A spontán fordulatok szükségessége

Jinshan

Hajnalban felkeltem. Éjszaka az új helyen sok gondolatom volt, főleg a támogatásról és a spontaneitásról. A félelmeimet és a szorongásaimat ellazítom, és kaptam egy Konfucius idézetet:

„Balance is the perfect state of still water. Let that be our modell. It remains quit within and is not disturbed on the surface.” (Az egyensúly a tökéletes állóvíz állapota. Legyen ez a modellünk. Kilépve is belül marad, és nem okoz zavart a felszínen.)

Volt egy pici felhő a horizonton, ezért egy hangyafasznyi késéssel kaptam meg a napfelkeltét az óceán erejével amint visszahúzódik a partról. Bedarál mindent. Mellettem egy kutyás férfi nyújt, én is szeretek sportolni reggelente a szabadban, imádom a hajnalokat, a frissességet, a valami új kezdetét, az ébredés utáni szabadságot, az új megálmodott gondolatok lehetőségét és a kipihentség energiáit. Az egyik kutya jön velem, jaj, csak azt a szimpatikus fatörzset ne! kiáltom magamban, de már késő, hajnali barátom egy laza lábmozdulattal meg is jelöli hajnali meditációm kiválasztott helyszínét amin már tegnap este is jókat ücsörögtem a rákok életét nézegetve. Rengeteg fatörzs van még a parton, találok másikat, a kutyus hozzám jön, ezt a fatörzset lehet tegnapelőtt pisilte le, nem baj, megszagolja a fülemet, ott még talán valami érződik Chanel ötösömből, majd továbbáll.

A nap nagyon szemből jön, az óceán zúg, a hajnal frissessége pedig kinagyítja a hangokat. A rákok egészen a beach bárig merészkednek. Ez a napfelkelte lett az ébredésem, a felébredésem szimbóluma. Egy életközi válság derekán, a változás minden aspektusából rendeltetett valóság megélése egy túldimenzionált szürke világban, ahol saját kreativitásod az egyetlen túlélő erő, na szóval ott valami vagy újrakezdődik, felszívja magát a környezet kiszipolyozható életelixírével, vagy elindul a hanyatlás felé, vissza az eredethez. Hát én inkább az előbbit választom, és ígéretet teszek magamnak és minden éteri halhatatlannak, hogy dolgom van még, ami sok lemondással és változással jár, de megéri. Ezt most nem is bonyolítom tovább, békésen nyugtázom mai sikeres ébredésemet, örülök hogy ezen a Föld nevű bolygón élhetek, ennél gyönyörűbb egyelőre nincs, és ha van, egyelőre nem kell láttatni, hisz ez a mienk mindenért kárpótol. Hogy miért nekem adatott meg hogy láthatom a naplementét egy picurka sziget eldugott kis öbléből valahol a világ másik felében pont most, pont itt és pont így?

 Mert mindig okkal vagyunk helyzetekben. Okkal vagyok itt, okkal nézem a napfelkeltét, okkal látom a rákokat, szimatolom a kutyát, kutya szimatol engem, ülök egy másik farönkön és merengek az élet értelmén…..

Volt még pár gondolatom, de a napfelkelte után elaludtam….

Tegnap összeírtam a Maestro honlapjáról, ami profi információt nyújt minden lehetőségre, helyzetre és eshetőségre, hogy hol tudok Jinshanban fizetni a bankkártyámmal. Három üzletet ad ki, két Family Mart, egy PX Mart üzletet, azaz három lehetőség, egyik majd csak bejön. Leintem a buszt helyi szokás szerint, bevisz a városba, pont egy Family Mart előtt rak le, bemegyek, sajnos a kártyámat nem fogadják el. Tovább megyek a nyüzsgő főutcán, minden Family Martba bemegyek, de a kártyámat sehol sem fogadják el. Nehéz helyzet. Döntenem kell. Rengeteg látnivaló van a városban, az önfeláldozó kutya temploma, a park ami kivezet egészen az óceánig, végül egyiket sem teljesítem, látok egy nagy felhőt, és mivel az égbolton mozgó vizespalackokat még szoknom kell, ezért úgy döntök, visszamegyek Tajpbe és pontot teszek bankkártyás kálváriám végére. Mert ha Új-Zélandon tudtam használni, és ha itt van legalább egy új-zélandi bank, akkor közelebb kerültem célomhoz.

Leülök a park bejárata előtti kör alakú pavilonba, délidő van, jönnek a közmunkások, öten vannak, négy férfi, egy nő. Akár egy család is lehetne, két fiatal srác, két idősebb férfi és a nő. A nő kiosztja az ételt, megterítenek a kör alakú asztalon, és szélről figyelem automatikus rituáléjukat, a nő rámmosolyog, én vissza, hunyorítunk egymásnak bátorítóan, biztosítva egymást jó szándékunkról, közben biccentünk fejünkkel, és mosollyal zárjuk összekapcsolódó gesztusunkat.

Miközben megeszem három banánból álló reggeli-ebédemet, a főutcán kinyílik a helyi piac, ami lehetne akár egy üzletlánc, vagyis a helyi üzletek szokásos üzletsora. Egy néni a sarkon fejti a sóskát, a hús frissen lóg a mennyezetről a harminc fokos párás melegben, a kedvencem a halas pult, majd elhangzik egy „how are you” és elrebegem a tegnap a vonaton tanult „etyetye-t”, de biztos nem jól emlékszem, és most azt hiszik hogy a saját nyelvemen válaszoltam. Nem erőltetem a kínait egyelőre, elegendő a gambej, a sei-sei és a nyihao.

Nem köszönök el vendéglátóimtól, egy pár soros levelet írok nekik, remélem nem haragszanak meg, én is csak egy leszek a sok egyéjszakás vendég közül, van ez így, nem kell mindenkiben életre szóló emléket hagyni, vannak tranzit szállások, ahol csak átutazunk. Ezeket a mélyről jövő teóriákat a szállodában éjszakázó vendégek nem fogják érteni, ugyanis esetemben mindig magánháznál vendégeskedem, igaz fizetek érte, de így is autentikus érzés helyi embereknél aludni és ébredni, bepillantást nyerni intim szférájukba, és hát bizony ez nagyon bizalmi státusz, és sose szabad visszaélni vele egyik fél részéről sem.

Tajpej

Érkezésem Tajpejbe gyors és pihentető, régi ismerősként üdvözlöm az idefele látott útvonalat, majd egy spontán ötlettől vezérelve ugrok ki egy modern városrészben, és valahol mélyen belül érzem hogy jól tettem. Pár háztömbnyire van az üzleti negyed, az utcákban már itt is érződik a felgyorsult pörgős élet, a kereszteződésben rendőrnő irányítja a forgalmat, a mélygarázsokból rendőr férfi tereli ki a buszokat.

Hermès mindig a legszebb épületbe költözik :)

Az élet velejárója lett ez az egész ultra modernizáció. Hány férfi és nő, testvér és szülő, barát és rokon veszítette el egymást a világháborúkban. Hány zsidó, cigány, nem tiszta vérű, bármely oldalon álló veszítette el vagyonát, került illetéktelen kezekbe a titokban útra bocsájtott egész élet vagy több generáció munkája… Azért is fontos a technológiai és minden egyéb fajta fejlődés Tajvanon, mert a körbezárt sziget egyre több karanténba záró leckét kap szárazföldi Kínától, aki attól sem retten vissza, hogy mesterséges szigeteket hozzon létre, aminek partjait felségterülete alá vonva ellehetetleníti Tajvan, a Fülöp-szigetek és az Indonéz szigetek megközelítését, mozgáskörét.

Az üzleti negyed ridegségét ellenpontozza a fák, parkok, csobogók, vízesések és járdaszigetek kompozíciói. A sréhen és átlósan megrajzolt zebrákat Hundertwasser is megirigyelné. Igaz így többet kell menni és ha ellenkező irányba indulunk, nyerünk pár lépés pluszt, de az ilyen felfedező kedvű állandóságot kerülő kalandor mint én, örülök a rendhagyó különlegességeknek.

Érdekes felfedezés, hogy amíg a nagyvilágban spontán kóborlok, és tudom és biztos vagyok benne, hogy helyzetem amibe kerítettem magam megoldódik, otthon, ahol idő, hely és adottság áll rendelkezésemre életemet előre tervezni, dolgaimat megszervezni és a váratlan helyzetekre felkészülni, spontán hisztériás rohamokat, fejgörcsöt és depressziót produkálok bárminemű új helyzet előtt.

Lábam a nyakamban, betérek az első bankba amit dobott az internet, a recepciónál udvariasan tájékoztatnak, hogy sem itt sem máshol nem fogok tudni pénzt kivenni Maestro típusú bankkártyámmal, majd mielőtt teljesen elcsüggednék, a biztonsági őr bocsájt útjára egy hasznosnak vélt esernyővel, mert az mindig jól jön és tanácsával, miszerint próbálkozzak a sarkon túl, mert ott van angol bank és HSCB kínai bank, majd elkísér. Díszkiséretben és esernyővel vonulok mint Mary Poppins Tajpej kiépített, modern városrészében, a 101 torony hol előbukkan, hol eltűnik, mintha egy völgybe lenne beépítve, és attól függően hogy fent vagyunk vagy lent, engedi láttatni magát.

