Na most, a kapát felismerem, meg tudom fogni, le tudok hajolni, és a tujafák biztos védelmében elkezdem kapirgálni a földet. Monaco biztos csábítása igazi tükröt tart elém, hogyan folytassam tovább életemet. Egy tál fölé görnyedve cukorborsót fejtve, vagy egy hercegség impozáns kertjében szedegessem kiskosaramba a virágokat, csak úgy, kedvtelésből. Vagy kapáljak mint egy napszámos és teremtsem meg a környezetkatasztrófa határán azt a zsebkendőnyi földet amin még megterem az élet, vagy elégedjek meg a tenger látványával, a zárt közösség jómódjával és írjak egy szerelmi történetet egy védett öbölben?
Könnyebb elkészítenem egy megtérülési üzleti eredménytervet egy magazin létrehozásához, mint felismernem melyik a gaz és melyik a hasznos növény. A felelősséget magas szintre gerjesztem magamban, ha most akár egy ehető növényt vagy díszvirágot kikapálok, akkor elestem a próbán, nem vagyok méltó a családi örökségre, mehetek Monacóba nyugodt szívvel.
Bent Robbie Williams énekli Freedom című számát, én hátrálok egyet a kitaposott járdán, hátranyúlok a gereblyéért, ami úgy kólint fejbe a nyelével, mint az intő jel a korsónak az úton harmadjára.
Csak a hétpróba margójára, a fémkád patyolattisztára súrolva, karizmom húsz vödör kimerítésével beállt, a több mázsás kád az udvar közepén felállítva szárad, Fekete László női megfelelője kutyafüle hozzám képest. Ahogy vonszoltam előre a félig tele kádat az udvar azon részére, ahova kiboríthatom az állott esővizet, és még hasznosítom is azt a növények megitatásával, a falu végi szomszéd is átjött érdeklődni hogy mi az a robaj ami fülének szokatlan, és beleestem a gyütt-mönt kategóriába, mer ilyen eszetlenséget csak egy városlakó végezhet. Na mármost, ha panaszkodni merek, akkor egy sima vállrándítás a válasz, hogy bizony fiam, ez a vidéki élet. Ha eldicsekszem, akkor szánakozva mosolyognak rám, és aranyosnak titulálnak, amitől kiráz a hideg. Egyetlen visszajelzést nagyvárosi barátaimtól várok, akik max sajnálkozva megpróbálnak visszacsábítani a kozmopolita létbe. Vagy csak simán tudomásul veszik, hogy én választottam.
Fű lenyírva, kert bekapirgálva, gaz kiszedve, eper leszedve, indul az almáspite megmérettetés, ahol fel kell vennem a versenyt a helyi nagypályásokkal. Marikával, a szomszéd falu óvodájának szakácsával, aki olyan torta és ételkreációkat formáz amiktől egy Michelin csillagos étterem egy Üvegtigris büfékocsi valahol az Alföld tanyavilágában.
Tegnapelőtt előtt teliholdkor egy betörőt fogtam. Pontosabban kimentem töltekezni a hold többszörös energiáiban, miközben horizontálisan mozgást érzékeltem szomszéd nagynéném kerítés oszlopán. Először vaciláltam hogy felhívjam-e magamra a figyelmet, egy szál neglizsében nem illik semmilyen látogatót fogadni, főleg nem éjfél környékén, aztán rekeszből és ösztönösen nyomtam egy "hé"-t, majd vártam. A hangomtól még én is megijedtem ezen a csöndes, nyáresti éjszakán. A pillanatok óráknak tűntek, a lény leugrott az oszlopról, nem hallottam sem szaladni, sem szuszogni, csak a szembeszomszéd locsolóberendezése szipákolt, sejtelmes éjszakámat még horrorisztikusabbá téve (rá kellett jönnöm hogy nem sünök nyüfögnek a nózijukkal egy csoportos rituálé részeként), és csak vártam. És dermedten vártam. Lelki szemeim előtt lejátszódott a tujafák árnyékából előugró valami, én Tajvanon vásárolt habkönnyű bébidollomban, védtelenül, és tudok-e eléggé harapni, ordítani, sikoltani, vagy rúgni, ütni, küzdeni? Meghallanak-e a szomszédok? Mi a túrónak kell beleütnöm az orromat a szomszéd területén keletkező történésekbe? A szobámból is lehet holdtöltekezni. Milyen szar lehet anyámnak egyedül, amikor nem vagyok itthon. Eszembe jutnak Közép-Amerika embertpróbáló vidékei, ahol a fegyverviselés alanyi jogon jár, mert a természet és az ember kiszámíthatatlan, önmagunk megvédése pedig indokolt. Milyen egyszerű lenne megvédeni magam egy fegyvernek látszó tárggyal.... Túlfűtött agyam komponál, tervez, túlél, és az utóbbi érdekében totál szélsőséges helyzeteket generál. Szívem kiugrik. Vajon hol lapít? Mire vár? Hogy bemenjek?
Bemegyek. A franc fog órákat várni egy tolvaj, csavargó, lumpen, vagy csak szórakozásból keríttésugratóra.
Mindenki megnyugtatására, a magántulajdont sértő több mint valószínű egy macska volt.
Csörög a telefon, helyi könyvtár igazgatónője, hogy adnék-e elő a pozsonyi Waldorf iskolában, szlovákul. Persze. Micsoda megtiszteltetés. Sőt! Örömmel! Ujjongok, táncraperdülök, majd két nappal a kitűzött előadás előtt, két borsó sor kitépése közben, romokban fekszem otthon és őrlődöm. Biztos hogy meg tudom csinálni? Az izgalom, az elvárás és a megfelelés kasztanyettázik mellkas tájékán. Hajnali kelés után ott állok az iskola épületében, és elvarázsol az alkotás, fegyelmezettség és örömteli fogadtatás. Mint a zsibongó hangyácskák környékeznek meg minden osztályban főleg a lányok és bátortalanul kérdeznek ki vagyok, mit akarok, ember vagyok a talpamon válaszaimmal, túl korán van még a filozofikus vázlatokhoz, meg hát a nyelv sem az anyaim, választékos kifejeződésem inkább egyértelmű, érthető és tömör.
Arra régen rájöttem, hogy a külföldi, kevert nemzetiségű kapcsolatok azért tartanak tovább, mert a nyelv nem mérgezi meg az egyik fél agyonbonyolított, a másik fél túl egyszerű gondolkodását.
Fél óra intenzív figyelem, Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma fejből, Kodály Zoltán: Galántai táncok a háttérben okostelefonomról, kis szótár a táblára, ismeretterjesztés röpke fél órában, a különbözőségek, azonosságok a két szomszédos országban, a tegeződés, magázódás, a Túró Rudi, ki mit hisz a másikról, és olyan szeretettel beszélek elhagyott második otthonomról, hogy okafogyottá válik minden politikai szembepisilés, gazdasági önzőség, szellemi gúzsbakötés, félelemkeltés. A gyerekek figyelnek, én triplán, és szemben a hagyományos iskolákkal, ahol fegyelem van, regula és kitűzött penzumok, a Waldorfban, ahol viszonylag laza az oktatási irány, a gyerekek türelmesen jelentkeznek, és ha nem kerül rá a sor, nyugtázva leteszi a kezét és vár, figyel és tanul.
A horgolt fotel takaró minden egyes darabját a gyerekek horgolták össze a tanító néninek, a másik osztályteremben kisvonat fából, a harmadikban kézimunkáznak, a negyedikben egy óriási akvárium tele halakkal, a negyedikbe a mai napon egy kígyót visznek be szemléltetőeszköznek, szóval nekem Új-Zéland, mert nagyobb esélyét látom a fizikai elfoglaltsággal, hogy pár év múlva a kismanó fogja tudni hogy mi szeretne lenni, mi érdekli, mi foglalja le, mint a standard iskolákból kijött zombik, akik egytől egyig vezérigazgatók akarnak lenni autóval, több nullás fizetéssel, kényelmes irodában hereként lógatva lábaikat a számítógép előtt.
Hát így telnek napjaim drágáim. Itt vidéken mindig történik valami. Almáspite és falunap a következő projekt, a nudista strandot még halasztgatom, közben töröltek egy fontos járatot, ami mindent felülír, és elgondlkodom, hogy a túlfontoskodott multi önkényesen leszarja a közösség munkáját, addig a paradicsom szépen fejlődik és várja hogy miután beért, leszakítsam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése