Károly-hegy vagyis a bizarr Monte Carlo

Azt mondják az idetelepültek, ha jó kávét akarsz inni, menj át az olaszokhoz. Én francia kávéval vágok neki az alig tíz kilométerre fekvő Monaconak, becsatolom biztonsági övemet és beletaposunk Viki barátnőmmel az útnak. Nem ám jelzett Porcheval vagy Ferrarival, hanem egy minden kiképzést bíró Nissannal, aminek a csomagtartója felér egy játék nagykereskedés árukészletével. Kanyar kanyar hátán, körforgalom az egész autóút, araszolunk a motorosok és a biciklisták között, Viki azt mondja hagyjam a fenébe a motorost, majd az megoldja. És tényleg.

A monacoi nagydíj várományosaként igazi főpróbát tartok a szerpentinen. Idefele a rádióból Hajós András üvölti a Hello turiszt című számát, most a Quimby erősíti bennem a szerpentinen, hogy most olyan könnyű minden és alattam a tenger…. Szemben a nap zuhan, és láss ezer csodát.

A Francia Riviérán autózni izgalmas, változatos és kacskaringós. Minden településre vezet rövidebb és hosszított útvonal is. Van egy hely ahova  a kacskaringós útvonal úgy visz, hogy az egyik kanyarban Olaszországban vagy, a másik kanyarban Franciaországban és ez váltakozik Breil-sur-Roya településig.

Igazi vadócként érkeztem meg a Cote d’Azurre. Szenvtelen, szabad, olyan magamnak való fruska vagyok, akit egyetlen módon lehet igába csalni, a szerelemmel. Belelibbenek az idillikus képbe, háttérben a türkiz tenger, előttem pedig valami azonosítatlan, egy hercegség 202 hektáron meghúzódó birodalommal, ahol már nem férfiágon van uralom, mégis kijár a kegy és a formaiság.

Szóval felfedezem az én Monacómat. Miközben szlovák GPS-em viccesen betűzi a francia szavakat, telefonos szolgáltatóm időben jelez hogy átléptünk az Európai Únió területéről és hívásaim többszörösébe kerülhetnek a korlátlan EU-s hívásoknak. Szóval fegyelmezett vagyok. Első lépés a nagyok világába.

Amikor Viki barátnőm irányba rak és felteszi az első leckét tökösségből, úgy vágok neki a kanyaroknak, mit egy igazi Forma 1-es autóversenyző. Utazásom végére értem meg a harmincas és az ötvenes táblákat és élvezem a kilátást az utolsó pillanatig.

Monaco a világ második legkisebb állama. Csak a Vatikán kisebb nála, de ott csak a pápa van, neki pedig elég az a pár négyzetkilométer, gondolom… Viszont Monacó hercegségben nagy a család. A Nizzáig húzódó Cote d’Azur sokan nem tudják olasz fennhatóság alá tartozott. Az első Grimaldik pedig Genovaiak voltak, nevüket az egyik rokontól kölcsönözték. Nemesi rangot is csak később kaptak a nápolyi királytól. Monaco a felcicomázott pompa, bennfennteseknek. És miközben majdnem eltévedek és tartom az irányt, mellettem elsuhannak a házak, a meredek sziklafalak, másik oldalon a tenger, az öböl és a félszigetek, a yachtok és az uszályok, a házak teraszai mint mama horgolt terítője, az ablakokon a spaletták pedig apró pórusai a sziklákba vájt házak levegőztetésének. És miközben elkészítem első videómat a Forma 1-nek hitt pályán, otthon pánik tör ki. És miközben azon röhögök hogy az öt méterenként kiépített fekvőrendőrök miatt sem, és a szabályozott közúti közlekedés miatt sem tudok harmincnál többel menni, a közösségi oldalon száguldásnak tűnik kanyargásom. Jól ki van ez találva, az olyanok miatt, akik könnyen kapnak ihletet a Monaco-i nagydíj pályáján, nyugi.

Harminc valahány évesen volt álmom Monaco. Akkor még dédelgettem azokat az ábrándjaimat, amik előre viszik az embert. Ma már nincsenek új álmaim, hanem inkább egy befejezett, babéraratós beteljesülésem van.

Történt egyszer, hogy végére akartam járni egy-két sztorimnak, és évek óta vágytam egy nem rohanós, családias hangulatú útra, amiből évtizedek óta kiestem, és csak a szilveszteri kiruccanásaink Cimbivel amik intellektuálisan feltöltenek, Vándorboyyal pedig fizikálisan próbára tesznek, szóval maradt az Édes élet Mentonban.

A csapat a következő: két kamasz lány, egy még be nem töltött negyedik éves kiskrapek és én. Csonkacsalád, de kiskrapek állja a sarat és beerősít az erősebbik nemnek. Anyuka dolgozik. Egy hétköznapi, 21. századi csonka család. És jön a felmentő, személyemben. Nyarat a nyárba, iskolai szünetet a gyerekeknek, hogy összefogjon a család. Pelenkázni már nem kell, erről kiskrapek nagyapja gondoskodott még tavaly, amikor a szomszédok legnagyobb örömére egy szál ádám kosztümben flangált a szobában, széthúzott függönyökkel, hogy demonstrálja egy szem kisunokájának, hogy neki se kell pelus. A példa pedig hőst generál. Kiskrapek szobatiszta, és mit nekem egy méter alatti ha a majd két méteressel sem boldogulok.

Egy gyerekes anyukaként, napi-heti-havi költségvetésem belőve egy bizonyos szintre, négytagú család többszöröse komoly társadalmi-szociológiai érték-arány és felelőségvállalási konzultációt igényel nálam. Így nem mentünk Villefranc-ba vonattal, hanem csak Monacoig.

Menetrendet Mentonban a vasútpályaudvaron nem tudok szerezni, mert minden fenn van az interneten és ki is van írva a kivetítő monitorra. Szóval környezettudatos pályaudvar. És hidd el, amikor Kiskrapekot felültettem a pultra hogy fordítson, túl bonyolult volt még neki a feladat, a pénztárban ülő hölggyel viszont jól elbeszélgetett. Ült a pulton mint egy kismanó, mosolygott, bólogatott és néha azt mondta hogy „oui”.

A vonat. Nálam nem bakancslistás az Orient Express, mert a hangulatot megütötte ez a sima helyi járat, ami összeköti Ventimigliát Grasse-al, Cannes-t Mentonnal vagy Nizzát Caravannal. Felszállás, gyerek boldog, mint minden fiú, ő is imádja a vonatokat én pedig örülök hogy itt nevelkedik mert az ilyen fiatalemberekből lesznek MÁV vezérkar, és boldog vagyok hogy a sima, másodosztályú vonat egy légterű vagonja asztalos, az asztalon hangulatos lámpa, terítő, boldog békeidők hangulatát idézi.

Első megálló Carnoles, második Roqueborne Cap Martin, és végül megérkezünk Monaco – Monte Carlo-ba, koradélután, a legnagyobb melegben. A pályaudvar a központban, tengerszint alatt, jóval. Meredek lépcső vezet fel, több szinten, van lift is, de azt mindenki tapintatosan átengedi az arra rászorulóknak. A pályaudvar peronja pedig apró kis csillagokkal van teleszórva, mintha Monaco üdvözölné a csillogás, a hírnév és a pompa látogatóit.

Velem jó utazni, mert akárhányszor megyek el ugyanazon az útvonalon, mindig felfedezek valami újdonságot, így minden egyes alkalommal azt hiszem először vagyok ott.

Lett egy kedvenc házam Monacoban, és az nem a Hotel de Paris, lett egy kedvenc szállodám az pedig a Hotel Hermitage. De megyek sorjában.

Egy nyiladozó, félénk, tapogatózó, próbálkozó, mindent elsöprő, kalandos szerelmet tanulok éppen. A különbözőséget tapasztalom ami két embert összeköt. Azért jöttem ide, hogy megtapasztaljam miről vagyok képes lemondani, hogy egy harmonikus valamit álmodjak, amit majd együtt megvalósítunk. A luxus és határaink feszegetése, a kényelem és a kényelmetlenség megtapasztalása, a bőség és a kiszolgáltatottság megélése, a fancy és a nomád újradefiniálása, ahol a csóró lesz az új trendi, a szerénység az alapszabály, az alázat pedig az elvárt. És mindezek keresztezik egymást ellentétes tartalmukban, hogy megtapasztalják ellenkező pólusukat.

