Kennedy nyomában

West Palm Beach

A környék egyik leggazdagabb városa megnyugtatóan hat felizzott érzékeimre. A belváros igazi színkavalkád egymásba bújó földszinti házaival. A nap épp úgy süti meg a házak falát, hogy egy mediterrán kisvárosban érzem magam valahol Olaszország és Franciaország között. Az egyik meredek  mellékutcában gondozott járda mentén nyitott előkertek húzódnak, amiből aprócska kis bejáratok nyílnak őrülten kreatív portálokkal. A városka főterén kosztümös kutyaszépségverseny, körös körben vendéglők, teraszok, a körbeépített emeleti szinten pedig mozi, kaszinó, kávézók, hivatalok, egy szintre épített kisváros a városon.

 Beülünk az egyik fenti étterembe, az óriás képernyő egyikén Manchester – Everton mérkőzés, a másikon New York Sax – Red Skin Washington. Mellém két terebélyes hölgy ül a bárszékre, azonnal látszik kiknek szurkolnak. Hosszú műkörmeikkel próbálják nyomkodni okostelefonjukat, közben kikérik a mimóza koktélt kevés narancslével. Dél van. Nem harangoznak. Nekünk európai kultúrsznoboknak kell a történelem, a látvány, a műemlék, az omladozó falak, az anekdotákban megerősödött építészet, a kulturális örökség, a maradandó, a fennmaradó és a csodálható. Nem tudunk és nem is akarunk a jelenben élni, elődeink tiszteletét mi alkotásaikba vetjük.

 Peanut Island

Szeretem a szervezetlen és spontán dolgokat, mert abból mindig valami jól sül ki. Viszont nem szeretem ha ki vagyok szolgáltatva más kénye kedvének és a szolgáltatás nem működik. Ezért nem szeretem a csoportos foglalkozásokat, a tömegturizmust és a fapados utakat. A kinézett hajó, ami West Palm Beachről levitt volna Peanut Islandra épp egy esküvői partira készül, vendéglátóm bőszen unszol hogy kérdezzem meg hogy felférünk-e. Ha egyedül lennék, szívesen felpitizem magam a katamaránra, de másnak ilyen szívességet nem teszek. Egyedül cuki, de párban megalázó kérni. Ha céges parti lenne vagy szülinap akkor beállok a menetbe, de egy esküvő az szent és sérthetetlen.

Gyors átöltözés a kikötő mosdójában, templomi ruhámat átváltja a laza, amerikai, rövid nadrágos, flip-flop papucsos, kényelmes sztenderd. Picivel arrébb, ha időben vagyunk, el tudunk még csípi egy hajót ami átvisz a belső szigetre. Ugyanis Florida ezen szakaszán a St Augustine-től egészen a Jupiter Beachig egy hosszú sziget kerít le egy belső tengert, amitől ez a szakasz békés tavacskának tűnik a nyílt óceánhoz képest. Ez a keskeny nyúlvány néhol megszakadozik, néhol űrállomás van rajta, van ahol nemzeti park, vagy luxus házak.

De megyek sorjában. A mi kikötőnknél egy bódé vár a móló mellett, a parkolótól a jegyárusító asztalig tábla mutatja az irányt. Két jegy, búvárszemüveg, pipa és uszony jár a kombinált hajójegyhez. A jegyárusító lányról kiderül hogy anyukája magyar, ő is töri anyanyelvét, a hajó tulajdonosa pedig hontalan angol, aki élt már mindenhol a világban, most épp itt keresi kenyerét. Szeretem ezeket az eltévedt bárányokat akik sok esetben adó megkerülök vagy válás után hoppon maradt férjek, apák, szeretők, ahol a nő ügyesebb volt vagy a jogrendszer fogott ki a férfin. Elfoglaljuk helyünket a bárkában, három tengerész figyeli utunkat, egy a jegyet szedi (angolunk zsebretett kézzel – talán fütyörészve is – társaság híján elballag), egy eloldja a köteleket, egy pedig kormányoz. Jönnek dél-amerikaiak, mexikóiak, fehérek, feketék, a szél fúj, a nap tűz, gyors kerülés a sziget körül és már ki is kötünk a túloldalon. Mondom, ezt akár át is úszhattuk volna a Riviera Beachről. Poénomra kapok egy mosolyt, majd gyors partkeresés és indul a snoorkeling.

Aki látta Egyiptom vagy az Ausztrál korallzátonyokat, az bizony elkeseredetten kutat valami exotikus után. A mesterségesen berakott sziklatömböket kerülgetve keresem azt a fantasztikus látványt amit beigértek, de pár arra úszdogáló halon kívül nem nagyon találok élőlényt. Látunk egy nagyobb társaságot két sziklatömbbel arrébb, odaúszunk nagy lelkesen, hátha ott van a csoda, majd kiderül, hogy ők az esküvősök és azért vannak egy kupacban, mert egy közülük a sörosztó, a többiek pedig erősen fogyasztanak, együtt kell maradniuk a pótlás miatt. A sziklatömbök azért lettek kialakítva, hogy majd egyszer korallszigetek lesznek belőlük. Csak győzzük kivárni….

Vendéglátóm rajongással bökdös minden egyes hal láttán, nincs mit nem észrevenni, röntgenszemeim inkább sajnálják a kopár, felkavart homokos sötétséget. Sóvárogva nézem a szemközti Singer Island fényűző házait a cölöpök mögött megbújva…. (A Singer Island alapítója, befektetője és első telepese a Singer varrógép feltalálójának, Isaac Singernek a fia, Paris Singer.)

Egy tökéletes testű lány csobban a vízbe, kezében egyensúlyozva két pohár, az egyik elszabadul és beleesik a vízbe. Otthagyja. Ha elnézek felette, attól még a műanyag pohár ottmarad. Szapulhatnám is nemtörődömségéért a lányt, de nem teszem. Felállok és eltulajdonítom a kissé csorba poharat, és új-zélandi szokás szerint készülök beletenni hátizsákomba, amikor egy lány csatlakozik hozzám a partról, hogy ő már talált kettőt, adjam neki és kidobja. Jó tudni hogy vannak még a földön hasonló gondolkodásúak. Jó volna csatlakozni a lányhoz akivel együtt gondolkodunk a föld jövőjéről az egy műanyag pohárral, mert a sok megmentett egy műanyag pohár csodákra képes. De elindulunk felfedezni a szigetet, egy teljes óra van az utolsó hajó visszaindulásáig.

Felfedezésem fő célja a Kennedy bunker, amit JFK az 1960-as évi beiktatása után vett először birtokba. Nem sokat tudok a helyről, és a kikötőben figyelmeztettek hogy zárva van, de tudom hogy Marilyn Monroe se hagyta volna annyiban. …

Egész Floridát átszövik a lagúnák, mocsarak, belvizek, tavak, folyók és patakok, cikk-cakkos partszakasza a belső tengereken sem egyenletesebb. A nagy szigeteket óriási hidak kötik össze, az aprócska átmosásokat kis fahidak ívelik. Térképek segítik utunkat és információs táblák. Találomra indulunk el a sárga úton, szülők ordítanak elveszettnek hitt gyerekeik után, pedig azok csak a biztonságos parkban bújócskáznak. Én is bújócskázok egyet, letérek a kijelölt ösvényről és átvágok a tilos jelzés mögötti területen. Két ház árválkodik itt, közötte óriási betonlap. Ösztöneimre hallgatva megkerülöm a helyi rekettyés bokrot, a Canal du Midis biciklizésem egynyomtávú bicikliútját idézi a csapás amin át kell haladnom. A bokor körül semmi, nem kockáztatok bebújni és szörnyeket sem kívánok felébreszteni délutáni sziesztájukbból. A bokorkupac mögött kiszélesedik a járda, és a végében megpillantok egy vaskaput. A vaskapu két oldalán két óriási kör alakú biciklicsengő a falra szerelve. Bekukucskálok a vasajtó nyílásán – ég a lámpa.

Utazásom ezen része egyenlőre titok marad, és a bunker kiterjedése is. Körbejárva a szigetet, egy hatalmas domb teríti be, körös körül kerítéssel védve, de a helyi turisztikai kolléga szerint a bunker kicsi, egy szobás, konyhás kislakásnak megfelelő óvóhely. Nem hiszem. A felszínen az egyik épület John Fitzgerald Kennedy rezidenciája volt, bekukucskálok a hurrikántól védett, ledeszkázott ablak mögé, megcsap a dohos, régi bútorok szaga. Azonnal látom, hogy ezek még a hatvanas évekből maradtak itt, ezeket használta, érintette, támasztotta maga Kennedy elnök a maga teljes valójában. A másik ablakban egy óriási hajókórmány, mahagóni fából. A fényképek nem sikerültek, vagyis látszódnak a tárgyak, de az üveg sajnos visszaveri a fényt és így csak elmosódva vehető ki a kontúr. A manzárdszobában biztonsági őrök posztolhattak, vigyázva a világ egyik első emberének biztonságára.

Boldogan szaladok át a másik épülethez, útközben látom, hogy a nagy betonlap egy óriási helikopter leszállópálya a nagy H petűvel, a szélére odabiggyesztve hogy USA. Itt szállt le az elnökkel a gépe, kicsit meghajolva szaladtak a házba, ha esett, a személyzet fekete esernyőkkel védte Amerika első emberének szárazságát, látom a jelenetet, a kabátokat összefogják a mellkasuknál, fúj a szél, az elnök visszaszól valamit a tanácsadójának, talán annyit, hogy hol a kulcs, siess mert pisilnem kell….

A másik ház a parti őrség rezidenciája lehetett, bent hatalmas repülőgép propeller, testi épségemet kockáztatva gurulok át a résnyire nyitott kapun és csattogtatom a fényképezőgépemet. Habár vékony vagyok, csak félig férek be, de megéri a por, a kosz, a rés, és a kockázat hogy elkapnak. A helyszín a kikötő múzeum tulajdonában van, tehát nem várható rendőri beavatkozás, maximum egy kis figyelmeztetés hogy a tilosban járok. 

Folyt. köv.

Előző bejegyzés:

https://tuzmadarak.blogspot.com/2018/11/amerika-felfedezese.html

Amerika felfedezése

„Hogy mi van a barlangban, az attól függ, ki megy be oda” (Yoda)

Miután előző nap az óceán megpaskolta hátsómat, a száz fok felerősítette oroszlánvéremet, főhősnőnk ezután nem hajlandó bevonulni az óceánba, kitéve magát a természet erejének. Más feladatok és kihívások állnak előtte, be kell telnie a látvánnyal, a tapasztalat most más életterületen bontakozik ki. A Rip áramlat errefele komoly fejtörést okoz bátor szerencsebúvároknak, a messzi földről ide tévedt utazó pedig tudás híján simán áldozata lehet ennek a furán ellentétes irányból támadó vízmozgásnak. A Rip áramlat ugyanis egy „felhasadt hullám”, amely merőlegesen a partra, a hullám mögött meglapulva két oldalról, az egyik oldalon kidobva míg a másik oldalon behúzva szedi áldozatait. Ebből csak ritka esetben van menekülés. A tegnapi áramlat sem kímélt amikor kidobott a partra, el sem merem képzelni milyen lehet ez a Rip, amitől a helyiek és a szakemberek is óva intenek. 

Mivel a séta sem a kenyerem, mert mindig kell egy kis cél utazás közben is, egy helyzet, egy feladat, irány, a céltalan barangolás elfáraszt. Az a jó a csavargókban, hogy minden pillanatban kalandnak fogjuk föl a helyzeteket és úgy vágyjuk a körülöttünk történő dolgok meglátását mint sivatagban a vizet. A helyzet pedig bármi lehet csak nem a séta. Mert mozgásunk, sétánk, menetelésünk, gyaloglásunk dinamikája változó, ritmustalan, megállunk egy fadarabnál, egy jó kép beállításánál, szóbaelegyedünk a nyakláncot áruló sarki árussal, elmerengünk egy park rendezettségén vagy rendezetlenségén, spontán bekapcsolódunk egy társaság bulijába, órákig hallgatjuk az utcai zenészt, beszélgetünk egy más országból ittrekedt kozmopolitával, szóval mindig történik valami. De sétálni bizonyos időre és megadott útvonalon kiszívja a lelket mint a dementorok a Harry Potterben. Az utazó felfedezése saját dinamikáját követi. A látvány elgondolkodtat és komoly alfában lehet csak dönteni, hogy a kép megér-e egy kattintást. Negyven fölött már nincs idő nem megfejteni, nem szabad átlépni, ha már megtisztelt és ott van és látom, akkor figyelmet kell felé fordítani. Az átaraszoló csigának, a fáról lelógó falevélnek, a pad deszkájának, minden ház történetének.

Szóval turistáskodni nem merek, hálás vagyok minden programért, próbálom szűrőmön keresztül látni, habár folyamatosan feszélyez mellettem sétáló vezetőm, aki unalmas közönnyel konstatálja hogy itt minden szar. Nem lesz egyszerű, gondolom magamban, de nem turistáskodni jöttem én ide, hanem dolgozni, alázatom előmászik zsebemből, integet a világnak és gyűröm be az információkat, lelki fényképezőgépem kattintgat, szivacs agyam emlékeket rögzít, telítődök mint lufi héliummal mert a levegő az én kreatív agyamnak túl egyszerű, de majd egyszer úgyis utolér dúldimenzionáltságom és akkor majd lesz nemulass. Lehet most ér utol, és akkor legalább megkapom iziben. Milyen egyszerű kikapni a kanapémegmondó emberektől, az agresszív nem elfogadóktól, a sajnálatraméltó, vallási burokba menekülő bigottoktól, a politikai hatalomba menekülő egoktól, a kifelé mutogatóktól.... 