A közelebbi bankot vesszük célba, a bejáratnál egy magas, ápolt, fiatal bankkár ajánlja föl segítségét, elköszönök jótevőmtől, a biztonsági őrtől, sok szerencsét kíván, majd bankigazgatómmal nekigyürkőzünk az automatának. Többszöri próbálkozás és megerőszakolás után a siker teljes, kezemben a friss, ropogós, műanyag bankjegyek, boldogságom határtalan, és amint a siker mezejére lépek, lovagom tiszteletteljesen meghajol előttem, majd eltűnik dolga végeztével. A segítségnyújtás eme formáját tapasztalom egész Tajvanon, a figyelem a feladat megoldása közben teljes értékű, majd a problémát letudva ugyanolyan spontaneitással térnek vissza saját rutinjukhoz, mintha csak a sarkon fordulnának be, miután véletlenül nekiütköztek egy rohanó gyereknek.

A csavargás és a hely megismerésének egyik legjobb módja a gyalogos városnézés. Térképem szerint négy-öt kilométer hosszú a táv a főpályaudvarig, nekem ez futásban sem jelent gondot, hátizsákkal a hátamon pedig újabb megmérettetés. Mire lecsöppen az első eső, hálával gondolok biztonsági őr barátom gondoskodására, majd a sok kövér esőcsepp behúz egy irodaház árkádja alá, ahol többed magammal várom az időjárás enyhülését. A vastag oszlopok közt a lépcső elegendő menedéket nyújt helyinek és turistának, tálcán édességet áruló diákoknak, madaraknak és a szélnek.

Útközben vettem egy pékségben négy finomságnak tűnő péksüteményt. Apró kis bucik, ínycsiklandozó formában. A nagy fehér túl száraz. Ilyenre sikeredik a sütésem ha nincs otthon tojás, tej és olaj. A másik becsapós, mert kívül édes, belül sós. Van még kettő, de az eső bezavart a metróba. A lejáratnál még bátor vagyok, majd a lépcső alján elbátortalanodok, szemben két uniformisba öltözött hölgy, kérdezem a „méjn stésön” felé merre induljak, mondják bármerre indulhatok. Elképzelem, hogy az egész metrórendszer össze van kötve átjárókkal, amit gyalogosan is lehet használni, erős tájfun idején a lakosok lent élnek az alagútrendszerben, van itt minden, Chanel-től kezdve Hermès, egy sushi bárba betérek, habár egy nagyon kedves amerikai ismerősöm óva int a nyers ételektől, de egy sushinak nem lehet ellenállni. Nyolc darabos sushi tál kilencven tajvani dollár, lassan megtelítődik a hely, nem lehet ez olyan rossz. Mellettem egy srác nagy ívű mozdulatokkal válogat és rendel, talán tajcsizik, vagy valamilyen koreográfiát próbál, vagy csak egy terápiás rituálé….

A metró

Ázsiai filmek rémálmát idézi a metró, fentről a mozgólépcső legtetejéről lenézve szédítő a tömeg szisztematikus hullámzása, szinte belevetem magam az óriási medencébe lesz ami lesz alapon. Egy célzott fejessel indítok, szerencsejátékosok félszeg magabiztosságával érintem zsetonomat az érzékelőhöz és talpas érkezésem meg se kottyan a lent nyüzsgő lényeknek. De mint minden akváriumban, csak kívülről tűnik kusza összevisszaságnak  a benti mozgás, a víz medrében engedelmesen úsznak a halak a kijelölt útvonalakon. Itt a biztonsági peronfelelősök nem alulról nézegetik a székeket, hanem teljes testükkel és lelkükkel irányítják a ki és beszállást. A padlóra rajzolt irányjelzők decens kis sorokba rendezik az utasokat, majd a kétpercenként megjelenő szerelvény megtelítődése után a peronfelügyelő széttárja karjait, jelezve hogy a szerelvény megtelt. Megfigyeltem, hogy ezt  rituálét csak csúcsidőben és a legforgalmasabb megállókban művelik. Záródik a metróajtó, a biztonsági kapu is, esély sincs szétfeszíteni az ajtókat, szófogadón telik a következő két perc. Utazásom potom húsz tajvani dollárba (kb. 180 forint) kerül a metró teljes területére érvényes bizonyos időkorláton belül (azt hiszem egy óra).

Kiszállok a hangosbemondó ízes angol „Main Station” jelzésére, kicsit elbizonytalanodom mint a Kálvin téren huszonöt év után is, hogy melyik feljáraton kell kijutnom, mellettem egy velem egyidős fiatalember nyomkodja a mobilját, megszólítom, majd az elkövetkezendő fél órát együtt töltjük. Megtanulom használni az automatát, irányba tesznek, zsetonomat biztonsággal elnyeri a kiengedő kapu zárrendszere, és boldogan indulok Póhoz, festőművész barátomhoz, aki immár egy biztos pont lesz az életemben itt Tajvanon.