszogni, csak a szembeszomszéd locsolóberendezése szipákolt, sejtelmes éjszakámat még horrorisztikusabbá téve (rá kellett jönnöm hogy nem sünök nyüfögnek a nózijukkal egy csoportos rituálé részeként), és csak vártam. És dermedten vártam. Lelki szemeim előtt lejátszódott a tujafák árnyékából előugró valami, én Tajvanon vásárolt habkönnyű bébidollomban, védtelenül, és tudok-e eléggé harapni, ordítani, sikoltani, vagy rúgni, ütni, küzdeni? Meghallanak-e a szomszédok? Mi a túrónak kell beleütnöm az orromat a szomszéd területén keletkező történésekbe? A szobámból is lehet holdtöltekezni. Milyen szar lehet anyámnak egyedül, amikor nem vagyok itthon. Eszembe jutnak Közép-Amerika embertpróbáló vidékei, ahol a fegyverviselés alanyi jogon jár, mert a természet és az ember kiszámíthatatlan, önmagunk megvédése pedig indokolt. Milyen egyszerű lenne megvédeni magam egy fegyvernek látszó tárggyal.... Túlfűtött agyam komponál, tervez, túlél, és az utóbbi érdekében totál szélsőséges helyzeteket generál. Szívem kiugrik. Vajon hol lapít? Mire vár? Hogy bemenjek?
Bemegyek. A franc fog órákat várni egy tolvaj, csavargó, lumpen, vagy csak szórakozásból keríttésugratóra.
Mindenki megnyugtatására, a magántulajdont sértő több mint valószínű egy macska volt.

Csörög a telefon,  helyi könyvtár igazgatónője, hogy adnék-e elő a pozsonyi Waldorf iskolában, szlovákul. Persze. Micsoda megtiszteltetés. Sőt! Örömmel! Ujjongok, táncraperdülök, majd két nappal a kitűzött előadás előtt, két borsó sor kitépése közben, romokban fekszem otthon és őrlődöm. Biztos hogy meg tudom csinálni? Az izgalom, az elvárás és a megfelelés kasztanyettázik mellkas tájékán. Hajnali kelés után ott állok az iskola épületében, és elvarázsol az alkotás, fegyelmezettség és örömteli fogadtatás. Mint a zsibongó hangyácskák környékeznek meg minden osztályban főleg a lányok és bátortalanul kérdeznek ki vagyok, mit akarok, ember vagyok a talpamon válaszaimmal, túl korán van még a filozofikus vázlatokhoz, meg hát a nyelv sem az anyaim, választékos kifejeződésem inkább egyértelmű, érthető és tömör.
Arra régen rájöttem, hogy a külföldi, kevert nemzetiségű kapcsolatok azért tartanak tovább, mert a nyelv nem mérgezi meg az egyik fél agyonbonyolított, a másik fél túl egyszerű gondolkodását.

Fél óra intenzív figyelem, Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma fejből, Kodály Zoltán: Galántai táncok a háttérben okostelefonomról, kis szótár a táblára, ismeretterjesztés röpke fél órában, a különbözőségek, azonosságok a két szomszédos országban, a tegeződés, magázódás, a Túró Rudi, ki mit hisz a másikról, és olyan szeretettel beszélek elhagyott második otthonomról, hogy okafogyottá válik minden politikai szembepisilés, gazdasági önzőség, szellemi gúzsbakötés, félelemkeltés. A gyerekek figyelnek, én triplán, és szemben a hagyományos iskolákkal, ahol fegyelem van, regula és kitűzött penzumok, a Waldorfban, ahol viszonylag laza az oktatási irány, a gyerekek türelmesen jelentkeznek, és ha nem kerül rá a sor, nyugtázva leteszi a kezét és vár, figyel és tanul.
A horgolt fotel takaró minden egyes darabját a gyerekek horgolták össze a tanító néninek, a másik osztályteremben kisvonat fából, a harmadikban kézimunkáznak, a negyedikben egy óriási akvárium tele halakkal, a negyedikbe a mai napon egy kígyót visznek be szemléltetőeszköznek, szóval nekem Új-Zéland, mert nagyobb esélyét látom a fizikai elfoglaltsággal, hogy pár év múlva a kismanó fogja tudni hogy mi szeretne lenni, mi érdekli, mi foglalja le, mint a standard iskolákból kijött zombik, akik egytől egyig vezérigazgatók akarnak lenni autóval, több nullás fizetéssel, kényelmes irodában hereként lógatva lábaikat a számítógép előtt.

Hát így telnek napjaim drágáim. Itt vidéken mindig történik valami. Almáspite és falunap a következő projekt, a nudista strandot még halasztgatom, közben töröltek egy fontos járatot, ami mindent felülír, és elgondlkodom, hogy a túlfontoskodott multi önkényesen leszarja a közösség munkáját, addig a paradicsom szépen fejlődik és várja hogy miután beért, leszakítsam.

Vidéki élet - countrylife

Anyám elhúzott hugomhoz Másországba, szabad a kecó, de a szabadságnak ára van.
Nyírd le a füvet, szedd le a cukorborsót, húzd ki a diófa alatti szárakat (délutánra update-elte a to do listát a másik oldali ültetvénnyel is), terítsd ki a betonra, szedd le az epret, locsold meg minden nap a veteményest, és kapáld meg, gyomot húzogasd ki, rakd egy kupacba száradni, a cukorborsót pedig fejtsd ki és fagyaszd le.

Szóval jó itthon. Túltervezett napi ütemtervembe próbálom beilleszteni a kerti tevékenységeket. Mivel a reggelemből nem adok, marad a kora este hat és hét óra között, mert utána már jönnek a szúnyogok. Viszont egész nap lelkiismeretfurdalásom van, mert mi ha esni fog és napokig nem tudom leszedni a borsót, mi ha nem fog esni és estére annyira kiszárad a föld hogy minden kiszárad, anyám meg szegény ezt se bízhatja rám.... Úgyhogy cigiszünet helyett minden egyes napi feladatom elvégzése után kimegyek a kertbe és kihúzok egy sor borsóültetvényt. A középső sor kitépése után üvöltve hátrálok, amikor egy óriás piton testét látom megbújni a felgöngyölített növény szárának tövében. Én még ekkora meztelencsigát nem láttam, pedig utaztam sokat, túráztam kanyonokban és természetvédelmi területeken, esőerdőben és őserdőben, mocsaras vidéken és sivatagban.  És miközben frissen manikűrözött kezem múlt héten még a volt brazil nagykövettel fogott kezet és műkörmösöm isten bizony csak egy másodpercre jutott eszembe, kikerülöm a puhatestűt és remegő gyomorral keresem a még lógó hüvelyeket a szárakon.

Nálamnál tanultabb ember ezt biztosan ügyesebben csinálná, jó ez a tuja kerítésként, hogy eltakar az erre járó falumbeliektől. Nem ám szomszéd nagynénémtől, aki este átjön csak úgy, és közben szemrevételezi hogy a feladatokat elvégeztem-e. Testbeszéde üzeni hogy velem van, de szemkontaktus nincs. Beszél és pásztáz. Csípőből néha fordul egyet jobbra majd balra, finoman, szövegbe illeszkedve. Ez olyanfajta vidéki koreográfia, kellemesen elringat.

Mert itt még van interakció. Nálunk ha kell valami, akkor az ember odamegy a másikhoz. És megbeszélik. Nincs csetelés, ímél, lájkolás, hanem nyílik az utcaajtó, bejönnek, megbeszélik, kicsit még átbeszélik, meg mindig van valamilyen történet amit nehogy már elmondd másnak, csak neked mondom el, life-show, helyi reality show-k, horgolási minta, hoztam egy kis uborkát, van egy kis cukrod?...  Szembetűnő volt utolsó budapesti látogatásomkor hogy a metrón már léteznek zombie-k. Ezt a különbözőséget és sokkot nem lehet leírni. Mert lehet hogy Marika néninek ráncos az arca, Rózsinak meg kicsit szabadosabb a szája, a szomszéd nagynéném pedig kritikusan szemlél mindent amit nem ő csinál, de ez itt most olyan életszagú....

És akkor már beszélgetni is illik, mert itt sosincs egyedül az ember, mindig valaki betéved, tegnap Marika néni palántákért, ma egy fiatal rendőr információkért. Nem volt túl diszkrét, nem is értem miért nem kopogott be egyenesen a szomszédhoz.... Kedvesen megnyugtattam hogy nem tudok semmit, nem láttam semmit, nem hallottam semmit, mint az ázsiai majmok és már húztam is be a ház hűvös árnyékába.
Bezzeg amikor még élt Ilus néni, mindenki tudott mindent, jobb volt mint a Szabad Európa Rádió, rajta is maradt a név, és olyan közbiztonság volt az utcában, hogy még a madarak sem merték lecsipegetni Juci néni cseresznyefájáról a termést.
Azóta a mag összetart, a gyütt-möntek pedig bezárkóznak. Lejöttek vidékre, hogy bezárkózzanak csöndes magányukba, fiatalon, kivéreztetve, messze a város nyüzsgésétől. Pedig itt naponta megszólal a falu hangosbemondója, aminek érdekessége, hogy ha két hangszóró között laksz, akkor semmit sem lehet érteni. Olyan mint a május elsejei beszédek az átkosban, hangszóróról hangszóróra visszhangoztak a szótagok, a tömeg végére beérve egyik a másikat egy értelmezhetetlen katyvaszt alkotva. Ki szoktunk állni anyuval és azon versenyzünk, ki érti jobban. Ő már rutinos, olyanok vagyunk mint két süket, csakhogy ő érti én meg meg akarom győzni. Aztán amikor teljesen összemosódnak a szavak és olyan mint a tenger morajlása, teljesen kikapcsolok. Meditálok.

Estére föld megöntözve, kaptam tippet holnapi vízadagra az udvar végén levő kinti kádból, ahonnan ki kellene önteni a szúnyoglárvákat az esővízzel együtt, sportnak se rossz, környezettudatos életnek pedig rendkívüli hozzájárulás, már csak a napszakot kell belőni. Cukorborsó tálakban áll, már csak le kell fejteni. Eper turmixban végezte, és tulajdonképpen majdnem az egész napomat kint töltöttem. Hébe-hóba dolgoztam is. Mégis nyertem egy teljes órát. Ugyanis:
Nem filozofálgatok lelkiállapotomról, és Sárika néninek lett igaza, aki legutóbb arra a felkiáltásomra, hogy - Hú de izgatott vagyok! azt válaszolta - Bezzeg ha fizikai munkát végeznél, nem lennél az! - majd jóízűen harapott egyet a reggeliből.

Anyámnak bizonyítékul képek Viberen elküldve, várom visszajelzését.

Üdvözlettel

A lánya