Vero Beach 

Fa western stílusú residence, egy hetvenöt éves szálloda aminek az érdekessége hogy ciprusi rönkökből építették az 1920-as években. Mindig is vonzott a különleges, és őrült elődeimet ösztönösen megérzem. Waldo Sexton egy fura figurája volt a környéknek, 26 mérföldről a mocsaras Blue Cypres Lake-ről cipeltette a rönköket Vero Beachre, ezért is hívják Driftwood Inn-ek is ami uszadékfát jelent. Tervek nélkül, szóbeli utasításokra építették föl ezt a különleges ranchot. Kicsit olyan mint a western filmek rozsdabarna utcáinak erkélyes, csapóajtós házai, a helyiek „szörnyűségek menazsériájának” hívják a berendezése miatt, a stílus összevisszaság miatt, a porták előtt felaggasztott harangok miatt, amik a szellemeket riasztják el és van itt belőle Mexikóból, az egyik harang Harriett Beecher Stowe-é volt, a Tamás bátya kunyhója írójáé. Régebben a szálló népszerűségét a távozó vendégek harangjátékával lehetett megítélni. Sexton tárlatvezetést is tartott szállodájában, amikor épp nem beszerző úton volt, az érdeklődőknek tartott előadást kincseiről, egy hölgy annyira érdekesnek tartotta történeteit, hogy másnap is részt vett a bejáráson és csodálkozva vette tudomásul hogy egyik történet sem ugyanaz. Mire a hölgy szóvá tette Sextonnak ezt a különös észrevételt, Sexton csak ennyit válaszolt: „Asszonyom, inkább hazugságban élek minden nap, mint hogy unatkozzak akár csak egy napig is.”

Ha mindezt tudom ott a helyszínen, másként járom végig a tágas udvaron keresztül az U alakban felépített fa szállót, belekongatok a híres Old 97-es vonat vagy a helyi lokomotiv Key West-i járatának harangjába, beleülök a kényelmes, színes, hatalmas napozóágyakba, ebédelek a medence partján kilátással az óceánra, szemrevételezem a bazári felhozatalt, a Halloweenre bekészített bábukkal szelfizek, mennyire jobb egyedül utazni, feszélytelenül, bátran, nem megfelelve meredten mint egy karó a futótök mentén.

A piac tetszik. A túlzabált Amerikában az ökopiacnak jelzett kirakodóvásár egy kisvárosban igazi fesztivál hangulatát kelti, ahol az ideiglenes tér végén élő zene szórakoztatja az arra járókat. Ez az amit imádok Amerikában. Minden utcából, házból, ablakból ömlik a country, a jazz és a blues. Az afro-amerikai színesbőrűk úgy ontják magukból évszázadok megkeseredett balladáit, hogy egy álló helyemben megélem az összes észak-dél háborút, a rabszolgaságot, a Missisipit, a hét mesterlövészt és Winnetou összes kalandját Old Shetterhand-el. 

Mit keresek én itt?

„Minden igazi megvilágosodást hozó élmény után rájössz, hogy egy sokkal nagyobb egész része vagy. Ezután az élet nem rólad fog szólni, hanem te fogsz szólni az életről.” (Richard Rohr ferences szerzetes)

Istenigazából a boldogságot keresem. Belevágtam egy olyan kalandba, amiből regényt kellene írnom, és majd biztosan meg is írom, legfeljebb az íróasztal fiókomnak. Későn kel a nap, hatkor még sötét van, a jetlag pedig fura egy jószág.

Tegnap este bő két órás út után érkeztem Florida csendes, nyugodt kisvárosába, olyan „született feleségek” utcába, ahol a csend és a jószomszédság pozitívabb minden amerikai motivációs közhelynél, a levegő tiszta, és minden egyszerű és tanulható nekünk, európai túlképzett és túlkompenzált énünknek.

Az első kihagyhatatlan program hát persze hogy az óceán, és hogy miért nem közvetlenül az óceánparton vagyok, annak több oka van.

1.      jön a tél. Persze ettől nem kell megijedni, mert nem megy át mínuszokba a hőmérséklet, de az itteniek megérzik az enyhe fuvallatot és hálásak a picit hidegebb széljárásért.

2.      a szél viszi a homokot, a parton élők folyton lehúzott spalettákkal élnek, mert hosszú távon nem éppen örömteli dolog homokszemeket ropogtatni reggeli közben.

3.      lehet olyan vihar (cunami) aminek a hulláma magasabb mint a ház magassága a parttól számított sokszorosának.

4.      a hurrikán olyan szinten hozzátartozik az itteni emberek életéhez, mint otthon télen a hó vagy nyáron a napsütés, tavasszal a fák virágzása és ősszel az eső. Ehhez mérten keresi az ember mindig a legideálisabb és legbiztonságosabb lakóhelyet. A túlélési ösztön mindent felülír, lehet az tudatos vagy tudat alatti, hosszú távon a biztonság a mérvadó, míg a nyaraló és átutazó turisták feltöltődnek pár nap alatt a gyönyörű óceánparton, betöltve az üresen maradt teret, élményként nézve a szélsőséges és különleges helyszínt, elvágyódásának indokát, az otthontól más környezetet kereső valóságot.

