236
Amikor ’Boy’ meghalt, úgy
vonulok én is Mentonba, mint Coco Chanel Roquebrone - Cap - Martinba és az 5-ös
illat feltalálásába. Én is tudom hogy valami újat, valami mást fogok csinálni,
és a kreativitás magasabb fokán borítom szerelmi csalódásomat egy feltalálás
maradandó meomárjába.
Sok hozzá nem
értőnek kell elmagyaráznom és még több olyannak, aki nem látta az Ördög Pradát
visel című filmet, hogy miért fontos a stílus, az alkotó maga és minden ami a
dizájn, a kreativitás és az eköré a mese köré font világ. Éppen ezért elmegyek
és megkeresem Coco Chanel házát a Roquebrune-Cap-Martin településen, és
tulajdonképpen hazamegyek. Érzésem a reinkarnációra egyre erősebb.
Felsőbbrendűségi tudatom, érzékenységem a divat és luxus iránt egyre erősebb
köteléket fon a hely – Chanel és közém.
Harmadik napja nem bírok
közelebb fordulni a házhoz. Az interneten óriási titok övezi pontos
koordinátáit. Egy hatalmas több hektáros park veszi körül, drónom nincs, csak a
megérzéseimre hagyatkozhatok.
Első nap végig gyalogoltam
Mentonból Roquebrone-Cap-Martin-ig a tengerparton. Csalóka útszakasz, sokan nem
ismerik, a szokásos hármas út a hegynek fel szakaszon kiegészül egy
negyedikkel, ami gyalogos, keskeny és a legközelebb vezet a tengerhez. Elvisz
egészen Monacóig. A kitartóbbak könnyedén lenyomják a négy-öt kilométeres
szakaszt én három körül visszafordulok. Szemem a magasban pásztáz, de a hegy
kialakítása, toldása-fodása, és dzsungelszerűen benőtt parkjai nem engednek
láttatni.
Viszont látok igazi
kabócát, mókust, hajóról ugató kutyát, kertből átívelő fát ahol a kerítést
szétbontották a törzs szabad elhajlásához, átmegyek az alig egy méter széles
pallón a tenger felett, az autóút alatt, a meredek szikla tövében, jó kétszer
háromszáz méter hosszan, majd megnyugtatom magam, hogy vissza is kell menni, az
lesz a próbatétel igazán csak.
Jobb oldalamon vonatsínek
és kábelek, erre már talán nem venne házat Coco, habár 1928-ban, amikor Hugh
megvásárolta a telket a Grimaldiktól, még nem hiszem hogy vonatsínek futottak
volna errefelé…. Bal oldalamon a tenger, a kanyar mögött pedig egy
kristálytiszta öböl, óriási kavicsokkal, amik felérnek egy kneipp kúrával.
Visszafele beazonosítom
az egyik képen látott bástyát és fixálom lelki térképemen a helyet. Megpróbálok
drón lenni és spirituálisan felküldöm
magam a magasba, térben belokalizálom az égtájak, magasságok és mélységek
négydimenziós vetületét. Sima ügy mondom magamnak, megtapsikolom vállamat és
hazasétálok.
Másnap. Futás. Ide a
szomszédba. Félúton kiköpöm a belem, de a cél visz előre. Tovább, és feljebb.
Minél feljebb futok, annál közelebb kerülök a villához. Igen ám, de itt vannak
utak, ahol gyalogos nem mehet, még az úton sem, mert olyan hajtűkanyar vágja
vissza az ívet, amibe nincs cérna ami
átférne rajta. Kis lépcsőket keresek, sunyiban nyitogatom a kiskapukat, amik
privát területekre visznek, de mindegyik zsákutca. Úgy fel van szabdalva
zsebkendőnyi területekre, hogy folyton vissza kell fordulnom, és elképzelésem,
hogy majd csak folytatom az utam a térkép szerint, kudarcba fullad.
A kabóca. Szemmagasságban
repül el az aprócska tapsikoló közönségem, turbózom magam a sikerre, rajongótáborom
utam során aprócska, láthatatlan még, de lelkes. Apró pici tapsikolásuk a zene,
a meredek, kanyargós kaptatók a hétpróba, a tenger illata elnyomja az autók
kipufogójának gőzét mert itt egyre több a Tesla kocsi, megfogom a hideg falat,
hűsít, egy férfit kerülök, szeme kérdőjelként szúr, számon kérve saját
kondiját.
Minden út kapuban
végződik. A zsákutcák figyelmeztető jelzései becsalogatnak a tilosba, a végén
egy pompázatos, vasberakásos, kovácsoltvas, cizellált, zsanéros, toló és
úszókapus, kétszárnyú, egyszárnyú, aztán eljutok a privát útig, ahova autókat,
furgonokat nem engednek be, én viszont befuthatok, és helyinek néznek, helyinek
érzem magam. Elképzelem hogy itt lakok, az egyik villában, kilátással a
„cap”-ra, ami a sisak, vagy satyek, vagy az a kiálló rész, nyúlvány, amit így
hívnak és belenyúlik a tengerbe. Eltévedek és már nem is tudom mit keresek,
megyek fel a szűk lépcsőkön, az egyik udvaron bonzsúr, szívélyesen fogadnak,
mint egy szomszédot akit pár napja nem láttak, és zsö sersé la pausa, Coco
Chanel villa, bizonytalanul eligazítanak, és bon vojázst kívánnak. Pedig ha
tudnák….
