A valcer

A szoba mennyezetének közepén a csillár hatszögű, csiszolt ólom kristályain  a kandalló lángja tükröződött vissza, és vetült szét a helyiségben. A hölgyek ruháját csiklandozva kutatta végig a fénycsóva, néha felszaladt a dekoltázs vonalán, a nyakon egészen a homlokig, útbaejtve a szemet, a nő ilyenkor kacsintott egyet, a lovagok legnagyobb megelégedésére.

A tágas szalon közepe megtelt a vendégekkel. Az estélyi ruhák suhogása, a cipők kopogása, a becsúsztatott sasszé, a visszafolytott nevetés, a dallamos és monoton beszélgetések dinamikátlan egyvelege, a poharak összekoccanása adta a valcer alapritmusát. Egy-két-há’, egy-két-há’, repül a korc, száll a hát, a derékon a férfi karja határozott támasz. Abba néz hátra a nő, vállmagasságban, kicsit hátrabiccentve fejét, kedvetlen testtartásban. Mint egy füles kehely. A középkor prűd, érintésmentes, konzervatív táncaira emlékeztetett, ahol még a pillantás sem megengedett. Csak a kristályok kikényszerített kacsintásai oldalra, a másikra, akárkire.

Uruguay sötét sikátoraiban úgy kell erotikusnak lenned, hogy megmászod a férfit bokától a feje búbjáig tangó közben. Európa arisztokrata köreiben úgy kell magad odaadnod a férfi biztonságos karjainak, hogy rá se nézhetsz. A nő félájultan lebeg a férfi karjában. Csak a tánclépések ismerete és a testtartás a fontos. A csípő ellentétes párja szorosan feszül a medencecsonthoz kifogásolva bárminemű érzelmi elhajlást. Egy-két-há’, egy-két-há’ pörög és tekereg és köröz és forog. A vonósok a terem másik oldalán világos színű frakkban hajlonganak  könyökből a húrokra, vonójukat úgy tolják maguk előtt mint a karmesterek pálcájukat, karaktert adva a zenének. A kék-Duna keringőt játszák. Könyökből derékszögben, pontos, tanított tartással. Mint a táncban a nő karja könyékben megtörve a férfi kezén vállmagasságban. A bevezető lassú nyitánya egyre szédítőbb és egyre gyorsabb, mígnem egy kellemes hullámzásban kitárulkozik. A zene lelassul, időt engedve a pároknak a szédület utáni kijózanodásra,  hogy utána ismét belelendüljenek a körforgásba.

A kereskedők a Hosszú utcában a Millenium évében megpróbálnak az arisztokrácia szintjére emelkedni. Megtanulnak késsel és villával enni. Gyermekeiket már nevelők és házitanítók tanítják viselkedni, írni-olvasni, megkülönböztetni Mozartot Bachttól, Byront Keatstől, Rubenst Rembrandtól. A kiváltságosok házában a farsang egyet jelent a tél lezártával, a kétkezi munka előtt egy utolsó kézcsók, egy mívelt pukedli, hogy ősz végéig magára szedjen minden ravasz és pénzéhes kereskedői lózungot, hogy majd a következő havazásig kiskastélya csodált kényelmében dicsekedhessen vagyonával.

A csillár Bohémiából, a tapéta Angliából, a bútorok Milánóból, és az egyetlen ami helyben készült, a hosszú kabát és a lovaglónadrág kicsit már viseltesen.  

*

Az autómobil hármat pöfékelt mielőtt a motor teljesen leállt a ház előtt. Az út közepén leállított kocsiból egy húsz év körüli lány ugrott le. Az autóvezetőnek túl sok ideje nem maradt kinyitni az ajtót a szemlátomást jómódú ifjú hölgy előtt. A sáros, havas, latyakos földút nem kedvezett a lány hófehér ruhájának, de Viki mint a szélvész rohant be a kapun fel a lépcsőn, szinte repült, a ruha még érintőlegesen sem találkozott a piszkos földút pecsételős szándékával.

A pár lépcsősornyi bejárat mellett az emelkedőn most nehéz agyagvázák díszelegtek, északról behintve egy kis ráfagyott hófehér hóval, nyáron begóniákkal teli a piros, és sárga árnyalataiban, a hortenzia pedig kéken illatozott. Kis fricska felfelé. Jó humora volt az öregnek, csak nem sokan értették.

-          Apuska! Apuska! Megjöttem! – kiabálta a lány, miközben bogozódott kifele meleg sáljából, virágos kalapjából és medveszőr bundájából a villa előszobájában. Levetett ruhái repültek a semmibe, Maris a szolgáló nem bírta elkapni a kisasszony szertelen és figyelmetlen kapkodása közben.

-          Hol a puska? Hol a puska? – kiáltott le Zádorszky Emil az emeletről nevetve, miközben kihajolt a korláton, örömében és lendületében majdnem átlendülve rajta.

Zádorszky Emil a város legnagyobb kereskedője, a vidék kis ura, egy szeretetreméltó, boldog, dolgos ember. Nem voltak ellenségei de még irigyei sem. Fiatalon házasodott, még szülői rásegítéssel. A házasságból később kölcsönös tisztelet lett, de szerelem sose. Három gyermekük született. A legidősebb istennek hála egy fiú, János, akiből pap lett. A középső, két éves korában, különös, furcsa betegség okán meghalt. Fiú volt ő is. A legkisebb, Viktória, édesapja szeme fénye lett. A szeretettel teli kapcsolat sose élt vissza egymással, inkább a rajongás olyan formáit bontakoztatta ki, amitől épül a világ.

-          Jaj papa! Hiszen nincsen itt semmiféle puska! Hogy van ma? Alig vártam hogy hazaérjek! A hegyek között nagyon havazott, meg kellett többször is állnunk, de látom, itthon nem maradt meg a hó.

-          Nem bizony, de nem is baj! Eleget esett egész évben az eső, ha majd megint lezúdul a hegyekből a sok csapadék, kiönt a folyó, és csónakázhatunk. De gyere már fel, mindenki reád vár, te lány! – azzal karon fogta szeme fényét és nevetve felmentek a lépcsőn a szalonnak nevezett középső szobába, ahol a valcer utolsó akkordjait játszták a zenészek, a táncosok pedig szétrebbentek a meghajlásra.

Viktória a huszonöt évével, eleven kisugárzásával, vidám jellemével és huncut szemeivel azonnal magára vonzotta a szalonban jelenlevő vendégek pillantását.

Különösképpen egyvalaki figyelmét, aki eddig a kandallót támasztva figyelte a táncoló párokat. Szégyenkezve próbált láthatatlan maradni, mert szíve választottját várta, aki épp akkor toppant be, amikor puszta egyszerűsége elég volt, hogy láthatóvá válljon a sok csipke, színkavalkád és mosoly között.

Ő volt Heinmann Tobiasz, a líceum tanára, aki tudásával, karizmatikus megjelenésével mindenkit elbűvölt. Egy zsidó család legkisebb fia, göndör fürtjeit anyjától örökölte, mély, sötét, barna szemeit pedig apjától. Laza megjelenését pedig a párizsi Sorbonne-on töltött évei alatt vette föl magára, ahol a tudás és a tanulás utáni vágy egy olyan közösséget hozott létre, ami inspirálta a fiatalokat külsőleg és belsőleg egyaránt. Tobiasz egy éve költözött haza a Bólyai utcai két szintes szülői ház második emeleti szobájába, és onnan  járt be tanítani a pár lépésre található iskolába. Útközben megvette a napi friss újságot a rikkancstól, a reggelizőasztalról zsebrevágott almát pedig elmajszolta az újságba temetkezve amíg beért a líceum épületébe.

25 évesen még nem óhajtott megházasodni, pedig szülei sorra ajánlották a családjuknak jövedelmező, származásukhoz hozzáillő, Tobiasznak pedig megfelelő társat.

-          Na de a világ a feje tetejére fordult - szokta volt mondani Tobiasz apja, Heinmann Mór, a helyi zsidó bankár, aki előkelő helyet foglalt el a város elöljáróságában.  - Most már majd ők fogják megmondani, hogy mi legyen. Szépen is néznénk ki, ha a fiatalok mondanák meg, hogy melyik összeillőbb vagyon. A Woegeléké vagy a Straetzéké, esetleg a Bürgeréké! Majd én megmondom vagy a rabbi. Aztán majd lehet rágcsálni az almát a sajátban, vagy ha nem tetszik a fiatalúrnak, fel is út, le is út.

