Jinguashi, Jiufen és Pingxi

Mondhatnám azt is hogy nem minden arany ami fénylik, de minden fénylő dolog lehet aranyos. Én ma nem voltam aranyos, pedig még aranyat is találhattam volna.

Junguashi

Első állomásunk Jinguashi bányászváros, Tajpejtől körülbelül egy órányira keletre, igazi látványosság a maga hihetetlen sokoldalúságával. A jetlag már hadakozik, elnyomom magamban, jókat beszélgetünk a két amerikai lánnyal, Viktória az idegenvezető a nap végén is tudja mindenki nevét, töretlen vidámsággal mesél, és kedves angolsággal törődik. Hangosan felkurjongatok utunk során, amikor meglátom a 101-es tornyot, hegyoldalakba ragasztott színes mozaik házikókat, a viaduktokat, amik nyár lévén a száraz medrek fölött ívelő összekötő hidak, a hegyekbe vájt alagutakat, és végül érkezünk az óceánhoz, az óceán fölött pedig a hegyoldalba épült óriási megaszellemváros látványa fogad. A több szintre épült konstrukciók az aranybányászat folyamatát szolgálták ki  amit a Japánok virágoztattak fel az 1930-as években, ezért a neve sokáig „Little Shanghai” volt, majd a hegy oldalába épített kiszolgáló komplexumok börtönként működtek a második világháború után. Most szellemváros az óriási monstrum, évek múlva talán a világ egyik fennmaradt csodájának kiáltják ki, évtizedek-évszázadok után pedig olyan lesz mint Olaszországban a Vanvitelli vízvezeték, vagy Rómában a Colosseum.

De megyek sorjában. Kifele a városból távolból megcsodálhatom a 101-et, és megnyugszom hogy tényleg létezik. Először azt hittem hogy völgybe épült, és a város csak bizonyos magasabb pontjairól látható. Mivel nem kaptam egyértelmű választ, ezért maradok ebben a hitemben. Útközben színes kis házikók tarkítják az utat két oldalról húzódó hegyeket, ezek nem lakások, hanem temetők.

Junguashi a tengerparton fekszik, az egész környék bővelkedik a mai napig aranyban. Mivel a különböző eljárások során rengeteg toxikus anyag került a környékre, a vízesés sárgára festi a kövezetet, és az óceánban tilos horgászni ezen a részen. A víz kétszínűsége miatt amit különböző ásványi elemek, fémek kémiai hatásai okoznak a part közelében, Yin Yang tengernek hívják az öblöt. A helyiek különben sem fürdenek az óceánban, ugyanis ők tudják hogy körös körül nem tenger övezi őket, hanem a sokkal erősebb, hatalmasabb óceán. Az áramlatok már a parton is kifejtik hatásukat, ezért nem éppen strandolásra alkalmas Tajvan. Annál több tó van a szigeten, amiben viszont szívesen pancsolnak, de erről majd később.

Ami viszont abnormálisan, teátrálisan, látványosan kiüt, az a csővezeték, ami a hegy tetejéről vonul egészen az óceánig 13 emelet magasságából. A csövek átmérője két méter, és belül  kis nyomtávolságú sineken vagonokban szállították a kikötőig az aranyat, később pedig a rezet. A csővonulaton látni pár törést, a földrengések okozta károk maradványait. Mivel Tajvan a Tűzgyűrűn helyezkedik el, a geológiai mozgások folyamatosan alakítják a szigetet. Ezért itt a hegyek 3000 méter fölött elérik a 260 számot, és folyamatosan növekszenek. A helyiek szeretnek túrázni, rengeteg a turista útvonal, kényelmes megállókkal, kiépített utakkal, és eredeti látnivalókkal.

Át is megyünk a múzeumba, friss vizes permet fogad a bejáratnál, jólesik, felfrissülünk, a 28 fok inkább tűnik ötvennek ebben a párás szubtrópusi időben. Végülis a Ráktérítőn vagyunk, innen már csak egy ugrás az Egyenlítő….

A szépen kikövezett udvaron jobbról még azok a kis házikók állnak, ahol a bányászok laktak. Miniatűr kis portálok, előtte egy eredeti vagon ami szállította a nemesfémet, kis japán kert kezdődik természetesen lépcsővel és mi csak megyünk és megyünk, egyre feljebb, Viktória többször kérdezi hogy bírjuk-e, és mire felérünk, egy csodálatos panoráma tárul elénk, szemben a Fushan Templom japán, kínai és nyugati szimbolikus elemekkel (konkrétan egy oltár két angyallal), két hegy között pedig egy pagoda vagy kapu esernyős kupolájának széle kunkorodik vissza a kontúrban.

Ha van még följebb, mi kitartóan menetelünk. Én néha nyögök egyet-kettőt, bevárjuk egymást, van aki szelfizik, Viktória elöl szökell és mondja a sok hasznos információt, én már bánom hogy lemaradok, mert így kimaradok sok mindenből, amiről a könyvek nem írnak. De arról sem írnak, hogy amikor felérünk a „pantheonba”, ami egy zen templom maradványa, a maga letisztultságával, egyszerűségével, puritánságával, és úgy áll ott mint egy görög templom romjai, és épp csak körülnézünk, érzem a karomon a két esőcseppet, és még fel sem foghatom hogy esni fog, térülök-fordulok, nyugtázzuk hogy esik, mosolygunk, legalább felfrissül a levegő, de nem itt, itt úgy esik hogy marad a fülledt meleg, és mire ezt a gondolatot megérintem, elindulunk lefele, mert a zuhatag olyan hirtelen jön, hogy körülbelül három másodpercen belül mindegy milyen gyorsan haladunk, már nem lehetünk vizesebbek. Telefonomat és fényképezőgépemet gyorsan az egyik amerikai csaj táskájába dobom, majd végig azon aggódom, hogy remélem nem vászontáskája van a csajnak.

Lefele könnyebb, persze, kijelölöm a vizes cipőmet, ez lesz ami most van rajtam, és hálát adok a vizes, esős istennek, hogy ezt vettem föl. A víz velünk együtt zúdul le a lépcsőkön mint egy vízesés. Viktória előreszalad esernyőkért. Az út visszafele is legalább egy óra, csúszkálok a kis fehér szandálban, tapad rám a vizes póló, a farmer rövidnadrág hátul fenékben húz le, fodrászom nevét többször elmantrázom, még jó hogy felvettem a baseball sapkámat, rajta szokás szerint a napszemüvegem, bízom benne hogy legalább az a rész száraz marad, de hiú ábránd. Tájfun időszak van Tajvanon, még az a szerencse hogy Japán felé vonul, elgondolom, milyen lehet amikor ténylegesen itt van. Az esőt megszoktam új-Zélandon, jön és megy, megszáradunk aztán az élet megy tovább, itt is megy tovább, de vizesen. Aztán már nem sietek. Kérek egy vizes fotót, próbálom élvezni a természet játékát. Mai fürdés letudva, megmosom az arcomat is, felfrissülök, igazi szauna rituálét végzek.

A tranzit sofőrje úgy nyitja ki előttünk az autót ahogyan azt a filmforgatásokon megszoktam. Kinyitja, megvárja amíg beszállunk, türelmesen várnak Viktóriával a szakadó esőben míg az öt csaj betuszkolja magát az autóba. Én át akarok öltözni, milyen jó hogy nálam van a hátizsákom, várnak türelmesen, persze ilyenkor képtelenség megtalálni a különböző ruhaneműket a fehérneműtől a pólóig, turkálok mint egy eszeveszett, aztán feladom, megkérem őket hogy üljenek be, én a földre ülök, az amerikaiakat nem zavarja hogy vizes lesz az ülés.

Na szóval, átmegyünk Jinguashiba, én kuporgok a földön a sapkámról csöpög a víz, a fél órás út alatt van időm pakolni, keresni bugyit, tiszta pólót, gatyát, törölközőt…. Hát igen, ezek a szélsőséges helyzetek velejárói. Mivel a közösségi oldalak csak a szépet mutatják, szeretnék reális képet festeni egy valóságos csavargásról, ahol nem mindig fenékig tejfel az ismeretlen.

Pingxi

Ki ismeri a Chihiro szellemországban című Miyazaki filmet? Angol címe Spiritid Away. Hát ezt a csodálatos rajzfilmet ez a környék ihlette. A lényeg, az eredeti, helyi, tradicionális utca, ami olyan vékony hogy át lehet nyúlni egymás portékáit szemrevételezni, nekem közben leszakad a vállam mert a vizes ruhát cipelem magammal, beülök egy „étterembe”, onnan nézem a forgatagot. A helyiek gyorsan esznek. Kikérik az asztalra a többfogásos menüt, és megosztják egymással, megbeszélik a fontos dolgokat és elrohannak.  Kapok három kistálba egy hallét, egy tofuba töltött disznóságot és rizstésztát. A disznóságot átengedem az amerikai lányoknak, ők hálásan rácsapnak, a halleves gombócai jóllakatnak, a rizstésztát pedig imádom, úgyhogy miután rájöttem hogy ma még nem ettem, kellemesen eltelítődök.  Aztán menni kell mert áll a sor, a hely kevés, megettük, nincs már itt dolgunk. Három pici tányérért 100 TWD-t fizettem. Nagyon fontos adat a későbbiekre.

