Bergman: Jelenetek egy házasságból

Nem lehet megúszni. Egy ökumenikus istentisztelet közepéről kislisszolni egy kisfaluban csak az igazán bátraknak engedtetik meg. Átfurikázni a szomszéd városba csak azért hogy megnézzük a Gáltomit pedig priceless.
Szóval az úgy történt, hogy spontán jött a hír hogy este lesz a Csavar Színház Szencen. Valahonnan egy meditatív pillanatomból előhúztam hogy Nagyidai cigányok, felvettem a pörgős szoknyámat, hogy majd úgy ülök hogy a Tomi engem fog megpörgetni megint, egy órás a darab sacc per kábé, hazajövök és az almáspitét is megsütöm.
Aztán még képes voltam leállni vitatkozni a szervező Polák Margitkával hogy miért a nagyszínpadon lesz a Nagyidai. Azért, mert a Jelenetek egy házasságból darabot adják elő. Amit már háromszor láttam. És nem írtam róla. Úgyhogy kutya kötelességem negyedszerre is megnézni. Van vele dolgom.
Láttam kétszer Pesten, és tulajdonképpen talán ekkor ment gallyra  a kapcsolatom. Egyszer Pozsonyban a Nemzeti Színházban, magyarul, a nézőtéren híres szlovák színészek, művészek, úgyhogy ne mondja senki nekem hogy a magyarokat elnyomják Szlovákiában, mert tapasztaltam az érdeklődést, a darab végén pedig az ovációt.
De megyek sorjában.




Örök téma: férfi és nő. Könnyű a házasság kötelékéből prédikálni és onnan osztani az észt. De hogyan lehet  eljutni odáig? Felkavarodott érzéseim dübörögnek bennem és dörzsölik lélektenyereiket. A kötelék elriaszt. Pedig ez a legnagyobb próbatétel! Kötelékben szabadnak maradni!
Megszeretni egy embert az élettől kapott próbatételek folyamán talán az igaz szerelem. Bergman lehet ezt kereste. Öt feleséget és két élettársat fogyasztott el hosszú élete folyamán. És még számtalan nőt. Tapasztalások útján lett prókátor.
A Gáltomi és a Kissszilvi pedig az orrunk előtt az életben egy jó minta. Nem kell Svédországig menni, elég Hetényig, ide a komáromi járásba, vagy pedig ők jönnek-mennek a Csavar Színházzal. Amikor először láttam a darabot, megnyugtattam Szilvit, hogy "A te urad még a büdös életben nem csalt meg téged drágám, megnyugodhatsz, mert az a jelenet amikor a férfi borítja a bilit, az nem volt Gáltomis." Nevettünk. Szilvike megnyugtatott hogy tudja. Egy nyelvet beszélnek. A színpadon is. Tamás a fellegekben járó művész, Szilvia a földön két lábbal. A darabban pedig gyönyörű az átmenet, a szende feleségből a biliborogatás után hogyan válik egy határozott, céltudatos nővé, a férj pedig a nem picit nagyképű egóból hogyan esik össze, végül, miután megjárták saját poklukat és menyországukat, jön a csattanó. Nem lövöm le a poént. Amikor Tamás elüvölti magát a férj szerepében hogy "Hol az öltönyöm?" a hátam mögött megszólal egy néző: "Keresd meg!". Talán ez az a pont, amikor a szeretet átmegy valami megfoghatatlan eltaszításba. Tudatosan vagy tudatalatt, már nincs meg az a mindenekfeletti lágy áramlat, ekkor szakad meg a két szívet összekötő láthatatlan kapocs és himbálózva oda-oda csapódik a másiknak, sebet ejtve a kötélvéggel. Szívesen hátraszólnék hogy ej bizony gáz van otthon, de csak orrunk alatt kuncorászunk olyan igazi vidéki módjára a beszóláson.

Johan tenyérbemászó figurája az egó kiteljesedésénél billenti át a szimpátiámat Marianne oldalára. Gál Tomi olyan hitelesen természetes, mintha minden este a szövegkönyvet gyakorolnák otthon, vagy olyan erős az összhang a két szereplő között, hogy a szavak csak eszközök lennének kettejük nexusában.

"Eszembe jut az erős kötelék, ahol minden más csak eszköz egy magasabb szintű játékhoz."

Marianne az a nő, aki soha nem leszek. A darab elején félénk, szinte belesimul Johan domináns karakterébe, viszont tetszik ahogy árnyékot vet a férfi arcára a darab elején, a riport alatt, mert talán ez a nem szándékozott sötét folt viszi át a történetet a mindennapokból a végkifejletig, majd csavar egy nagyot és eldönthetjük mi miért történik.
Kemény pszichológia a javából, az öltözésnek, a jeleneteket összekötő Sarastro áriának a Varázsfuvolából, a patyolatfehér lepedőnek a színpad közepére terítve, összehajtogatva, a rúzsnak, a púdernek, a konyaknak, a köntösöknek, a szmokingnak, a szemüvegnek, a tollnak és papírnak ... mind-mind jelentősége van. Hosszú lenne végigvenni őket.
Visszafogottan nevetős, kulturáltan kitárulkozó, intelligensen tükröt mutató darab. Tényleg ezt akarjuk? És miközben siratom kapcsolatomat, a lelkem most nem fog meggyógyulni, ez nem az amerikai filmek cukorszirupja, inkább bólogatva konstatálom a jeleneteket és legközelebb figyelem a jeleket. Mert minden mondat, minden mozdulat, minden gesztus egy jel. Figyelj. Légy résen. Ha lazítasz, elveszíted azt az egyetlen dolgot, ami összetart. És az nem a ház és a nyaraló és a hajó. És nem is a gyerekek. Hanem az az egyetlen összefonódás, ami élteti a földet, fenntartja az életet, a párkapcsolat. Kispolgáréknál, proliéknál, parasztéknál, gazdagéknál egyaránt.
Az a belső tartás, ami kötelez.

Talán mindannyian láthatatlan Paulák vagyunk?

Az előadás a Soproni Petőfi Színház és Csavar Színház produkciója.
Szereplők:
Marianne: Kiss-Gál Szilvia
Johan: Gál Tamás - Jászai Mari díjas, 2015-ben a legrangosabb szlovákiai színházi fesztiválon elsőként megkapta a DOSKY legjobb szlovákiai színházi alakítás díját mint magyar színész

Rendező: Pataki András - Jászai díjas

Countrylife/vidéki élet - a hétpróba

Koránkelő vagyok. És amíg várom hogy nagyvárosi kollégáim kényelmesen felébredjenek, megigyák megérdemelt reggeli kávéjukat és beérjenek az irodákba és megigyák újbóli megérdemelt kávéjukat, majd bebocsájtást engedve toporzékoló vidéki kollégákat kiszolgáljanak, időm tengerében kimegyek és elvégzem anyám következő heti penzumát: kapálok.
Na most, a kapát felismerem, meg tudom fogni, le tudok hajolni, és a tujafák biztos védelmében elkezdem kapirgálni a földet. Monaco biztos csábítása igazi tükröt tart elém, hogyan folytassam tovább életemet. Egy tál fölé görnyedve cukorborsót fejtve, vagy egy hercegség impozáns kertjében szedegessem kiskosaramba a virágokat, csak úgy, kedvtelésből. Vagy kapáljak mint egy napszámos és teremtsem meg a környezetkatasztrófa határán azt a zsebkendőnyi földet amin még megterem az élet, vagy elégedjek meg a tenger látványával, a zárt közösség jómódjával és írjak egy szerelmi történetet egy védett öbölben?
Könnyebb elkészítenem egy megtérülési üzleti eredménytervet egy magazin létrehozásához, mint felismernem melyik a gaz és melyik a hasznos növény. A felelősséget magas szintre gerjesztem magamban, ha most akár egy ehető növényt vagy díszvirágot kikapálok, akkor elestem a próbán, nem vagyok méltó a családi örökségre, mehetek Monacóba nyugodt szívvel.
Bent Robbie Williams énekli Freedom című számát, én hátrálok egyet a kitaposott járdán, hátranyúlok a gereblyéért, ami úgy kólint fejbe a nyelével, mint az intő jel a korsónak az úton harmadjára.

Csak a hétpróba margójára, a fémkád patyolattisztára súrolva, karizmom húsz vödör kimerítésével beállt, a több mázsás kád az udvar közepén felállítva szárad, Fekete László női megfelelője kutyafüle hozzám képest. Ahogy vonszoltam előre a félig tele kádat az udvar azon részére, ahova kiboríthatom az állott esővizet, és még hasznosítom is azt a növények megitatásával, a falu végi szomszéd is átjött érdeklődni hogy mi az a robaj ami fülének szokatlan, és beleestem a gyütt-mönt kategóriába, mer ilyen eszetlenséget csak egy városlakó végezhet. Na mármost, ha panaszkodni merek, akkor egy sima vállrándítás a válasz, hogy bizony fiam, ez a vidéki élet. Ha eldicsekszem, akkor szánakozva mosolyognak rám, és aranyosnak titulálnak, amitől kiráz a hideg. Egyetlen visszajelzést nagyvárosi barátaimtól várok, akik max sajnálkozva megpróbálnak visszacsábítani a kozmopolita létbe. Vagy csak simán tudomásul veszik, hogy én választottam.

Fű lenyírva, kert bekapirgálva, gaz kiszedve, eper leszedve, indul az almáspite megmérettetés, ahol fel kell vennem a versenyt a helyi nagypályásokkal. Marikával, a szomszéd falu óvodájának szakácsával, aki olyan torta és ételkreációkat formáz amiktől egy Michelin csillagos étterem egy Üvegtigris büfékocsi valahol az Alföld tanyavilágában.

Tegnapelőtt előtt teliholdkor egy betörőt fogtam. Pontosabban kimentem töltekezni a hold többszörös energiáiban, miközben horizontálisan mozgást érzékeltem szomszéd nagynéném kerítés oszlopán. Először vaciláltam hogy felhívjam-e magamra a figyelmet, egy szál neglizsében nem illik semmilyen látogatót fogadni, főleg nem éjfél környékén, aztán rekeszből és ösztönösen nyomtam egy "hé"-t, majd vártam. A hangomtól még én is megijedtem ezen a csöndes, nyáresti éjszakán. A pillanatok óráknak tűntek, a lény leugrott az oszlopról, nem hallottam sem szaladni, sem szuszogni, csak a szembeszomszéd locsolóberendezése szipákolt, sejtelmes éjszakámat még horrorisztikusabbá téve (rá kellett jönnöm hogy nem sünök nyüfögnek a nózijukkal egy csoportos rituálé részeként), és csak vártam. És dermedten vártam. Lelki szemeim előtt lejátszódott a tujafák árnyékából előugró valami, én Tajvanon vásárolt habkönnyű bébidollomban, védtelenül, és tudok-e eléggé harapni, ordítani, sikoltani, vagy rúgni, ütni, küzdeni? Meghallanak-e a szomszédok? Mi a túrónak kell beleütnöm az orromat a szomszéd területén keletkező történésekbe? A szobámból is lehet holdtöltekezni. Milyen szar lehet anyámnak egyedül, amikor nem vagyok itthon. Eszembe jutnak Közép-Amerika embertpróbáló vidékei, ahol a fegyverviselés alanyi jogon jár, mert a természet és az ember kiszámíthatatlan, önmagunk megvédése pedig indokolt. Milyen egyszerű lenne megvédeni magam egy fegyvernek látszó tárggyal.... Túlfűtött agyam komponál, tervez, túlél, és az utóbbi érdekében totál szélsőséges helyzeteket generál. Szívem kiugrik. Vajon hol lapít? Mire vár? Hogy bemenjek?
Bemegyek. A franc fog órákat várni egy tolvaj, csavargó, lumpen, vagy csak szórakozásból keríttésugratóra.
Mindenki megnyugtatására, a magántulajdont sértő több mint valószínű egy macska volt.

Csörög a telefon,  helyi könyvtár igazgatónője, hogy adnék-e elő a pozsonyi Waldorf iskolában, szlovákul. Persze. Micsoda megtiszteltetés. Sőt! Örömmel! Ujjongok, táncraperdülök, majd két nappal a kitűzött előadás előtt, két borsó sor kitépése közben, romokban fekszem otthon és őrlődöm. Biztos hogy meg tudom csinálni? Az izgalom, az elvárás és a megfelelés kasztanyettázik mellkas tájékán. Hajnali kelés után ott állok az iskola épületében, és elvarázsol az alkotás, fegyelmezettség és örömteli fogadtatás. Mint a zsibongó hangyácskák környékeznek meg minden osztályban főleg a lányok és bátortalanul kérdeznek ki vagyok, mit akarok, ember vagyok a talpamon válaszaimmal, túl korán van még a filozofikus vázlatokhoz, meg hát a nyelv sem az anyaim, választékos kifejeződésem inkább egyértelmű, érthető és tömör.
Arra régen rájöttem, hogy a külföldi, kevert nemzetiségű kapcsolatok azért tartanak tovább, mert a nyelv nem mérgezi meg az egyik fél agyonbonyolított, a másik fél túl egyszerű gondolkodását.

Fél óra intenzív figyelem, Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma fejből, Kodály Zoltán: Galántai táncok a háttérben okostelefonomról, kis szótár a táblára, ismeretterjesztés röpke fél órában, a különbözőségek, azonosságok a két szomszédos országban, a tegeződés, magázódás, a Túró Rudi, ki mit hisz a másikról, és olyan szeretettel beszélek elhagyott második otthonomról, hogy okafogyottá válik minden politikai szembepisilés, gazdasági önzőség, szellemi gúzsbakötés, félelemkeltés. A gyerekek figyelnek, én triplán, és szemben a hagyományos iskolákkal, ahol fegyelem van, regula és kitűzött penzumok, a Waldorfban, ahol viszonylag laza az oktatási irány, a gyerekek türelmesen jelentkeznek, és ha nem kerül rá a sor, nyugtázva leteszi a kezét és vár, figyel és tanul.
A horgolt fotel takaró minden egyes darabját a gyerekek horgolták össze a tanító néninek, a másik osztályteremben kisvonat fából, a harmadikban kézimunkáznak, a negyedikben egy óriási akvárium tele halakkal, a negyedikbe a mai napon egy kígyót visznek be szemléltetőeszköznek, szóval nekem Új-Zéland, mert nagyobb esélyét látom a fizikai elfoglaltsággal, hogy pár év múlva a kismanó fogja tudni hogy mi szeretne lenni, mi érdekli, mi foglalja le, mint a standard iskolákból kijött zombik, akik egytől egyig vezérigazgatók akarnak lenni autóval, több nullás fizetéssel, kényelmes irodában hereként lógatva lábaikat a számítógép előtt.

Hát így telnek napjaim drágáim. Itt vidéken mindig történik valami. Almáspite és falunap a következő projekt, a nudista strandot még halasztgatom, közben töröltek egy fontos járatot, ami mindent felülír, és elgondlkodom, hogy a túlfontoskodott multi önkényesen leszarja a közösség munkáját, addig a paradicsom szépen fejlődik és várja hogy miután beért, leszakítsam.

Vidéki élet - countrylife

Anyám elhúzott hugomhoz Másországba, szabad a kecó, de a szabadságnak ára van.
Nyírd le a füvet, szedd le a cukorborsót, húzd ki a diófa alatti szárakat (délutánra update-elte a to do listát a másik oldali ültetvénnyel is), terítsd ki a betonra, szedd le az epret, locsold meg minden nap a veteményest, és kapáld meg, gyomot húzogasd ki, rakd egy kupacba száradni, a cukorborsót pedig fejtsd ki és fagyaszd le.

Szóval jó itthon. Túltervezett napi ütemtervembe próbálom beilleszteni a kerti tevékenységeket. Mivel a reggelemből nem adok, marad a kora este hat és hét óra között, mert utána már jönnek a szúnyogok. Viszont egész nap lelkiismeretfurdalásom van, mert mi ha esni fog és napokig nem tudom leszedni a borsót, mi ha nem fog esni és estére annyira kiszárad a föld hogy minden kiszárad, anyám meg szegény ezt se bízhatja rám.... Úgyhogy cigiszünet helyett minden egyes napi feladatom elvégzése után kimegyek a kertbe és kihúzok egy sor borsóültetvényt. A középső sor kitépése után üvöltve hátrálok, amikor egy óriás piton testét látom megbújni a felgöngyölített növény szárának tövében. Én még ekkora meztelencsigát nem láttam, pedig utaztam sokat, túráztam kanyonokban és természetvédelmi területeken, esőerdőben és őserdőben, mocsaras vidéken és sivatagban.  És miközben frissen manikűrözött kezem múlt héten még a volt brazil nagykövettel fogott kezet és műkörmösöm isten bizony csak egy másodpercre jutott eszembe, kikerülöm a puhatestűt és remegő gyomorral keresem a még lógó hüvelyeket a szárakon.

Nálamnál tanultabb ember ezt biztosan ügyesebben csinálná, jó ez a tuja kerítésként, hogy eltakar az erre járó falumbeliektől. Nem ám szomszéd nagynénémtől, aki este átjön csak úgy, és közben szemrevételezi hogy a feladatokat elvégeztem-e. Testbeszéde üzeni hogy velem van, de szemkontaktus nincs. Beszél és pásztáz. Csípőből néha fordul egyet jobbra majd balra, finoman, szövegbe illeszkedve. Ez olyanfajta vidéki koreográfia, kellemesen elringat.

Mert itt még van interakció. Nálunk ha kell valami, akkor az ember odamegy a másikhoz. És megbeszélik. Nincs csetelés, ímél, lájkolás, hanem nyílik az utcaajtó, bejönnek, megbeszélik, kicsit még átbeszélik, meg mindig van valamilyen történet amit nehogy már elmondd másnak, csak neked mondom el, life-show, helyi reality show-k, horgolási minta, hoztam egy kis uborkát, van egy kis cukrod?...  Szembetűnő volt utolsó budapesti látogatásomkor hogy a metrón már léteznek zombie-k. Ezt a különbözőséget és sokkot nem lehet leírni. Mert lehet hogy Marika néninek ráncos az arca, Rózsinak meg kicsit szabadosabb a szája, a szomszéd nagynéném pedig kritikusan szemlél mindent amit nem ő csinál, de ez itt most olyan életszagú....

És akkor már beszélgetni is illik, mert itt sosincs egyedül az ember, mindig valaki betéved, tegnap Marika néni palántákért, ma egy fiatal rendőr információkért. Nem volt túl diszkrét, nem is értem miért nem kopogott be egyenesen a szomszédhoz.... Kedvesen megnyugtattam hogy nem tudok semmit, nem láttam semmit, nem hallottam semmit, mint az ázsiai majmok és már húztam is be a ház hűvös árnyékába.
Bezzeg amikor még élt Ilus néni, mindenki tudott mindent, jobb volt mint a Szabad Európa Rádió, rajta is maradt a név, és olyan közbiztonság volt az utcában, hogy még a madarak sem merték lecsipegetni Juci néni cseresznyefájáról a termést.
Azóta a mag összetart, a gyütt-möntek pedig bezárkóznak. Lejöttek vidékre, hogy bezárkózzanak csöndes magányukba, fiatalon, kivéreztetve, messze a város nyüzsgésétől. Pedig itt naponta megszólal a falu hangosbemondója, aminek érdekessége, hogy ha két hangszóró között laksz, akkor semmit sem lehet érteni. Olyan mint a május elsejei beszédek az átkosban, hangszóróról hangszóróra visszhangoztak a szótagok, a tömeg végére beérve egyik a másikat egy értelmezhetetlen katyvaszt alkotva. Ki szoktunk állni anyuval és azon versenyzünk, ki érti jobban. Ő már rutinos, olyanok vagyunk mint két süket, csakhogy ő érti én meg meg akarom győzni. Aztán amikor teljesen összemosódnak a szavak és olyan mint a tenger morajlása, teljesen kikapcsolok. Meditálok.

Estére föld megöntözve, kaptam tippet holnapi vízadagra az udvar végén levő kinti kádból, ahonnan ki kellene önteni a szúnyoglárvákat az esővízzel együtt, sportnak se rossz, környezettudatos életnek pedig rendkívüli hozzájárulás, már csak a napszakot kell belőni. Cukorborsó tálakban áll, már csak le kell fejteni. Eper turmixban végezte, és tulajdonképpen majdnem az egész napomat kint töltöttem. Hébe-hóba dolgoztam is. Mégis nyertem egy teljes órát. Ugyanis:
Nem filozofálgatok lelkiállapotomról, és Sárika néninek lett igaza, aki legutóbb arra a felkiáltásomra, hogy - Hú de izgatott vagyok! azt válaszolta - Bezzeg ha fizikai munkát végeznél, nem lennél az! - majd jóízűen harapott egyet a reggeliből.

Anyámnak bizonyítékul képek Viberen elküldve, várom visszajelzését.

Üdvözlettel

A lánya

A valcer

A szoba mennyezetének közepén a csillár hatszögű, csiszolt ólom kristályain  a kandalló lángja tükröződött vissza, és vetült szét a helyiségben. A hölgyek ruháját csiklandozva kutatta végig a fénycsóva, néha felszaladt a dekoltázs vonalán, a nyakon egészen a homlokig, útbaejtve a szemet, a nő ilyenkor kacsintott egyet, a lovagok legnagyobb megelégedésére.

