A valóság néha gyomorszájon ütött. Pedig simogatva is lehet pofozni. Aztán megszerettem magamat.
Jelen írásaim saját tapasztalatok, melyeket az előzmények csiszoltak ilyenné. Az életem előzményei. Lehet hogy én változtam, lehet a körülményeim, a nézőpontom, a személyiségem vagy az, ahogyan látni akarom a világot. Mindegy is, mondanám, a lényeg a most. Most ez van.
Amikor bebiciklizek kisvárosomba, olyan vagyok mint egy Tour de France-os versenyző, pedig inkább lennék egy dél-franciaországi hősnő, aki kiskosaras kerékpárjával száguld végig a levendulamezőn. De errefele nincsenek levendulamezők, hanem felparcellázott termőföldek, ipari területek, házak, erdők és temetők. Úgyhogy a romantikának lőttek, az egyetlen érzelmes töltet a fülemben ordító ZAZ zenéje, amitől új dimenziót kap a tér.
A gumikacsa a tóparton egy átbulizott éjszaka hordaléka. Vajon az északi partról vagy a déliről kötött ki pont előttem? Napszemüvegben hunyorít a napba. A fiúk télen is mártóznak a vízben, ki a nudisták részére kijelölt tóban, ki pedig a fürdőruhás részen. Fürdőruha nélkül. Ha egy picit kisüt a nap, a tó tele van kocogókkal, görkorcsolyázókkal, bringásokkal, sétálókkal, napimádókkal. Végigterülök a kavicsos tóparton és szívom be a kövekbe sugárzott meleg napfényt.
(a fotó a képen látható srácok engedélyével lett publikálva)
És amikor felveszem ünneplőmet, akkor meglátogatom az adóhivatalt, a biztosítót, ügyeket intézek, megtisztelem az orvost, a bankos ügyintézőt, a polgármesteri hivatal dolgozóját, a postást, szóval megadom a módját mintha színházba mennék.
Amit le akarok írni, egy hatodik hónapja tartó mennyország. Ma éppen berohantam ügyintézni Szencre, gondoltam viszek könyvet, tanulnivalót, füzetet az íráshoz, vizet, némi eleséget, nyugalmat, aztán bepördültem az adóhivatalba, ahol elkapott egy hölgy, megkérdezte miben segíthet, mondom művész leszek és ahhoz kérek engedélyeket meg adószámot és amit lehet és kell, majd röpke öt perc alatt végeztünk. A mosoly a hivatalnokok arcán megnyugtató és bátorító. Itt nincs idő polemizálni azon hogy megkérdőjelezik-e szándékomat, merjek-e kiállni álmaimért, vagy bátran csapjak bele a levesbe, szemrebbenés nélkül mondjam ki hogy űrhajós akarok lenni, vagy miniszter, az áldás a papírra vetett saját aláírással kezdődik, a vélemény pedig ki nem mondott marad. Vagy nincs.
Már megint elérzékenyülök. Utoljára akkor kaptam sírógörcsöt az adóhivatalban, amikor az irodában a hölgy, aki intézte fizetési elmaradásomat megnyugtatott, hogy ő azért van ott hogy segítsen, és nyugodtan mondjam el mi bánt. Ekkor már zokogtam. Mondtam neki, hogy tőlem még sose, senki nem kérdezte meg egy adóhivatalban sem, hogy mi bánt. Majd a következő héten bennmaradt túlórában, míg én átértem Pestről, és megoldottuk ügyemet.
Na szóval katarzis. A mai nőnapi katarzis csúcsa a bankmustra volt. Sok bank van Szlovákiában, de valahogy olyan mint a ruhaüzletek választéka. Épp annyi, amennyit be bírunk fogadni. Egy konzolon maximum öt féle és legfeljebb több színárnyalatban. Olyan guszta, választékos, átlátható és motiváló. Ebből tuti fogok választani. Megértem azon utastársaimat is, akik "Top 10 Louvre-t" akarnak látni, mert ők tudják, hogy egy nap ennyi a kapacitásuk, és inkább az igényességre törekszenek mint a mennyiségre. Szóval végigmentem kisvárosom bankjain, ha jól számolom öt vagy hat van belőlük, és a harmadiknál hirtelen nem tudtam hogy visszacsöppentem a Belle Epoque-ba, vagy Dél-Amerikában vagyok és megyünk tangózni egy klubba. A helyes fiatalember kedvesen elmondta hogy mik a konstrukcióik, majd jelezte, hogy ami nekem kell, az odaát van és átkísér. Ó Istenem! Itt tudják mi kell nekem! Kántálom angyalaim felé nagybetűkkel, és a hála beindítja ösztönösen működő hormonjaimat, anyai ösztönömet és a nőnap beharangozott örömódáját. Csak ma? Kérdezem bankos lovagomtól, mondja nem, de csak itt Szencen kísérik át az érdeklődőket az utca túloldalán lévő Raiffeisen Bankba. Sréhen és vizavé körülbelül kétszáz métert sétálunk együtt bankos lovagommal, közben szórakoztató, kedves és csábító. Mármint az a tény hogy egy udvarias, kellemes fiatalember kísérget egy pár évvel ... vagyis egy nála idősebb.... azt hiszem ebből nem jövök ki jól, úgyhogy hagyjuk.
És sétálunk kettecskén, a Tatra Bank kedves munkatársa és én fodrász előtt, Rouge ruhámban, magas sarkúban törve a néhol még macskakövet. A sárga bankban maga a bankigazgató fogad és azonnal visszahívja munkatársát az ebédről. Ezt a jelenetet még F. Scott Fitzgerald sem írhatta volna meg szebben. Nem, itt nem tudják ki vagyok (és ki vagyok én különben is?), ráadásul csak szlovákul beszélnek, én pedig a lakossági celebségemet főleg magyar nyelvterületen szereztem eddig.
A történet többi része reklám lenne, nem csak ma és nem csak nekem.
Szenc városáról annyit kell tudni, hogy egy egyszerű, kiépült, betelepült, semmi extra város, van egy "Törökháza", itt született Szenczi Molnár Albert, van egy mesterséges kavicsbánya tava (Közép-Kelet Európában a legnagyobb), egy aquaparkja wellness részleggel, a tó körül hétvégi házak, szállodák, kemping, közel van Pozsony, és én még akkor laktam itt, amikor a főtéren állt meg a busz, voltak régi házak a belvárosban, de nem volt belváros mert az egész város maga volt a belváros. A tó körül háztól-házig tizenkettő kilométer, szóval nem nagy. Itt bandáztunk, amikor a zsinagóga még romos volt, most felújítják. Van egy focipályája, nem nevezném stadionnak, kamaszkori majdnem szerelmem ott nyírja a füvet. Vannak szavaink amiket csak mi értünk és imádunk szlovákul beszélni. Mert az olyan szexi. Van egy sajátságos világszemléletünk, ami különbözővé tesz. És felismertem, hogy innen hoztam az örökös mosolyt, ami belém ivódott és védjegyemmé vált jóban-rosszban. Vannak számomra még ismeretlen területei a városnak, amiket annó nem ismertem meg, most sem fogok már mert átépült, megváltozott, megszűnt. Van itt is Tesco meg Lidl, sőt az előző házhoz is szállít, szóval normál, kulturált, innovatív kisváros. Lett sok kínai bolt, egy orosz co-working iroda, albán fagyis, isteni ablakon kiadós vékony tésztájú pizza, sétálóutca és kedvenc helyem a Kiss zöldségüzlete. A könyvtár a második otthonom. A könyvtár a kultúrházban, a kultúrházban mozi, tetoválószalon, az utca végén pedig az árkádok alatt kedvenc éttermem a Reskator, ahol jó humorú a főpincér, isteni a rántott sajt, mert ilyen rántott sajt csak Szlovákiában van, és jólesik a csapolt Kofola.
Szóval, izgalmas kaland lesz. Jó újra itthon.