Többek között ezért lapult meg szerényen Tobiasz a kandalló és a szépen kárpitozott fal mellett, karbafont kézzel, zárkózott, átvetett lábakkal és csak nézte a táncoló párokat. Szeme sötét csillogásában bárki megláthatta volna a világnak minden csodáját, mert úgy látta ő a szeme elé kerülő dolgokat, ahogyan azt senki más nem láthatta. A mesék fonták össze mindennapjait, a csodavilágnak nevezett fantázia elméjében. Nem akart ő jövedelmező és nyélbeütött házasságban élni, egy neki szánt lánnyal, ami családok vagyonát teheti eggyé. A maga szíve szerint akart házasodni, ahol mélyebb és stabilabb lábakon áll a kapcsolat, mint a hozomány és a két család  egyesített vagyona.

Hát ezért állt a tiszteletbeli fiatalember Zádorszky Emil házának szalonjában és fogadta el a meghívást a háziúrtól, aki lánya jövetele alkalmából rendezett meglepetés partit olyan vendégekkel akarta benépesíteni, akik fiatalok, és igazából a lányát jöttek megismerni. Az új barátságok reményében egy fiatalos, pezsgő, lendületes társaságot gyűjtött össze Zádorszky Emil, aki maga is a fiatalokból merítkezett, tőlük töltődött fel és értük dolgozott. Tobiasznak tetszett ez az újdonsült összejövetel, Párizst jutatta eszébe, ahol a vizsgák után sokszor beugrottak a Moulen Rouge-ba vagy a Comedie France-ba a Pigallon.

Amikor Viki belibbent a szobába, Tobiasz észrevétlenül megfeszült, ahogyan csak olyankor dermedünk meg, amikor a szívünknek kedves lénnyel találkozunk, akivel még nem tudjuk hogyan fogunk viselkedni. Lazán visszalódította a lábát egymás mellé, és határozott lépésekkel elindult üdvözölni a lányt.

-          Heinmann Tobiasz. – mutatkozott be a fiatalember, és tisztelete jeléül meghajolt a lány előtt.

-          Zádorszky Viktória. – modta nevetve Viki és már röpült is a fiú karjaiba.

A két fiatal régi ismerősként sokszor megtréfálta egymást. Finoman lázadtak az illem és az elvárt etikett ellen, elő úttörői voltak a nemek harcának. Volt egy titkos egyezségük, egy csak számukra érthető nyelvezetük, amit minden találkozásukkor eljátszottak, és csak ők értették az ebből adódó fura helyzeteket. Aktuális olvasmányuk szereplőinek bőrébe bújtak, és a másiknak ki kellett találnia, vajon ki lehet a megszemélyesített főhős. Ha egymás nevén mutatkoztak be, akkor arra az időre felfüggesztették a játékot a következő találkozásig. Aki előbb kitalálta a másik feladványát, különböző kiváltságokat kapott a vesztestől. Amíg gyerekek voltak, addig üveggolyókat adtak egymásnak és gyűjtötték a színes gömböket. Később szavakat adtak egymásnak latinul és franciául. Mostanában már tollak, füzetek, papír, könyvek és kötetek kerültek a győztes tulajdonába. Mivel ízlésük és érdeklődésük megegyezett, a két könyvtár szinte darabszámra egyforma volt. Tobiasz francia irodalom és művészet történetet tanított az iskolában, publikált a helyi lapba, és szabadidejében verseket írt. A versek egyszerű, érthető betétek voltak, négysoros mondókák, vidám strófák.

Ennek a barátságnak csak Heinmann Mór, a fiú apja nem örült. Tudta ő hogy csírájában kell elfolytani ezt a barátságot, kérte is nejét, Bürger Emíliát, szervezze úgy a dolgokat, és vágja el a két fiatal egymás felé vezető útját. Ezért került Tobiasz a Sorbone-ra. Szóval Heinmann Mórnak nem volt ínyére a barátság. A bankigazgató hagyott némi időt a banki teendők közepette hogy a család ügyes-bajos dolgaival törődhessen. Felesége, Bürger Emília az akkori rabbi javaslatára lett a párja. Az ő szülei pedig már nem is tudhatják milyen az igaz szerelem. Nem is gondolkodott ilyen megvezető dolgokról a bankár, szabadidejét a helyi kaszinóban töltötte kizárólag hétfőtől péntekig a pénzügyi világ dolgainak rendezésével. A kaszinó volt ugyanis az a hely, ahol a nagy dolgok megalapozódtak, az üzletek megköttettek és a kapcsolatok elmélyültek.

Hogy mi a szerelem, ezidőtájt senki nem tudta. A két fiatal érzékelte a frissen megjelent könyvekből, és titokban vágyott rá. Tobiasz apja, a gazdag bankár karizmatikus férfi lévén, apró termetével és lenőtt pajeszével nem volt szépnek mondható, felesége Elvira viszont rajongott érte. Rajongott az eszéért, a biztonságot nyújtó háttérért, a vagyonért és a havi egy kiruccanásokért Parajdra és Bécsbe, Budapestre, évente kétszer Milánóba és le a tengerhez. Ez volt minden, amit adhattak egymásnak. A számvetés, a háztartás vezetése Elvira dolga volt, amit becsülettel, nagy gonddal és pontossággal el is végzett. A hét gyerek nevelése mellett volt ideje a jótékonysági egyletre, a kórházi adománygyűjtésre és a helyi színjátszó egyesület programjainak szervezésére. A hét gyerek közül a legkisebb volt szíve kedvence. A nők ebben a korban a gyermekük felé élték ki mindazt az érzelmi megnyilvánulást, amit hoztak saját szüleiktől. A néha sikertelen szeretet átfordult aggódásba, szigorú figyelembe, kötelező penzumokba, Tobiasznak szerencséje volt, édesanyja ezeket a szigorú erkölcsöket kiélte testvérein, rá már csak a feltétel nélküli szeretet maradt. Anya egyetlen, kicsi fiacskája így élvezte a szülői kettősséget, apja szigora és anyja kényeztetése között lavírozva.

A két fiatal átviharzott a szalonon, hogy hosszú idő után átadják magukat az emlékeknek és az eseményeknek, amiket feltétlenül el akartak egymásnak mesélni. Míg Tobiasz a Sorbone-on tanult és Viktória a helyi lányiskolában csiszolta tudását, leveleztek egymással. Néha két-három levelet is váltottak egymással egy hét alatt. Megírták mindazt az újdonságot és élményt, amibe belevegyült a másik hiánya. Sosem mondták ki kapcsolatuk státuszát, de mindketten érezték, hogy az Úr egymásnak teremtette őket. Amíg Viki levegőt vett, addig Tobiasz beszélt, és mint a láncszem kapcsolódott Viki a fiú mondanivalójához amíg a másig nekikészült egy nagy levegővétellel a mondanivalójának, egymásnak épp annyi időt hagyva hogy meghallgassák a másikat és rákapcsolódjanak a témára. Teljes szimbiózisban figyelték egymást, megszűnt körülöttük az élet, egy zárt körbe kapcsolta össze őket, egy burokba ami szent volt és sérthetetlen. Így volt ez elrendeltetve, nem is volt kérdés hogy az isten is egymásnak teremtette őket.

-          Fiatalok, tessék vegyülni! Nem illik ám félrevonulgatni, mit fognak szólni a vendégek? – zavarta meg a meghitt egymásra találást Viki apja, aki örült a két fiatal barátságának és jó szemmel nézte a gyerekek kapcsolatát.

-          Megyünk, megyünk apuska, csak még egy kicsit hadd beszélgessek Tobiasszal, egy hónapja nem találkoztunk, amióta a fürdőbe elküldtek anyámmal. Rengeteg megbeszélnivalónk van. Nem bírom magamban tartani, ezért ne haragudjon rám kedves apuka. – Viki tudta, hogy nézésével, kérésével apját kenyérre kenheti.

-          Jól van, de csak addig, amíg lehívom édesanyádat és szólok neki hogy megjöttél. – mert mindig volt lehetőség a kompromisszumra és mindig találtak megoldást hogy mindenkinek jó legyen.

A két fiatal pedig folytatta burokba zárt figyelmét és a beszélgetést a szalon hátsó részében csak egy hang zavarta meg a kettőst.

-          Ég a cukorgyár!

A fiatal fiú aki kopogás és köszönés nélkül rontott a házba szinte beesett a tiszta szalon padlójára. Ruhája koszos volt és büdös, a kontraszt elementáris erővel tört be a szépen megkomponált szoba tisztaságába.

A párok, akik eddig a tánc utáni eufóriában égtek még, arcul csapta a rideg valóság és kényszeredetten próbáltak azonosulni a ténnyel. Egymásra néztek tanácstalanul, majd a moraj alig hallhatóan térítette észhez a jelenlevőket.

Először Zádorszky Emil kapott észhez, miközben jött lefele a nehéz, tömörfa lépcsőkön, ahova az előbb érkezett föl szólni Viktória édesanyjának, Zádorszky, született Lelkes Franciskának, hogy megjött a lánya. A tengelye körül pördült meg a széles lépcsősoron, amit egy Svájcot megjárt, Bessenyei nevű építész tervezett, és majdnem elveszítette egyensúlyát a korlátba kapaszkodva is.

A kisebb dombra épült ház teraszáról be lehetett látni az egész környéket. A város dimbes-dombos földrajza hol láttatta, hol takarta a hely részeit, attól függ hol álltunk és mit néztünk. A kastély teraszáról az egész szemközti hegy belátható volt, ahol a cukorgyárat Závodszky Emil üzemeltette. Most vezettette be a gázt, elsőként a környéken, sokak szerint elsőként az országban.

A szemközti domboldal most olyan volt mint egy éjszakai tarlóégetés látképe. A lángok miniatűrnek tűntek légvonalban, a kitódult vendégsereg dermedten állva csodálta a jelenséget. Tudták ők nagyon, mit jelent a látvány. Mire odaérnek, talán a tűz martaléka az egész gyár. Ha innen bámulják, a tétlenség emléke fogja megpecsételni életük hátralevő részét. Mindenki szinte egyszerre kapta fel felöltőjét, intett a kocsisnak, vagy indult futva-gyalog a tűz irányába. A lányok pedig kéztördelve várták a ház asszonyát, hogy kiadja az ukázt, induljanak-e a konyhába meleg levest kimérni és hasznos holmikat összekészíteni az odaát mentő embereknek.

Závodszky Emil fiatalokat megszégyenítve , kettesével vette a lépcsőfokokat és rohant a cukorgyár felé. A ló gyorsabbnak tűnt most mint az autómobil, ezért befogták a koromfekete Napóleónt, az elsőt, hogy gazdáját szélsebesen vigye át a Hosszú úton, ki a Poklos patakon keresztül fel a Kövesdomb oldalába. Sem lovashintóval, sem gyaloghintóval nem volt célszerű közlekedni ezen a sáros, hideg téli napon, aki tudott autómobilba pattant, aki gyalog jött az bekéredzkedett potyautasnak, vagy gyalog indult a mentésre.

Heinmann Tobiasz és Viki szintén bepattant az autómobilba, és mire felkurblizták a motort, addigra üres lett az utca. Száguldottak végig a hosszú, kacskaringós úton, és bő fél óra alatt értek a helyszínre.

A gyár körül mindenki serénykedett. A sorba rendeződött segítség egymásnak adta a frissen mert vödröket, a tűzoltók pedig bőr csövekből öntözték az épületet. A környéket ellepte a por és a hamu, sejtelmesen keringett a félhomályban, ördögi árnyékot vetítve az égboltra.

-          Závodszky uram, nem lesz ez jó! A szél iránya miatt az északi oldalt kellene oltani. Inkább akadályozzuk meg a tűz továbbterjedését, mint hogy mentsük a már leégett részt.

            -          Tegyed a dolgot János, jól mondod, én addig beszélek a tűzoltókkal. 

Ha tetszett az írás, kérlek egy lájkkal jelezd. Innen tudom hogy érdemes-e tovább írnom. Köszönöm