A tenger imádata nálam az emberi lét elvárt intelligencia koefficiense. Az óceán imádatát pedig gyakorlom: Új-Zélandon megtanultam tisztelni, Tajvanon kellő távolságot tartani, Floridában pedig tanulom az együttélést vele, tudjuk-e eléggé tolerálni egymás rögzült rigojáit, elviseljük-e egymás egyedi humorát és olvassuk-e egymás szeretetnyelvét….

Velem először játszik az óceán, a frissen fodrászolt hajamat veszi célba, küld két-három hullámot, fellebegtet a tetejére, kéjesen sikkantgatok a csúcson, a sikertől mámorosan egyre bátrabban vetem bele magam a habokba, majd a hetedik hullámot elvétem, rámborítja teljes nagyságát és olyan erővel csap a homokos tengerfenékhez, hogy fürdőruha alsóm a bokámat verdesi, jobb vállam lyukat fúr a földbe, és tudom hogy ennél lejjebb már nincs, és ugyanazzal a lendülettel kidob a víz a partra mint egy gyökértelen hínárt.

A parton szállingóznak az emberek, elhangzik egy-két how are you és nem érzem a felszínességet mögötte, mert mindegyik hogy vagy-hoz kapcsolódik egy milyen a tenger, honnan jöttél, merre tartasz, és legyen szép napod.

Az apró madárkák fel-le rohangálnak élelmet keresve, a miami tengerparttól eltérően itt a sötét korallos homokon.

Az érkezés öröme, az újdonság izgalma és a teljesség keresése az első napokban mindig leterít. Saját világom átértékelése egy ismeretlen környezetben komoly feladat, életvitelszerűen pedig zsigeri lesz egy idő után. Egóm erős intelligenciája, kiváncsiságom, túlélési ösztönöm és bőr alá vert jólneveltségem megtanított azonnal alkalmazkodni helyzetekhez és helyzetekben, amíg oroszlán jegyem meghozza a döntést vagy egyszerűen átnéz. Első körben próbálom befogadni az ötsávos utakat, a teret, az égboltot ami teljes terjedelmében látszik, a felhőket amik itt teljesen más alakúak mint a világ másik részein, a hely dinamikáját, olyan vagyok mint egy radar vagy egy röntgengép, készítem a diagnózist,  térképet, bemérem a helyzetet, jelzem a stratégiai pontokat, jó desszantosként bevetésen analizálok, majd elkészítem a tervet. Utazásom előtt soha. Vannak jegyzetek, kedvcsináló olvasmányok, belekukkantott filmek, nézegetett képek, de a valóságot spontán élem meg.

Na szóval ez az Amerika egy örök talány marad nekem. Tizenvalahány éve amikor először jártam ebben az óriási országban, hagytam magam vezetni, miközben kinn a szabadban kánikula tombolt, a stúdióban megfagytunk, féltem Philadelphiában a felhőkarcolóktól mint Komáromnál a szélmalmoktól, nem mentem az óceánba mert találtunk egy bombát szlovén munkatársaimmal, akik a Picasso múzeum helyett egy plázába vittek, üvöltöttük a Born in the USA című Bruce Springsteen számot és senki nem szólt ránk, beültünk a hosszú limuzinba és készítettük az első szelfinek nem mondható fotókat magunkról kitekert csuklóval, na szóval félelmetes. És most itt vagyok, és adok egy esélyt.

Hiányzik a jegyzetfüzetem, minimális csomaggal érkeztem és a kedvenc papír dizájnerem nevét, akinek egy füzetét amit imádtam teleírni, Las Vegasban vettem két éve, otthon hagytam. Érdekes ez a szelektív agy. Csak otthon felejtek el dolgokat, utazásaim alatt, amikor kitisztul a fejem és nem jut eszembe egy számla sem, egy kötelesség sem és nincsenek feladatok, úgy vág az eszem mint a borotva. Fel tudok idézni neveket, számokat, adatokat, amiket semmilyen esetben nem tudok kikényszeríteni magamból az otthoni napi káoszban. Ez csak azért fontos, mert utam során többször kell memorizálnom magamban utcaneveket, útvonalakat, neveket, és nem okoz megterhelést. A füzet dizájnerének neve is beugrik, Peter Pauper. Ez az első célom itt Amerikában, hogy felszerelkezzek egy új füzettel, azért sem hoztam magammal otthonról a félig írt salátámat. Gondoltam, majd a laptopomba írok, nem használok papírt, környezettudatos énem elutasít minden pazarlást, tudatosan csupaszítom le fogyasztói igényeimet, nem halmozok föl, szelektálok és egészségtudatosan próbálok élni, műanyagmentesen.