Amikor kislány voltam, gyakran álmodtam nagy kalandokról ismeretlen földrészeken, aki jutalmul királylányként bevonulhat a palotába és ásó, kapa és nagyharang. Aztán tíz éve bekerült az álomfüzetembe Monaco. Hogy én majd itt élek. Itt ébredek reggelenként a horgolt vaskorlátos erkélyes, spalettás palota valamelyikében, és mint Montpellierben Andráséknál kinyitom először a bal oldali fa spalettát, majd a jobb oldalit és kitárul előttem a világ, amit aznap is felfedezek.

Szóval szeretnék egy olyan aktív, megismerő, kalandos, élménydús, magas szintű, korlátainkat feszegető utazást, ahol esténként jólesik a kényelem, a megérdemelt pihenés, ahol a szállásadó a történetünk része, vagy egy új fejezet kezdete.

Monaco pedig a luxus, a csillogás, a fényűzés, a gazdagság, a mese, ahol hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy álom, és az álom valósággá vált. És Rouge ruháim végre megérdemelt helyükön.

És most itt állunk a Hercules kikötőben és innen bárhonnan indulsz, nem tudod elrontani. Előttem a kikötő, jobbra tőlem a hercegi palota és az impozáns Ócenográfiai Múzeum, balra tőlem pedig Monte Carlo. Kiskrapek adja az irányt, le a medencéhez, onnan vissza a Dali nevét kirakott kreáció mellé, leülünk az egyik padra, mert Monacoban autókázni kell. 

Miközben újdonsült kisbarátom tologatja miniatűr Ferrarijait, Porscheját és limuzinjait, én szemügyre veszem Monaco tömegáradatát.

Viszonylag könnyű megkülönböztetni a turistát a helyi monakói lakosoktól. A környékről bejáró helyiek vagy uniformist viselnek (fehér felső és sötét alsó), vagy dolgoznak, vagy autóban ülnek. A turisták viszont a szivárvány minden színét felvonultatják. Sokat gondolkodtam hogyan írjam le szláv női testvéreim megjelenését. Felpumpált száj, csont és bőr váz, rajta rikító miniruha, és mindez holdjáróban. A hölgy mögött egy enyhén tömzsi középkorú úr liheg, a nő fölényesen magyaráz. A magassarkúról lesz majd egy hosszabb bejegyzésem, Nem magassarkúnak való vidék címmel.

De továbbmegyek. Vagyis én, mi még nem, mert Kiskrapek autózik. Megáll mellette egy japán kislány, és nem mozdul. Csak néz. Karbafont kézzel, négy-öt évesen áll és nézi a száguldozó kisautókat. Megjelenik mellette apuka, majd még egy apuka.

Továbbmegyünk, a keleti családot otthagyjuk. Átnézünk az óriási akár ötven méteres medencén, rálátni a jachtokra, amik mozdulatlanul ringatóznak a tengeren. Pár éve, amikor programot szerveztem a monakói nagydíjra, komoly munkát és erőfeszítést igényelt a megfelelő jacht kiválasztása, amit beengednek az első három sorba a futamokon. Mert amikor a világ minden televízió társasága közvetíti a Forma 1 versenyt, akkor nem mindegy mi adja a hátteret. A mi bő ötven méteres hajónk az éppen hogy kategória lett volna az itt felsorakoztatott modellek között.

Továbbsétálunk Monte Carlo felé, útközben parkok, kilátók, egyre magasabbról látjuk be az öblöt. Hátunk mögött a hegy gerince élét a mögötte lenyugvó nap világítja meg, szemkápráztató kontúrt húzva a nyeregre.

Ülünk az egyik ház tetőjén kialakított parkban, rajtunk kívül csak egy Henry Moore állatfigura (majdnem azt írtam rondítja el a kilátást, de műértő lévén nem hagyom magam befolyásolni), szerencsére van nálunk labda, tovább sétálunk egy focira alkalmasabb helyet keresve. Bal kéz felől feltűnik a Hotel Hermitage luxusszálloda a maga megérdemelt 5 csillagával. Falán körülbelül negyedik emelet magasságban egy gyönyörűen karbantartott freskó mutatja be a hercegség életét. A genovai gyökerekkel rendelkező és kinéző hölgyek laza csuklómozdulattal horgásznak, virágot szednek és szagolnak, olvasnának ha az udvarlójuk hagyná őket, udvaroltatnak is maguknak, vagy férjükkel sétálnak a parkban, esznek és isznak és visszatekintenek.

Mi pedig megtaláljuk azt a parkot, ami ideális párszor belerúgni a bőrbe. Egy ház tetején van, csak nem bírok visszaemlékezni, hogy a túróba jutottunk fel oda. Monacoról tudni kell, hogy lépten-nyomon van lift, a szintkülönbségek miatt, de pont Monacóban nem használtunk liftet, hogy a túra élménye megmaradjon.

A másik park kapuval csukva, mert mi itthon a kilincsre zárt ajtóra azt mondjuk hogy csukva, a kulccsal zártra pedig hogy zárva. Szóval ráteszem kezem a vas kilincsre, lenyomom, húzom és nyílik. Bemegyünk. A bejárattal szemben ugyanis egy Manzoni (Giacomo Manzú) szobor fogad. Tete a ledér nő lazán veti hátra magát a kör alakú fotelben. A mini parkban padok, zöld és elegendő hely a foci továbbfejlesztésének alig négy éves szinten. Ülök a padon, a körülvevő fal egyik alsó peremén kis dundi koromfekete hangyák szaladnak mint Jeruzsálemben az ortodox megszállottak. A mi hangyáink szürkék, soványak és lassúak ezekhez képest.

Beteljesedek a kilátással. A nap tűz, szinte perzsel, a párás levegő pedig megolvaszt, a tengerből felpárolgó só szárít, és tartósít. A felhők békésen ülnek a körülölelő hegyeken. Pedig már azt hittem jó kis kalandban lesz részünk, amikor a ránk zúduló eső elől futva menekülünk fedett helyre és kéredzkedünk be a szembeni Hermes boltjába.

Mi a túró nyugtatja meg az embert egy öreg, dohos, csicsás, folyton felállványozott, méregdrága milliőben, ahol előtte a tenger, a háta mögött pedig a hegyek? Az egész miniállamot átjárja az apró parkok csendes elvonulásra hívó, bambulós, feltöltődős, merengő, gondolkodó, meditációs kis labirintusai. Senki nincs ezeken a virágos, illatos, tiszta, kilátókon, nem is értem az embereket, hogy nem vágynak a rohanás után, előtt, közben a gondtalan megnyugvásra, az érzékek csillapítására és a test ellazítására?

Elsétálunk Grace hercegnő színháza és a mozi mellett és megint találunk egy parkot ahonnan nem tud kigurulni a labda. Fiatal barátomat két unokanővérére bízom, én pedig nyakamba veszem kis piros enyhén magas sarkú szandálomba bújtatott lábam és nekivágok Monaco két híres nevezetességének.

A Hotel Hermitage impozáns eleganciájával kitűnik a nyolc-tíz emeletes házak közül. Szemben a bejárattal egy Andy Denzler szobor. Eredetiben. Mármint Andy Denzler saját magáról csinált egy szobrot, ahogy szelfizik egyet a Hotel Hermitage hátterével. Vagyis bejáratával. Október 1-ig megtekinthető. Bemegyek. Átvágok a tűzpiros autósoron. A londíner Bonjour Madame-al köszön, és enged kibontakozni. Kicsit végignéz, de Rouge ruhám kifogástalan, cipőm magas sarkú, sminkemet pedig tartósította a nap, a szél és a sós pára. Fejemen kalap, ahogyan az illik délután, a Cote d’Azur-ön.  A palota stílusú Belle Epoque épület szolid, decens, arisztokratikus, a hagyományokat őrző luxus. Nicholas Marquet neve nem annyira ismerős, de Eiffelnek is köze volt a megépítésében, így egy kicsit jobban beazonosítható rangsora. Kifele jövet megkérdezem kedvenc londíneremet, hogy merre találom a Hotel de Paris-t, udvariasan útbaigazít, kifele jövet jól szemrevételezem a tűzpiros, katonás sorrendbe állított sportautókat és vicces  az egyetlen Renault bepréselve két Ferrari közé. Később megtudom, hogy Franciaországban a nemzeti termékek prioritást élveznek, lehet hogy a kis Renoulttal egy magas rangú valaki jött, vagy egy hű hazafi, és nyugodjak meg, mert az a Renault ami ott állt, biztos hogy a márkáját tekintve a legdrágább és egyáltalán nem ciki beállni vele a sorba. Szóval nem azért áll ott hogy pótolja az esetleges rést, hanem mert francia és ezzel is erősíti a francia identitást.

Az út túloldalán elkápráztat egy pókháló szerű erkélyes, nyolcemeletes társasház. A sarkon túl pedig kezdődik az izgalom. Na nem olyan fennkölt, amitől benedvesedik az ember bugyija, hanem ennek az ingerült változata. A tömeg óriási már az utca végében, senki nem néz, csak az okostelefonjában saját magát és röpítik az éterbe rögzített változatukat. Az utcán parkoló veterán autók, a legújabb Teslák adják a hátteret, és a nagy ívű felhajtó végén a Monte Carlo-i kaszinó. Garnier egyik legnagyobb alkotása a párizsi opera mellett.

Nem tudom eldönteni, kedd délután, öt óra után, hogy esküvő lesz, maszkabál, céges rendezvény vagy egy orosz oligarcha meghívta a világ nemzetiségeit, és a belépő a legmegbotránkoztatóbb kacat jelszó. Az ajtót a Hotel de Paris-ba magamnak nyitom, a lobbyban pedig elvakít a flitterek csillogása, és hirtelen madárházban találom magam a hölgyek hajkoronáit díszítő tollak között. Talán lemaradtam és ez a legújabb divat, vagy csak egy fotózásra csöppentem be?  Gondolkodni se hagyok magamnak időt, majdnem nekimegyek egy belőtt hajú, fullra sminkelt férfinak, a kijárat lépcsőin egy konszolidált család mutatkozik be egymásnak, ők legalább ismerik egymást.

Proli luxus, mondom magamnak, és eltipegek a hátsó park irányába, hogy visszanyerjem eszméletemet, és a hely szellemébe vetett hitemet.

A teljes élménybeszámoló az Édes élet Mentonban című könyvben lesz olvasható, hamarosan. 

Érkezés Mentonba

Istenem, megyek Dél-Franciaországba, a Cote d’Azur-re, Cannes és Nizza mellé, ahol közénk ékelődik egy miniállam, egy bakancslistás királyság, ahol élnek nem béka hercegek és hercegnők, ahol az ország neve előnév és izzik a luxustól, a gazdagságtól és a jóléttől. Egy álom válik valóra. Hogy miért éppen az Azúr tengerpart? Mert Franciaország a szerelem, a történelem és a kaland, Olaszország pedig a művészet, kultúra és az élet. Szóval kell egy hely ahol az álmok valóra válnak. Nekem ez Menton, az olasz határnál elterülő festői szépségű város, és már eleve a Franciaország kulturális és történelmi városa címet viseli. Ezt a címet csak kivételes esetben ítélik oda, jelenleg 179 hely tudhatja magáénak, és jelöl tájat is.

Szóval megyek a Francia Riviérára, fapados repülőn épp hogy beférek az ülésre, mellettem apuka, gyerek, amint megjönnek a légiutaskísérők az ételhordozó kiskocsival, berendelnek minden ehetőt. Én írok, olvasok, dolgozok, pár éve pórul jártam a vizeres sajtos szendviccsel aranyárban, azóta kerülöm a konfliktust, a csomagomat is szabálykövetően megoldottam, szóval nincs rutinom azon a szinten jogokat érvényesíteni.

Amikor éppen life-coachom által előírt házi feladat legsötétebb felismeréseit írom nem pubikus füzetembe, bal felől egy fura, számomra addig ismeretlen hang üti meg a fülemet. Puncik cuppogása, puszik csattanása vagy gyerektenyér tapsolása három hónapos korig, erő nélkül csak úgy vaksin.

Döbbenetemre nyelvek csattogása a szájpadláshoz evés közben, amit alacsony rendű kultúrkörökben csámcsogásnak hívnak. És csak nézek döbbenten, mint aki még a büdös életben nem találkozott csámcsogó emberrel. Gyerekkorom elemzése közben találkozni egy tiltott cselekvéssel, nem csak a fület, hanem az érzékeket is felcsigázza. Gondolkodom, hogyan szóljak a papának, a kisfiúval erős szemkontaktus van, nem érzékeli szikráimat. Ha megkérdezem őket hogy nem félnek-e hogy kiesik a szájukból az étel, az viszonylag illedelmes figyelmeztetés? Vagy ha csak simán jelzem nekik hogy jéééé, ezt hogy csinálják? Én még ilyet életemben nem hallottam. Se nem láttam. Nyitott szájjal enni az olyan furi nekem. Mutasd, hogy csinálod? Kipróbálhatom? És ügyetlenül, gusztustalanul borítanám ki szám tartalmát amatőr módon mint aki tényleg sose és még nem próbálta a nyitott szájjal evést. Utazok a míves protokoll és a túlpörgetett hacacáré országába, ahol a villák, kanalak és kések funkciója túldimenzionált, a pukedlik, meghajlások és egyéb üdvözlő köszöntések koreográfiája felér egy menüettel, a mondatalkotás, a számolás dallam füleinknek, az építészet, kertrendezés és a formaiság maga a festészet, az etikett pedig a tízparancsolat.

Hál istennek a kaja gyorsan elfogy, marad a gyerekbőgés, a szénsavas üdítő nyitásának spriccelő hangja, a mászkálásnak érdekes érzékelése a padlón. Ezen különben is mindig elgondolkodom, hogy vajon mennyire lehet masszív a gép, ha a folyosón elhaladó emberek minden lépésének hangját érzem és rezgését hallom.

Erős szembeszél próbál minket hátráltatni kevés szerencsével. Mintha az időjárás is szelektálni akarna jómodorból és társas emberi kapcsolatokból az erre érdemeseket juttatva Franciaországba.

Nizza repülőterének fogadótere köralakú Papp László Sportaréna, ahol minden bejárat indokolt, az ablakok átlátszók, és még hallani is tudjuk egymást, a bőröndök jönnek, mi megyünk, kicsi és átlátható az egész, mégsincs tömeg, kinn pálmafák és a jó, párás, mediterrán levegő.

Villamossal Nizzába, két-három megálló után átszállhatunk a vonatra, ami elvisz bárhova. Szóval a villamos indul az egyes terminálról, megáll a kettesen, majd egy épülő business centernél és a következő megálló a vonat. De aki szerencsés, az lehet épp akkor utazik a villamossal, amikor épp átadják a belvárosig tartó szakaszt. Ezt majd később kifejtem, miért szeretem a francia ünnepléseket, megnyitókat, spontán akciókat. Szóval a villamos megáll a helyi Kelenföldön, onnan pedig könnyedén be lehet vonatozni Nizza belvárosába a központi pályaduvarra vagy tovább, bárhová, Franciaországba.

110-es busz pedig elvisz Mentonba.

Menton egy barátságos mediterrán város, és folyton azt akarom írni hogy falu, de terjedelmét tekintve  muszáj besorolni, a lakosai viszont olyan barátságosak, nyitottak mint otthon kisfalumban. A parton töltött pár óra alatt táncolunk, mártózunk a vízben, rúgjuk a lasztit, hátam mögött a festői szépségű színes házak hegymenetbe kapaszkodó lépcsőzetes látványa, előttem balra már Olaszország hegyeit foltonként bevilágítja a nap, jobbra pedig egy félsziget takarja el Monacot. A felhők furán fodrozódnak az Alpok lábánál és szivárvány kezdeményezésben összeérnek a hegyekkel. Néha kibukkan a nap, apró világító pontfényeket festve a föld ezen helyszínen berendezett színpadán. Ezekbe a pontfényekbe táncolunk bele lakossági celebekként.

Jegyzeteim részletek készülő zsebkönyvemből: Édes élet Mentonban címmel.
A Leszek a szemed a világra blog azt a célt tűzte ki, hogy informál és szórakoztat is egyben. Nem kell egyetérteni, csak tiszteletben tartani az író szemüvegét, amin keresztül látja a világot. Ha tetszik az írás és a tartalom, akkor egy like gombbal küldhető visszajelzés, ami nagyon jólesik az alkotónak. Osztani is ér a szerző nevének feltüntetésével. A blog alján pedig kommentelni lehet az írásokat.
A képek saját kattintások, ezért ott is kéretik betartani a szerzői jogokat főleg megosztásoknál.
Szeretettel írom e sorokat. Néha én magam is jókat nevetek magamon.