A bátorságot mindig jutalmazzák

Minden spontán csavargásnak a lényege az időben kelés, a helyzetekhez való gyors alkalmazkodás, és a hit. Hiszem hogy az ajtó mögött is biztonságban leszek, hiszem hogy most itt van dolgom, hiszem hogy jól érzem magam és hiszek magamban.

Pó egy nagyon egyszerű, vendégszerető festőművész a helyi dzsumbuj kellős közepén, egy többszobás lakás tulajdonosa, aki a központi teremben alkotja műveit, a többi szobát pedig kiadja hasonló csavargóknak mint én vagyok. Van itt cuki kis virág, absztrakt, vászonra festett kép kicsiben és nagyban, bicikli, óriási plazmatévé, szárazvirágok, play station, mobiltöltők, pad és egy haver. Helyi szokás szerint cipő a bejáratnál le, azzal tiszteljük meg a háziakat hogy nem visszük be az utca szennyét. Szobám egyszerű de tiszta, internet hasít, picit nyomkodom a telefonomat, szinte kikapcsol az oldalak pörgetése, gyors zuhanyzás majd az álom olyan mélyen jön, hogy csak reggel ébredek arra, hogy olyan erővel szakadt le az ég, hogy azon gondolkodtam, hogyan tovább… Ha lemondom a következő szállásomat Xinchengben, akkor az egész délelőttöm elmegy az átfoglalással, pénzezéssel, és egy másik szállás keresésével. Aztán nagy levegő, kaland az élet, elindulok az eredeti terv szerint a Taroko Nemzeti Parkba. Becsomagolok hűséges hátizsákomba, ami már a Canal du Midi-s bringázásom alatt is csigaházam volt, ráhúzom az esőkabátomat, mert tudom hogy itt az eső nem viccel. Felveszem fehér szandimat mert az a vizes cipőm, fejemre húzom Las Vegasos baseball sapkámat, és spontán elindulok gyalog a pályaudvarra. Mire leérek a szűk lépcsőn, az eső eláll. Tulajdonképpen ha esne se lenne semmi baj, mert a házak mentén húzódó árkád teljes védelmet ad, csak a keresztező utcákon kell átlépni, de azok olyan szűkek, hogy még a függönyként lehúzódó eső is csak érintőlegesen vizezi be a gyalogost.

GPS-em apró kék pöttye boldogan indul neki a két kilométeres távolságnak a szállásomtól a Taipei Main Station-ig. Mire kiderül hogy kétszer jártam körbe a háztömböt, betérek egy 7-Eleven üzletbe és veszek kávét, gyümölcsöt, üdítőt. Ugyanis ezeknek a szobakiadásoknak van egy óriási hátránya, hogy a helyszínen nem feltétlenül van kávé. A reggeli rituálé hiánya pedig egyeseknél komoly elvonási tüneteket okozhat, nálam például fejfájást, tehát reggelente a kávé beszerzése a legfontosabb feladat, a folyadékbevitel pedig alap. Főleg az ilyen párás, meleg helyeken mint Tajvan, kötelező. A 7 – Eleven boltban, ahol mindent lehet kapni, csak ember legyen a talpán hogy a sok előre csomagolt áru között megtaláljam az ételt és megkülönböztessem az édeset a sóstól, a folyékonyat a szilárdtól, a szárítottat a frisstől, egy idős bácsi köszönt, majd megkérdezi honnan jöttem és sok szerencsét kíván.

A lámpánál egy biciklis úr várakozik, mellette a kutyája ül türelemmel póráz nélkül, és ő is a szemafort figyeli. Bánom már hogy nincs jobb fényképezőgépem ami befoghatná ezt az idilli reggeli látványt, kutya és gazdája egymás lelki társai, egyikük sincs pórázon, és talán ez lenne a kép ami a legjobban jellemezné Tajvan szellemiségét.

Később tapasztalom, hogy itt még a kóbor kutyák is türelmesek, nyugodtak, visszaemlékezve erdélyi csavargásomra, ahol az esztenákat őrző fenevadak puszta kinézete is halálfélelmet váltott ki belőlem, itt a kutyák szelídsége állítólag a gazdáik jóságát, a helyi emberek habitusát tükrözi. A tajvani emberek nyugodtak, kutyáik pedig barátságosak.

Hogy milyen végigrohanni Tajpej egyik utcáján reggel, az ismeretlenben? Olyan, mintha a nyóckerben sétálnék éjszaka még fénykorában azzal a különbséggel, hogy itt nyíltan lehetek bátor. A házak egymás hegyén-hátán mint egy rajzfilm háttere. Összetákolva bádoggal, pléhhel, az erkélyek rácsosan merednek a mélységbe, de látni teraszokat is a tetőn zöld növényekkel behintve. A házak aljában a garázs néhol motorszerelő műhely, néhol konyha, aztán egy kozmetikai cég hirdeti krémeit, ékszerbolt majd egy beazonosíthatatlan szolgáltatás.

Lassan éled a város, itt később indulnak munkába az emberek, és mire a pályaudvarra érek, a motorosok tömegben állnak indulásra készen a kereszteződésnél, ha lelépek elsodornak, ha pedig a gyalogosoknak mindig előnyük van még a pirosnál is, akkor jó lesz vigyázni. Úgy szlalomoznak el mellettem robogójukkal a helyi erők, hogy nem néznek se balra se jobbra mégis kikerülnek. Érzékek játéka? Vagy a biztos célegyenes és az emberek kedvessége nem enged konfliktust még adott helyzetben sem?

Elvileg jó vonaton ülök, megismerkedtem két tajvani fiúval, akik szintén a Taroko Nemzeti Parkhoz jönnek, de ők az ötös kocsiban ülnek, lehet hogy hozzájuk kellene csapódnom, de nem szeretném felrúgni a szabályokat. A vonat Tajpejből egy hosszú alagúton keresztül megy ki, olyan mintha metróznánk, majd a város végén kibukkan a föld alól, és robog tovább keleti irányba.

Laptop lemerült, a tápegységnek gondolt két lyuk a pohártartó dizájnja, úgyhogy marad a kézzel írás. Jilan fele nem esik, és a házak is egyre szebbe, rendezettebbek, tetszetősebbek.

A BÁTORSÁGOT MINDIG JUTALMAZZÁK. Olvasom Gerard Depardieu könyvében. Csak nem mindegy hogy mit kérsz – teszem hozzá magamban. Mert hiszen bátorságból merítek bőven, de a jutalmat vagy nem veszem észre, vagy nem jól kérek, vagy kérek és elvárok, mert ha elvárok az nem jó. Nyomás alatt különben sem szeretek én sem dolgozni, a nyomás alatt nem születnek sem jó ötletek, sem kreatív találmányok sem szabad szellemiségek által generált felfedezések. Azért jó ez az utazás dolog csavargói szinten. Szabadon választom meg utamat, szabadon járom be és szabadon választom a helyes irányt.

A vonaton ételt osztanak, én nem kapok. A mögöttem ülők egy hatalmas családnak látszódnak, helyet cserélek egy férfival, aki vagy nem akar mellettem ülni, vagy inkább szívesebben ülne a lányával. Olyan ez mint a félig teli vagy félig üres pohár. Nézőpont kérdése. Nem okoz gondot elülnöm, így legalább nem feszélyez az idegenek jelenléte és picit távolabbról figyelhetem őket.

Három órás az út, van időm nézelődni, olvasni, írni, rendezni táskám és hátizsákom tartalmát. Kedvencem lett az 1000 tajvani dolláros bankó, amin gyerekek nézegetnek egy földgömböt, a másik oldalon pedig egy fácán. Mivel itt minden digitalizálva van és elektronikus, a kézpénzes fizetési szándékom furán veszi ki magát. Sok turista EasyCarddal fizet, ami tulajdonképpen egy bankkártya, és én döntöm el hogy mire fogom használni, tehát többféle változata van. Mindegyik változathoz különböző kedvezmények társulnak. Ha tömegközlekedésre szeretném használni Tajpejben, akkor jár hozzá bizonyos helyekre kedvezmény a belépőből. Ha kifejezetten fizetőeszközként szeretném használni, akkor csak rá kell rakni a megfelelő mennyiséget és indulhat a shopping. A kártya érintős, egyszerű és praktikus.

Van felnőtteknek, tanulóknak és kedvezményes kártyatípus (gyerekeknek és 65 év felettieknek). A felnőtt jegy utazásra szolgáló feltételei egyszerűek: minimum 100 TWD és maximum 10 000 TWD kerülhet a számlára, maximum egy évig érvényes, az utazás végén a kártyán maradó összeg visszajár, lopás vagy elvesztés esetén nincs kártérítés. Ha nincs elég pénz a kártyán és az utazás megkezdődött, a közlekedési eszköz erre kijelölt részein fel lehet tölteni (ez általában pályaudvar vagy metrón a diszpécsernél vagy forgalmi ügyeletnél). EasyCard-ot vásárolni lehet a Taipei/Taoyuan/Kaohsiung Metron vagy a 7-Eleven, FamilyMart, Hi-Life, OK Mart üzletekben.

Na szóval én ilyet nem váltottam ki, egyrészt mert az infót későn tudtam meg, másrészt mert van nálam készpénz euróban és van egy boldogságos maestro kártyám, ami szándékosan marad kisbetűs, mert mint kiderült, nem válik hasznomra Tajvanon. Tehát összefoglalásként a maestro bankkártyáról és szolgáltatásról: úgy néz ki hogy csak Európában működik!

Közben a vonat begurul Xincheng településre, ami Hualien elővárosa a Taroko Nemzeti Park lábánál, az óceán partján. A két srác is itt száll le, ezek szerint úgy néz ki helyben vagyok. A feliratok a vonatban nemzetköziek, egy futó led mutatja az irányt, az időpontot és a várost, a megállókkal, csak amikor felnézek mindig kínaiul van kiírva. Türelmesen kell néznem a feliratot hogy kivárjam a latin betűket. Egy szerencsém van, hogy a számok arabok minden esetben.

A pályaudvar Xinchengben modern, tágas, digitalizált, kedves személyzettel. Rohangálok mint a veszett egér a csarnokban és keresem a buszpályaudvart. Meg kell vennem előre a jegyemet a nemzeti parkba, hiszen itt mindent előre kell tervezni, számolni és bekalibrálni. A pályaudvar előtt egy óriási tér, talán parkoló, vagy az autóknak forduló, kérdezek buszvezetőt, vasutast, garázsüzletet, a végén kiderül hogy itt csak egy megálló van és nyugodjak meg, ha nincs EasyCardom, akkor majd a buszvezető bácsitól reggel veszek jegyet az útra. Megnyugszom és elindulok szállásom felé

Az utat bambuszkorlát választja el a sűrű zöldtől, a pályaudvart a hegyek szigorúan felügyelik, hol eltűnnek a szürke ötven árnyalatában, hol előbújnak a felhők mögül. Káprázatos a táj. Még a legmodernebb épületek, villanyoszlopok és atomerőművek sem tudják elvenni természetes szépségüket, és először életemben nem zavar a beton, a vas, sem a műanyag ebben a kompozícióban. Írásaim végén remélem kiderül, hogy az ember sem.

A háznál se be, se ki, internetem nincs, kapucsengő használhatatlan számomra, viszont egy próbát megér, végigcsengetem az itt lakókat. Majd csak valaki kijön. Jön is egy matróna, irgalmatlan mandarin tájszólásban ledarál egy litániát arról hogy nem ismer semmilyen Susit, majd int a kezével és bevezet az udvarra. Azt gondoltam hogy a térség egyik velejárója a belső udvarok átláthatatlan labirintusa, igyekszem megjegyezni a sarkokat, a fordulókat és feliratokat, képeket, járólapokat, mire a célhoz érünk, át vagyok adva egy helyi könyvelőirodának, vagy a polgármester hivatalnak, vagy valami hasonló mindenes irodának, ahol egy fiúcska beszél angolul, viszont amint megtudja szándékomat, segít lefordítani majd eltűnik. Kapok internetet, majd rendreutasítást hogy meddig mehetek az irodának tűnő helyiségben, írok Susinak, beizzítom a GPS-t és elindulok teljesen ellenkező irányban, mert a belső udvarok labirintua kétszeres nekigyűrkőzés után kifog rajtam, az iroda wifije viszont eléggé nagy hatósugarú. A Zhangzheng utca megtalálása igazi kihívást jelent, két kölyök mutogatja két kis kezével hogy aludni akarok-e? Ilyenkor jól jön naivitásom és pozitív életképem, nem gondolok semmi rosszra, és talán az ilyen helyzetfelismerések a titkom, életképességem szélsőséges helyzetekben és bátorságom. Bólogatok hogy igen, aludni szeretnék Susinál, és már mutatják is a házat, a házban egy igazi lakóközösséges fogadórész, aki jár ilyen helyeken azonnal felismeri a berendezésről, a helység felosztásából, a használati cikkekből, a díszítő elemekből hogy ez egy igazi közösségi szállás.

Tulajdonképpen a szálloda is közösségi szállás ha a szó szoros értelmében kutatom, de ezek a tündéri kis lakok lakályosak, szívet melengetőek, otthonosak és családiasak és eleve sokkal kevesebb embernek adnak szálláslehetőséget mint a hotelek, így sokkal meghittebbek is. A túlzsúfolt konyha, az előző lakók által itthagyott felszerelések, ételmaradékok, a nemzetközileg díszített falak térképekkel, köszönőlevelekkel, szedett-vedett de megbecsült bútorokkal, óriási asztallal ami köré ülhet albán, arab, tót és ukrán is, a házigazda személyiségét mutatja, mennyire színes, mennyire befogadó és mennyire elfogadó.

A Susi Space pedig egy igazi szívetmelengető hely. Van bringa, külön szobám, sőt külön emeletem, és egy óriási tetőtér mint az amerikai filmekben, amiről teljes kilátás nyílik az óceánra. Be is gubózok füzetemmel, selfie botommal amit KáKá-tól kaptam kölcsönbe, mert minek az ilyen felesleges flanc, de jó lesz valamire, úgyse foglal sok helyet. Gyorsan befoglalom holnapra is a szállást, 650 TWD az ára, az körülbelül hatezer forint. Van benne wifi, ágynemű, törölköző, konyha használat, instant kávé, tejpor, gyümölcs, és amikor már olyan éhes vagyok mint a farkas, és mire bringára pattannék elered a nagybetűs Eső, Susi inkább eldob autóval, ad egy esernyőt, de lelkemre köti hogy a helyi éttermet feltétlenül meg kell látogatnom és ki kell próbálnom az ételeket, kiváltképpen a helyi specialitást, a citromos italt.

Tajvanon az éttermekben a bejáratnál egy papiron kell bejelölni az ételválasztékot, majd az elkészült ételt kiviszik az asztalhoz. Okulva tegnapi apró méretű ételeim mennyiségén és jelen éhségem érzetén, az első három ételt beikszelem, majd dolgom végeztével leülök a felkínált asztalhoz három helyi lány társaságához. A recepciós hölgy még megkérdezi fura szemmel és egyszerű angolsággal hogy kérek-e még valamit, erre én megint csóró turistának érezem magam aki beosztja a pénzét, és még rendesen enni sem tud Tajvanon. A körülöttem ülő asztaloknál családok, párok esznek, bőséges terülj-terülj asztalka körül, én a kötelező három ételemet megrendelem, úgy látom ez a minimum, igen ám, csak azzal nem számoltam hogy a sok étel hány ember között oszlik meg, és mire kihozzák a harmadik óriási tál ételemet is, a három lánnyal hatalmas nevetésben törünk ki, ráadásul a három étel majdnem egyforma. Nem baj, majd megtanulom.

Ezek a levesek olyanok mint a paella, van benne minden, azzal a különbséggel hogy van amelyik leves és van amelyik levetlen. Szóval én rendeltem két levest és egy tésztát. És nincs ezzel semmi baj, de csak a rákot ismerem föl az egyikben.

Mellettem az asztalnál egy család, a prímet a mama viszi, középkorú hölgy, mindenki rá figyel, nem is nehéz mert folyamatosan beszél, teli szájjal, nem zavarja hogy kívül belül látom a menüt. Szemben a fia lehet, akinek a monológot tartja, a korban hozzá illő férj mellette csendben kanalaz. A meny oldalra kifordulva az asztaltól egy egy év körüli gyereket etet etetőszékben, az étel folyton leesik, az anyuka nem zavartatja magát, felveszi a földről és visszateszi a gyerek elé az etetőszék tálcájára.

Az eső nem áll el, elindulok bátran két extrémebb zuhatag között, amilyen szerencsém van, majdcsak eláll. Hátizsák nélkül kicsit kényelmesebb vizesnek lenni, betérek a helyi templomba, elrebegek egy imát, csodálom a környezetet, mire hazaérek eláll az eső, korán sötétedik, hat után már alkonyat van, felmegyek a tetőre, alattam egy család élvezi az éjszakai friss levegőt, én pedig remélem hogy elfárasztottam magam annyira a nap folyamán, hogy ne hagyjam magam zavartatni alvásomban.