Ezért nincs nálam füzet. Amit veszek majd, az a Naplóm lesz, egy olyan bensőséges gyóntatószék, ami nélkül nehezen boldogulok, lételemem lett a napok kezdéséhez és zárásához, a válaszutak előtt, a saját magam elemzéseinél, és amikor jó elővenni hogy mi történt két éve október 25-én, és látom onnan hova jutottam. Szóval a Naplóm egy olyan bibliám, ami átsegít minden válságon, helyzeten és bármilyen hangulatú pillanatomon. Az én személyre szabott Bibliám. Az itt megélt élmény, újdonság és meglepetés pedig olyan erővel tör minden másodpercemben, hogy a szelektív agyam utazó módba kapcsolva is kapkodja az információkat. A füzetet csak előkapnám, bárhol, bármikor, ölben guggolva, kerítés párkányának támaszkodva, kirakat állványán egyensúlyozva vetném papírra az információkat, hogy majd otthon könnyedén felelevenítsem és történetbe ágyazzam. De ez itt most nem működik, az óriási távolságok miatt nem tudok gyalogolni, mindenhova kocsival kell menni, ha én vezetek nem írok, ha más vezet nem írhatok. Illemből.

Hol kezdődik az utca és hol ér véget a város? Melyik a fizetős autópálya és melyik a városi út? A hatsávos a sima körút és az autópálya csak kétsávos? Hol van kiírva hogy fizetni kell az útért? Merre van az észak és merre a dél? Ettől külön megijedtem, amerikai barátaim úgy használják az észak-dél orientációs irányokat, mint az Onedin család a tengeren a szélirány beazonosítására.

Hogyan boldogul egy vadidegen ebben az átláthatatlan rendszerben? Hosszú távon meg lehet szokni? Korhoz van kötve az integráció? Trump azért zárja le a határokat mert tisztában van az idegenek számára ismeretlen átláthatatlanságával? És jót akar? Hangsúlyozom, szubjektív idealista vagyok, aki próbálok egyszerűen gondolkodni, elegem van a derivált és hatványozott nyakatekert gondolkodásból. Háromszázmillió ember. Ez még világviszonylatban is rengeteg. Én csak pár helyi turistával találkozom, Florida kisvárosai napközben kihaltak, vagy az autóban ülnek az emberek, vagy a plázákban lógnak, vagy talán dolgoznak, vagy nyaralnak, de nincs az a pesti bulinegyedes fíling mint otthon a hetedik kerületben. Florida nyugdíjasparadicsom, olvastam tíz éve amikor először jártam itt. És esélyt sem adtam neki hogy megmutassa fiatalos arcát. Így most belevágok, teljes valóságában megismerni, mitől nagy Amerika, nem csak a kiterjedését nézve, hanem azt az életfilozófiát, amit próbálunk átvenni, tanuljuk, aki pedig nem, az gyűlöli, lenézi és elutasítja. Amerika tényleg a lehetőségek hazája? Hol tart most, napjainkban, egy utazó szemével és lelkével, szívével? Három hetem van rá hogy megválaszoljam mindazt a kérdést, ami szélsőséges nézeteket vált ki sose utazó emberekből, vagy azokból a lelkes csavargókból akik vagy meg akartak győzni lelkesedésükkel vagy el akartak téríteni tapasztalataikkal. Amerika egy szegletét járom be, egy Magyarországnál majdnem ötször nagyobb államot, ami az egész amerikai ország területét nézve ötöd, majdnem hatodnyi csak. Úgyhogy véleményt és konklúziót levonni bátor tett, legyen az a pár oldal inkább egy kalandor okoskodása, interjúk tárháza és vélemények szabad folyása. Egy floridai kaland hiteles története, a merész vállalás megemésztett irománya, egy őszinte tapasztalás egy királylány tollából, akinek sose nő be a fejelágya. És csak szabadkozom és szabadkozom, mert már nem is az utazás a nagy kihívás hanem azon belül a korlátok amiket áttörök. A tartalmi utazás, a nagy miértem most falakat dönget, titokzatos célja olyan ismeretlen hogy megpecsételődik egy óriási megmérettetésben.

A pont ahonnan nincs visszaút

„A tudás csak szóbeszéd, amíg az izmainkban életre nem kel.” (Pápua Új-Guinea és Indonéziában élő asaro törzs mondása)

Mindig megfogadom hogy repülőn nem írok felvezetőt újabb utazásomhoz, aztán a gépen töltött órák hasznos kihasználása olyan mélyenszántó gondolatokat generál, amiket kár lenne itthagyni.