A tömeghez különben sincs kedvem, autentikus ide vagy oda, lemegyek a helyi templomba, mert abból itt rengeteg van és szabadon látogathatók. A jetlag olyan erővel kerít hatalmába, hogy megint csak ténfergek, melegem van, elkezdtem aggódni hogy itt ne hagyjanak, hogy felismerem-e Viktóriát a sok ember közül, aztán megnyugszom, mert az egyik amerikai lánynak lila a haja, az meg kitűnik a tömegből. Jó tájékozódási pont.

Pingxi (Shifen Old Street)

Ez a parányi kis város a hőlégballonjairól híres, és a szemközti várossal (itt minden város, habár pici, viszont szinte összemosódnak a települések, sose tudom hol az eleje és vége….) összekötő függőhídja alatt fut be minden évben a sárkányhajó verseny.

Mi megtanulunk hőlégballont hajtogatni, amihez nem kell más csak

-          speciális papír, négy színben

-          jó ragasztó

-          pontos szemmérték (fontos az illeszkedési pont, hogy lapjával felfelé a csillogó legyen, és hogy mindig simítsuk le a ragasztott részt papírral hogy ne maradjon levegős)

-          kell még hozzá keret (abroncsszoknyához hasonló)

-          a keretre ragasztószalag

-          és a hőhöz faggyúlapok

-          a kívánság felfestéséhez pedig kínai írásjegyek, tus, ecset és gyors száradás

Na meg persze sok-sok rutin, tapasztalat és tudás, mert amikor a mester alágyújtott, bizony-bizony kapkodtam a kezem, mert éreztem a tüzet, és egy icipicivel hamarabb engedtem el a csücsköt, mert éreztem hogy csíp a tűz.

De nem is ez a lényeg. A lényeg a helyszín, a vasúti sínek. Képzeljünk el egy szűk utcát (ne felejtsük el hogy Tajvan harmad Dél-Dunántúl területű, édeskrumplira hasonlító sziget, ahol huszonhárom millió ember él), a szűk utcán egy nyomtávú sín, amin óránként közlekedik a vonat oda is és vissza is. Így van fél óra hogy turnusokban felengedjük a lampionokat. Van aki síppal organizálja kis csapatát, van akit némán elég követni, vannak bátor jelentkezők akik majd úgyis meghallják a hangos figyelmeztetést, a lényeg a kívánság lampion szertartásos rituáléja, az elkészült alkotás felfüggesztése, ami akkor úgy néz ki mint egy öltönytartó védőruha, majd a festés, írás, rajzolás a papírra fekete tussal.

Én egy regényt írtam az egyik oldalra, címszavakat a másikra, valamelyik majd bejön. Viktória gyönyörűen formázta a kínai jeleket, öröm volt nézni ügyes rajzolását. Sose vonzottak az ilyen egyen turistáskodásos programok, de ez megható, és kedves. Van tartalma. És rengeteg az ember, az érdeklődő, nézelődő, bevállalós, reménykedő, kívánó és óhajtó. Megcsinálták a maguk kis üzletét, garázsvállalkozásokat és megint látom azt a tartalmat amit Olaszországban látok a fagyizók, cukrászdák külcsínében, hogy tíz év múlva is ugyanaz a beugró lyuk, vagy sarki bolt és nem költenek arany székekre és beszélő wécékre, hanem tartalmat adnak a terméknek vagy szolgáltatásnak. Aztán az elrepült hőlégballonok leszállnak valahol az erdőben vagy a réten, vagy a szomszédnál, összeszedik a maradékot és újrahasznosítják. Készülnek belőlük ékszerek, kiegészítők, minilampionok, kulcstartók, hűtőmágnesek, ki mit akar. Minibazár az élményhez szuvenírnek. A szervezettség pedig zseniálisan működik.

A vonat

Visszafele az úton elalszom a tranzitban. Győzött az időeltolódás. Keressük a címet ahol lakni fogok egy éjszakáig, az izgalom a tetőpontján, nincs ilyen cím. Pedig van mert a gúgli kiadta. És itt állok a ház előtt, a garázsban egy étterem, mellette meredek lépcső, alig férek el a hátizsákommal olyan szűk, kitámasztom magam nehogy leszédüljek, balról három ajtó, szemben egy. Visszamegyek az éttermi fiút megkérdezem melyik lehet Po, a festő lakása, mutatja kezével hogy a harmadik és balra. De a harmadik az a szemben. Visszamászok, és megfogadom hogy nem akarok több lépcsőt látni, mai edzés letudva, folyok szét, visszamászok, mindegy nekem, bekopogok, erősebben kopogok, és megjelenik Po….