Amerika felfedezése

„Hogy mi van a barlangban, az attól függ, ki megy be oda” (Yoda)

Miután előző nap az óceán megpaskolta hátsómat, a száz fok felerősítette oroszlánvéremet, főhősnőnk ezután nem hajlandó bevonulni az óceánba, kitéve magát a természet erejének. Más feladatok és kihívások állnak előtte, be kell telnie a látvánnyal, a tapasztalat most más életterületen bontakozik ki. A Rip áramlat errefele komoly fejtörést okoz bátor szerencsebúvároknak, a messzi földről ide tévedt utazó pedig tudás híján simán áldozata lehet ennek a furán ellentétes irányból támadó vízmozgásnak. A Rip áramlat ugyanis egy „felhasadt hullám”, amely merőlegesen a partra, a hullám mögött meglapulva két oldalról, az egyik oldalon kidobva míg a másik oldalon behúzva szedi áldozatait. Ebből csak ritka esetben van menekülés. A tegnapi áramlat sem kímélt amikor kidobott a partra, el sem merem képzelni milyen lehet ez a Rip, amitől a helyiek és a szakemberek is óva intenek. 

Mivel a séta sem a kenyerem, mert mindig kell egy kis cél utazás közben is, egy helyzet, egy feladat, irány, a céltalan barangolás elfáraszt. Az a jó a csavargókban, hogy minden pillanatban kalandnak fogjuk föl a helyzeteket és úgy vágyjuk a körülöttünk történő dolgok meglátását mint sivatagban a vizet. A helyzet pedig bármi lehet csak nem a séta. Mert mozgásunk, sétánk, menetelésünk, gyaloglásunk dinamikája változó, ritmustalan, megállunk egy fadarabnál, egy jó kép beállításánál, szóbaelegyedünk a nyakláncot áruló sarki árussal, elmerengünk egy park rendezettségén vagy rendezetlenségén, spontán bekapcsolódunk egy társaság bulijába, órákig hallgatjuk az utcai zenészt, beszélgetünk egy más országból ittrekedt kozmopolitával, szóval mindig történik valami. De sétálni bizonyos időre és megadott útvonalon kiszívja a lelket mint a dementorok a Harry Potterben. Az utazó felfedezése saját dinamikáját követi. A látvány elgondolkodtat és komoly alfában lehet csak dönteni, hogy a kép megér-e egy kattintást. Negyven fölött már nincs idő nem megfejteni, nem szabad átlépni, ha már megtisztelt és ott van és látom, akkor figyelmet kell felé fordítani. Az átaraszoló csigának, a fáról lelógó falevélnek, a pad deszkájának, minden ház történetének.

Szóval turistáskodni nem merek, hálás vagyok minden programért, próbálom szűrőmön keresztül látni, habár folyamatosan feszélyez mellettem sétáló vezetőm, aki unalmas közönnyel konstatálja hogy itt minden szar. Nem lesz egyszerű, gondolom magamban, de nem turistáskodni jöttem én ide, hanem dolgozni, alázatom előmászik zsebemből, integet a világnak és gyűröm be az információkat, lelki fényképezőgépem kattintgat, szivacs agyam emlékeket rögzít, telítődök mint lufi héliummal mert a levegő az én kreatív agyamnak túl egyszerű, de majd egyszer úgyis utolér dúldimenzionáltságom és akkor majd lesz nemulass. Lehet most ér utol, és akkor legalább megkapom iziben. Milyen egyszerű kikapni a kanapémegmondó emberektől, az agresszív nem elfogadóktól, a sajnálatraméltó, vallási burokba menekülő bigottoktól, a politikai hatalomba menekülő egoktól, a kifelé mutogatóktól.... 

Vero Beach 

Fa western stílusú residence, egy hetvenöt éves szálloda aminek az érdekessége hogy ciprusi rönkökből építették az 1920-as években. Mindig is vonzott a különleges, és őrült elődeimet ösztönösen megérzem. Waldo Sexton egy fura figurája volt a környéknek, 26 mérföldről a mocsaras Blue Cypres Lake-ről cipeltette a rönköket Vero Beachre, ezért is hívják Driftwood Inn-ek is ami uszadékfát jelent. Tervek nélkül, szóbeli utasításokra építették föl ezt a különleges ranchot. Kicsit olyan mint a western filmek rozsdabarna utcáinak erkélyes, csapóajtós házai, a helyiek „szörnyűségek menazsériájának” hívják a berendezése miatt, a stílus összevisszaság miatt, a porták előtt felaggasztott harangok miatt, amik a szellemeket riasztják el és van itt belőle Mexikóból, az egyik harang Harriett Beecher Stowe-é volt, a Tamás bátya kunyhója írójáé. Régebben a szálló népszerűségét a távozó vendégek harangjátékával lehetett megítélni. Sexton tárlatvezetést is tartott szállodájában, amikor épp nem beszerző úton volt, az érdeklődőknek tartott előadást kincseiről, egy hölgy annyira érdekesnek tartotta történeteit, hogy másnap is részt vett a bejáráson és csodálkozva vette tudomásul hogy egyik történet sem ugyanaz. Mire a hölgy szóvá tette Sextonnak ezt a különös észrevételt, Sexton csak ennyit válaszolt: „Asszonyom, inkább hazugságban élek minden nap, mint hogy unatkozzak akár csak egy napig is.”

Ha mindezt tudom ott a helyszínen, másként járom végig a tágas udvaron keresztül az U alakban felépített fa szállót, belekongatok a híres Old 97-es vonat vagy a helyi lokomotiv Key West-i járatának harangjába, beleülök a kényelmes, színes, hatalmas napozóágyakba, ebédelek a medence partján kilátással az óceánra, szemrevételezem a bazári felhozatalt, a Halloweenre bekészített bábukkal szelfizek, mennyire jobb egyedül utazni, feszélytelenül, bátran, nem megfelelve meredten mint egy karó a futótök mentén.

A piac tetszik. A túlzabált Amerikában az ökopiacnak jelzett kirakodóvásár egy kisvárosban igazi fesztivál hangulatát kelti, ahol az ideiglenes tér végén élő zene szórakoztatja az arra járókat. Ez az amit imádok Amerikában. Minden utcából, házból, ablakból ömlik a country, a jazz és a blues. Az afro-amerikai színesbőrűk úgy ontják magukból évszázadok megkeseredett balladáit, hogy egy álló helyemben megélem az összes észak-dél háborút, a rabszolgaságot, a Missisipit, a hét mesterlövészt és Winnetou összes kalandját Old Shetterhand-el.