Mindig amit nem szeretek azt kapom. Nem szeretem a bécsi indulást most mégis innen indulok újabb kalandom felé, aminek a tartalma szupertitkos és majd eldöntöm hogy beavatom-e külvilágomat vagy nem. Visszatérve bécsi repteremre, addig kapom, amíg meg nem szeretem. Kezdem szeretni. Elmondom miért.

Pozsonytól 27 km-re költöztem, egy nagyszerű kisfaluba, szülőföldemre, gyökereimhez közel, ahol Kiska a köztársasági elnök, ahol épül a gazdaság és ahol megél egymás mellett a hegyekből leköltözött tót és a tősgyökeres roma is. Vicceskedve migránsozzuk egymást, mert ezen a szerencsétlen helyzeten csak nevetni lehet. Kínunkban. Na szóval jófej hely, messziről köszön a falumbéli, barát kisegít, rokon besegít, szakmunkás van és szakít időt, jól dolgozik, szóval van emberiesség. Sokat gondolkodtam hogy írok egy blogot arról hogy miért jó Szlovákiában, de most még előtte kiruccanok Amerikába hogy tapasztaljak és nagyobb legyen az összehasonlítási alapom a világról.

Anyunak két hatalmas puszi, hajnal 5:21-kor induló pozsonyi helyközi járatot el kell érni, mert Pozsonyból a csatlakozás Schwechat-ra igaz hogy óránként jár, de nem kockáztatnám meg egy kicentizett időzítéssel.

A buszmegállóban mindig van ismerős akivel lehet beszélgetni, témából kifogyhatatlan vagyok, minden érdekel, és üzenem azon barátaimnak akik még mindig nem tudják hogy mik lesznek ha nagyok lesznek, hogy nyugi, tőlünk működik a világ, nem kell eldönteni, ha minden érdekel, az jó, mert általunk a kommunikáció örökkön fog élni, hála nyitottságunknak, a mások által szétszórtnak, mindenbe belefogónak és soha semmit nem befejezőnek titulált koncentrikus zombik megnyugtatására, üzenem, hogy mi színesítjük a világot, nélkülünk szürke maradna….

Kisbőrönd rakoncátlan kerekei megszólaltatnak, beszélek „kiskutyámhoz” miközben húzom hangosan házunktól a buszmegállóig, szófogadásra serkentem és megfenyegetem hogy lecserélem ha nem jön egyenesen. A bőröndöt még Thaiföldön vettem és néha duzzog mint egy kisgyerek ha ellenkező irányba van dolgom.

Mire jön az igazi busz, addig se unatkozok, az elhaladó szintén buszok kinyitják ajtajukat és meg tudjuk beszélni az irányt és hogy felszállok-e. Olyan mint Új-Zélandon. Szlovákia különben is mindig Új-Zélandot juttatja eszembe. Az emberek kedvessége, nyitottsága, természet iránti szeretete, összetartása… blablabla és még sok sok ilyen és ehhez hasonló pozitív nyalánkság amit megkeseredett embertársaim nem nagyon szoktak szeretni. De azok az embertársaim akik az ilyenfajta jellemzést nem szeretik, azok nem nagyon kelnek föl kényelmes karosszékeikből, zárkózottan élnek beszűkült életükben, de jogot formáznak véleményre. Aztán elered az eső, buszsofőrünk mint a ló csukott szemmel megy, ablakot nem töröl, mert lát.

Pozsonyban a buszpályaudvaron a WC illatos, tiszta, a RegioJet pedig pontosan indul és érkezik Schwechatra. Bécsben már nem esik. Talpig téliesített énmagam apránként vetkőzik, mire beérek a tranzitba laza tavaszi tekercsben dolgozok még egy gyorsat a hosszú repülés előtt.

Vannak emlékezetes repülések, amikor olyan dolog történik közvetlenül indulás előtt, ami felszabadít, örömmel tölt el és a legszívesebben maradnék. Egy telefon, egy levél, egy kedves szó, egy bocsánatkérés…. Aztán a kalandvágy erősebb, elengedem az érzelmi szálat, van ideje begyógyulni három hétig, addig pedig építsük a jövőt!

A repülőn többen ülünk téli sapkában, mint azt egy zárt térben elrendezett statisztikai hideg-meleg törvény dedikálná, de valamiért a sztyuvi nem érti hogy fázunk, szerinte van aki izzad és ennyit tudnak tenni a harmonikus középút érdekében.

