3. rész (részlet)
Fotó: Vándorboy
Már megint nincs pontom, és hosszú mondataim kitartott akkordokként íródnak a helyzeteknek megfelelően. Nem kell értelmezni őket, csak kihallani a dallamot. Szóval minden úgy jó ahogy van. Ugyanilyen lassan ébredek, mint leírásom, csipásan kukkantok ki majd visszabújok előre leterített, otthonról hozott lepedőmbe és hagyom hogy ringasson a mai napi vágyam. Szándékom arról, hogy megtaláljam a mai nap csodáját, megéljem az élményt és megtaláljam a hely szellemét, magyarázatot az itteni másságra, a helyi adottságok különbözőségére. És persze mindebben jól akarom magam érezni.
Első napirendi pontunk egy madár les Eilattól nem messze, ahol a bejáratnál egy óriási páva takarja el a kaput két mozgássérült parkoló között. A pulyka provokálva sétál előtte mint Jörg a turnémenedzser David Garrett előtt hogy elzavarja a rajongókat. A témát egy hófehér „albínó” madár zárja, csakazértis. Nem is értem kis színes tollazatú pávánkat, talán menyasszonya a fel-alá sétáló hófehér tollal borított szépség? Csak egy rég megszokott párkapcsolat lehet ilyen összhangban, vagy túl jó a fizetés errefele, és ez az első ország ahol nem öltöznek helyi színészek elvetemült maskarákba egy jó fotó kedvéért és nem akarják rám tukmálni megörökített emléküket fényképen borsos eurókért. Szóval fogalmam sincs hányadán állunk, madaraink beengednek, és elkezdődik életem első túravezetése.
Egy körülbelül háromszáz méteres vezetett útvonalon, debütálásom az első általam irányított kiscsapattal az alábbiak szerint néz ki. Egy előrerohan, kettő lemarad, egy egyáltalán nem jön, egy letér az útról, három tilosba megy, egy cigizik, én pedig előveszem tanító néni habitusomat és fegyelmezek. Van aki hallgat rám, van aki nem.
- Aki velem akar jönni, az tapadjon rám, aki nem, az jelezze hogy pihen. A hezitálók maradjanak otthon. - Na tessék, a karma visszaüt. Megkövetem összes pedagógusomat, tanáromat, tanítómat akinek lázadó kamaszként megkeserítettem sokszor negyvenöt perces próbálkozásait figyelmem összpontosítására. Madarat nem látunk, tovaröppenő, beazonosítatlan szárnyasokat annál többet, mint kiderül, évente ötszázezer – egymillió madár kel át ezen az útvonalon a télből a nyárba illetve a nyárból a télbe, ezen a szárazföldi hídon ami összeköti Európát Ázsiával és Afrikával.
Mi is szépen átmasírozunk a megfigyelőállomásokon, néha beállunk a megfigyelők elé, nem hazudtolva meg mélyen nyugvó kultúránkat, inkább megvárjuk amíg az ornitológus szerű terep ruhába öltözött megszállottak ránk szólnak, hogy húzzunk már ki a képből legyünk oly’ kedvesek. És mi, mint akik kísértetet látunk, ijedten tántorgunk ki a park területéről, és megfogadjuk, hogy legközelebb megfigyelünk, beöltözünk és egész napos programot kreálunk a nevezetességnek. A parkolóban pedig amerikai madármegfigyelők pásztázzák az eget komoly technikai felszereléssel okosan, túlságosan nem érdekli őket a belépőjegy kapun innen.
Hát igen, a megszállottság értelmet generál.
Túránk elengedhetetlen tartozéka a walkie- talkie, ami elegendő emlékezetes kalandnak lesz a tárgyi eszköze, nem is gondoltam volna hogy okostelefonom csak egy felesleges fényképezőgépre degradálódik, a fényképezőgépem pedig bemondja az unalmast, így lesz a rádió adó vevő kalandunk egyetlen és felbecsülhetetlen kommunikációs tartozéka.
A madár les különben is egy hosszú, türelmes, komoly elfoglaltság. Otthon bekapcsolom webkamerámat és farkasszemet nézek a mit sem sejtő, reality show szereplő ölyvvel.
Kilátó, kilátó hátán. Második napunkon a nyaralás, pihenés, elutazás energiái erősen dolgoznak bennünk, felszabadulunk mint a gyerekek. Én dobálom a hajam mint egy szupermanöken Berlin szeles repülőterének irányítóközpontjában, a telefonok csattognak, mit tudtuk mi balga közép-európaiak, hogy nudli ez a kilátás ahhoz képest ami majd jön.
Három program közül lehet választani délutánra, az akvárium, a tevepark és a delfinárium. Naná hogy az utóbbit idézem meg magamnak, habár ellene vagyok minden állatkertnek, zárva tartott élőlénynek, de itt Izraelben mindenki szabad, „csak hadd nézzelek” elv van érvényben. A madaraknál a webkamera, delfinéknél pedig a nyitott medence, közvetlen kapcsolatban a tengerrel. Szóval a delfin dönti el hogy bejön a medencébe vagy marad a nyílt tengeren. A mai napon a térség összes delfinje úgy dönt hogy tiszteletét teszi az öbölben. Itt nincs etetés, nincs turista csalogató hókuszpókusz, be lehet menni a vízbe búvárruhában, de a delfinekhez hozzáérni szigorúan tilos. Nem baj. A felszínről nézzük mosolygós szemű barátaink játszadozását, egy lusta macska és egy fegyelmezett kutyus társaságában. A gondozó elmondja, hogy bárki dolgozhat a parkban aki türelmes, szereti az állatokat, a vizet, kitartó, és nem fontos számára a pénz. Lassan minden álomszakmát beárnyékolja a pusztán lojalitásból befektetett idő és energia, lehetne ez is egy jövőkép, a pénz úgyis megszennyezte világunkat, a belső indíttatásból végzett szolgálat viszont kiszolgáltatott. A fiú delfint úgy lehet megkülönböztetni a lány delfintől, hogy a fiúknak fehér vonal-vonal van a hasán, a lányoknak pedig rövid vonal hosszú vonal rövid vonal szintén fehérrel.
fiú delfin _________________ _____________________
lány delfin ___________
_____________________________________________
____________
A merülés körülbelül egy óra hosszú és minden óra ’50-kor indul. Akár hat méter mélyre is lemegy, de nem kötelező lemerülni. Követve a delfineket, mindig akad aki a felszínen szórakoztatja nézőközönségét. Mi pedig a partról elég, ha a buborékokat figyeljük. Ahol sok a buborék, ott sok a búvár, ami azt jelenti, hogy ott biztos van delfin és a delfin egyszer csak biztosan kidugja fejét a vízből. Ha a delfin csap egyet a vízre a farkával, akkor mérges, bosszús, nyűgös, szóval baja van. A mi delfinjeink pajkosak, játékosak, kíváncsiak, jönnek-mennek, elúsznak, felfedeznek, visszakacsintanak, szürkén, vizesen, cukin és lazán.
A móló ringat. Kati azt mondja, hogy azért kellemes mert az embrió állapotot juttatja az ember eszébe. Nem mintha anyámba vágynék, de van benne némi igazság.
Délután kezdődik az igazi kaland, túra a Vörös Kanyonban. A Vörös Kanyon Izrael legizgalmasabb látványossága a maga vízmosta, szél csiszolta vájataival, képződményeivel és megmászásra alkalmatlan hegyvonulataival. Homokkő és máladozó kőrakások, a kiszáradt folyómeder pedig sima, csiszolt, életlen járat, ahol néha fenéken csúszunk, vagy feneket csúsztatunk, vagy a csúcson fenekezünk és a csúcsot fenekezzük. Elemében vagyunk, az egyedülálló háttér adja magát. Repülnek a szaltók, az ugrások, az akrobata mutatványok. A fiúk többsége fennmarad a levegőben. Talán a hely szelleme tartja őket. Többszöri próbálkozásomra is a gravitáció visszaránt, de nem vagyok csalódott, a technika megoldja, saját magam kis hazugságain szemet lehet hunyni.
Hűségesen elkísérem felvidéki rokonlelkemet, amíg ő megfutja a máladozó kihívást, addig én lentről figyelem. Figyelmemet el-elcsábítja egy -két kósza gondolat. Vannak-e itt kígyók és ha nincsenek, akkor mitől lehet félni a háborús helyzetet kivéve? Egyelőre semmitől, csak a legördülő kőtörmeléktől. Elég egy kósza zerge vagy egy őrült felvidéki cross futó és elindul a lavina. A laza réteges kőzetképződmények úgy csúsznak ki Ricsi lábai alól, hogy muszáj pattognia a sziklákon, hogy a talajnak ideje se legyen elgondolkodnia azon, hogy van még lejjebb. Gyíkokat látok, kőszáli kecskét és madarakat magasan a sziklaormok fölött körözni és elszállni, repülni és megülni, megpihenni és nézelődni…. Ez az igazi madárles.
A nap záróakkordjaként, amikor még nem tudom hogy nincs vége a napnak hanem inkább egy dimenzióváltás kezdete, Vándorboy (és akkor fogom ezzel a jelzővel illetni ha vaj van a füle mögött), szóval Gábor lekanyarodik a főútról egy hajtűkanyarral (és innentől kezdve lesznek részek amiket kicsit feltupírozok, hogy az együttérzést hatványozottan arassam) befordul egy murvás útra. Én utána. Követem mint egy őrült rajongó, a két autó közé nem engedek befurakodni még egy fűszálat sem. Nem állhat közénk senki! Jelentem majd ki Palesztin területen, ahol keményen meg kell küzdenem elsődleges státuszomért. Utastársaim először élvezettel ujjonganak majd az első öt méter után arcunkra egy óriási kérdőjel íródik. Biztos hogy erre akarunk menni? Igen, hangzik az egyértelmű és tömör válasz a másik kocsiból. És már nem is látjuk őket. Én az utat is alig előttem, a kövek pattognak a kocsi alól, de bízom benne hogy ez csak egy rövid szakasz, jön majd az aszfalt vagy egy teniszpályát beborító vörös salak. De az út ritkul, a nap lenyugvóban, a szikladarabok egyre nagyobbak előttünk, a szerpentin pedig vékonyan kanyarodik. Amikor az út egy százharminc centis részen megszűnik, rajtam kívül mindenki kiszáll a kocsiból és tereprendez. Van aki a kerekeimet nézi, van aki sziklákat pakol, van aki előremegy szemrevételezni hogy mennyi lehet még hátra, és így gurulunk lépésről lépésre, araszolva az ismeretlenbe. A lyukak, a gödrök, a kátyúk, a kitüremkedő sziklák egy terepjárót is simán kivéreztetnének, mi öten bátran hárítjuk az akadályokat, a többiek biztatnak, én óvatosan manőverezem nekem rendelt kiskocsimat, finoman engedem föl és nyomom és tekerem és nézem. Egyszerre érzékelem az összes visszapillantó tükröt, mintha a lábam alatt is érezném hogy látok, eggyé válok az autóval és együtt rezgünk, huppanunk, imádkozunk és káromkodunk, átgondolatlan, néha párhuzamos sorrendben.
A kaland nálam egy egyszerű országhatár átlépéssel kezdődik. A bizonyítási vágyam hogy meg tudom csinálni pedig az első akadálynál. Alázatom az egóm mögül kukucskál megszeppenve, és tolja előre a bátorságot. Mígnem egy gödör keresztben eldönti hogy nincs tovább. Gyors kupaktanács majd dönt a klérus hogy feladjuk. Ugyanis vissza is kell jutni, ahonnan elindultunk. Vagy arrafele van tovább amerre a másik autó ment és megint egy lehetetlen helyzetben találtam magam ahonnan nincs visszaút? Az adóvevő nem válaszol, túlléptük a három kilométeres hatótávolságot vagy ez is a kihívás része? Hogyan oldod meg az olyan szélsőséges helyzeteket, amik sem a nagykönyvben nincsenek megírva, sem az iskolában nem tanítják de a szülői nevelés sem tartalmazta?
A döntést egyszerűsíti hogy nem tudunk megfordulni. Ez az a a nap, ahol a csomagjaink még az előző szálláson várnak ránk, oda kellene visszatérni értük, így sem hálózsák, sem tisztálkodószer, se ruha nem áll rendelkezésünkre. Viszont ennivaló és víz elegendő. Éjszaka egy szerpentinen, öten egy autóban, lassan édes álomra hajtják fejüket és frissen belehelik az ötszemélyes Megan belső terét. De nem. A női ösztön, szuper hősnőm Angelique márkinő élete és kalandjai elegendő erőt és ihletet adnak hogy döntsek, megfordulok. Hegynek fel és szakadéknak le legyen-e a kezdő irány? Tulajdonképpen mindegy. Négy mithfahrerem úgy figyeli az autó minden egyes részét, mozdulását és az én elfojtott pánikomat, hogy jövőre simán benevezhetnénk egy Forma 1-es nagydíjra vagy a Dakar Rally futamra. Miközben rezzenéstelen arccal táncoltatom körbe a nem éppen kisméretű, és átvételkor rajongásig örült magasabb kategóriájú szerzeményemet, belül a valóságban a következőt élem meg.
„Megcsinálom. Csakazértis megcsinálom. Nehogy már egy őrült csavargó és négy utazgató azt lássa hogy feladom, kiborulok, kétségbeesem, bepánikolok, vagy csak simán levetem magam egy szerpentines úton Izraelben Eilat fele az egyiptomi határnál. Jaj édes istenem, csak nyugalom, nyugalom, nincsen semmi baj, nagy levegő, be és ki. Koncenrálj, finoman, lassan, menni fog.”
És amikor egyik utastársam át akarja venni a kormányt, szemem villámokat szór, önbecsülésem feltámad, és kivakkantok biztos trónszékemből, hadirendbe állítva az osztagomat, védelmezően a bitorlók ellen.
- Nem kell! – és zuhanok bele a túlélés ösztönébe. Ahogy eddig is tettem életem minden szakaszán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése