West Palm Beach
A környék egyik leggazdagabb városa megnyugtatóan hat felizzott érzékeimre. A belváros igazi színkavalkád egymásba bújó földszinti házaival. A nap épp úgy süti meg a házak falát, hogy egy mediterrán kisvárosban érzem magam valahol Olaszország és Franciaország között. Az egyik meredek mellékutcában gondozott járda mentén nyitott előkertek húzódnak, amiből aprócska kis bejáratok nyílnak őrülten kreatív portálokkal. A városka főterén kosztümös kutyaszépségverseny, körös körben vendéglők, teraszok, a körbeépített emeleti szinten pedig mozi, kaszinó, kávézók, hivatalok, egy szintre épített kisváros a városon.
Szeretem a szervezetlen és spontán dolgokat, mert abból mindig valami jól sül ki. Viszont nem szeretem ha ki vagyok szolgáltatva más kénye kedvének és a szolgáltatás nem működik. Ezért nem szeretem a csoportos foglalkozásokat, a tömegturizmust és a fapados utakat. A kinézett hajó, ami West Palm Beachről levitt volna Peanut Islandra épp egy esküvői partira készül, vendéglátóm bőszen unszol hogy kérdezzem meg hogy felférünk-e. Ha egyedül lennék, szívesen felpitizem magam a katamaránra, de másnak ilyen szívességet nem teszek. Egyedül cuki, de párban megalázó kérni. Ha céges parti lenne vagy szülinap akkor beállok a menetbe, de egy esküvő az szent és sérthetetlen.
Gyors átöltözés a kikötő mosdójában, templomi ruhámat átváltja a laza, amerikai, rövid nadrágos, flip-flop papucsos, kényelmes sztenderd. Picivel arrébb, ha időben vagyunk, el tudunk még csípi egy hajót ami átvisz a belső szigetre. Ugyanis Florida ezen szakaszán a St Augustine-től egészen a Jupiter Beachig egy hosszú sziget kerít le egy belső tengert, amitől ez a szakasz békés tavacskának tűnik a nyílt óceánhoz képest. Ez a keskeny nyúlvány néhol megszakadozik, néhol űrállomás van rajta, van ahol nemzeti park, vagy luxus házak.
De megyek sorjában. A mi kikötőnknél egy bódé vár a móló mellett, a parkolótól a jegyárusító asztalig tábla mutatja az irányt. Két jegy, búvárszemüveg, pipa és uszony jár a kombinált hajójegyhez. A jegyárusító lányról kiderül hogy anyukája magyar, ő is töri anyanyelvét, a hajó tulajdonosa pedig hontalan angol, aki élt már mindenhol a világban, most épp itt keresi kenyerét. Szeretem ezeket az eltévedt bárányokat akik sok esetben adó megkerülök vagy válás után hoppon maradt férjek, apák, szeretők, ahol a nő ügyesebb volt vagy a jogrendszer fogott ki a férfin. Elfoglaljuk helyünket a bárkában, három tengerész figyeli utunkat, egy a jegyet szedi (angolunk zsebretett kézzel – talán fütyörészve is – társaság híján elballag), egy eloldja a köteleket, egy pedig kormányoz. Jönnek dél-amerikaiak, mexikóiak, fehérek, feketék, a szél fúj, a nap tűz, gyors kerülés a sziget körül és már ki is kötünk a túloldalon. Mondom, ezt akár át is úszhattuk volna a Riviera Beachről. Poénomra kapok egy mosolyt, majd gyors partkeresés és indul a snoorkeling.
Aki látta Egyiptom vagy az Ausztrál korallzátonyokat, az bizony elkeseredetten kutat valami exotikus után. A mesterségesen berakott sziklatömböket kerülgetve keresem azt a fantasztikus látványt amit beigértek, de pár arra úszdogáló halon kívül nem nagyon találok élőlényt. Látunk egy nagyobb társaságot két sziklatömbbel arrébb, odaúszunk nagy lelkesen, hátha ott van a csoda, majd kiderül, hogy ők az esküvősök és azért vannak egy kupacban, mert egy közülük a sörosztó, a többiek pedig erősen fogyasztanak, együtt kell maradniuk a pótlás miatt. A sziklatömbök azért lettek kialakítva, hogy majd egyszer korallszigetek lesznek belőlük. Csak győzzük kivárni….
Vendéglátóm rajongással bökdös minden egyes hal láttán, nincs mit nem észrevenni, röntgenszemeim inkább sajnálják a kopár, felkavart homokos sötétséget. Sóvárogva nézem a szemközti Singer Island fényűző házait a cölöpök mögött megbújva…. (A Singer Island alapítója, befektetője és első telepese a Singer varrógép feltalálójának, Isaac Singernek a fia, Paris Singer.)
Egy tökéletes testű lány csobban a vízbe, kezében egyensúlyozva két pohár, az egyik elszabadul és beleesik a vízbe. Otthagyja. Ha elnézek felette, attól még a műanyag pohár ottmarad. Szapulhatnám is nemtörődömségéért a lányt, de nem teszem. Felállok és eltulajdonítom a kissé csorba poharat, és új-zélandi szokás szerint készülök beletenni hátizsákomba, amikor egy lány csatlakozik hozzám a partról, hogy ő már talált kettőt, adjam neki és kidobja. Jó tudni hogy vannak még a földön hasonló gondolkodásúak. Jó volna csatlakozni a lányhoz akivel együtt gondolkodunk a föld jövőjéről az egy műanyag pohárral, mert a sok megmentett egy műanyag pohár csodákra képes. De elindulunk felfedezni a szigetet, egy teljes óra van az utolsó hajó visszaindulásáig.
Felfedezésem fő célja a Kennedy bunker, amit JFK az 1960-as évi beiktatása után vett először birtokba. Nem sokat tudok a helyről, és a kikötőben figyelmeztettek hogy zárva van, de tudom hogy Marilyn Monroe se hagyta volna annyiban. …
Egész Floridát átszövik a lagúnák, mocsarak, belvizek, tavak, folyók és patakok, cikk-cakkos partszakasza a belső tengereken sem egyenletesebb. A nagy szigeteket óriási hidak kötik össze, az aprócska átmosásokat kis fahidak ívelik. Térképek segítik utunkat és információs táblák. Találomra indulunk el a sárga úton, szülők ordítanak elveszettnek hitt gyerekeik után, pedig azok csak a biztonságos parkban bújócskáznak. Én is bújócskázok egyet, letérek a kijelölt ösvényről és átvágok a tilos jelzés mögötti területen. Két ház árválkodik itt, közötte óriási betonlap. Ösztöneimre hallgatva megkerülöm a helyi rekettyés bokrot, a Canal du Midis biciklizésem egynyomtávú bicikliútját idézi a csapás amin át kell haladnom. A bokor körül semmi, nem kockáztatok bebújni és szörnyeket sem kívánok felébreszteni délutáni sziesztájukbból. A bokorkupac mögött kiszélesedik a járda, és a végében megpillantok egy vaskaput. A vaskapu két oldalán két óriási kör alakú biciklicsengő a falra szerelve. Bekukucskálok a vasajtó nyílásán – ég a lámpa.
Utazásom ezen része egyenlőre titok marad, és a bunker kiterjedése is. Körbejárva a szigetet, egy hatalmas domb teríti be, körös körül kerítéssel védve, de a helyi turisztikai kolléga szerint a bunker kicsi, egy szobás, konyhás kislakásnak megfelelő óvóhely. Nem hiszem. A felszínen az egyik épület John Fitzgerald Kennedy rezidenciája volt, bekukucskálok a hurrikántól védett, ledeszkázott ablak mögé, megcsap a dohos, régi bútorok szaga. Azonnal látom, hogy ezek még a hatvanas évekből maradtak itt, ezeket használta, érintette, támasztotta maga Kennedy elnök a maga teljes valójában. A másik ablakban egy óriási hajókórmány, mahagóni fából. A fényképek nem sikerültek, vagyis látszódnak a tárgyak, de az üveg sajnos visszaveri a fényt és így csak elmosódva vehető ki a kontúr. A manzárdszobában biztonsági őrök posztolhattak, vigyázva a világ egyik első emberének biztonságára.
Boldogan szaladok át a másik épülethez, útközben látom, hogy a nagy betonlap egy óriási helikopter leszállópálya a nagy H petűvel, a szélére odabiggyesztve hogy USA. Itt szállt le az elnökkel a gépe, kicsit meghajolva szaladtak a házba, ha esett, a személyzet fekete esernyőkkel védte Amerika első emberének szárazságát, látom a jelenetet, a kabátokat összefogják a mellkasuknál, fúj a szél, az elnök visszaszól valamit a tanácsadójának, talán annyit, hogy hol a kulcs, siess mert pisilnem kell….
A másik ház a parti őrség rezidenciája lehetett, bent hatalmas repülőgép propeller, testi épségemet kockáztatva gurulok át a résnyire nyitott kapun és csattogtatom a fényképezőgépemet. Habár vékony vagyok, csak félig férek be, de megéri a por, a kosz, a rés, és a kockázat hogy elkapnak. A helyszín a kikötő múzeum tulajdonában van, tehát nem várható rendőri beavatkozás, maximum egy kis figyelmeztetés hogy a tilosban járok.
Folyt. köv.
Előző bejegyzés:
https://tuzmadarak.blogspot.com/2018/11/amerika-felfedezese.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése