A pórnép diszkrét bája

És Savoyai Jenő herceg lovasszobrába belecsapott a villám....

Az lenne a mennyei kánaán, ha mindenki burzsoá lehetne egy elit körben. De a világ úgy teremtetett, hogy mindig kell egy szakadék, egy látszatbeli különbség, vagy egy érzelmi rezgésszint a pórnép és az entellektuel között.  A Belle Epoque őrületére vajazó spontaneitás inkább egy bizonyos réteg velejárója mint a pórnép diszkrét bája.  Hiszen a "szaladjunk át Toulouse Lautrechez egy kávéra, spontán fürdőzés a Trevi kútban, hajnalban leutazás a tengerhez automobilon, a szalonok művészvilágának sokszínűsége, amit mindig majd az utókor ért meg és igazol, az arisztokrácia csupán valami ösztönös érzékkel megáldott csápja a művészet és a kultúra kimagasló teljesítményének felfedezésére és a szabadság meglétének demonstrálása őrült játékaival. Vannak akik mindent megtesznek hogy érdemesek legyenek eme kiváltságos közeg társaságára és vannak akiknek semmit se kell tenniük mert ők maguk eme kiváltságos társaság. Eme zárt közösségnek a hófehér a fehérnek azon árnyalata ami kifogástalanul tiszta szín, a fehér egyetlen és megkérdőjelezhetetlen árnyalatával. Az ekrü-ekrü, a tojáshéj szín - tojáshéj színű, a bézs az bézs, és a dress code összeállítása több napi készülést és munkát jelent, mert a megjelenéshez a szimbólumok a tisztelet legmagasabb fokát jelentik, hiszen azért találták ki a különböző szabályokat, hogy azok csak és kizárólag annak a rétegnek a kiváltsága legyen, akik tudják milyen a fehér szín (például).
A cipő is egy önálló megoldandó feladat, főleg az olyan eseményeken ami spontán, meglepetésszerű és titokzatos. Macskakövön osonni olcsó plázás holdjáróban nem közvetíti azt a lazaságot, amit az arisztokrácia sejtekbe kódolt rutinja mutat.
Na most ez úgy van szűk kis hazánkban, hogy mindenki mindenki lehet, és még ha nagy betűkkel is ki van írva hogy bézs, ekrü, tojáshéj szín tilos és tornacipő, baseball sapka, trikó és rövidnadrág nem megengedett, biztos lesz a tömegben aki pöttyösben, sapkában, nem fehérben, és tornacipőben jelenik meg. És a szomorú, hogy a szabályt létrehozó szervezők ezt megengedik, így valamifajta magasabb rangra emelve a pórnépet, aki eme nemes gesztus áthágásával ismét fölényes helyzetben érezteti és érzi magát.
Hát hogy legyünk így azok akik lenni szeretnénk, akik puszta sznobériából csuromvizesre ázó őrültek, akik vagyonokat fizetünk hóbortjainkért hogy utána megrázzuk magunkat, nevessünk egy nagyot és uri mulatságból elkönyveljünk egy ilyen heppeninget? Hogyan legyünk kiváltságosok saját kis elit világunkban ha betolakodók vesznek körül és kitúrnak saját kis biztos világunkból, új szabályokat vágva arcunkba, áthúzva tradíciókba vésett rítusainkat profán túlélési szokásaikkal?

A Le Diner en Blanc performansz igaz hogy nincs kikiáltva elitista sznobériának, viszont ne felejtsük el hogy a kezdeményezés francia. Ha pedig francia, akkor annak olyan történelmi hagyományokba vésett előzménye van, amit lekoppintani még egy ízig vérig arisztokrata örökös sem képes a 21. században, nem hogy egy közösségi oldalon toborzott tömeg, vagy cégek-vállalkozások sok diplomás ügyvezetői, píárosai, háeresei, marketingesei, szélszesei...  Öltöztessünk be sok embert fehérbe, ültessük egy helyre, és akár esik, akár fúj, szigorúan földrengés esetén is tartsuk meg a rendezvényt a fotók, az élmény miatt és juste pour.

Vannak olyan helyszínek, amik megközelítése is már olyan eufóriát okoz az erre érzékeny egyéneknél, ami olyan magasságokba emeli az ott eltöltött időt, még ha nem is történik semmi, hogy évtizedek múlva csupán az ott eltöltött idő mint esemény az élet legrangosabb eseményei közé kerül. Minden egyes városnak megvannak a kultikus helyei, Budapestnek a Magyar Tudományos Akadémia,  a Nemzeti Galéria, és még sok egyéb helyszín, vacsorázni Munkácsy, Rippl-Rónai, Csontváry és más 19. századi művészek alkotásai között nem mindenkinek adatik meg. Míg a teremőrök kellő művészettörténeti tudással testükkel védelmeznek egy Zarándoklást a cédrusokhoz Libanonban vagy egy Nőt fehér pettyes ruhában, gondolkodjunk el határainkon, vagy vegyük meg a pezsgővel célbavett festmény reprodukcióját, vigyük haza, és kedvünkre éljük ki perverzióinkat a négy fal között, egy dolgot viszont ne felejtsünk el, a hely szentségét, szellemét, és küldetését. Ha nem értjük, nem tudjuk vagy közömbös, akkor nem kötelező a részvétel. Sőt, erősen ajánlott a hiányzás.

Egy-két viselkedési tanács kezdő elitistáknak:
- a vizes ruhát tudni kell viselni
- ha a vizes ruha kényelmetlen, viselése komoly fájdalmakkal jár, észrevétlenül menjünk haza vagy mosolyogva tűrjünk.
- ha a vizes ruha látványa méltatlan ránk nézve, menjünk haza, vagy mosolyogva tűrjünk.
- ha a vizes ruha méltatlan ránk nézve, menjünk haza
- ha nem vizes a ruhánk de mindenki más vizes ruhában van, viseljük büszkén kiváltságunkat, de ne kérkedjünk szárazságunkkal
- ha nincs fehér ruhánk, és meghívtak egy white pratyra, maradjunk otthon
- ha nincs kényelmes cipőnk, de menetelni kell akár macskaköves úton is, maradjunk otthon
- ha színvakok vagyunk, kérjük meg színlátó ismerősünket, segítsen megtalálni a megfelelő színt
- ha nagyon kivágott, dekoltált, hiányos a ruhánk, menjünk inkább strandra (szerintem ezért vágott bele a villám Savoyai Jenő herceg lovasszobrába)
- a tütüből előkandikáló tanga nem elitista rendezvényre való öltözet, ez a belvárosi, hetedik kerületi szórakozóhelyek dress code-ja.

Fenti írásom csak és kizárólag azért született, mert a Le Diner en Blanc flashmob helyszíne a Magyar Nemzeti Galéria bejárata majd a vihar kitörése után a galéria három szintje a tizenkilencedik és huszadik századi festők művei között, azaz a Budavári Palota B-D épülete a Budai Várnegyed része, világörökségi helyszín amit már IV. Bélától datálunk mint királyok lakóhelye, történelmi események kiinduló pontja,  csaták, háborúk, vereségek, intrikák, diplomácia, protokoll és egyezmények helyszíne amik kihatnak mindennapjainkra.

És hogy ki volt Savoyai Jenő? Egy francia számkivetett nemes, aki saját neméhez vonzódott, és kora legnagyobb hadvezére.

És hogy kicsoda  Hlatky-Schlichter Hubert? Egy zseni! A rendezvény minden pillanatát imádtam, az ételek ízletesek voltak, a spontaneitás pedig kihozta a legmélyebb valóságot is.