A tágas szalon közepe megtelt a vendégekkel. Az estélyi ruhák suhogása, a cipők kopogása, a becsúsztatott sasszé, a visszafolytott nevetés, a dallamos és monoton beszélgetések dinamikátlan egyvelege, a poharak összekoccanása adta a valcer alapritmusát. Egy-két-há’, egy-két-há’, repül a korc, száll a hát, a derékon a férfi karja határozott támasz. Abba néz hátra a nő, vállmagasságban, kicsit hátrabiccentve fejét, kedvetlen testtartásban. Mint egy füles kehely. A középkor prűd, érintésmentes, konzervatív táncaira emlékeztetett, ahol még a pillantás sem megengedett. Csak a kristályok kikényszerített kacsintásai oldalra, a másikra, akárkire.

Uruguay sötét sikátoraiban úgy kell erotikusnak lenned, hogy megmászod a férfit bokától a feje búbjáig tangó közben. Európa arisztokrata köreiben úgy kell magad odaadnod a férfi biztonságos karjainak, hogy rá se nézhetsz. A nő félájultan lebeg a férfi karjában. Csak a tánclépések ismerete és a testtartás a fontos. A csípő ellentétes párja szorosan feszül a medencecsonthoz kifogásolva bárminemű érzelmi elhajlást. Egy-két-há’, egy-két-há’ pörög és tekereg és köröz és forog. A vonósok a terem másik oldalán világos színű frakkban hajlonganak  könyökből a húrokra, vonójukat úgy tolják maguk előtt mint a karmesterek pálcájukat, karaktert adva a zenének. A kék-Duna keringőt játszák. Könyökből derékszögben, pontos, tanított tartással. Mint a táncban a nő karja könyékben megtörve a férfi kezén vállmagasságban. A bevezető lassú nyitánya egyre szédítőbb és egyre gyorsabb, mígnem egy kellemes hullámzásban kitárulkozik. A zene lelassul, időt engedve a pároknak a szédület utáni kijózanodásra,  hogy utána ismét belelendüljenek a körforgásba.

A kereskedők a Hosszú utcában a Millenium évében megpróbálnak az arisztokrácia szintjére emelkedni. Megtanulnak késsel és villával enni. Gyermekeiket már nevelők és házitanítók tanítják viselkedni, írni-olvasni, megkülönböztetni Mozartot Bachttól, Byront Keatstől, Rubenst Rembrandtól. A kiváltságosok házában a farsang egyet jelent a tél lezártával, a kétkezi munka előtt egy utolsó kézcsók, egy mívelt pukedli, hogy ősz végéig magára szedjen minden ravasz és pénzéhes kereskedői lózungot, hogy majd a következő havazásig kiskastélya csodált kényelmében dicsekedhessen vagyonával.

A csillár Bohémiából, a tapéta Angliából, a bútorok Milánóból, és az egyetlen ami helyben készült, a hosszú kabát és a lovaglónadrág kicsit már viseltesen.  

*

Az autómobil hármat pöfékelt mielőtt a motor teljesen leállt a ház előtt. Az út közepén leállított kocsiból egy húsz év körüli lány ugrott le. Az autóvezetőnek túl sok ideje nem maradt kinyitni az ajtót a szemlátomást jómódú ifjú hölgy előtt. A sáros, havas, latyakos földút nem kedvezett a lány hófehér ruhájának, de Viki mint a szélvész rohant be a kapun fel a lépcsőn, szinte repült, a ruha még érintőlegesen sem találkozott a piszkos földút pecsételős szándékával.

A pár lépcsősornyi bejárat mellett az emelkedőn most nehéz agyagvázák díszelegtek, északról behintve egy kis ráfagyott hófehér hóval, nyáron begóniákkal teli a piros, és sárga árnyalataiban, a hortenzia pedig kéken illatozott. Kis fricska felfelé. Jó humora volt az öregnek, csak nem sokan értették.

-          Apuska! Apuska! Megjöttem! – kiabálta a lány, miközben bogozódott kifele meleg sáljából, virágos kalapjából és medveszőr bundájából a villa előszobájában. Levetett ruhái repültek a semmibe, Maris a szolgáló nem bírta elkapni a kisasszony szertelen és figyelmetlen kapkodása közben.

-          Hol a puska? Hol a puska? – kiáltott le Zádorszky Emil az emeletről nevetve, miközben kihajolt a korláton, örömében és lendületében majdnem átlendülve rajta.

Zádorszky Emil a város legnagyobb kereskedője, a vidék kis ura, egy szeretetreméltó, boldog, dolgos ember. Nem voltak ellenségei de még irigyei sem. Fiatalon házasodott, még szülői rásegítéssel. A házasságból később kölcsönös tisztelet lett, de szerelem sose. Három gyermekük született. A legidősebb istennek hála egy fiú, János, akiből pap lett. A középső, két éves korában, különös, furcsa betegség okán meghalt. Fiú volt ő is. A legkisebb, Viktória, édesapja szeme fénye lett. A szeretettel teli kapcsolat sose élt vissza egymással, inkább a rajongás olyan formáit bontakoztatta ki, amitől épül a világ.

-          Jaj papa! Hiszen nincsen itt semmiféle puska! Hogy van ma? Alig vártam hogy hazaérjek! A hegyek között nagyon havazott, meg kellett többször is állnunk, de látom, itthon nem maradt meg a hó.

-          Nem bizony, de nem is baj! Eleget esett egész évben az eső, ha majd megint lezúdul a hegyekből a sok csapadék, kiönt a folyó, és csónakázhatunk. De gyere már fel, mindenki reád vár, te lány! – azzal karon fogta szeme fényét és nevetve felmentek a lépcsőn a szalonnak nevezett középső szobába, ahol a valcer utolsó akkordjait játszták a zenészek, a táncosok pedig szétrebbentek a meghajlásra.

Viktória a huszonöt évével, eleven kisugárzásával, vidám jellemével és huncut szemeivel azonnal magára vonzotta a szalonban jelenlevő vendégek pillantását.

Különösképpen egyvalaki figyelmét, aki eddig a kandallót támasztva figyelte a táncoló párokat. Szégyenkezve próbált láthatatlan maradni, mert szíve választottját várta, aki épp akkor toppant be, amikor puszta egyszerűsége elég volt, hogy láthatóvá válljon a sok csipke, színkavalkád és mosoly között.

Ő volt Heinmann Tobiasz, a líceum tanára, aki tudásával, karizmatikus megjelenésével mindenkit elbűvölt. Egy zsidó család legkisebb fia, göndör fürtjeit anyjától örökölte, mély, sötét, barna szemeit pedig apjától. Laza megjelenését pedig a párizsi Sorbonne-on töltött évei alatt vette föl magára, ahol a tudás és a tanulás utáni vágy egy olyan közösséget hozott létre, ami inspirálta a fiatalokat külsőleg és belsőleg egyaránt. Tobiasz egy éve költözött haza a Bólyai utcai két szintes szülői ház második emeleti szobájába, és onnan  járt be tanítani a pár lépésre található iskolába. Útközben megvette a napi friss újságot a rikkancstól, a reggelizőasztalról zsebrevágott almát pedig elmajszolta az újságba temetkezve amíg beért a líceum épületébe.

25 évesen még nem óhajtott megházasodni, pedig szülei sorra ajánlották a családjuknak jövedelmező, származásukhoz hozzáillő, Tobiasznak pedig megfelelő társat.

-          Na de a világ a feje tetejére fordult - szokta volt mondani Tobiasz apja, Heinmann Mór, a helyi zsidó bankár, aki előkelő helyet foglalt el a város elöljáróságában.  - Most már majd ők fogják megmondani, hogy mi legyen. Szépen is néznénk ki, ha a fiatalok mondanák meg, hogy melyik összeillőbb vagyon. A Woegeléké vagy a Straetzéké, esetleg a Bürgeréké! Majd én megmondom vagy a rabbi. Aztán majd lehet rágcsálni az almát a sajátban, vagy ha nem tetszik a fiatalúrnak, fel is út, le is út.

Többek között ezért lapult meg szerényen Tobiasz a kandalló és a szépen kárpitozott fal mellett, karbafont kézzel, zárkózott, átvetett lábakkal és csak nézte a táncoló párokat. Szeme sötét csillogásában bárki megláthatta volna a világnak minden csodáját, mert úgy látta ő a szeme elé kerülő dolgokat, ahogyan azt senki más nem láthatta. A mesék fonták össze mindennapjait, a csodavilágnak nevezett fantázia elméjében. Nem akart ő jövedelmező és nyélbeütött házasságban élni, egy neki szánt lánnyal, ami családok vagyonát teheti eggyé. A maga szíve szerint akart házasodni, ahol mélyebb és stabilabb lábakon áll a kapcsolat, mint a hozomány és a két család  egyesített vagyona.

Hát ezért állt a tiszteletbeli fiatalember Zádorszky Emil házának szalonjában és fogadta el a meghívást a háziúrtól, aki lánya jövetele alkalmából rendezett meglepetés partit olyan vendégekkel akarta benépesíteni, akik fiatalok, és igazából a lányát jöttek megismerni. Az új barátságok reményében egy fiatalos, pezsgő, lendületes társaságot gyűjtött össze Zádorszky Emil, aki maga is a fiatalokból merítkezett, tőlük töltődött fel és értük dolgozott. Tobiasznak tetszett ez az újdonsült összejövetel, Párizst jutatta eszébe, ahol a vizsgák után sokszor beugrottak a Moulen Rouge-ba vagy a Comedie France-ba a Pigallon.

Amikor Viki belibbent a szobába, Tobiasz észrevétlenül megfeszült, ahogyan csak olyankor dermedünk meg, amikor a szívünknek kedves lénnyel találkozunk, akivel még nem tudjuk hogyan fogunk viselkedni. Lazán visszalódította a lábát egymás mellé, és határozott lépésekkel elindult üdvözölni a lányt.

-          Heinmann Tobiasz. – mutatkozott be a fiatalember, és tisztelete jeléül meghajolt a lány előtt.

-          Zádorszky Viktória. – modta nevetve Viki és már röpült is a fiú karjaiba.

A két fiatal régi ismerősként sokszor megtréfálta egymást. Finoman lázadtak az illem és az elvárt etikett ellen, elő úttörői voltak a nemek harcának. Volt egy titkos egyezségük, egy csak számukra érthető nyelvezetük, amit minden találkozásukkor eljátszottak, és csak ők értették az ebből adódó fura helyzeteket. Aktuális olvasmányuk szereplőinek bőrébe bújtak, és a másiknak ki kellett találnia, vajon ki lehet a megszemélyesített főhős. Ha egymás nevén mutatkoztak be, akkor arra az időre felfüggesztették a játékot a következő találkozásig. Aki előbb kitalálta a másik feladványát, különböző kiváltságokat kapott a vesztestől. Amíg gyerekek voltak, addig üveggolyókat adtak egymásnak és gyűjtötték a színes gömböket. Később szavakat adtak egymásnak latinul és franciául. Mostanában már tollak, füzetek, papír, könyvek és kötetek kerültek a győztes tulajdonába. Mivel ízlésük és érdeklődésük megegyezett, a két könyvtár szinte darabszámra egyforma volt. Tobiasz francia irodalom és művészet történetet tanított az iskolában, publikált a helyi lapba, és szabadidejében verseket írt. A versek egyszerű, érthető betétek voltak, négysoros mondókák, vidám strófák.

Ennek a barátságnak csak Heinmann Mór, a fiú apja nem örült. Tudta ő hogy csírájában kell elfolytani ezt a barátságot, kérte is nejét, Bürger Emíliát, szervezze úgy a dolgokat, és vágja el a két fiatal egymás felé vezető útját. Ezért került Tobiasz a Sorbone-ra. Szóval Heinmann Mórnak nem volt ínyére a barátság. A bankigazgató hagyott némi időt a banki teendők közepette hogy a család ügyes-bajos dolgaival törődhessen. Felesége, Bürger Emília az akkori rabbi javaslatára lett a párja. Az ő szülei pedig már nem is tudhatják milyen az igaz szerelem. Nem is gondolkodott ilyen megvezető dolgokról a bankár, szabadidejét a helyi kaszinóban töltötte kizárólag hétfőtől péntekig a pénzügyi világ dolgainak rendezésével. A kaszinó volt ugyanis az a hely, ahol a nagy dolgok megalapozódtak, az üzletek megköttettek és a kapcsolatok elmélyültek.

Hogy mi a szerelem, ezidőtájt senki nem tudta. A két fiatal érzékelte a frissen megjelent könyvekből, és titokban vágyott rá. Tobiasz apja, a gazdag bankár karizmatikus férfi lévén, apró termetével és lenőtt pajeszével nem volt szépnek mondható, felesége Elvira viszont rajongott érte. Rajongott az eszéért, a biztonságot nyújtó háttérért, a vagyonért és a havi egy kiruccanásokért Parajdra és Bécsbe, Budapestre, évente kétszer Milánóba és le a tengerhez. Ez volt minden, amit adhattak egymásnak. A számvetés, a háztartás vezetése Elvira dolga volt, amit becsülettel, nagy gonddal és pontossággal el is végzett. A hét gyerek nevelése mellett volt ideje a jótékonysági egyletre, a kórházi adománygyűjtésre és a helyi színjátszó egyesület programjainak szervezésére. A hét gyerek közül a legkisebb volt szíve kedvence. A nők ebben a korban a gyermekük felé élték ki mindazt az érzelmi megnyilvánulást, amit hoztak saját szüleiktől. A néha sikertelen szeretet átfordult aggódásba, szigorú figyelembe, kötelező penzumokba, Tobiasznak szerencséje volt, édesanyja ezeket a szigorú erkölcsöket kiélte testvérein, rá már csak a feltétel nélküli szeretet maradt. Anya egyetlen, kicsi fiacskája így élvezte a szülői kettősséget, apja szigora és anyja kényeztetése között lavírozva.

A két fiatal átviharzott a szalonon, hogy hosszú idő után átadják magukat az emlékeknek és az eseményeknek, amiket feltétlenül el akartak egymásnak mesélni. Míg Tobiasz a Sorbone-on tanult és Viktória a helyi lányiskolában csiszolta tudását, leveleztek egymással. Néha két-három levelet is váltottak egymással egy hét alatt. Megírták mindazt az újdonságot és élményt, amibe belevegyült a másik hiánya. Sosem mondták ki kapcsolatuk státuszát, de mindketten érezték, hogy az Úr egymásnak teremtette őket. Amíg Viki levegőt vett, addig Tobiasz beszélt, és mint a láncszem kapcsolódott Viki a fiú mondanivalójához amíg a másig nekikészült egy nagy levegővétellel a mondanivalójának, egymásnak épp annyi időt hagyva hogy meghallgassák a másikat és rákapcsolódjanak a témára. Teljes szimbiózisban figyelték egymást, megszűnt körülöttük az élet, egy zárt körbe kapcsolta össze őket, egy burokba ami szent volt és sérthetetlen. Így volt ez elrendeltetve, nem is volt kérdés hogy az isten is egymásnak teremtette őket.

-          Fiatalok, tessék vegyülni! Nem illik ám félrevonulgatni, mit fognak szólni a vendégek? – zavarta meg a meghitt egymásra találást Viki apja, aki örült a két fiatal barátságának és jó szemmel nézte a gyerekek kapcsolatát.

-          Megyünk, megyünk apuska, csak még egy kicsit hadd beszélgessek Tobiasszal, egy hónapja nem találkoztunk, amióta a fürdőbe elküldtek anyámmal. Rengeteg megbeszélnivalónk van. Nem bírom magamban tartani, ezért ne haragudjon rám kedves apuka. – Viki tudta, hogy nézésével, kérésével apját kenyérre kenheti.

-          Jól van, de csak addig, amíg lehívom édesanyádat és szólok neki hogy megjöttél. – mert mindig volt lehetőség a kompromisszumra és mindig találtak megoldást hogy mindenkinek jó legyen.

A két fiatal pedig folytatta burokba zárt figyelmét és a beszélgetést a szalon hátsó részében csak egy hang zavarta meg a kettőst.

-          Ég a cukorgyár!

A fiatal fiú aki kopogás és köszönés nélkül rontott a házba szinte beesett a tiszta szalon padlójára. Ruhája koszos volt és büdös, a kontraszt elementáris erővel tört be a szépen megkomponált szoba tisztaságába.

A párok, akik eddig a tánc utáni eufóriában égtek még, arcul csapta a rideg valóság és kényszeredetten próbáltak azonosulni a ténnyel. Egymásra néztek tanácstalanul, majd a moraj alig hallhatóan térítette észhez a jelenlevőket.

Először Zádorszky Emil kapott észhez, miközben jött lefele a nehéz, tömörfa lépcsőkön, ahova az előbb érkezett föl szólni Viktória édesanyjának, Zádorszky, született Lelkes Franciskának, hogy megjött a lánya. A tengelye körül pördült meg a széles lépcsősoron, amit egy Svájcot megjárt, Bessenyei nevű építész tervezett, és majdnem elveszítette egyensúlyát a korlátba kapaszkodva is.

A kisebb dombra épült ház teraszáról be lehetett látni az egész környéket. A város dimbes-dombos földrajza hol láttatta, hol takarta a hely részeit, attól függ hol álltunk és mit néztünk. A kastély teraszáról az egész szemközti hegy belátható volt, ahol a cukorgyárat Závodszky Emil üzemeltette. Most vezettette be a gázt, elsőként a környéken, sokak szerint elsőként az országban.

A szemközti domboldal most olyan volt mint egy éjszakai tarlóégetés látképe. A lángok miniatűrnek tűntek légvonalban, a kitódult vendégsereg dermedten állva csodálta a jelenséget. Tudták ők nagyon, mit jelent a látvány. Mire odaérnek, talán a tűz martaléka az egész gyár. Ha innen bámulják, a tétlenség emléke fogja megpecsételni életük hátralevő részét. Mindenki szinte egyszerre kapta fel felöltőjét, intett a kocsisnak, vagy indult futva-gyalog a tűz irányába. A lányok pedig kéztördelve várták a ház asszonyát, hogy kiadja az ukázt, induljanak-e a konyhába meleg levest kimérni és hasznos holmikat összekészíteni az odaát mentő embereknek.

Závodszky Emil fiatalokat megszégyenítve , kettesével vette a lépcsőfokokat és rohant a cukorgyár felé. A ló gyorsabbnak tűnt most mint az autómobil, ezért befogták a koromfekete Napóleónt, az elsőt, hogy gazdáját szélsebesen vigye át a Hosszú úton, ki a Poklos patakon keresztül fel a Kövesdomb oldalába. Sem lovashintóval, sem gyaloghintóval nem volt célszerű közlekedni ezen a sáros, hideg téli napon, aki tudott autómobilba pattant, aki gyalog jött az bekéredzkedett potyautasnak, vagy gyalog indult a mentésre.

Heinmann Tobiasz és Viki szintén bepattant az autómobilba, és mire felkurblizták a motort, addigra üres lett az utca. Száguldottak végig a hosszú, kacskaringós úton, és bő fél óra alatt értek a helyszínre.

A gyár körül mindenki serénykedett. A sorba rendeződött segítség egymásnak adta a frissen mert vödröket, a tűzoltók pedig bőr csövekből öntözték az épületet. A környéket ellepte a por és a hamu, sejtelmesen keringett a félhomályban, ördögi árnyékot vetítve az égboltra.

-          Závodszky uram, nem lesz ez jó! A szél iránya miatt az északi oldalt kellene oltani. Inkább akadályozzuk meg a tűz továbbterjedését, mint hogy mentsük a már leégett részt.

            -          Tegyed a dolgot János, jól mondod, én addig beszélek a tűzoltókkal. 

Ha tetszett az írás, kérlek egy lájkkal jelezd. Innen tudom hogy érdemes-e tovább írnom. Köszönöm

Luxustól a csavargásig

(részlet)

A telefonom pontban hat órakor csörög. Az óramű pontossággal beállított ébresztő, és fontos használati eszköz kommunikációra, képek készítésére, tájolódásra úgy repít ki az ágyból mint a puskaporos levegő. A kezem még fekete a tegnapi robbanástól.

Eddig mindig azt hittem, hogy csak az a megengedő utazás, amit magam állítok össze, a komfortzónám elhagyása pedig az általam megszabott korlát átlépése. Aztán jött ez a Vándorboy gyerek és felrúgott minden eddigi sztereotípiát és megmutatja mi az igazi túlélése önmagamnak.

Na de kezdjük az elején. Tegnap este, miután túléltem az autókázást a szerpentinen,  még sok-sok tennivaló akadt, többek között a különböző elektronikus kütyük feltöltése, a nem elektronikus de töltendő használati eszközök életre keltése, önmagam újraélesztése és a körülményeim elfogadása. Az utóbbi előtti szándékomat pedig szó szerint vettem. Összekötve a nem elektronikus kütyü újraélesztésével. Csak simán be akartam dugni a falba, laza eleganciával, ahogy szoktam otthon a hajszárítót, a porszívót, a hajkiegyenesítő vasat, a turmixgépet, a laptopot, a vízforralót, a kábeleket, dugaszokat, csatlakozókat, elosztókat, még azzal sem kellett foglalkoznom hogy esetleg más a bemenet, tehát becsukott szemmel szinte rutinból illesztettem össze a walkie - talkie kimenetelét a falban nyugvó bemenetelhez. Aztán egy nagy csattanás, sötétség, a fejemben pedig fél percnyi üresség. Mint amikor lekapcsolod a villanyt. Csak a fejedben. Vagy amikor becsukod a hűtő ajtaját, a sütőt, a WC ajtót, a könyv fedelét, a pincelejáratot, megszünteted, lezárod, lefejezed. Igen. Abban a pillanatban, amikor a csattanás elhangzott, egy pillanatra külön váltam a kezemtől, mint a rádió adóvevő kábele a töltő egységtől. A kezemben maradt csonk vagy az éterben keletkező molekulák játéka elfeketítette a tenyeremet, ami eddig viszonylag határozottan fogta, csíptette a fekete kábel vékony fonákját. Az égéstermék visszafele sült el, belelehelve kormát a tenyerembe.

Ez egy olyan gyors égés lehetett, ahol a szikra egy hirtelen jött buzgalommal ki is aludt, csak a port kavarva maga körül. A tenyeremre. Megrendülésem okán tulajdonképpen, hogy emlékezzem reggel arra hogy nem csak álom volt, nem mosakodtam meg, csak belezuhantam egy tucc-tucc zenés önkívületbe, amiből az óra ébresztett. Miután nagyot nyújtóztam, elém került fekete tenyerem, először megijedtem hogy elkezdtem álmomban önégni, aztán eszembe jutott tegnap esti elektronikus kisülésem, az energiák áttranszformálása saját teljesítményem növelésére, és boldogan konstatáltam magamban, hogy lesz bennem szufla, nyugi. A walkie-talkie-ból és annak adapteréből, illetve a falból átmentett energia elegendő lesz mindarra a kalandra, próbatételre, ami elé Vándorboy "királyfi" állít az elkövetkezendő tíz nap alatt.

Mire gyakorló idegenvezetőként kitántorgok a recepcióhoz mindenki előtt és elsőként, ahogyan azt a filmezésnél megszoktam, alázattal, mégis büszkeséggel, addigra a tenyerem fekete foltjai feledésbe merülnek. A recepció melletti  óra lustán hat órát mutat még mindig. Pedig már annyi minden történt…. Felkeltem, megmosdottam, megcsodáltam a tetőteraszról a napfelkeltét, beazonosítottam a hotel neonfényében világító pillangókat, elpakoltam az előző nap utasításba adott tésztafőzés maradványait, megreggeliztem szerényen, szokás szerint sok folyadékból és pár datolyából álló élelmemmel, pár szót váltottam a koránkelő és sose alvó Zsuzsival, aztán rákacsintottam a recepciósra, és megkértem, hogy állítsa át a faliórát, mert az IPhone sose hazudik.

Izraelitává avatásomnak ez az első próbatétele. Sose menj szembe egy zsidó férfi hitével. És az ő hite a faliórában sokkal erősebb, mint hite a technika ördögében. De azt nem tudta a drága, hogy én egy tűzről pattant szlovákiai magyar lány vagyok szláv gyökerekkel és rügyező szíriuszi múlttal, akinek a falra hányt borsó volt a jele az óvodában. A csapatot fel kell ébreszteni, indulás most van, idő ide vagy oda. És a nyugodtnak tervezett reggel így csap át úttörő tábori riadóvá, és ezt az egy órát csak Jézus nyugtázza alázattal, mert az ő idejében még nem volt óraátállítás, így a keresztre feszítésének útját teljes időmértékben megszenvedte, ahogyan azt vállalta a keresztfán.

- Lányok, egy órával több van, tíz perc múlva indulunk! – robbanok be a szobákba, és pattogok mint egy bolha a bőröndök között, az éjjeliszekrényre kipakolt nélkülözhetetlen kütyük, gyógyszerek, ételek, papírzsebkendők, krémek, illatok, könyvek átláthatatlan rendszerében. És megkövetem minden idegenvezető barátomat, kollégámat, akik másodpercre pontosan megadják érkezésük paramétereit, és nevetek a tizenöt óra tizenkettő perces érkezésükön, mert a megcsúszott időt behozni most már tudom, hogy lehetetlen, az élményt megragadni viszont kötelező.

Recepciósunk mosolyogva konstatálja hogy bizony-bizony a villanyórán az idő is átugrott és a számítógépén is mást jelez az óra, így kénytelen nekem hinni. Örülök próbatételem sikerének, majd spontán eszembe jut hogy csütörtök van, és mivel pénteken kezdődik a sabbat és sabbatkor még a hűtőt sem nyitjuk ki, ezért az óra is egy nappal korábban íródik át, így generálva két órás időeltolódást egy napig otthon és itt között.

Rejtvény megfejtve, ujjongok sikeremnek, mint kiderült egyedül vagyok eufórikus hangulatban, Vándorboy kiadja az utasítást, hogy Timna park, és még mielőtt értelmezni tudnám a szavakat, már ki is vág előttem, és sehol sincs.

Utasok a megfelelő ülésen, maradék walkie-talkie ölemben, szívesen mondanám bele, hogy „bagoly mondja, verébnek”, de ez nem a megfelelő poénkodási helyszín, inkább keringek kettőt a szálloda szövevényes forgatagában és húzok a körforgalomban hirtelen felbukkanó mikrobusz nyomába. Sose használom a padlógázt sem a satuféket, finoman nyomom bele lassan gyorsuló Rönómban a pedált, mert ha egyszer látómezőmbe bekerül a Vándorboy, onnantól nem eresztem.

És azon gondolkodom útközben, haladva a viszonylag kietlen úton, hogy ezek a kalandok bárhol megtörténhetnek velem, aztán mégis itt ért utol az élmény és tapasztalás.

Végigvesszük útközben a bibliai eseményeket, Ábrahám érkezését körülbelül háromezer évvel ezelőtt Mezopotámiából, és bizonyítottan Ur városából, majd Mózes vándorlását negyven évig a sivatagban hogy teljes bizonyossággal érkezzen az ígéret földjére.

Mókás dolog jegyzeteim között válogatni és könyveimből Flaviuson át Spiróig arra a megállapításra jutni, hogy Izmael is Ábrahám fia, akiből a nomád arabok ősei származnak, és bárcsak tudnék visszanyúlni az időben, hogy ebben a katyvaszban tisztán lássak. Egy dolog viszont bizonyos, hogy bármilyen nomád embert megihletett volna a táj, mint ahogy megihlette a Biblia íróit is,  a sziklákba vájt barlangok, a köves-sziklás dimbek-dombok, a vékony szerpentinen közlekedő zergék, kecskék és kergetőző állatok, és a naplemente sugarai a menyország létezéséről. Az én fantáziám is szárnyra kap a Timna Parkban, a bibliai töténetek kutyafüle ahhoz képest, amit nekem mesél a táj.

Mesél egy kisfiúról, aki mint Szicíliában a Mario Puzzo regény hőse csak kétezer évvel régebben a barátaival a barlangokban vívták képzeletbeli harcaikat, valós csatajelenetekkel, és ijesztgette őket az éj leple alatt a hiúz, a gazella, a róka, az egyiptomi tüskésegér, és a sziklák tetején az oenanthe madár, a magas cét trillázva átvezetve hangját a repedt fazék nyikorgásához. Vagy amikor összeakadnak a nem megfelelő drótok és szikrázva kisül az elektromos kütyü Nikola Tesla dolgozószobájában. A tüskésfarkú gyík pedig peckesen vonulgat a turista útvonal mentén, és pózolva kacsintgat a kamerába.

A napjainkban valós, és pár ezer éve még csak sejtetett általános felmelegedés apasztotta mederben járni több kilométer hosszan lehetne embert próbáló is, de a mi csapatunkkal olyan mint a fel-fel dobott kő. Az egyik utitárssal szelfizünk, a másikat motiváljuk, a harmadikkal megmásszuk a lehetetlent, a negyedikkel bebújunk a bronzkori ércbányák helyére, tapossuk a tűzfújó állatbőr lufikat, ahogyan azt tették az itt élők, de ők nem viccből hanem a túlélésért.

Miközben négykézláb csúszok végig a bányavájatokban, és érzem hogy a rám ragadt por nem kosz, és a föld tisztább a Domesztosz súrolta konyhám járólapjánál, megkérdezem magamtól hogy jól vagyok így-e.

A luxusban viselkedünk, megszabják a dreszkódot, be kell húzni a hasat, kulturáltan kell enni, ma már tökéletesen kell kinéznünk, a nap minden percében és pillanatában, és az a kényelem amit kapunk érte cserébe, az felbecsülhetetlen. Abból nehéz kilépni. Felhígult világunkban talán már könnyebb, mert aki a luxust a jólneveltséghez, intellektushoz és intelligenciához is köti, ott már bizony döcög a kerék. Talán ezért könnyebb számomra kilépni komfortzónámból, felhagyok az elitista elvárásaimmal és kipróbálom a másik oldalt. Nagyképű elszólásaim az idegenforgalomban eltöltött időszakomnak köszönhetőek, ahol szűrő nélkül, ömlesztve kaptuk az újgazdag, lottónyertes (na nem, bocsi), a koma, a szerencsés, a simlis és szende típusú felső tízezret, aki köszönő viszonyban sincs baráti és ismerettségi körömmel, úgyhogy név nélkül pedig engedtessék meg, akinek nem inge, nem veszi magára. Na szóval, inkább keresem a közegemet, Gáborral lehet beszélgetni, utasközössége pedig felér egy Széchenyi Könyvtárnyi anyaggal, a világ végén pedig a Mensa kutyafüle ahhoz képest, ahogy megfejtünk, kitalálunk, túlélünk és átvészelünk pillanatokat. A csajos beszélgetésekről nem is beszélve. Amikor utastársam az anyósülésen immáron harmadik napja jelzi hogy hogyan vezessek, merre forduljak és mikor váltsak, csak finoman jelzem neki hogy kuss legyen, és először életemben tövig nyomva a gázpedált automata autómban felvágtázunk a dombra, ahol a szállásunk található.

Egy hippi kibuck lestrapált lakóautóval, egy manólakkal, egy házzal aminek elvitték a tetejét és a négy falát, egy grillsütővel, és egy hullámlemezből összetákolt sötét hangárral. A biciklivel hajtott mosógépet későn fedeztem fel.

Mai napi feladatom, meg kell találnom Mitzpe Ramon városában két, nagy becsben tartott utasaink szállását és elszállítani őket az „upgrade-elt” szálláshelyükre. Mire sokadszorra kerülöm körbe a várost, megismerem mindhárom körforgalmát, az egyetlen zsákutcát ahol meg tudok fordulni, szombat van, kihalt a város, bátran tolom neki oda és vissza, oda és vissza, utasaink a hátsó ülésen rezzenéstelen arccal várják sorsukat, én pedig a legszívesebben kihajítanám az ablakon a maps.me alkalmazást, ha ki tudnám pöckölni vadonatúj Iphonom kijelzőjéről. A megadott cím nem létezik. Pedig létezik csak vagy nem itt és nem most, vagy arrébb, vagy nem ezen a néven, vagy ki tudja…. És előveszem női ösztönömet, a túlélés azon aranyszabályát, amikor elengedek minden érzést és csak automatikusan, egy belső sugallatra hallgatva teszem a dolgomat, és leparkolok egy ház előtt és bekopogok az utca túloldalán lévő házba ahol tárva-nyitva az ajtó és az ablak.

Egy hölgy nyit ajtót, mutatom a címet, mondom a nevet, ő beint a házba, közben erősen gondolkodik, hellyel kínál a teraszon, én leülök, szembe egy embergyerekkel akit az élet is meg az égiek is megáldottak. A fiú egyik szeme az orrnyergében, a másik a homloka közepén, szája furán nyílik az álla felé, orra gombócként lóg arca közepén. Cukorkával kínál olyan szívvel és lélekkel, valamit dörmög artikulátlanul, de érzem a szándékot és megköszönöm kedvességét. Torkomban gombóc, az anya addig tárcsázza a szállás telefonszámát, vezet át a házon, ami olyan mint egy alagútrendszer, kedvem lenne egyesével megérinteni az újságlapokat, a könyveket, a használati tárgyakat, a labirintusszerű folyosón kétoldalt minden van amit egy guberáló valaha egész életében összegyűjthetett. Nem tudom hogy zsidók-e vagy arabok, nekem segítőkész emberek.

Na szóval a női ösztönről. Pontosan a szállás előtt parkoltam le. Ha egy kicsit bízok magamban, még be is kopogok. A tulajdonos egy grúz hölgy, egy pitbullal és öt kölyökkutyával, nem tudom hány macskával, és becses utasomnak máris van munkahelye, ugyanis állatorvos nincs a városban, az ajánlat elgondolkodtató… Még sose simogattam pitbull kölyökkutyát, azt hiszem ezután sem fogok.

Könnyen visszatalálok a hippi farmra és amikor egyedül vagyok az autóban, általában tombolok. Felcsavarom a volumét és kiengedem a gőzt. A távolság túl rövid egy egész refrénhez a szállásig, megveregetem a vállamat, küldetés letudva, indulhat a második műszak. Michellin csillaghoz szokott oldalam pincérért kiált, szabad csavargó énem pedig beáll a nyitott ebédlő-konyha-nappali kombóba és összecimbizek egy ausztrál csajjal és együtt főzünk a négy rezsós gáztűzhelyen én lencsét és rizst meg teát, ő pedig a maradék egy rózsán szerényen kavarja boszorkánykonyhája beazonosíthatatlan kotyvaszát.

Szeretem a konyhámat átlátni. Mint minden nő, én is kiküldök, eltávolítok, megszűrök minden nem oda illő tárgyat és élőlényt. Na most a kibutzk és a hippi konyhák a közösségi életről szólnak. Ha elfogy a melegvíz, így jártál. Ha nem találod a gyufát, szerezz másikat. Ha nem teszik vissza az edényt, oldd meg. Az átmenő forgalmat generáló közösségi szállások pedig embert próbáló, csiszolódó, végig mosolygósnak maradó terek. A nemzetközi átmeneti szállások pedig a bábeli zűrzavar ahol lehet anyázni ha nem kerül vissza a kés, lehet morogni ha nincs meg a mosogatószivacs. Mindezt mosollyal az arcunkon.

Mosogatás után pedig elhúztam megfigyelni a sötétséget a dombon túlra, hogy van-e hangja.