            Eszembe jut a repülőn hogy nem vagyok gazdag. Ez a tény csak azért marja a bögyömet már régóta, mert egyrészt nagyon jó lenne full gazdagnak lenni, a másik oka pedig az irigység, vagy csak úgy a más életmódszemlélet és annak megélése és az eltérő el nem fogadása. Példaképem, Liz Gilbert mondta egyszer, hogy „a kegyelem elvisz oda ahova a lökdösődés soha”. És ez a mondás olyan igaz rám, mint az a tény, hogy békából nem lesz királyfi. Mivel nem tudok hazudni, minden az arcomra van írva, már nem megyek bele kétes üzleti lehetőségekbe. Ezért sem tudtam elvegyülni és teljes magot képezni az idegenforgalomban, nem tudok taktikázni, sem karriert építeni, mert minden álarc mögé bújt szerepet követel, én pedig csupasz seggel jöttem a Föld nevű bolygóra és max szarcsimbókkal távozom. Na szóval szeretem a szakmámat és ennyi a történetem. És bízom benne, hogy jelen utazásom pedig a szakmai Oszkar díjam lesz! A témát pedig egy sima „attól mert sokat utazom, nem vagyok gazdag’ lekerekített hipotézissel zárom. Ez a szakmám majdnem húsz éve, valami rámragadt ennyi év alatt. Ezt a részt meg kellene zenésíteni, olyan jól rímel.

            Útközben van időm megnézni minden eddig elmulasztott filmet, az Ocean 8 Sandra Bullock szarkasztikus humorával és a Red Sparrow kémtörténetet, amit főleg Budapesten forgattak és percenként visítok föl egy-egy ismert helyszín láttán, és büszkén bögdösöm bennfentes ülőszomszédomat, aki épp 10 perces fáziselőnnyel nézi ugyanazt a filmet. Utastársam azért bennfentes, mert szimulátorokat rak össze és amikor kezdem összecsinálni magam a turbulenciától, nevetve megnyugtat.

Washington repülőtere

            A John Foster Dulles amerikai diplomatáról elnevezett washingtoni repülőtéren szinte azt gondolnám, hogy egy picike kis tranzitrepülőtér, olyan jól elterül az embertömeg, pedig csúcsidőben, délután fél háromkor érkezünk kis Boeingünkkel amit párszor megrázott a külső szféra hatvanvalahány ezer láb magasságban, főleg a Atlanti Óceán-i partoknál, ahol a meleg és hideg áramlatok találkoznak, a kis gép pedig könnyű préda az erős szélnek és légörvénynek. Na szóval jövünk, érkezünk, egy kedves irányító határozott hangon, kicsit viccesen elmeséli hova kell mennünk, az amerikaiaknak az egyik felé, a külföldieknek egy másik irányba, a lényeg hogy ne aggódjunk mert ő itt van és segít, senki nem fog elveszni, sem más gépre szállni, a csomagokat ki kell venni mert tulajdonképpen most lépünk be Amerika területére, tehát a bevándorlásiak, vagy nevezzük migration-ek itt léptet be– vagy nem az országba. Internet van, lehet posztolni, feltölteni, hasít mint a szél, a sorbaállás szintén zavartalan, és gyors mint az internet, íriszvizsgálat, ujjlenyomat mind a tíz praclival, pár udvarias kérdés amire sose tudok válaszolni, ez olyan szakmai ártalom nálam amikor megkérdezik utazásom célját. Hát persze hogy munka is, mint ahogy minden utazásom munka, még ha a szomszédos faluba is megyek át mert a szemem nem tud leállni, élménygyűjtő és raktározó agyam csak erre van ráállva, de ezt nem nagyon akarom hangsúlyozni hogy ne kelljen magyarázkodnom. Tehát lezárjuk egy sima „holiday-el”, a bőröndömet irányító barátunk adja a kezembe azzal, hogy pont nekem hozta, mintha tudná hogy melyik az enyém. Az összeesküvéselméleteket gyártó olvasóimat szeretném óva inteni „mert megmondtam aha” élményektől, jelen helyzetben én vagyok az UFO, és ezzel le is zárom az ok-okozat törvényének magyarázatát bőrönd kontra irányító barátunk kapcsolatában. Az agykontrollosok úgyis tudják a három ujj szabályát, és jelen esetben ez bőven elég.

            A paradicsomleves olyan laktató és olyan isteni finom az egyik reptéri kifőzdében, hogy átértékelem új-zélandi levesélményemet Hobbitonban. Még a sajt és a betűtészták sem hiányoznak az itteni változatból, a papírpohár pedig egyáltalán nem zavaró.

            A becsekkolásnál már sok utastárssal bandázok együtt, közöttük két szlovák velem egykorú lánnyal, akikről kiderül hogy balettáncosok, van sok közös ismerősünk és egyikük Győrben táncolt három évig Markó Iván társulatában. A megfejtők között páros belépőt sorsolok ki tetszőleges táncelőadásra. És amikor a második becsekkolásnál, miközben épp a picit viselt sportcipőmet rángattam föl nem kevésbé fáradt lábamra, egy divatmagazinból előlépett pilóta makulátlan kinézettel rámmosolyog, és tudtam hogy megérkeztem. Valami mást, valami újat, valami következő szintet fogok kipróbálni, és megélni….