Visszafele úton futni a
Grimaldi kertben igazi kéj, mígnem egy patkány szalad át mellettem, a kőperemen
megáll, rámnéz, sürget hogy zummoljak, nem vagyunk egy hullámhosszon, ő
gyorsabban elszalad, a gép a farkincáját kapja el, én pedig a 17. században
képzelem magam, és Angelique megborzong a francia udvar higiéniai
hiányosságain.
Harmadik nap, felkötöm a
sarkamat, beülök Viki barátnőm ütött-kopott nisszanjába és lesz ami lesz alapon
megindulok a gyalogosan bevehetetlen, de autóval elérhetőbbnek látszó célnak.
A kis hurok végén egy
miniatűr parkoló, két srác száll ki az autóból, mondom nekik mentegetőzve kis
fehér zsákruhámban, kék szalmakalapomban, Chanel karkötőben s fehér szandálban,
hogy én jó sofőr vagyok, az autó nem az enyém. Majd elindulunk megkeresni a
21-es számot. Maximiliano blogger barátom nagyanyja igazít útba és felszólítja
unokáját hogy kísérjen el a házig. A srác engedelmesen szót fogad, van időnk
beszélgetni, elmesélem neki a Chanel ház történetét, ő elmeséli hogy autókról
ír, mondom neki hogy mázlista, mosolyog. A 21-es szám pedig hasonlít a puritán stílusú egyszerű századeleji és majdnem száz éves társához, de parkja túl
kicsi, gondolom a nagy eladás – megvétel alatt lenyisszantgattak, eladogattak
belőle, de valahol belül érzem, hogy ez nem az, mennem kell tovább. Elköszönök
Maximiliano-tól, és elindulok gyalog a hurok másik oldalára.
Szembe egy minikúper,
gondolkodom hogy leintsem-e, inkább visszaindulok és igazam van, kis
parkolómban fordul egyet az autó, akkor már ő is érzi hogy stoppos vagyok, és
gyönyörű angolsággal Steve kéri hogy üljek be az autójába, ő majd elvisz a
Chanel házhoz. Útközben beszélgetünk. Megtudom, hogy a házat pár éve
megvásárolta egy amerikai hölgytől a Chanel Ház és most folynak a felújítási
munkálatok. Viszont van egy pont, ahonnan belátható a ház maga. Ekkor már olyan
izgatott vagyok hogy elfelejtem hogy a kápolna után balra induljak vagy jobbra.
Ismét lépcsőkön fel, két
oldalt körülvesz a természet, a lépcsők tetején jobbra egy kápolna, elindulok
balra, találok egy szűk ösvényt, töredezett kőlépcsőkkel, a bokrok lugasként
érnek össze a lépcsősor fölött, félő hogy nem férek el, és nem férek el,
kalapomat fognom kell, hogy az ágak ne húzzák le fejfedőmet. A kanyar után egy
kerítés, a kerítés mögött pedig a hippi korszakot idéző Dekathlon sátor, benne
minden ami egy garázsban dukál. Megtámaszkodok a kapu ajtajában, onnan akarok
lendületet venni a megforduláshoz, kezemben kinyílik az ajtó, menni kéne tovább
kis fehér ruhámban, de az elhagyatott lak mögött látom a kerítést magasodni még
följebb, inkább visszafordulok, át a bokrokon, az ösvénynek nem nevezhető
dzsungelen, majd a kápolnánál jobbra fordulok és két méter múlva elém tárul a
la Pausa.
Hatodik érzékem tovább
parancsol, és tudom hogy majd ott jobbra lesz egy kerítés ami nyitva lesz, és nyitva
van, de ott sincs tovább. Hat autó állja el utamat, visszafordulok, a nyitott
kerítés után még jobbra haladok tovább, ott pedig egy út, az út végén egy
kápolna ami a gyógynövényeknek állít tiszteletet. Coco Chanel valahol itt
álmodta meg a Chanel 5-öt, azt az illatot, ami esszencia lett, létének szagi
ismertetője, a Nő beazonosításának orron át történő létezése, az illatok
királynője, a királynők illata. Minden innen indul és ide tér vissza. A kör
bezárul. A nő negyven fölött viseljen Chanel 5 parfümöt, igazgyöngyöt, mert az
jár neki.
Pár napja Monacóban
megérintett egy idősebb hölgy, aki kifinomult ízlésével, egyszerű de
arisztokratikus megjelenésével felismertette velem a sítlus, a divat és az
örökkévaló létezésének párhuzamát. Az igazgyöngy nyaklánc a nyakában eredeti,
mert csak az igazgyöngy tud úgy esni a nyakra, és ezt csak a legkifinomultabb
ízléssel rendelkezők fedezik föl, látják és figyelik meg.
Hatodik érzékem visz,
vezet, nem kérdés, és tudom hogy a kápolna mögött van egy út, a várfal körül
kitaposott ösvény, jobbra tőlem a Fal, balra tőlem az érintetlen természet, én
a várárokban megyek, körbejárom a helyet, ahol a monda szerint Mária Magdaléna
megpihent amikor Jeruzsálemből követte Jézust.
Stravinsky, Dalí, Picasso
sétált, érzem Churchill szivarjának füstjét, itt írta és szerkesztette Az angol
ajkú népek története könyvét, Churchil ügynöke, aki később megvette az
ingatlant szintén magyar volt, Emery Reves, Révész Imre, akinél Greta Garbo,
Clark Gable, Errol Flynn, a monacoi hercegeket és hercegnőket nem is említem,
mert ott az örökség nem a kreatív szellemből születik és nem hagy olyan maradandó
nyomot az éterben mint egy Noël Coward….
A teljes élménybeszámoló az Édes élet Mentonban című könyvben lesz olvasható, hamarosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése